Muzsika: Elbeszélések - 4

Total number of words is 4117
Total number of unique words is 1920
34.0 of words are in the 2000 most common words
46.7 of words are in the 5000 most common words
52.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
hallgass. Fülelt a fiu. A szomszéd medencze felől pocskolás, csurgás
zaja jött. Valahol messze zuhogott a viz olyan zúgással, mint valami
vizesés. Valaki szaladt: csattogott meztelen talpa a vizes kövön. Hátul,
az oszlopok mögött kis záporok verték a követ: a tussok zúgtak,
csattogtak, el-elálltak hirtelen, majd megint megeredtek, egyik a másik
után. És közben egyre, folyton, mindenünnen csöpögött a meleg viz. Ha
egy pillanatra csönd lett, akkor is lehetett hallani a
verejték-csöppenését ennek a nagy háznak, a melyet kivül fagyosra fujt
az éles, száraz téli szél, s a mit itt belülről főztek, pároltak már
húsz év óta minden nap, éjjel-nappal szakadatlanul.
Egyre jöttek. A kis vasajtók nyikorogtak, ujabb meztelen alakok léptek
be a párába. Csupa csöndes ember. Csupa komoly arcz. Sorjában ültek a
medencze szélén, térdig a vizben.
A frakkos fiu – most már ő is csak akt volt, mint a többi – álmosan ült
köztük. Belülről ő is fázott. De megindult és vállig ment be a meleg
vizbe.
És akkor ő is megértette, hogy miért kell ide jönni. Szétnézett.
Mellette állott a kávéházi állat, szomoru arczán valami
mosolygásfélével. De még ebben a mosolyában is benne volt az undor, a mi
kisérte őt és minden gesztusát, minden grimaceát, minden tekintetét, a
mi állandó és őszinte kritika volt valami fölött: talán a többi emberek,
talán az egész ország, talán még ennél is nagyobb, mindent összefoglaló
valami: önmaga fölött.
A kávéházi nyakig volt a vizben. A feje úgy uszott a medencze tükrén,
mint egy nagy, fáradt, fájdalmas, hervadt, sárga virág. A frakkos fiu, a
kinek jómódu szülei voltak, s a ki finom házibálból jött ide, egy kis
szomoru szerelemmel a szivében, megijedt tőle. Aztán úgy látta, hogy
megmozdul a szája az embernek. Mondott valamit.
– Tessék? – kérdezte tőle ijedten.
A hervadt virág feléje siklott a vizen:
– Jó ez a meleg viz, – mondta.
– Igen.
Körülnéztek. A kik az imént még a medencze partján ültek, most már mind
nyakig állottak a vizben, főttek ebben a nagy lábasban, a mely e
pillanatban olybá tünt, mintha belső földi tüzek melegitették volna
alulról, és mintha valami nagyon okos, nagyon bölcs, nagyon elmés és
nagyon szomoru ördög föltette volna magában, hogy megfőzi az emberi
nyomoruság levesét ebből a sok virrasztó, éjjel bujó emberből, szegény
hatodrangu, tuberkulotikus pinczérekből, urakból, a kik alól kihuzták a
gyékényt, peches kártyásokból, beteg betüszedőkből, félbolond
ujságirókból, a nagyvárosba szédült kishivatalnokokból, a kik a
legpiszkosabb szerelmi éjszaka emlékét hozták ide a vizbe, ebből a sok
sárgabőrü, kiálló-lapoczkás, furcsa emberállatból, a csontosból úgy,
mint a pókhasuból, ezekből a szomoru fejekből, ezekből a semmitmondó bus
emberszemekből, – alájuk tüzel, főzi a rettenetes, keserü levest ebben a
háromemeletes fazékban, és ezt egyik se tudja, mert mind boldogan fől a
meleg vizben, félig lehunyja a szemét, érez a fejében valami édes, bús
kóválygást, érzi a teste körül a jó, puha, áramló, simogató forróságot,
és nem hall mást, csak csurgást, zuhogást, egy-egy eltévedt, visszhangzó
emberhangot, és átadja magát ennek a forró szédülésnek, keblére borul a
meleg viznek, érzi, hogy könnyen lép benne, szinte lebeg, érzi a hátán,
a mellén, a nyakán, elandalodik tőle, egy kicsit elfelejt mindent, bután
mosolyog, lehunyja a szemét és szeretné a fejét ráhajtani a viz szinére
ebben a boldog fél-öntudatlanságban, a miben párává kavarodik előtte
minden, hang, szin, forma – nincs többé gond és gondolat, csak boldog
szédülés van a jó, forró vízben.
Igy lehet megrészegedni viztől is. Az éjszaka kóbor kutyái minden reggel
berugnak tőle. Csak más a teknikája, mint a bornak. Ő iszik meg
bennünket.
– Tessék? – kérdezte megint a fiu.
A sárga fej kinyult a vizből.
– Nézze… – szólt.
Az orrával intett az oszlopok felé. Az oszlopsor mögött, a gőzpárában
két masszőr szaladt. Aztán egy harmadik.
Egy kövér zsidó czuppogott utánuk.
– Semmi, semmi – mondta neki a masször. – Csak tessék visszamenni a
vizbe.
Kicsit a viz felé tolta. A nagytestü, fehér zsidó féllábbal belépett a
vizbe, de gyanakvólag nézett arra felé, a merre a masszőrök szaladtak.
Két kiváncsi fej nyult fel a sötét vizből:
– Mi az?
Ijedt szemmel néztek a zsidóra.
– Valami… – mondta ez – Valaki…
És leszaladt a vizbe. Nyakig merült belé. Menekült, szaladni akart a
vizben, de csak nehezen eviczkélt benne.
A masszőrök hoztak valakit. Ketten fogták közre. Az a valaki azonban nem
jött, hanem huzatta magát. A feje oldalt billent.
A két kiváncsi fej mereven állt ki a vizből. Egy szót se szóltak. Nagy
volt a csönd, csak a zsidó csapkodta a vizet, a mint szaladt benne; nem
akarta látni az egészet.
A fejek mind kinyultak a viz szine fölé. A frakkos fiu megijedt.
– Mi az?
Ott hozták az embert mellette. Az egyik szeme le volt hunyva, a másik
nyitva volt, de nem nézett vele. Siettek a masszőrök. Beszéltek vele:
– Jöjjön, nagyságos ur, majd kint jobban lesz.
– Rosszul lett? – kérdezte a frakkos fiu. De visszahőkölt, mert meglátta
a lyukat az ember halántékán.
A masszőrök kihurczolták. A fiu még egyszer látta, a küszöbön. A két
masszőr vörös, egészséges hátát látta, s köztük ezt a szegény, vékony,
görbe kis hátat, a nagyságos ur sárga hátát.
A vasajtó csattant. Künn voltak. És most megmozdult a sötét viz. Sárga,
fehér, vörös, rózsaszinü, szőrös szörnyek másztak ki belőle, nagy
locsogás, paskolás hallatszott. Mindenki a parton volt. Csattogtak,
locskoltak, a hogy kiszaladtak a vizből, ijedten, kiváncsian.
– Semmi, semmi, – mondták a fűrdős emberek.
– De hogy a durranást nem hallottuk – mondta egy ember.
És magára maradt a sötétzöld viz a medenczében. Lomhán hullámzott,
gyürüzött. Moraj kelt mindenfelől. Hangok jöttek. Sokan beszéltek
egyszerre. Csak a viz hallgatott most, mindenütt. Ez az emberek ügye
volt.
Aztán egyik a viz felé fordult. Aztán a másik. Majd a harmadik,
negyedik. Fáztak künn. Visszakivánkoztak. És lassan jött le ismét a raj
a lépcsőn. És ujra beleültek, egy percz multán benne voltak mind az
éjszaka fiai a boldog melegségben. De most némán, mozdulatlanul
kuksoltak. Pislogtak, mint a békák. Két pinczér ült egymás mellett egy
kőoroszlánfejnél… Ezeknek rémület volt az arczukon. A kávéházi ember
gondolkozott. De az undor ott volt az arczán. A frakkos fiu
összeszoritotta a fogát és a korláthoz kapaszkodott. A nagy, fehér zsidó
belenézett a vizbe. Most egy kicsit meg voltak ijedve a legények, mind,
mind.
Aztán végleg csönd lett megint. Csak a viz zúgott tompán a föld alatt, a
falakban, mellettük, alattuk, sziszegett a gőz, csurgott, csöpögött a
falak verejtéke, vagy csövekből titkos bugyborékolás hallatszott és az
emberek hallgatták ezt a furcsa, andalitó neszt, most már álmosan,
bágyadtan, teleszíva magukat forrósággal, s kábuló agygyal, a miben
eltörlődött a nagyságos ur szegény, sovány hátának az emléke – főttek
megint.
– Aludni, aludni… – mondta a kávéházi ember.
Kiment a vizből, gőgös mosolylyal.
Nyilt a vasajtó.
Egy kis zömök, erős ember jött be. Nem duzzadtszemü, félig alvó, mint
ők, hanem nyilt tekintetü, jó, egészséges, buta arcz. Ez most kelt föl.
Mind e közt a negyven-ötven ember közt ő volt az egyetlen, a ki ágyban
aludt az éjjel, most félhatkor fölkelt és most hatkor már itt is van a
fürdőben. Ugy jött be, mint az élet. Ismeretlenül, idegenül nézett szét.
Aztán leült a vizbe és frissen, gyorsan mosta meg az arczát benne.
Prüszkölt is hozzá. Mosolyogva nézett szét a puffadt, pirosra gyúlt,
részeg, kimerült arczok közt.
Aztán a tuss alá ment.
A kávéházi ember eltünt. Többen mentek már el. Most aludni mentek mind,
részegen, félig-meddig boldogan, szegény megrugott, eltiprott, pénztelen
éjjeli figurák, szégyelték magukat a friss kis ágens előtt, a ki most
kelt föl, még a frakkos fiu is szégyelte magát. Rögtön más képe lett a
fürdőnek. Menekültek szegények, ezt az embert nem állhatták. Kiáltások
hangzottak. Ujabb emberek jöttek. Villamos csengő szólt. A frissen
jöttek beszéltek, mulattak, a tuss alá mentek, kiabáltak: «masszőr!
masszőr!» Elfoglalták az országot, és a régiek a kis ajtókon fordultak
ki, eltüntek, egy percz – és már egy se volt ott közülük.
Az ujak pedig már nem tisztelték áhitattal a vizet, szemtelenkedtek
vele, kezelték, öntötték, birtokukba vették. Csapokat nyitottak,
tussokat zártak el, csöveket igazgattak. Ez már egészen más volt. Félóra
mulva már százan-százötvenen hanczuroztak, orditoztak, terrorizálták a
medenczét.
Ekkor már a szegény viz-imádók fenn aludtak a nagy hálóterem egyik
sarkában, a pamlagokon, fehér köpönyegben, fehér kendővel a fejükön,
nyitott szájjal. Egyik-másik még czigarettázott. Egy csomóban aludtak
mind, mintha összebujtak volna ebbe a sarokba a többi ember elől, mint
valami szomoru kis szekta, bánatos, nagyon tiszta, nagyon elzüllött kis
nyáj, csupa rossz, beteg gyereke ennek a piszkos városnak, drága,
szegény, jó, szomoru fiuk, a kik bujnak az élet elől, mert kikaptak
tőle, a kik besurrannak minden olyan házba, a hol egy kicsit el lehet
felejteni mindent, rongyos, bússzemü, mezitlábas kis fiai ennek a czifra
város-anyának, a ki tollas kalapban mulat a szeretőivel és elfelejtette
őket.
Édes, jó testvéreim.


Turóczi.
Ha hosszabb útra megy az ember vonaton – s ha történetesen az ember nem
beszédes ember, aféle gyors-ismerkedő causeur, hanem szeret a néma
megfigyelés álláspontjára helyezkedni – az ötödik állomásnál rájön, hogy
a vonat olyan, mint a hirlap. Mentél már végig, nyájas olvasó, valami
hosszú vonaton, az utolsó vaggonból az étkező-kocsiba, mely a mozdony
szeneskocsija mögött terjesztette a kellemes zsirszagot? Ha igen, akkor
be is néztél mindenik fülkébe, a mely előtt elhaladtál. S akkor
rájöttél, hogy a fülkék olyanok, mint a hirlap rovatjai. Az egyikben a
háboruról beszélnek, a másikban politikáról; a harmadikban földbérlők
utaznak s közgazdasági rovatokat mondanak el; a negyedikben
külpolitikáról van szó, az ötödikben a rendőri krónikák rémes eseteit
hallod. S ahogy útas ember minden rovatnak megtalálja a maga fülkéjét,
úgy arra is rájön, hogy tárcza-fülkék is vannak, a hol az emberek nőkről
beszélnek és szerelmi történeteket adnak elő, sőt néha a nagy port vert
botrányokat vigjátékokká vagy drámákká nemesítik.
Itt hallottam, a mint egy panama-kalapos úr egy másik úri-kalapos
panamistának a következő tanúlságos történetet beszélte el, melyet
minden rangú és rendű férfiak okúlására hiven közlök. A történet két
részből áll. Az egyik rész Kelenföld és Sárbogárd közt hangzott el, a
másik rész Sárbogárd és Dombovár közt. A történet Kelenföldnél még
unalmas volt, Szakály-Högyésznél volt a legérdekesebb s tíz óra
negyvennyolcz perczkor Uj-Dombovárnál tanúlságossá vált.

I. Kelenföldtől Sárbogárdig.
– Nézd, kérlek, – mondta a panamakalapos, – az nem úgy megy, a hogy te
gondolod. A nőket nem lehet paragrafusokba szedni. A nő és a férfi közt
olyanforma a külömbség, mint a hegedü és a zongora közt. A zongora
temperált hangszer, mint a férfi. A cé után cisz következik rajta. A
hegedűn a cé és a cisz közt még a mi brutális kezünk is megtalál négy-öt
hangot. Nekem volt egy esetem, a mit, ha elmondok, mindjárt megértesz
valami keveset abból, a mit nő és férfi közt való viszonynak neveznek.
– Halljuk! – mondta a másik.
– Mielőtt ügyvédi irodát nyitottam, tudod, hogy újságíró akartam lenni.
Ifjukoromban verseket, novellákat irtam és éreztem, hogy mozog bennem
valami, az a valami, a miről Mikszáth azt mondta, hogy rendszerint nem
tehetség, hanem giliszta. S abban az időben mi fiatalok egy kávéházba
jártunk esténkint. Valóban olyanok voltunk, a milyeneknek a könyvekben
leírják a bohémeket. Hosszúhajúak, borzasak. Nagy kalapokban jártunk,
lompos fekete nyakkendőket viseltünk, szakadt volt a czipőnk, kitérdelt
a nadrágunk, s a kabátunknak lefigyegtek a zsebei, mert mindig könyveket
czipeltünk bennük. Egy azon ruhában eljártunk egy esztendeig s hogy
tömören fejezzem ki magamat, valamennyien: költők, festők, mind
rongyosak és piszkosak voltunk.
És volt abban a kávéházban egy Emma nevü kaszirosnő. Némi viharokon
átment, helyőrséggel ellátott városokból jött nő volt, a mi kaszirosnőre
nézve egyszerűen az életrajz jellegével bir. És én szerelmes voltam
Emmába.
Járt oda közénk egy ur, a ki se költő, se piktor nem volt. Hivatalnok
volt egy bankban, s nekünk mindenben ellentétünk. Nem volt vidám fiú és
pokoli előkelőséggel öltözött. A czilinderén nyolcz reflex, a nadrágja
élre vasalva, mint a kés, a nyakkendője vékony, mint a czipőzsinór, a
czipője lakkos és hibátlan, a zsebkendője sarkában patkó… Finom ember
volt. Turóczinak hivták. Nem felejtem el a nevét soha. Állandóan «cuir
de Russie» illata volt és ugy fésűlködött, mint az angol miniszterek
fiai. Egyszóval nem volt közibénk való és mi nagyokat mulattunk rajta.
De az a híre volt, hogy szerencséje van a nőknél, s ez némi kis
érdekességet adott neki a szemünkben. Emmával sokat beszéltünk róla és
Emma, az édes és viharvert Emma kinevette, velünk együtt. Édesen
kaczagott, mint a régimódi irók irták, s ilyenkor elővillant piros ajkai
közül hófehér fogsora a finom aranyplombbal, melyet egy főhadnagy
költségén egy egyszerű kassai fogorvos ékelt picziny egérfogába.
– Csókolom a plombját, – mondtuk neki, s ő imádott minket.
– Az én fiaim vagytok, – mondogatta, – még soha sehol ilyen jól nem
éreztem magamat, mint köztetek. Imádom a bohémeket!
Az imádat azonban csakis mint összeségre, mint társadalomra vonatkozott
ránk. Engem speczialiter nem akart imádni, pedig erre többször és a
legerélyesebben felszólítottam. Nagyon szeretett mulatni velem, de –
ennyi volt az egész. Turóczi ur is udvarolt neki. Unottan beszélgetett
vele s azalatt halványkék, hogy ne mondjam: vieux-bleu szeme rajtunk
kalandozott. Turóczi ur nem vicczelt vele. Komolyan és unalmasan beszélt
neki. Az időjárásról fejtette ki nézeteit. A divatról értekezett. A
gazdasági viszonyokat ecsetelte. S mikor mi távozóban odakiáltottunk
Emmának, hogy:
– Szervusz, angyal!
Vagy ezt:
– Jobb erkölcsöket!
Avagy:
– Csókolom a plombját!
Turóczi úr udvariasan levette kalapját és így szólt:
– Kezét csókolom, nagysád.
Mi ezen mulattunk. Ez a csiszolt polgár nagyon komikusan hatott a
rongyosok közt. Kirítt közülünk. Emma azt mondta:
– Minek barátkoztok ezzel?
Mi vállat vontunk. A többi nem törődött vele, de engem bántott a
jelenléte. Nekem a szerelmi czirkulusaimat zavarta Emmánál.
– Udvarol neked, – mondtam.
– Hadd udvaroljon, – felelt, – én mégis csak titeket imádlak. Ezt a
hosszú hajatokat, ezt a nagy nyakkendőtöket szeretem. Meg azt, hogy
gorombák vagytok, mint a pokrócz… meg azt, hogy nincs pénzetek…
És megszorította a kezemet. De semmire se mentem vele. Egy napon aztán
elhatároztam, hogy minden apropó nélkűl délután meglátogatom a lakásán
és az eddigieknél sokkal erélyesebb intézkedéseket fogok tenni arra
nézve, hogy viszont szeressen. El is mentem hozzá. Az Üllői uton lakott.
Becsöngettem. Nem jött ki senki. A házmesterné hozzám sompolygott.
– Nem lehet bemenni hozzá, – mondta. – Ilyenkor mindig nála van a
barátja.
– A barátja? Hát van barátja?
– Hogyne! Már egy éve.
– Kicsoda?
– Egy hivatalnok. Turóczinak hivják.
Majd, hogy a falnak nem szédültem. Épp azt akartam kérdezni, hogy melyik
Turóczi, micsoda Turóczi, mikor kijött az ajtón Turóczi. Az én Turóczim.
Az elegáns.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Sárbogárd! – kiáltotta a kalauz.

II. Sárbogárdtól Dombovárig.
– Tudod, – folytatta a panamakalapos, – hogy nálam nem tartott sokáig, a
mig kijózanodtam a bohémségből. Nálunk Pesten nem intézmény, vagy kaszt
a bohémség, mint Párisban, hanem gyerekbetegség. Valami
bárányhimlő-féle. Nálunk ebből ki szokás gyógyulni. Hamar
megkomolyodtam, folytattam a tanulmányaimat, a versirást végleg a
költőkre biztam s beállottam a bátyám ügyvédi irodájába. Most már én is
elegáns emberré lettem. Sutba dobtam a nagykarimás kalapot és a
félárboczra eresztett nyakkendőt. Kamgarnban jártam, mint a többi,
duplagallért viseltem vékony diskrét nyakkendővel s czilindert nyomtam a
fejemre. Gondot viseltem a fehérnemüimre és a modoromra. A sógornémnak
sok baja volt velem, a mig leszoktam a tolvaj-nyelvről. Kigyógyultam
abból, hogy a szobaleányt «öregemnek», a szakácsnőt «angyalnak», a
hordárt «apám»-nak szólitsam. Öreg uraknak nem mondtam többé: «pá» és a
levélhordótól nem kérdeztem: «van-e levelem, mester?» Majdnem azt merném
mondani, hogy világfi lett belőlem. Éjfél előtt tértem aludni s reggel
kilenczkor már a törvényszéknél tárgyaltam. Tömören szólva:
megkomolyodtam.
És társaságba kezdtem járni. Ez jól esett csapszékekhez,
orfeum-kávéházhoz és egyéb lebujokhoz szokott szivemnek. Ah, a finom,
selyemruhás asszonyok, a kedves fehérkeztyűs dámák, a finom kis
urileányok, a diskrét, előkelő tónus… Mint minden igazi lump, halálosan
beleszerettem a szép, nyugalmas polgári életbe. És a modorom gyönyörűen
megcsiszolódott. Ugy beszéltem a nőkkel, mint a Pailleron darabjaiban a
grófok és a diplomaták. Ha rólam volt szó, azt mondták:
– Jómodorú ember. Komoly ember.
Végül arra kezdtem gondolni, hogy nősülni is kell. Boldog, szép családi
élet… Nyugalmas otthon…
És beleszerettem egy leányba. Az apja jómódú ember volt, magasrangú
hivatalnok a miniszteriumban. Nagyszerű család. Ugy éltek, mint a
grófok. Fehérkeztyűs inasuk volt, nagyon előkelő estélyeket rendeztek,
melyen minden második ember méltóságos ur volt. A leányuk tipusa volt a
finom, kedves, jelentéktelen urileánynak. Zárdában nevelkedett és kis
fehér kötényt viselt. Vattában nevelték, dédelgették. De bájos teremtés
volt, valóságos kis herczegnő, sőt királykisasszony. Komolyan, szinte
daczosan hordta a fejét, melyre diadém kivánkozott. És a beszédje is
komoly, csöndes volt. Maga volt a nyugalmas tisztaság, vagy mint
költőkoromban mondtam volna: tisztavizű, csöndes tó az erdő rejtekén.
A dolgom jól haladt. A leány nagyon szerette a társaságomat s hosszasan
szoktunk beszélgetni. Másoktól hallottam, hogy komoly, karakteres
embernek tart, a kivel élvezet és tanúlság diskurálni s a kire minden
apa rábízhatja a gyermekét. És boldog voltam.
Egy napon, a jégen, – mert korcsolyázni jártam, quae mutatio! – azzal
fogad a leány, hogy tegnap egy barátnőjénél megismerkedett egy Turóczi
nevű fiatal emberrel, a ki rögtön udvarolni kezdett neki. Most
mosolyogtam. Azt gondoltam magamban: «Ezuttal én főzlek le, Turóczi,
mert ebben a környezetben fütyűlnek a te tiszta manzsettádra, a minél
egyebed nincs. És még polgári komolyság dolgában is fölveszem veled a
versenyt! Komolyabb vagyok, mint te, elegánsabb, jobbmodorú,
bizalomgerjesztőbb.»
– Roppant kedves fiú, – mondta a leány.
Meglepődtem.
– Ismerem, nagysád, – mondtam, – és nagyon csodálom, hogy az ön
tetszését sikerült megnyernie. Jelentéktelen, sótalan embernek tartom, a
kiben az egyéniség elolvadt a banális jómodorban és a legujabb divatban.
A leány rám nézett:
– Akkor nem ez az.
– Turóczi Endre.
– Igen.
– Hivatalnok a Kereskedelmi Bankban.
– Igen.
– Barna, nyirottbajszú, pirosarczu fiu.
– Igen.
– Hát persze, hogy az
Az mondja a leány:
– De nem olyan banális ember, mint maga mondja. Roppant eredeti ember.
Mikor bemutattak neki és meglátta az aranyplombot a fogamban, azt
mondta: «csókolom a plombját.»
Most megint szédülni kezdtem. A leány folytatta:
– Nem olyan közönséges tuczat ember, mint maguk. Neveletlen,
rosszmodorú, folyton tréfál, semmit se vesz komolyan, a szobaleánynak
azt mondja: «apám» és tőlem úgy bucsuzott, hogy «jobb erkölcsöket.»
Csak bámultam.
– Igen, – mondta a leány, – sok rossz tulajdonsága van, de végre valami
más, valami különös… Nagy, rojtos nyakkendőt hord, rendetlen, de
zseniális, érdekes…
– Turóczi?
– Igen.
Most már kezdett bennem derengeni a dolgok értelme. Turóczinak itt is
szerencséje volt a nők körül. Turóczi itt, ebben a polgári környezetben
bohémre játszotta magát. Néztem a leányt. Villogott a szeme, a mikor
Turócziról beszélt. Felragyogott benne annak a tűznek a világossága, a
mi lobbot vet a polgárleányban, mikor megérzi a bohémben a
társadalmonkivüliségnek, az édes rendetlenségnek, a szabadság okozta
élet-ittasságnak, a gondtalanságnak, a filozófiává vált tréfának azt a
csábító hangúlatát, a miben minden megvan, a mi csak az ő zárdában
nevelt szivét érdekli és izgatja. A pillantásával, a hangja
reszketésével védte Turóczit a bourgeois társadalommal szemben, már az ő
pártján volt, már szembeszállott volna érte az egész világgal, már
Marlitthősnő volt, már szerette… És nem csalódtam. Megtalálta benne azt,
a mi neki új volt. Beleszeretett és hozzá ment feleségűl. Most
lenézéssel beszél a polgári társadalomról s úgy él a bankfival, mint
Mimi Rodolpheal. Kis korcsmákban vacsorálnak és vasárnap kimennek a
vurstliba. Boldogok s erről a boldogságról Turóczi verseket ír egy
szerényebb hetilapba. Ilyen az élet és ez volt az én esetem. Azaz jobban
mondva, ez volt Turóczi esete. Vonj le belőle olyan konzekvencziákat, a
minőket akarsz.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Dombovár! – kiáltotta a kalauz.


Az éjszaka fia.
Volt egyszer egy fiatal ember, a ki lassankint belesápadt és
belebetegedett abba, hogy mindennap reggel feküdt le. A fiatal ember
tulajdonképpen nem volt lump, ha a lumpság fogalmát a női elemtől és az
elfogyasztott italok alkoholtartalmától teszük függővé. Az egyre
halványabb és álmatagabb ifju az éjszakának kóbor ebe volt, a ki
gyöngébb akaraterejü pajtásait kávéházról-kávéházra vonszolta, s mikor
már nagyon sok volt a torkában a nikotin, kisétált az Andrássy-uton a
liget felé, a hol a szép kertes utczák kezdődnek és a hol az emberiség
villákban lakik.
Ilyenkor az ifju lakást keresett. Az ifjunak az volt a legfájdalmasabb
bolondsága, hogy nyolcz esztendő óta egyebet se tett, mint a rendes
élethez készülődött. De ennek a készülődésnek minden fázisában
megbukott. Egyszer már eljutott odáig, hogy szépen berendezte a lakását,
de akkor ruházat és koszt dolgában oly nagy rendetlenségben élt, hogy
nem lehetett tudni, rongyosabb-e, mint a milyen éhes, vagy éhesebb-e,
mint a milyen rongyos. Majd az öltözködési ügyet hozta rendbe; jó
szabóval dolgoztatott, de akkor már egy harmademeleti lyukban lakott,
langyos kávét ebédelt és igen sokszor vacsorált szivart. Egy szóval, az
általános és győzelmes rend sohasem lett urrá a fiatal ember életében és
mindez nem volt egyéb, mint az éjszakának hozott áldozat.
De még az éjszakázásban sem volt rendes. Mikor néha feltette magában,
hogy ő is ugy fog élni, mint a többi milliók: reggeltől-estig, akkor
egyáltalán nem feküdt le aludni, csak azért, hogy másnap este korán
tudjon lefeküdni. De nem sikerült neki ez se. Ilyenkor már délután
elálmosodott, lefeküdt a szerkesztőségi kanapén és husz órát aludt
egyfolytában.
Ezzel az ifjuval történt meg aztán egyszer az, a mi az előre
bocsátottakból majdnem önként következik, hogy meg akart nősülni.
Egyszerű, bájos, polgári leánykát nézett ki magának, a kinek nem volt
pénze, de a ki ebből a világból semmit se ismert. Se zsúrokra nem járt,
se a művész-koloniával nem volt ismeretségben.
Mindattól, a mi az ifjunak megszokott környezete volt, igen távol
állott. A dolog nagyon egyszerüen ment. Egy napon a fiu, mikor este hat
órakor fölkelt, megfürdött és megborotválkozott, friss erőben érezte
magát, megivott egy langyos kávét, rágyujtott és elment a kedves
leányhoz. A leány egyedül volt otthon.
– Azért jöttem – mondta az ifju – hogy megkérjem a kezét. Szeretem.
A leány nem szólt semmit, csak nézte.
A fiu folytatta:
– Engem egyetlen dolog menthet meg az élet számára, s ez az, ha
megnősülök. Most találtam valakit, a kivel szivesen tölteném el az
életemet. Mentsen meg… legyen az enyém, csináljon belőlem embert.
Ennek a tizenhétéves leánynak a szive mélyéig szaladt ez a beszéd.
Valami fájdalmas boldogság áradt el benne arra a gondolatra, hogy ő most
meg fogja menteni azt, a kit szeret. Végignézett a sápadt, nagyszemű,
halk beszédű fiun és szerette volna egészséges leány melléhez szoritani
azt a bünös fejét, szeretett volna a maga piros, friss véréből inni adni
neki, a kinek Isten tudja, hol folydogált a vére, mert sem az ajkán, sem
az arczán nem látszott meg, hogy vér is van benne. Ápolni, jól etetni,
szabad levegőre vinni reggel…
Nem felelt, csak a mellére borult. És a fiu sirni szeretett volna, mert
könnyü sirásu legény volt, amolyan kis kezdődő neuraszténia kergette a
könyeit a szemébe és a halálos elérzékenyülést a szivébe.
– Igen – mondta elfuladt hangon a fiu – és én megemberelem magam. Ma
este már korán fekszem le. Meg fogom szokni a rendes életet. Mindennap
pont egy órakor fogok ebédelni és pont nyolczkor vacsorázom. Reggeli
után sétálni fogok sokat. Higyje el, csak ez hiányzik nekem. És az
irásaim is jobbakká válnak. Drámát fogok irni. Tudja, rájöttem, hogy a
ki éjszakázik, az nem tud konstruálni. A részleteket jobban irják meg a
lump irók, de szerkeszteni, építeni csak az tud, a ki este fekszik és
reggel kel. És a jelzőknek se jó az éjszakázás. A ki bágyadt, az nem tud
uj jelzőket találni. Belenyugszik a régiekbe. Igen. Uj élet következik!
És ezzel az elhatározással ment haza. Boldog volt. Szerelmes volt és
érezte, hogy most már a rendes, nyugodt élet következik, a mikor ő is
látható lesz az utczán, és a mikor estefelé szépen elfárad, mint a többi
ember, mint a gyárból hazasiető munkás, mint a hivatalból megtérő
hivatalnok. És korán fog kelni és sétálni fog a napfényben, a napon, a
melynek sugarát lelke minden porczikájával imádta…
És el is kezdte.
De már az első éjszakán nem tudott aludni. Hiányzott neki az ablakon át
csöndesen beszürődő utczai moraj, a mely nyolcz esztendőn keresztül
ringatta álomba minden reggel. Ez a városi muzsika, az ébredő utczák
szerény lármája volt az altató dala, s most, hogy este feküdt le, nagy
némaság, valami nyomasztó csend borult köréje, s ez a csend
nyugtalanitotta. El-elszunyadt néhány perczre, de a nagy csend
felriasztotta. Felült az ágyában, czigarettára gyujtott, olvasott, aztán
megint megpróbálta az elalvást. Nem ment sehogyse. Éjjeli konflisok
zörögtek végig az ablaka alatt. Ugy gondolt reájuk, mint az idegenben
élő vándor a távozó darvakra, a kik az ő hazája felé röpülnek. És
nyugtalan fészkelődés vett rajta erőt. Az ágya felmelegedett, a feje
izzott. Ugy érezte, hogy láza van. De erőt vett magán és hajnal felé
elaludt. A gazdasszonya reggel nyolczkor felköltötte és az ifju ekkor
felöltözött és kiment az utczára a napon sétálni.
Szerényen ment, bujkált az emberek közt. Nem szokta meg, hogy ennyi
embert lásson az utczán. Oh, az éjszakának egyik édes, megnyugtató
érzése, hogy kevés embert látni az utczán és a kit látni, az is mind,
mind jó ember. Vagy valami szegény, züllött teremtés, – és ezek mind jó
szivüek, mint a bukott angyalok – vagy valami részeg ember, a ki mindig
rokonszenves, mikor csöndesen motyogva támolyog és monologizál.
Ez a sok idegen, siető alak bántotta. Szaladt közülük ki, a város
végére. De akkorra már dél lett és ezrével jöttek a munkások a
gyárakból.
– Mennyi ember – gondolta az ifju és visszafordult. Menekült előlük, de
unos-untalan emberekbe ütközött. Mikor a kocsiuton átment, majdnem
elgázolták. Éjjel nem jár csak egy-két kocsi, s ez a nappali robogás,
hajsza olybá tünt neki, mintha valami versenyen lett volna, a hol azé a
dicsőség, a ki elébb ér valahová. Megállt kirakatokat bámulni, de ez meg
elkeseritette. Mindent meg akart venni. Látta, mi minden csábitja az
emberiséget arra, hogy bemenjen a boltba és otthagyjon néhány forintot.
– Levélpapirom sincs – gondolta.
Majd szép nyakkendőket látott. Egy jó czilinder ragyogott feléje az
egyik kirakatból.
– Sok minden kellene – sóhajtott és ebédelni ment.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Muzsika: Elbeszélések - 5
  • Parts
  • Muzsika: Elbeszélések - 1
    Total number of words is 4403
    Total number of unique words is 1822
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    48.6 of words are in the 5000 most common words
    56.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 2
    Total number of words is 4318
    Total number of unique words is 1898
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 3
    Total number of words is 4081
    Total number of unique words is 1795
    35.9 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 4
    Total number of words is 4117
    Total number of unique words is 1920
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 5
    Total number of words is 4194
    Total number of unique words is 1852
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 6
    Total number of words is 4232
    Total number of unique words is 1914
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 7
    Total number of words is 4457
    Total number of unique words is 1812
    37.3 of words are in the 2000 most common words
    50.0 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Muzsika: Elbeszélések - 8
    Total number of words is 3974
    Total number of unique words is 1667
    35.5 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.