Muzsika: Elbeszélések - 3

– Erre a padra leülök, – mondta, s belecsapkodott a zsebkendőjével a
levegőbe és lezöttyent a puszta földre.
Körülötte édes délelőtti csöndben nyugodott a liget. Valahol messze
duruzsolt a város, és a láthatár permén lassan járt egy-egy nő egy-egy
gyerekkel. Könnyü kis szél szállott a fák között és apró, zsiros
papirosrongyok gurultak feléje a földön. Egy helyütt zöld pázsit
foltjába vágódtak a csupasz fák, s erre a zöld pázsitra rásütött a nap.
Ez oly gyönyörü, oly édes volt, hogy a jelölt nekitámasztotta a hátát
egy fatörzsnek és sirni kezdett. Verejtékes homlokát végigsimitotta a
meleg völgyekből ideszabadult és a mi reggelünkön megnyirkosodott
illatos szél. Szerette a szegény jelöltet a tavasz, jól bánt vele,
elringatta, csókolta, a szédűlés könnyü hintaján lóbálta, kifujta a
fejéből a gondokat, tisztára szellőztette a lelkét.
És a hogy buta, oktalan könyein keresztülnézett a jelölt, ugy látta,
hogy kis fehér kecskék jönnek feléje. Sok ezer kis fehér kecske, mely
katonás rendben lépett, egyszerre. Bal, jobb, bal, jobb, – mintha
tanulták volna. A fák pedig zúgni kezdtek, s a lombjuk világoskék volt,
átlátszó, mintha az ég azurjának foszlányai akadtak volna meg a
galyakon. A sok ezer, bodros kis fehér kecske pedig jött, jött a nélkül,
hogy közelebb ért volna hozzá. Terjengett ez a rengeteg kecskenyáj,
oldalt kiszélesedett addig a meddig csak ellátott a szem, a háttérben
pedig fölfehérlett az égre, ott, a hol a sikság az éggel találkozik. Még
az égbolt nagy buráján is jöttek, egyre jöttek, s ekkor látta a jelölt,
hogy ott fönn még felhők a kis kecskék, s csak a földre érve nő meg
aranyos szarvuk. És igy most már minden kék és fehér fényben ragyogott
körülötte, s a nagy, fehér tengerből kivillantak az aranyszarvacskák, és
a fák nagy, levegőkönnyü, kék lombkoronái jobbra-balra lengedeztek,
könnyen, súlytalanul, mintha az egészből egy szó se lett volna igaz.
A jelölt ekkor felállott és érezte, hogy ebben a könnyü világban ő az
egyedüli súlyos test. Nem is tudta, hogy min áll. Csudálta, hogy el nem
süpped e friss puhaságba, örökre bele nem vész a lágy fehérségbe és az
illanó, lengő, kék füstnél is könnyebb, tisztább és világosabban ragyogó
lombkoronák közé. Egy zsiros, csontos, emberszagu, súlylyal biró ügyvéd
volt, – ezt érezte. Érezte, mert józanodni kezdett. S a hogy a fehér
kecskék oszladozni kezdtek előle és megint visszagomolyogtak az égre
felhőknek, s a hogy a halványkék, nagy lombok visszaolvadtak a fehér
felhők közé égszin foltoknak, a jelölt körűlnézett és végigsimitotta a
homlokát.
Harang csendült a városban. Delet harangoztak. Egy guvernánt jött arra a
gondjára bizott kis leánynyal.
– Maman nous grondera, – mondta a francziáné, – allons, marchons!
És a gyerek botorkált mellette, alig birt vele lépést tartani.
A jelölt csak bámult utánuk.
– Aludtam? – kérdezte magától.
És a szivébe nyilallott az elmulasztott kötelességek gondolata. Három
tárgyaláson makacsolták el. És baj lesz, veszekedés lesz, mentegetőzés
lesz, csudálkozás, csapkodás, káromkodás… És senki, senki sem fogja
megérteni azt, a mi ma vele történt, senki sem fogja elhinni, senki sem
fogja beleilleszteni tudni a logika durva kereteibe, buta, kemény
szavakat fog hallani, mint: «miért?» – vagy «hogyan történhetett» –
avagy «nem értem» és minden ember: a főnök, a kollega, a háziasszony, a
járásbiró a maga rongy kis eszével fogja megitélni az esetet, és őt
beleteszik az emberi élet keretei közé: makacsolják, dorgálják,
kérdezik, mentegetik… és senki sem fog belenyugodni ebbe az esetbe, mert
az emberek az ilyesmin gondolkoznak, a helyett, hogy megéreznék és
napirendre térnének fölötte.
Éhesen, fáradtan, kábultan és nehéz fővel kapaszkodott fel a villamosra
és visszarobogott rajta az életbe. Ő ebben a pillanatban tragikus hősnek
érezte magát, de ez a tragikum oly kicsiny, oly kevéssé érdekes és olyan
muló volt, hogy csakhamar nem is vette komolyan, s a történet ránézve
ezen a ponton be is fejeződött.
Igaza is volt. Az ilyen semmiségeken csak a magunkfajta bolondok, az
élet soha ki nem józanodó részegjei, nem létező aranyszarvu kecskék
vidám pásztorai képesek tollal a kezükben hosszan elrágódni.


Az aranyóra és a láncz.
_(Történik egy jobbfajta udvari lakásban. A lakás most üres, mert az
egész háznép temetésen van. A nyugdijas özvegyasszony, a ki ebben a
lakásban lakott, meghalt, s ma délután temették.)_
_A viczéné_
(feljön, kinyitja az ajtót és bemegy a lakásba. Megilletődve tekint szét
a butorokon, majd kimegy a konyhába, s bár becsületes lélek, azon
tünődik, hogy mely kisebb térfogatu konyhai eszközt lehetne ellopni.
Csodálattal konstatálja, hogy a kisebb eszközök már el vannak lopva.)
_A cseléd_
(vörösre sirt szemmel, fekete ruhában, fekete kendőben jön fel):
Hát maga mit keres itt, viczéné?
_A viczéné:_
A kapuból láttam, hogy már gyönnek vissza. Felgyöttem rendet csinálni.
Szép volt?
_A cseléd_ (sirni kezd).
(Nagy szünet.)
_A viczéné:_
Kisasszony lelkem, nem azért mondom, de az én levesszürő kanalam már úgy
összehorpadozott, hogy… hát ha éppen nem kellene kisasszonynak a kanál,
hát én… úgy sincs már kinek szürni a levest.
_A cseléd:_
Nem szabad elvinni semmit. Az asszonynak a fia itt van és számbavesz
mindent.
(Bemegy a kamrába és megnézi, hogy jól dugta-e el a levesszürő kanalat.)
(A rokonok feljönnek a lépcsőn.)
_Az özvegyasszony fia:_
Üljetek le… Mari, nincs valami ennivaló a háznál?
_A cseléd_
(szomoru arczczal jár a rokonok közt):
Egy kis kompót…
_Egy hölgy:_
Csak hozza, hozza. Sok befőtt van?
_A cseléd:_
Van vagy husz üveggel.
_A hölgy:_
Szegény Lujza néni, még ebben is rendes volt. Tegyen fiam egy kosárba
vagy öt üveget, elviszem emlékül, ugy sincs már itt, a ki megegye.
(Őszintén sir.)
_A fiu:_
Hagyjatok, hagyjatok.
(Leül a kanapé sarkába és maga elé néz. Halk beszégetés. Az asszonyok
ki-bejárnak.)
_Egy másik hölgy_ (sóhajtva):
Haj, haj! Igy van ez.
_Az egyik hölgy:_
Mindenkinek ez a vége.
(A fiu fölkel, a szekrényhez megy és kinyitja. Egy szivarskatulyát vesz
ki, melyben különféle apróságok vannak: gyürük, csattok, diszes gombok,
egy női kalapmadár, néhány bross, karperecz, egy aranyóra és egy láncz.
Az egészet az asztalra szórja.)
_A fiu:_
Vigyetek szegénykétől valami emléket.
(Nagy csönd. Senki se mer az értéktárgyakhoz lépni.)
_A fiu:_
Válaszszatok valami kicsiséget.
_Egy hölgy_
(odamegy; turkál a csomóban):
Mi mindene volt szegénykének…
(Kéjjel nézi az órát, meg a lánczot.)
_Egy másik hölgy:_
Én… én valami kis értéktelen holmit akarok… ezt a gombot. Vagy inkább
ezt a csattot. (Az órát nézi.)
_Az egyik:_
Na, nem viszed el a csattot?
_A másik:_
Nem.
(Arra gondol, hogyha most elviszi a csattot, elesik még a reményétől is
annak, hogy az órát megkapja.)
_Az egyik_ (egy kis leányhoz):
Julis, nesze, vidd el te a csattot. Szegény Lujza nénié volt.
(Odaadja a kis leánynak a csattot, hogy igy kiküszöbölje a csomóból az
értéktelen holmit.)
_A másik:_
Nesze Julis, a gomb is a tied.
_Julis:_
Köszönöm. (Az órát nézi.)
_Az egyik hölgy:_
Kinek kell a madár?
(Nagy hallgatás. Senkise akarja a madárral eljátszani az órára való
jogát. Általában az a gondolat kerekedik felül, hogy az óra utolsónak
fog maradni, tehát az kapja, a ki utoljára jelentkezik. Mondom, nagy
hallgatás.)
_Egy harmadik hölgy:_
Julis, nem kell neked ez a madár?
_Julis_ (az órát nézi):
Nem. Én a csattot is visszaadom, meg a gombot is visszaadom.
(Hamar visszateszi a gombot meg a csattot.)
_Az egyik hölgy:_
Azt nem lehet. A csatt meg a gomb a tied.
(Kiveszi és visszaadja neki.)
Csak tedd szépen el, a mit kaptál. Itt nem lehet válogatni. Nem
szégyenled magad?
_Julis_
(sirni kezd, elteszi a csattot és a gombot, látva, hogy néki itt semmi
reménye se lehet):
Hát akkor… akkor kérem a madarat is.
(Sietve, egyszerre hárman is oda adják neki a madarat. Julis el van
intézve és visszavonul. – Nagy szünet.)
_Az egyik hölgy:_
Milyen szép kis óra. (Nagy szünet.)
_Egy másik:_
Ugy-e, ezt te tartod meg, Elemér?
_A fiu:_
Én semmit se tartok meg…
(Mindenki az asztalhoz lép.)
_Az egyik hölgy_ (kezébe veszi az órát):
Gyönyörü kis óra… (a lánczot is kihúzza a csomóból)… és milyen nett kis
láncz. Ugy-e, ez hozzá tartozik?
_A másik:_
Igen, igen. Akaszd rá a lánczot.
(Ugy gondolkozik, hogy még ő is kaphatja az órát s az esetben jobb, ha
rajta van a láncz. Ugyanezt érzi a másik is, tehát hirtelen és jó erősen
beleakasztja az óra karikájába a lánczot.)
_Egy hölgy_ (kissé idegesen):
Nagyon szép. Na, most tedd le.
_Az előbbi_ (nem teszi le):
Szegény néni, mindig ezt hordta. (Mégse teszi le.) Emlékeztek, milyen
elegáns volt a fekete selyemruháján ez a vékony kis aranyláncz? Igy
hordta, ugy-e?
(Felpróbálja. Nagy megdöbbenés.)
_A másik:_
Ilyenformán. Tedd le.
_Az előbbi_
(leveszi a nyakáról, de a kezében tartja):
Ezt a boldogult urától kapta.
_A másik:_
Igen, igen, tedd le.
_Egy harmadik_ (erélyesen):
Tedd már le, ha annyit mondják.
_Egy sovány hölgy:_
Itt van egy fekete csont-karperecz. Gyász-ékszer. Kinek kell? (Senki se
szól.)
_A sovány hölgy:_
Itt van egy ischl-i bross. Andenken von Ischl. Ki akarja?
_Néhányan_ (jószivüen):
Vidd el mind a kettőt.
_A sovány hölgy:_
Én sohase voltam Ischlben.
(Visszateszi a brossot.)
Nagyon szép kis óra. Adja már ide, hadd nézem meg én is.
_Egy hölgy:_
Add oda.
_Többen:_
Add oda neki, hadd nézze meg.
(Ugy gondolkoznak, hogy ez már nagyon sokáig tartotta a kezében és hogy
a soványnál nincs veszélyben az óra.)
_Az előbbi hölgy_
(odaadja az órát, de a láncz végét a kezében tartja):
Duplafedelü.
_A sovány:_
Ereszsze el a lánczot.
_Az előbbi:_
Megnézheti igy is.
(A láncz elszakad, a miből egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy huzták
mind a ketten. Mindenkinek megdobban a szive, mert érzik, hogy igazán
nagy és komoly harcz folyik az óra körül.)
_A sovány:_
Na, most elszakitotta.
_Az előbbi:_
Maga szakitotta el.
_A sovány:_
Én? Hogy lehet ilyet mondani?
(Egy pillanat alatt rájön, hogy a láncz nagyobb része az ő kezében
maradt az órával együtt, s hogy még igy is lehet hordani.)
Nem is olyan nagy baj.
_Egy hölgy, a ki eddig még nem szólt:_
Hol van az az ischl-i emlék?
(Ő is odalép az órához.)
_Az előbbi:_
Na, na, na. Lassabban. (Visszatolja.)
_Az uj hölgy:_
Hadd nézem meg én is azt az órát.
_Mind_ (a soványhoz):
Adja oda neki.
(Mert az a fő, hogy egy kézben sokáig ne legyen az óra és inkább
outsiderek tartsák a kezükben, mint olyanok, a kik erőteljesebb
érdeklődésükkel már megmutatták, hogy jogot formálnak rá.)
_A sovány_ (odaadja):
Duplafedelü.
_Az uj hölgy_ (nyugodtan):
Na hát, én ezt választom.
(Általános elképpedés azon, hogy ezt a bonyolultnak látszó ügyet ilyen
egyszerüen is el lehet intézni.)
_Az előbbi hölgy_ (idegesen):
Bocsánat, maga az ischli emléket kérte.
_Az uj hölgy:_
Én? Csak kérdeztem, hogy hol van.
(A ridiküljébe akarja tenni az órát.)
_Egy hölgy:_
Bocsánat, ez nem járja.
_Egy másik:_
Ez egy értékes dolog. Az ember kiválaszt valami kis csecsebecsét, valami
emléket, de nem egy aranyórát lánczczal.
_Az uj hölgy_ (nyugodtan elteszi az órát):
Hát válaszszanak csecsebecsét.
(Visszavonul és a tükör elé megy, igazitja a kalapját. Lassankint
mindenki ott hagyja az asztalt, mely e pillanatban értéktelenné vált, s
mind az ügyes hölgy köré csoportosul, arczczal a tükör felé.
Valamennyien a tükörbe néznek, a maguk arczát nézik és a másikhoz
beszélnek.)
_Az egyik:_
Mit válaszszunk, ha maga elvitte a javát.
_Az órás hölgy:_
Mindegy az… én se azért választottam… valakinek csak el kell vinni ezt
is.
_Egy másik:_
Hát legalább a lánczot adja ide.
_Az órás hölgy:_
Hiszen el van szakadva.
(Elől lehuzza a bluzát a balkezével, a jobbjával pedig felülről lefelé
végigsimitja.)
Isten áldjon meg, Elemérkém.
_A fiu:_
Csókolom kezét, Tóni néni. Köszönöm szépen a jóságát.
_Tóni néni_ (mert ő az):
Hadd csak fiam. Hisz tudod, hogy szerettem szegény anyádat. (Sirva fakad
és elmegy.)
(Nagy szünet.)
_Az előbbi hölgy:_
Ez elvitte az órát.
(Kétségbe van esve, de azért zsebre dugja a maradék lánczot.)
_A sovány:_
Hát legalább hol van az ischli emlék?
(Az ischli emlék eltünt. A gyász-ékszer is eltünt. Most már csak
csontgombok vannak az asztalon, mert az óra távoztával a rangban
legidősebb dolgok vették át a helyét, s eltüntek.)
_A sovány:_
Hát nekem semmi se marad?
(Julis fél, hogy most még azt is elveszik tőle, a mit kapott, tehát
fölkel és indul.)
_A sovány:_
Julis, add ide nekem a csattot, neked megmarad a gomb és a madár.
_Julis:_
A madarat odaadom.
_A sovány:_
Az nem kell. Add ide a csattot.
_Julis:_
Hát akkor semmit se adok.
(Indul.)
_A sovány_ (savanyuan):
Jó, hát… hát add ide a madarat.
(Táskájába teszi az üvegszemü kolibrit és köszönés nélkül távozik. A
többi utána. Az asztalról már a csontgombok is eltüntek. A lakás üresen
marad, csak a fiu sir egymagában a kanapé sarkában. Beesteledik. A
cseléd meggyujtja a lámpát.)


A titokzatos Csókai.

I.
Ebéden voltam egyszer egy barátomnál, a kit mindnyájan a világ
legboldogabb emberének tartottunk. Három évvel ezelőtt nősült, feleségül
vett egy jónevelésü, szerény kis polgári leányt, a kit leánykorában
sokszor láttam, s a ki állandóan szende és szerény volt. E két
tulajdonságát a házasságban is megtartotta, egyszerű, olcsó ruhákban
járt, soha konflisra nem ült, a boltban félórákig alkudott, hatosokat és
koronákat helyezett el a postatakarékpénztárban, szinházba csak olyanba
ment, a hol nem kellett sokat fizetni a szabadjegyért s ha valami
agressziv öltözékü férfi jól megnézte az utczán, hát oly savanyú
undorral tudott visszanézni rá, hogy annak nemcsak a kalandtól, hanem
magától az asszonytól is elment a kedve, a mi tulajdonképen az egyetlen
eredmény, melyre tisztességes asszonynak utczabetyárral szemben
törekednie kell.
A barátomról még ennyit sem érdemes beszélni. Kissé túlzottan kövér
volt, s ő meg ezt vitte bele a házasságba. Lustán intézte a dolgait,
lassan és sokat evett, hosszan és kéjjel szivarozott, az ujságot
elejétől végig olvasta, s egyazon ruhában járt már két év óta. Semmi
izgalom nem volt benne. Semmi ámor, semmi mámor, – mint a költő mondta.
Ebéd után az asszony egyszerre csak azt mondja:
– Kiesett a kő a fülbevalómból.
A férj nyugodtan felel:
– Jó.
Hosszu szünet. Én szódát fröcsköltem a boromba, a férj rágyujtott, az
asszony pedig ujra megszólalt:
– Nem csináltatod meg?
Lassan, ebédutáni hangon mondta a férje:
– Majd… ráér.
– Jó – mondta erre hirtelen és kedves mosolylyal az asszony – majd
odaadom a Csókainak, az megcsináltatja.
A férj mosolygott. Az ügy el volt intézve.
Mikor félnégykor el akartam menni, az asszony így szólt az urához:
– Nem kisérsz el? A városba megyek.
– Most nem… – mondta a lusta emberek könyörgő pillantásával az ember, a
ki nyakig ült egy nagy bőrfotelben.
– Jó, majd elkisér a Csókai.
Erre már fülelni kezdtem. Megkoczkáztattam a kérdést:
– Ki az a Csókai?
– Senki.
– Hogyan?… Hisz már másodszor hallottam a nevét.
– Mégis senki. Csókai nincs. Csókai nem létezik. Ha az uram lusta és
unalmas, vagy fösvény, vagy udvariatlan, akkor megfenyegetem Csókaival.
Csókai, az egy képzelt személy, a kiben megvannak mindazok a
tuajdonságok a mik az ilyen tulságosan elférjesedett emberből, mint az
uram, hiányoznak.
– Tehát Csókai az ideális férj.
– Nem. Csókai nem férj. Csókai szabad ember, a ki tud az asszonyokkal
bánni. Ha az uram nem akar uj ruhát venni nekem, – majd vesz Csókai. Ha
nincs kedve a szinházba menni, – elkisér Csókai. Ha elejtem a
zsebkendőmet és az uram nem nyúl érte, – Csókai fölemelte volna. Ha
tavaszszal nem hoz délben ibolyát, – lám Csókainak eszébe jutott volna.
Sajnálom, de csak brutális szóval tudom Csókait tökéletesen jellemezni:
Csókai a szeretőm.
Nevettem. Az asszony is nevetett, az ura is nevetett. Aztán
összecsókolóztak. De a lusta ember mégse kisérte el a városba.

II.
Eljön hozzám ez után az ebéd után vagy két hónappal a férj.
– Még emlékezni fogsz – mondja, kissé fanyar pofával, – hogy beszéltünk
egyszer valami Csókairól.
– Emlékszem.
– Hát tudod, – mondja egy kellemetlen grimace kiséretében, – kezdem unni
ezt a Csókait.
– Ugyan, ugyan.
– Besavanyítja az életemet. Most már akármit csinálok, folyton Csókairól
van szó. Szerdán, mikor elmentem hazulról reggel, elfelejtettem
megcsókolni az asszonyt. Hát utánam kiált: «Majd megcsókol Csókai.»
Tudod?
– Tudom.
– Ugyanaznap este későn jön haza. Bizom benne, eszemágában sincs
megkérdezni tőle, hogy hol járt délután, de tudod, éhes voltam, várni
kellett a vacsorára. Hát – bevallom – kissé szigoruan szóltam rá:
«Honnan jösz ilyen későn?» – A világ legnyugodtabb hangján feleli:
«Csókaitól». Tudod?
– Tudom.
– Na már most… tudja Isten… hiszen agyonlövöm még azt is, a ki azt meri
mondani, hogy gyanakszom rá… de máskor mindig egyhuzamban alszom este
tiztől reggel nyolczig… aznap felriadtam félkettőkor, mert azt álmodtam,
hogy Csókai ott áll az ágyam mellett és azt mondja a feleségemnek:
«Csöndesen, édes, úgy jöjj ki, hogy az öreg föl ne ébredjen.» Álmomban
azt feleltem neki: «Felébredek, fel fogok ébredni, majd megmutatom én
neked!» És fel is ébredtem. Nagyon szégyeltem magam. Az asszony ott
aludt mellettem, nyugodtan, boldog mosolylyal, mint valami anzix-kártyán
a «pihenő Vénusz». De… mégis… szóval… tudod?
– Tudom, tudom.
Elhallgatott. Bennem az agglegény káröröme motoszkált. Valami olyan
«ugykellnektek» érzés. Nem kellett nagy lélektanárnak lennem ahhoz, hogy
megállapítsam most már teljes bizonysággal, ki az a Csókai. Csókai a
férj lelkiismerete. A jóllakott emberé, a ki ebéd előtt szerelmesen,
figyelemmel olvasta az étlapot, az árakat meg se nézte, s a ki ebédután
félrelöki ezt a papirost, vagy ha a kezébe is veszi, azért veszi, hogy
megnézze rajta az árakat. És magam is elképzeltem Csókait, az örökké
éheset, a figyelmes, udvarias, fürge, szerelmes ifjut, a prózából verssé
finomult lényt, a desztillált férfit, a barátom lelkiismeretének
furóját, a barátom feleségének itt-ott elpotyogtatott illuzióiból
összesürüsödött valakit.
– Tudod? – mondta aggódva.
Megvakartam a fejemet. Bevallottam a barátomnak, hogy nem tudok tanácsot
adni. Hogy miért, azt nem mondtam meg neki. De azért nem tudtam, mert ha
Csókai ember lett volna, hamar lehetett volna végezni vele. De Csókai
gondolat volt, és a gondolatnak rettenetes az ereje, nemcsak akkor, ha
Jézusnak, Galileinek, Luther Mártonnak, Kossuthnak, vagy Marxnak hivják,
hanem – oh, örökbüszke hatalma az ember vágyainak – még akkor is, ha
olyan szerény, rongyos, komikus neve van is, mint: Csókai.

III.
Körülbelül hat héttel ez után a látogatás után találkoztam az
asszonynyal a Műcsarnokban.
– Hogyan? – kérdeztem – nagyságos asszony most a művészet iránt is
érdeklődik?
Zavartan felelt valamit, a minek az volt az értelme, hogy azért jött ide
a képekhez, mert összezördült az urával.
– Most már tűrhetetlen – mondta. – Most már nem én fenyegetem őt
Csókaival… oh, erről végleg leszoktam. Most ő beszél róla mindig. Ha
megjegyzést teszek arra, hogy a ruhája lompos, azt mondja: «Csókai
vasalt nadrágban jár.» Egyebet se hallok, mint: «Mit csinál Csókai?» –
«Vár ma délután Csókai?» – «Ha elválunk, feleségül vesz Csókai?» – Most
már hadikiáltássá lett köztünk ez a név. Most már ugy kialakult, ugy
megtestesedett, a miért annyit beszéltünk róla, annyit faragtuk,
csiszoltuk, pingáltuk, hogy most már teljesen látjuk a képét, már olyan,
mint valami önműködő bábu a Coppélius mester titokzatos műhelyéből, a
melynek emberformája van, jár, kel, énekel, beszél, tánczol – csak
éppen, hogy még nem él. Ugy, hogy most már nem is merek róla beszélni.
Nem merem kimondani a nevét, mintha igazán a szeretőm volna. És az uram
dühös rá, megfojtaná egy kanál vizben, csufolja, bántalmazza; szóval,
nevessen, ha mulatságosnak találja, de az uram féltékeny Csókaíra.
Elgondolkoztam. Valóban az emberek addig ijesztették a gyerekeket a
krampuszszal, addig mondták róla, hogy vörös nyelve van, puttony a
hátán, jobbkezében virgács, balkezében láncz, a mig végül a
játékgyárosok összeszedték mindezeket az adatokat és teremtettek egy
krampusz-tipust, a mi most már oly ismeretes és oly klasszikus, hogy
semmit se szabad változtatni rajta. Tudja Isten – gondoltam – hátha a
legelmésebb játékgyárosnak, az életnek egyszer eszébe jut, hogy a
barátomék Csókaiját meg is csinálja ennyi adat alapján.
Mondtam néhány vigasztaló szót az asszonynak, azután elbucsuztunk. De
mielőtt elváltunk, ezt mondta az asszony:
– A legfurcsább a dologban, hogy engem dühössé tesz, mikor csufolja a
Csókait. Fáj, ha bántja.
Nagyot néztem. Hogyan? Az asszony már titokban szolidaritást érez ez
iránt a Csókai iránt? Hiszen akkor ez az asszony szereti Csókait, és ha
Csókaiból még csak az az egy hiányzott, hogy éljen, akkor a baj már
nagyon közel van, tekintve ama megrögzött hitemet, hogy a mit egy emberi
lény szeret, az már félig él. Vagy talán a Messiás megszületésének nem
az a története, hogy az emberek addig és annyira szerették, hogy
egyszerre csak elkezdett élni?

IV.
Most már csak néhány szót kell mondanom azok kedvéért, a kik a
történetek végére utaznak. Mert a történet szakemberek, helyesebben
ember-szakemberek részére már az előző káputban befejeződött.
A barátom egy napon nyugtalan volt, lecsapta a hivatalban a
dolgozókabátját és hazarohant. Az asszony nem volt otthon. Megvadult és
nekiesett a fehérneműszekrénynek, s az abban elhelyezett
ékszer-kazettáknak. Feltörte és egy czimet talált benne. A czimet
megmondta egy kocsisnak, s azzal elvágtatott. Tiz percig várt a kapu
alatt, s akkor jött az asszony. Az asszony sikoltott egyet, aztán
félájultan – ezuttal életében először – konflisba ült és az anyjához
hajtatott. A barátom még öt negyedórát várt, s akkor lejött az emeletről
egy úr, a ki nem volt szőke és magas, mint Csókai, nem viselt vasalt
nadrágot, szürke zsakettet és oldalt felcsapott Panamát, mint Csókai, de
a kiben a férfi szimat mégis oly minden tévedést kizáró módon érezte meg
a csókaiságot, hogy a barátom minden habozás nélkül verte le a fejéről a
kis zsirardi szalmakalapot.
Névjegyet cseréltek s ekkor kitünt, hogy Csókait Kellernek hivják.
Mint utóbb, néhány évvel a válás után a barátom egy szép nyári éjszakán
a Zugligetből hazajövet elmondta, az asszony még nem volt bünös. Ez lett
volna az első találkozásuk. Ez feltétlenül bebizonyitódott.
– A legérdekesebb a dologban – tette hozzá – az, hogy ez a Keller egy
csöppet sem, de abszolute semmiképpen nem hasonlitott a képzeletbeli
csinos, elegáns Csókaihoz. Polgári megjelenésü, köpczös, értelemhiányra
valló arczu emberke volt…
S a hogy igy jellemezte, leszidta, kigunyolta és szivből kinevette ezt a
szegény, gyatra Kellert, egyre összehasonlítván őt a daliás és csábító
Csókaival, eszembe jutottak azok a franczia szobrok, a melyekben a
forradalom gondolatát hatalmas, csodaszép géniusz ábrázolja, a feltámadt
nemzeti erőt pedig égi haraggal teljes, fenkölt arczu félisten, holott
Arouet de Voltaire egy sovány, göthös, hiu, féltékeny, szószátyár vén
kóró volt, Mirabeau pedig szörnyszülött: görbevállu, ragyás, borostás,
ferdeorru, bozontos, sőt a legujabb kutatások szerint megvesztegethető
is.


Téli reggel.
A gőzfürdő előtt a villamos ivlámpa mesterséges éjszakát csinált, de
odébb, a Kerepesi-ut felől már piszkos-vörös pára szállott fel az égre.
Valahol messze már jött, sietett felénk a Nap.
A nagy ház még be volt zárva. Tejüvegablakai mögött fehér fény
villódzott, kigyultak benn is a lámpák. Árnyak jöttek-mentek. A frakkos
fiu künn állt a kapu előtt még, vagy nyolcz-tiz emberrel. Fel volt türve
a gallérjuk, szemükre huzva a kalapjuk, a kéz a zsebben. Mind maga elé
bámult, várta a kapunyitást, várta a megváltó meleg vizet. Kettő
nekidőlt a kapufélfának jobbról-balról, s majdnem aludt. Az egyik a
leggyüröttebb pofa volt, a mit a frakkos fiu életében látott. Valami
nagyon utolsó züllött ember lehetett, ámbár prém volt a télikabátján. De
sárga, fáradt arcza volt, s a szája körül undor és fájdalom
játszadozott. Kávéházi levegőn füstölt fej volt ez, dohányban páczolt
arcz, bután merengő szem, a melyben olyan kifejezés ült, a mit a
külföldi illusztrált lapoknak husz éven át való felületes és unott
nézegetése ad a pesti kávéházi állatnak. Nagy pinczér-túlélő lehetett
szegény, az a fajta, a ki alól minden reggel kidől az éjjeli pinczér és
a ki – ámbátor vacsora után ment be a kávéházba – a reggeli pinczérnél
fizeti az utolsó konszommáczióját.
A másik kariatid pedig egyenesen éjjeli pinczér volt. De az már el is
aludt szegény, állva.
A frakkos fiu didergett. Csöndes, alattomos kis szél járt az utczán, a
füle mögé fujt, a manzsettája alá fujt, besurrant a czipője főlött a
vékony frakknadrág alá. Vágyó pillantást vetett a nagy, homályos
ablakokra, a melyek mögül fehéren sugárzott a gőzfürdő erkölcsi
tartalma: a melegség, a tisztálkodás, az olcsó borbélyparfüm szomoru és
mégis tisztaságot jelentő illata, a pihenés, a csönd, és az az édes
forróság, a miben egy pillanatra fuldoklik az ember, de a mi aztán
megdolgozza, úgy, hogy azt érzi, mintha kipárolna, kiolvasztana belőle
mindent, a mi rossz és fájdalmas.
Még többen jöttek. Szemben pálinkamérés volt, transzparenssel a
kirakatában. A transzparensen ez állott: «Itt fürdő Jegyek.» Jöttek a
boltból hárman, zöld jegyekkel a kezükben.
Aztán egyszerre kinyitották a kaput. Észre se vették. De aztán mégis
elkezdtek befelé menni, a kávéházi állat büszkén, katonásan, az alvó
pinczér őszintén tántorogva. A frakkos fiu szerényen ment köztük. A
három, a ki a pálinkamérésből jött, vígan kiabált és ismerősként
üdvözölte a pénztárkisasszonyt. Aztán lábdobogás hallatszott, ment fel a
raj a vaslépcsőn a labirintusba, és eltünt a sok száz kabin közt a
fuladt melegben.
A frakkos fiu lassan vetkőzött, meg is borotválkozott elébb. Mire ő
bement a nagy medencze-csarnokba, már benn ültek a fehér békák a meleg
pocsolyában. Forró, sötét nedvesség ült a tüdejére. Meg kellett állnia a
gőzös, párás teremben, mert nem látott. Aztán megszokta a szeme a
sötétet. Leült az első lépcsőfokra és szétnézett.
A medenczében köröskörül ültek az emberek. Nem láthatták őket jól, mert
a meleg köd, a mit bezártak ebbe a csarnokba, fátyolt huzott minden akt
elé. Két-három kis sárga villamos lámpa világolt a sarkokban,
mindeniknek udvara volt a sűrü gőzben. A fiú úgy érezte, mintha itt
minden izzadna. A barna falakról csöpögött a langyos viz. Az oszlopok
megcsillantak. Fenn, a kupola, a melyen négy-öt piczi
szinesüveg-ablakocska volt, egymásután csöppentette homlokára a maga
hideg kő-izzadságát. Ugy látta, még a kis villamos lámpák is izzadnak
valami sárgás gőzt, a mi szétáradt belőlük, el-elgomolygott a többi pára
közé.
És csönd volt. Itt most a viz volt az ur, mindenki másnak a neve: