Muzsika: Elbeszélések - 2

arczczal fordult a bucsuzó sugárnak: aranyporos lett tőle a haja és két
vörös-arany csillag tündökölt a szemében. Mikor nekiszaladtak a viznek,
a kisasszony összeborzongott és nekiszegte a homlokát a sós szélnek. A
fiu hátradőlt, nekifeküdt és meghuzta az evezőt. Most jól érezték
magukat. Siklottak, elsurrantak a parttól, mosolyogtak, örültek. A fiu
hátra-hátranézett, irányért.
– Csak előre, neki! – mondta a leány.
És a fiu daczos örömmel rántotta meg ujból az evezőt, nem törődve
iránynyal, telve azzal a gondolattal, hogy mily jó volna, ha most egy
evezőrántással kivághatná magát az Atlanti Oczeán közepére. És a parton
megkicsinyedtek a házak, alkonyi ködbe vesztek a hegyek és könnyű fátyol
szállott a völgyekre.
De a csónakot mintha lökte volna valami alulról. Az az érzésük volt,
mintha valami nagy hal emelgette volna a könnyű fehér alkotmányt. Hullám
semerre sem látszott, a tenger sima volt, sehol egy fodor, sehol egy
vizcsipke, semmi. És mégis meg-megrendült a csónak s egy láthatatlan erő
birkózott vele.
Meleg volt.
– Mi ez? – mondta szorongva a leány.
A fiu a vizbe eresztette az evezőt és megfordult. Nagy nyugalom borult a
kék vizre, s messzi, a hosszugerinczü, alacsony hegyek mögött szétomlott
az égen a nap parazsa. Szines tüzek lobogtak a felhők közt s égő foltok
folytak szét a párában. Mintha izzó érczet csurgattak volna a tengerbe s
az ott tovább izzott volna, szétterjedt volna a tükrén: tócsákban állott
a tengeren az égő zöld, a fényes lila és mintha a hegy tetején a hegybe
ömlött s a hegylábnál a vizbe folyt volna a hegyből valami kozmikus
eredetű tüzes-piros vér, a Nap szerelmes és szinesen párázó vére, a mit
a tenger hűvössége sem alvaszt meg, s a mely kanyarogva, kigyózva,
máshol széles csikokban patakzott, az égi anyagok villamos
könnyedségével áramlott szét az egyre sötétülő viz hátán.
A csónak mintha most emelkedett volna. Aztán megint sülyedt, de akkorát,
mint az emeleti lift. A fiu beszedte az evezőket, és felállott a
csónakban. Arczczal a nap felé fordult, aztán körülnézett. De
megtántorodott és hirtelen leült.
– A sirokkó, – mondta.
Ez ijesztően hangzott a nagy csöndességben. Nekik, szegény városi
legényeknek ez olyan volt, mint a karavánok rettenetes ordítása:
– Számum!
És most a fiu fölvette a kabátját, komolyan, szótlanul. Nekiöltözött a
sirokkónak. És ez is olyan volt, mint mikor a napon heverésző katona a
trombitaszóra a puskája után kap. Itt az ellenség! Egyet fordított a
csónakon és nekilátott a munkának.
– Visszamegyünk!

III.
De most már fogta őket a sirokkó. Valóban, a sirokkóban van valami, a mi
méltóvá teszi őt a gondolkodó ember rokonszenvére. Minden
rendelkezésünkre álló szelek közül ez az egyetlen, a melyben értelem,
titokzatosság és drámaiasság van. A bóra néha szemtelen, sokszor
rakonczátlan, sőt vad, romboló szél, a melynek azonban a hasába lát az
ember, mint a kártyások mondják. Hullámosra veri a tengert,
végigszánkázik rajta, falombot tép, háztetőket repít, s ehez a banális
szélmuzsikát fujja: süvít, fütyül, zúg, búg. Nem lehet komolyan venni,
mint a hogy a csirkefogót, a cirkuszi akrobatát és a dühös embert csak a
gyermekek veszik komolyan. A tenger se veszi komolyan. Hullámzik,
kellemetlenkedik, nekivág a partnak, elsötétül, fodrozódik, de alapjában
véve nem bánja ezt a felületes dühöngőt. – De a sirokkó, az más. Mintha
nem is szél volna. Csöndes és komoly. A tenger alatt fuj – mondják a
partiak. Lassan jön s nem korbácsolja a tengert, hanem emelgeti.
Feszegeti ezt a rettenetes súlyu vizföldet, a mi a földet borítja. És
langyos, sőt meleg. A felületekkel nem törődik. Tőle békén maradhat
falomb, háztető, mencsikoff-kabát és szalmakalap. És nem átlátszó jellem
mint a bóra. Nem tudni mikor jön s a mikor jön, már itt is van. A tenger
reszket, ha érzi. Nagyokat sóhajt. Rengeteg melle emelkedik és sülyed,
mint a nehezen lélekző betegé. Némán fogadja, mert erősebb nála. És az
egész partvidék tiszteli. Az ég elborul, a fák lecsüggesztik az ágaikat
s a füvek önként hajolnak meg. A bóra nyakonfogja őket, lenyomja a
fejüket. A sirokkó, mikor jön, már alázatosságot talál, mint az igazi
király. És csönd van. Semmi részeges lárma, semmi süvítés, zúgás,
csikorgás. A bóra dühösen hajszolja és kergeti a felhőket, mint a falu
bolondja a gyerkőczöket. A sirokkó felhőkkel érkezik, nagy, sötét
kisérettel, hatalmasan ivelt borulattal, melybe az égbolt gyerkőczei
ijedten olvadnak bele. A hűvös bóra előtt elbujhatsz a fal mögé, nem ér
el. A sirokkó forró lehellete elől nincs menekvés. Megadod magad neki s
vársz.
És ha most a partról néznők a tengert, látnók a kis fehér csónakot egy
nagy, de nem tarajos hullám tetején. Mint a hogy a bivaly gerincze
meggörbül, mikor a nehéz szekérrel nem tud elindulni, úgy domborodik meg
a tenger háta, mikor nekifeszül a sirokkónak. Fenn a gerincz tetején
volt a kis csónak, aztán mintha legurult volna róla. Nem dobálta a
hullám, csak vitte.
A leány megijedt.
– Ne félj, – mondta a fiu és most rosszul kezte magát érezni. A vér
leszaladt a fejéből és a halántéka verítékezett. A leány fogta az
ülődeszkát és az ajkába harapott. Azt mondta:
– A mig veled vagyok, nem félek.
Tüzesen nézett a fiu szemébe és most érezte, hogy szép. És ennek nagyon
örült. És nem bánta, hogy a hegyeken túl megmordult a tenger, mint
valami álmából fölvert vad, nem bánta, hogy dél felől is elbődült a nagy
viz, jelezve, hogy ott már kikezdte a néma, vad erő. Arra se gondolt,
hogy e pillanatban nem a tenger volt többé félelmes, hanem a láthatatlan
sirokkó, s hogy most a tengert pongyolában lehetett látni, mint valami
nagy, hatalmas embert, a kitől mindenki fél s a ki este, mikor
magányosan marad, nyög és hánykolódik és megadja magát a láznak, mely
gyötri. Most olyformán kellett félni a tengertől, mint a megsebzett
vadtól, a mely már csak a maga bajával törődik és nem bánja, ha
hánykolódásközben akármit tör-zúz is össze.
– Szép lehetek most, – érezte a leány, félig lehunyta a szemét és kissé
kinyitotta a száját.
A fiu pedig elsápadt és sirni szeretett volna. Szörnyen evezett, hogy
partra érjenek, mielőtt utoléri a rosszullét. Nem akarta, nem, inkább
meghalt volna, mintsem hogy elveszítse a tisztaságát és a legényes
frisseségét a leány előtt. És karikák tánczoltak a szeme előtt és valami
saját külön kis sirokkó kezdett dúlni a gyomra körül. Most már a leány
is észrevette ezt. És ő is rettenetesen megijedt. Nem attól, hogy baj
lesz, s hogy a fiut betegség fogja kinozni, hanem, hogy a szép sudár
gyerek csunyáva válik, grimaceokat fog vágni és tisztátalanságot követ
el. Mikor már meg tudja bocsátani a leány a rosszullétet a legénynek,
akkor már megérett arra, hogy feleség és anya legyen. De a tiszta,
igazi, önző és nyers vágyakozás korában ez katasztrófa lett volna. És a
fiu halálsápadtan szorította össze a fogát s ereje utolsó maradékával
evezett. A leány reszketett és félt. «Csak ezt ne! Csak ezt ne add,
Istenem!» – gondolta. És vadul száguldottak a part felé, mely már
sötétségbe burkolta magát, repültek a hullámokon, az egyik felrántotta,
a másik a part felé dobta őket. Ők azt hitték, hogy ők eveznek, hogy ők
viszik magukat biztonságba, de tulajdonképpen a sirokkó söpörte őket.
Takarította a tengert, s neki mindegy volt, döglött delfint, törött
gerendát söpör-e a partra, avagy egy könnyű fehér csónakot, a melyben
két szerelmes gyerek ül reszketve. És a két szerelmes gyereknek is
míndegy volt: kinos halál következik-e mostan, a Berceuse Bleue
reczipéje szerint, a melyben a «deux amants» végül a tenger fenekén
nyugosznak, «sous le linceul bleu des vagues» – avagy küzdelmes
menekvés, és sem arra nem gondoltak, hogy összeölelkezve haljanak meg
együtt, sem arra, hogy most koczkán forog minden, a mi ebben az életben
öröm és nyomoruság, hanem egyesegyedül csak arra, hogy a fiu rosszul ne
legyen, mert akkor a fiu örökre megrútul a tüzesszemü előtt, és a
tüzesszemű is megrútul a fiu előtt, mert rút helyzetbe kerül: végig kell
néznie az emésztés tragédiáját, mely kicsiben – s ez az, a mit ők nem
tudtak – épp oly szent, épp oly fenséges és megalázó, mint a mi rongy
emberi életünknek legszebb szenvedély-tragédiái.
Megnyugtatom a régimódi lirai lelkeket, a langyos gilicenyögdelések
rajongóit, a ledér, kéjhajhászó, perverz és piszkos naturalizmus
ellenségeit, ne ijedjenek meg, nem történt baj. Partra értek, pihentek,
s a fiunak visszatért a jókedve. Föllélegzettek és összeölelkeztek, mint
a kik nagy veszélyből menekültek meg. Abból a veszélyből, a melyről
egyik se beszélt, de a melyre mind a kettő gondolt. Csókolták egymást.
És körülöttük, felettük sötét kiséretével lassan jött a sirokkó és az
örök tenger a reszkető meghunyászkodásból áttért a daczos és
elkeseredett betegek viselkedésére: féktelenül hánykolódott és
fájdalmasan orditott bele az éjszakába.


Fernande kisasszony kis fia.
Éjfélután félegykor megindult a hegyoldalról Fernande kisasszony a Duna
felé, a kis fiát megölni. A fák néma tömegekben, mozdulatlanul állottak
a hegyen, alant a halvány holdfényben olyanformán csillogott a Duna,
mintha millió kis ezüsthal hosszan nyuló rajban szállott volna fel a
vizszinére, s ott süttetné a hátát a holddal a csöndes nyári éjszakán.
A sovány kis franczia leány reszketés nélkül, szinte merészen jött le a
bokrok közt a hegyről, s ámbátor halálba vitte a kis fiát, vigyázott rá,
hogy a gallyak meg ne csapják a kis arczát. A gyerek pedig komolyan
nézett ki a pólyából, nagy, fekete szemét belemeresztette az éjszakába s
a hogy nézett, nézett, buksi feje meg-megbillent vékonyka nyakán. De nem
sírt, komolyan, szinte öregesen nézett, mintha tudta volna, hogy
meghalni megy, s mintha érezte volna, hogy ennek igy kell lenni s hogy ő
reá nézve még most e pillanatban tökéletesen mindegy, hogy él-e, avagy
meghal. Fernande kisasszony pedig nyugalommal vitte a viz felé, talán
mert ő sem volt sokkal okosabb a fiánál. Jobbra került, balra fordult a
magas bokrok közt s csak akkor állt meg, a mikor az utolsó bokor mögül
is előkerült, s mikor felcsillant előtte a nagy, fényes-fekete viz,
hátán a milliónyi ezüst halacskával.
De akkor aztán nagyon megállt.
Halk zúgással ment alatta a Duna s igy nagyjából úgy látszott, mintha
igazuk volna a könyveknek, melyek azt mondják, hogy a folyam
méltóságosan hömpölyög. De mikor jól ránézett, látta, hogy a Duna rohan.
A hol a kis pikkelyek ragyogtak, ott jól lehetett látni, hogy rohanvást
siet s a habot, a mi uszik rajta, kegyetlenül rántja-ránczigálja lefelé.
És a méltóságából is leadott. A parton kicsinyeskedett: veszekedett a
parti gazzal, tépázta a beléje függő vesszőbokrokat és a maga nyelvén
pörölt velük: felcsörrent a kavicsosra, neki locscsant egy nagy kőnek,
csurgott, csattogott, paskolt, veszkődött a kövek közt szakadatlanul.
Mikor igy éjszaka minden elhallgat és se szekér nem jár a parti uton, se
hajó nem sustorog végig a vizen, szél se zúgatja az erdőt, emberszó se
hallszik, – akkor csupán a Duna beszél az ő halk, locsogó nyelvén.
Megijeszti a mi gyönge szivünket azzal, hogy ő örökkön él, s ha mi
nappal túl is orditjuk őt, éjszaka, mikor mi a skatulyáinkba bujunk, a
szekereinket a szinbe állitjuk és lármás eszközeinket elcsititjuk, ő
évezredekre szóló nyugalommal munkálkodik, diskurál tovább. És mikor így
csöndesen zúg, mikor hallani, hogy folyik, akkor ijesztően nagygyá is
válik a szemünkben. Érezni, hogy messziről jön és messzire megy. Mert
fekete, érezni, hogy mély. Mert nem ordit, hanem ezzel a rettenetes
tömegével, nagy, országokra szóló áramlásával is csak mindössze finom,
suttogó zúgásra képes, félelmet kelt az erejével. Érezni, hogy nem
bömbölő csőcselék, hanem szervezett, rendben vonuló, rémesen erős
hadsereg. Mint a hogy nem a sortüz durranása rémes, hanem az a halkan
csettenő nesz, mikor hatszáz katona egyszerre kapja a vállához a puskát.
Végigszaladt a hideg Fernande kisasszony hátán. Nem mozdult.
Nagyranyitott szemmel, mint a ki a távolba figyel, úgy állott a parton,
husz lépésnyire a viztől. A gyereket magához szoritotta és bámult. S
mikor föleszmélt ebből a hatalmas varázslatból, a mely alá a nagy viz
fogta, elvesztette a gyerekes nyugodtságát és szenvedő emberré vált.
Most egy kicsit visszagondolt a lausannei partra, mely épp ily lankásan
ereszkedik a genfi tónak. De az csöndes, sima és világoskék volt, annak
le lehetett látni a fenekére, az nem viselt álarczot, mint a Duna.
Maga az eset kissé közönséges volt. Ama jóindulatu figyelmeztetések,
melyek a svájczi kupékban kitanitják a keletre induló guvernantokat, nem
nagyon fogtak Fernande kisasszonyon. A harmadosztályu vaggonból Bécsben
szállott ki s onnan hajón jött Pestre. Az állomásnál várta az ügynök,
kocsin a pályaudvarra vitte, s innen megint harmadosztályon ment
Kassára. Ott egy fél esztendeig volt. Onnan Pestre jött s itt egy évet
töltött. Innen Komáromba vitték egy fiskális gyerekeihez. Hogy Komárom
katonai góczpont, ez nincs benn a jóakaró figyelmeztetésekben, melyek a
svájczi vasutak kupéiban függenek. De nem is kell, mert ezt ugyis
megtanulja a helvét szűz, mikor odakerül. A főhadnagyot, a kivel a jó
Isten Fernande kisasszonyt végleg elintézte, a galicziai határra tették,
Fernande kisasszony pedig már a pesti klinika Mária-utczai részében
elhatározta, hogy a kis fiut meg fogja ölni. S ez elhatározása nyugodt
volt, sőt nem is izgatta. Akkor sem izgatta, a mikor a viczinálison ült
a gyerekkel, sőt este nyugodtan vacsorált Szent-Endrén túl egy kis
korcsmában. Mikor aztán gyalogolt vele, be az éjszakába, s még nem látta
a Dunát, azon gondolkozott, hogy hajón menjen-e majd vissza Pestre, vagy
vonaton.
De most itt a parton megrémült és pityeregni kezdett, eszébe jutott,
hogy mindössze tizenkilenczéves, s hogy most e pillanatban a szülei
nyugodtan alusznak odahaza, s hogy Dupont ur, a szép fogorvos is édesen
szunnyad ott a szomszédban, egy világoskékre festett házban, melynek
sarkain széles rózsaszinü szegély huzódik végig, s melynek kapuján kis
réztábla van: «Dupont, dentiste americain.» Mindez messze van, valahol
arra balra, a hol most vonatok robognak az éjszakában, más országban, a
honnan semmi módon senki sem láthatja ezt a kis foltot, a hol ő most
áll, a kis fiával a karján.
És most aztán sirt és sirva indult meg a viz felé. Már tépte a belsejét
a dráma, a mely eddig ravasz lesben várta ezt a perczet. Most már
meg-megrogygyant a lába, most már nem tudott vigyázni a gyerekre, most
már nem látott, nem hallott, csak botorkált a viz felé buta
félőrületben, a mit a Duna riasztott fel benne.
Lement egészen a kövekig és ugy gondolkozott, hogy kimegy az utolsó
kőre, ott letérdel és csöndesen belefekteti a gyereket a vizbe, mintha
bölcsőbe tenné. Egy kicsit meg is lóditja majd, hogy az ár befelé vigye,
a középre, a hol szalad a viz. Aztán meg fog fordulni, vissza se néz a
gyerekre és rohanni fog felfelé azon a domboldalon, a melyről oly
tudatlan nyugalommal jött le. Itt nehány vesszőbokor állt a vizben.
Megdagadt egy kicsit a Duna, s ilyenkor vizben állnak a bokrok.
Óvatosan lépkedett a kövek közt s aztán egyszerre megállott. Ugy
rémlett, mintha valaki motoszkálna a bokrok közt, a vizben. A homlokára
tette a jobbkezét, a melylyel eddig a kövek közt balanszirozott és
megállapitotta, hogy csak rémlátás volt. És tovább ment, a mig csak ki
nem ért az utolsó kőre. Itt letérdelt, a hogy előre megtervezte s
csöndesen bele akarta fektetni a pólyát a vizbe.
A bokrok közt megint motoszkált valami. Megijedt és fölkapta a gyereket.
Féllábával talpraállott, s körülnézett féltérden. A bokor nagy ágát
félrehajtotta valaki. Most már tisztán látta, emberi kéz volt. Aztán a
kéz után kar, a kar után egy fej jelent meg a bokor mellett. Egy ember
ült egy csónakban, a bokrok tövén, s most a léptek zajára előbujt.
Nyugodtan nézett a leányra. Fernande kisasszony egy szót se szólt.
Minden vére hidegen szaladt le a lábszárába, a mint a férfi nézte.
Jóképü, szelid, szakállas ember volt és még mindig félrehajlitva
tartotta a bokrot a félkarjával. Aztán megszólalt, halkan, úgy hogy nem
törte meg a hangja a csendet, hanem belesimult a halk éjszakába. Ezt
mondta:
– Adjon Isten, kisasszony.
A leány el akart futni. De csetlett-botlott a kövek közt.
– Ne tessék szaladni, – mondta az ember, – nem bántom én. Halász vagyok,
kérem, Kisorosziból. Lerakom a spárgát.
A kisasszony föllélegzett.
– Halász? – mondta.
– Az.
Nagy csönd lett. A halász nézte a leányt. És mintha ezzel az emberrel
megszünt volna a Duna nagy csöndje, fenn valahol, Esztergom felől hajó
jött. Zúgó, mély dohogása idáig hallatszott. A halász megint szólt:
– A kisasszony a gyereket a vizbe akarta tenni?
A leány nem felelt.
– Láttam, – mondta a halász. – Már akkor láttam a kisasszonyt, mikor
felülről tetszett jönni. Én itt lerakom a spárgát. Kisorosziból jövök.
Megint csönd lett. A leány se felelt, a halász is hallgatott. Sokáig
hallgattak így. Egyik se mozdult. Aztán nagysokára megszólalt az ember,
most már még halkabban, mint az imént.
– Én elvállalnám a gyereket, kérem.
A leány csak nézte. Talán nem is tudta, hogy hol van, hogy mit csinál,
hogy ki beszél hozzá, hogy mit mond…
– Elvállalnám, – mondta csöndesen az ember. – A feleségem, tetszik
tudni, beteg. Nem úgy beteg, hogy feküdnék, fenn jár. Hanem úgy beteg,
hogy nekünk vállalni kell valami gyereket, ha azt akarjuk, hogy legyen.
A jó Isten úgy akarta, hogy nem ád magától. Hát ha éppen… ha a vizbe
akarta tenni a kisasszony… elviszem én Kisorosziba parasztnak… ki is
gyöhet hozzá, meg is nézheti… Ferenczi József a nevem, úgy hivnak, mint
a császárt.
– A császárt? – mondta a leány és elnézett az ember fölött a fekete
semmibe.
– Kerestünk már Pesten is, – beszélt a halász. – Már ujságba is akartuk
tenni. Én elvállalom a gyereket, kérem, örökbe. Nálam megél.
Megvakarta a tarkóját, s ezzel a mozdulattal hátulról a szemére
billentette kis kerek kalapját. Aztán fölemelte az orrát és kinézett a
karima alól, ravaszul.
– A vízben megfullad, – mondta. – És Ujpestnél kifogja a rendőrhivatal.
Utána is nyúlt. Tisztességtudóan kérte:
– Tessen inkább ideadni.
A leány nem huzta el előle, hát gyöngéden átvette tőle. Levetette a
kabátját, összehajtogatta, a csónak fenekére tette és ráfektette a
gyereket. Billegett a lába alatt a fekete csónak, a hogy topogott benne.
Most, hogy legörnyedve rakosgatott, a fejebubjára tolta a kalapot.
Hátranézett:
– Hát nekem adja?
A leány csak nézte.
– Nekem adja?
Intett, hogy igen. A halász városban tanult előkelőséggel mondta:
– Köszönöm szépen.
Aztán gyanakodva nézett a leányra:
– De elviszem!
A leány intett, hogy igen, igen, tudja. Erre aztán helyrebillentette kis
kerek kalapját, leült a deszkára és megkapta az evezőt. Nem köszönt.
Sietve, erős huzással indult neki, szinte szökött, mint a kutya, mikor
csontot kap és félti. A csónak kilendűlt a vizre és nagy lassan ment
fölfelé. Az ember nagyon dolgozott benne. Mintha félt volna, hogy a
leány még meggondolja és visszakéri tőle a gyereket. Mintha rablott
jószággal sietett volna. Feje fölött a hold finom párával törülte szét a
hegyek körvonalait, s a partok ezüstös-szürkén derengtek. Ezüstös volt a
csik is, a mi a csónak után maradt a vizen. A tulsó parton őrtálló
jegenyék árnya feketéllett le a viztükörbe. És ez árnyak közt mozgott a
túlpart mentén a kis fekete csónak, s benne a hajladozva evező ember, a
kinek meg-megvillant fehér ingujja a holdfényen.
A leány megfordult és utána akart nézni, de akkor már odaért a
kanyarodóból a vontatóhajó. Bárkákat czipelt kinlódva maga után, hörgő
lármával, gőzt krákogva, sistergő lélegzéssel erőlködött, fekete
füstcsóvát vonszolt a kéménye fölött. Felzaklatta a csöndet, bekormozta
a holdfényt, összezavarta a Duna ezüstpikkelyeit és eltakarta a fekete
csónakot a fehéringujjas emberrel.


Tavaszi részegség.
Annak az egész történetnek, ami itt következik, semmi értelme nem volna,
ha nem mondanám meg, hogy az ifju doktor milyen ember volt. Hát nagyon
pontos, rendes ember volt és azzal foglalkozott, hogy ügyvédnél
dolgozott. Ez az ügyvéd is jellemezte őt. Nem volt kriminalista, a ki
bármily okból is, de végső eredményben mégis csak az emberi lélek
bonczolásával foglalkozik, hanem polgári ügyvéd volt, amolyan jól kereső
részletbehajtó, a kinek csöndes irodájában néhány doktori czimmel
felruházott irógép dolgozott. Maga az egész iroda egyike volt amaz
ügyvédi masináknak, melyeknek, ha az egyik oldalán bedobnak egy
sommás-keresetet, a másik oldalán kijön egy ingre vetkőztetett szegény
ember. Nem volt itt baj azzal, hogy a férfi féltékenység elegendő ok-e
arra, hogy Tóth Gerő huszonhatéves, római katholikus, nős, napszámos egy
élesre fent baltával halálos sebet ejtsen Kis Mátyás huszonötéves, ev.
református, nőtlen, bádogossegéden, – nem volt töprengés a fölött, hogy
igaza volt-e Svarcsuk Péter ötvennégyéves, római katholikus, nőtlen,
budapesti illetőségü, de perabszolute foglalkozás hiján szükölködő
egyénnek, mikor Breuer Mór péküzletével szemben a minősített lopás
álláspontjára helyezkedett. Nem. Sótlan, izetlen, szagtalan pörök
folytak itt, az életnek ama számtalanszor megismétlődő kicsiny
konfliktusai, a melyeket talán az Ur is blankettákon intéz majd el az
utolsó itélet napján.
És a milyen az iroda, olyan a jelölt. A mi doktorunk is ilyen volt.
Tanult, készült az ügyvédi vizsgára és közben őrölte a pöröket az
igazság malmában. Reggel fölkelt, este lefeküdt, s a mi e két
cselekménye közé esett, azt igazán nem érdemes elmondani. A doktor
vegetált, a doktornak szaporodtak a sejtjei – ez történt a doktorral,
semmi egyéb.
Egy napon azonban kirugott a hámból és ez az, a mit el akarok mondani. A
dolog a következőképpen történt.
Reggel fölkelt a doktor a Hajós-utczában, beledugta a fejét a lavórba,
megmosakodott és öltözködni kezdett. Az öreg asszony, a kinél a szobáját
bérelte, ilyenkor be szokott szólni hozzá, s ezt most sem mulasztotta
el.
– Szép idő van, doktor ur – mondta.
– Igen, – felelt a doktor s kinézett az ablakon.
Hát Istenem, valóban tavasz volt. A nap sütött és szemben a pálinkás
ragyogó pofával nézett szét a piszkos utczában.
– Meleg van, – mondta az öreg nő.
A doktor a nyakkendőjét kötötte és csak ugy szokásból mondta:
– Igen?
Szemben, a pálinkás fölött, kinyilott az emeleti ablak és egy cseléd
körülnézett, hogy nincs-e rendőr a közelben. Aztán kirázta a portörlő
rongyot az utczára, a pálinkás fejére. A pálinkás feje ekkor a napon
szikrázó porszemektől aranyos glóriát kapott és ez fölemelő látvány
volt. Szép vörösorru zsidó volt, fehér szakálla ezüstfényben csillogott,
szemére huzott kalapja körül pedig aranyfényben szállongott a por. E
pillanatban talán az egész föld kerekségén nem volt nálánál dekorativebb
leszemetelt rumhamisitó. S mintha ezt érezte volna, boldog mosolylyal
nézett át az ügyvédjelölt földszintes ablakába és a szemével intett az
ingujjas öltözködőnek, mintha ezt mondta volna neki:
– Azt a koczkás rózsaszinű inget már ötödik napja látom rajtad. De nem
bánom, mert jó melegen süt a nap és tavasz van, és én jól érzem magam
itt a butik küszöbén.
A jelölt pedig vísszamosolygott rá, fölvette a kabátját, hóna alá csapta
az irásait és kiment az utczára. Szétnézett. A porrongyos cselédleány
most kifeküdt az ablakba, lehajtotta a fejét és azokat nézte, a kik a
ház alatt mentek el. Ezt csak mellesleg mondom, de azt hiszem, igazam
van: a városi ember másként néz ki az ablakon, mint a falusi; a városi
lány az emeletről átnéz a tulsó gyalogjáróra, míg cselédleányt nem is
látni másként az ablakban, mint ugy, hogy azzal kinlódik, hogy
merőlegesen lefelé nézzen azoknak a fejetetejére, a kik a ház előtt
járnak. Sőt tovább megyek: ablakból _fölfelé_ is csak ők néznek, a mi
igen mulatságos, sőt abszurd látvány az utczáról nézve.
– Egy olyan törkölyt kaptam Becskerekről, – mondta a jelöltnek a glóriás
öreg – de egy olyan jó törkölyt…
Görcsös öreg ujjait összeillesztette, mintegy csücsörítette a tenyerét.
– Fein! – mondta aztán és bemászott a homályos butikba.
A jelölt egy kicsit kábán szítta a friss levegőt és állongott a bolt
előtt. Az öreg kiordított a sötét boltból:
– Szép idő!
Mire a jelölt szó nélkül bement a snapszok közé. Még mindig nem szólt
egy szót se. Felhörpintette a törkölyt, nyelt utána egyet, megnyalta a
szájaszélét, ok nélkül belenézett a butikos szemébe, aztán
helybenhagyólag bólintott. A butikos büszkén nevetett:
– Mi?
– Ühüm! – mondta a jelölt.
Az ujságárus megállt a küszöbön és beüvöltött valamit a sötétbe. De a
jelölt az épp most fölkelt emberek bárgyuságával nézett rá és nem felelt
neki.
– Hány óra? – kérdezte a pálinkástól.
– Félkilencz.
Még ráért. Kiállt a bolt elé és nézte az embereket. Míntha mindenki
frissen szaladgált volna.
– Adjon még egy pohárral – mondta és ásított.
Ezt is lehajtotta, éhgyomorra.
– Gyönyörű idő, – mondatta vele az első pohár törköly. És jól érezte
magát, mint mindenki, a ki nem szokta meg az italt, s így reggel az
éhomra nyelt pálinkától nirvána-sejtelmeket kap. A hogy ott állt, állt,
kábulni kezdett. Nem is tudta, miért ivott, hiszen soha életében nem
jutott eszébe betérni a butikba. És most kéjjel fordult hátra és kéjjel
szólt:
– Fatter, adjon még. Ez igazán jó.
És a fatter adott neki, és a vége az lett, hogy a jelölt leküldött a
torkán vagy kilencz kupiczával. Ok nélkül. Tudja Isten, miért… És leült
a bolt lóczájára és nézte, hogyan vágtatnak el a kocsik meg az emberek
az ajtó napfényes négyszöge előtt. Bután mosolygott, fizetett és átment
az utczán, be a szobájába. Az ágyra csapta az irásokat és előhivta az
öreg asszonyt.
– Sári néni – mondta neki.
Ez már humor volt, mert az öreg nőt özvegy Kaufmannénak hívták és jobb,
ha nem is kutatjuk a keresztnevét.
– Sári néni – mondta neki bárgyu mosolylyal.
Az öreg nő csak nézte.
– Móricz néni! – mondta a jelölt és nevetni kezdett. Kitünően mulatott
ezen a kitünő viczczen. Azzal meghajolt, azt mondta, hogy: «szálem
alejkum» és kiment.
Most már nagyon furcsán jártak az emberek az utczán. Egy ur például tiz
lépés magasságban, a levegőben járt és keresztülment egy szekéren,
melyen dobozok voltak. Több más szekér, köztük egy tejeskocsi is –
annyira megbolondult, hogy huzni kezdte a lovakat hátrafelé és a lovak,
daczára annak, hogy előre szaladtak, mégis a kocsival együtt hátráltak,
szépen himbálózva a levegőben. Az utcza gázlámpásai lehajoltak a
doktorhoz, mint a füzfák és lombjukkal megsimogatták a fejét. Némely ház
pedig, köztük a magyar királyi Opera is, – nagyon himbálózott.
– Ma viharos a tenger, – mondta csöndesen a doktor és nyugodtan belement
egy kofába, a ki kicsiny szekerével az utczasarkon áll. De ez nem hozta
ki a sodrából.
– El kellene tiltani a kofataligáknak a gyorshajtást, – gondolta és
nagyot sóhajtott. Vannak sóhajtások, amelyek oly mélyről fakadnak az
emberi lélekben, hogy az ember gyomra is megrezdül beléjük. A doktor
konstatálta, hogy nem megy egyenes vonalban.
– Czélozni fogok, – gondolta. És czélbavett egy lámpát a szemével. És
nekilőtte magát a lámpának, mintha puskagolyó lett volna. Csöndesen
motyogta:
– Igy fogom magamat kilőni a ligetbe, egyik lámpától a másikig…
De már az Andrássy uton volt. És előbb nagy, ormótlan barna házak jöttek
feléje, aztán vigan csuszott a lába alá az Oktogon-tér. Ugy érezte,
mintha a Váczi-köruton, a Fonciére-palotánál valami nagy óriás állana, a
ki ugy húzza az Andrássy-utat, mint a futószőnyeget, s ő csak egy
helyben lépked. Sietve jöttek feléje a csinos villák, vaskerítések
maradtak el mellette, s a kocsik oly villámgyorsan suhantak el mellette,
mint a vonat ablakából nézve a táviródrót görcsei.
– Nagyon gyors a hajtás, a hajtás nagyon gyors, – gondolta. És hogy ne
szédüljön, behunyta a szemét. Igy vágtatott tova. Néha érezte, hogy a
fülébe orditanak valamit, sőt nagy ütéseket is kapott az uton, de ezt
önérzetből nem vette tudomásul. Mikor megint kinyitotta a szemét,
valahol a liget végén járt.