Muzsika: Elbeszélések - 1

MUZSIKA
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
MOLNÁR FERENCZ
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1908
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


Muzsika.
Édes márcziusi nap süt a templom falára. Valami félénk kis szél fanyar,
de izgató szagokat hoz a hegyekről, s ugy érzik, hogy az egész rengeteg
nagy levegő-égnek ez a csipős illat az alja, a zamatja volna, sürübb,
mint a többi, a mi higan, kéken, nap-ittasan borult a hegyvidékre.
A templom körül szines kis temető kövei villognak. Az ajtóban áll a
leány meg a tanitó. Kora délután van, márcziusi kora délután, langyosan
hüvös az idő, melegecske de borzongatós, mint a milyen ilyenkor lenni
szokott.
Valahonnan egy gyerek került elő és beszalad a templomba.
– Na itt van – mondja a tanitó. – Most már itt van. Mehetünk.
Bemennek. A gyerek eljött a fujtatót kezelni. Kis orgona van a
templomban, a hegyi falu körül sok az erdő, az erdőnek van egy gazdag
ura és a gazdag ur hozatta az orgonát.
Most orgonálni mennek, mert a leány férjhez megy és csak három nap
választja el az esküvőtől. Az esküvőn a tanitó fog orgonálni, s ehez
próba kell, mert ez hivatalnoknak a lánya, gőzfürészi kisasszony, s a ki
elveszi, pirosarczu, erős férfi, szintén nem paraszt, hanem iparvasuti
ember. Szép Lajos felügyelő, inspektor ur, barna bársony mellénye van,
évi fizetés, egészséges szervezet és még egyszer: inspektor ur.
A kotta, a mit a tanitó visz, Lohengrin nászindulója, orgonára átirta P.
J. innsbrucki karnagy. A leány virágot visz. Igy mennek be ketten a
hüvös templomba, a leány felpróbálta ma a mennyasszonyi ruhát, most fel
akarja próbálni a nász-zenét is, ettől függ: lassan jöjjenek-e ki,
milyen lassan jöjjenek, mert a tanitó szerínt ugy szép, ha épp akkor
fogy el az induló, mikor kiérnek a küszöbre.
Ezt tegnap este beszélték meg. Nem a leány hivta a tanitót, a tanitó
magától ment el este a leányhoz.
– Utoljára megyek hozzá – gondolta. De azért mégis a fehérpettyes kék
Lavalliéret kötötte a nyakára. Nem kell ehez szegény falusi férfinak
lenni: mind azt hiszszük, hogy az utolsó perczben is segithet valamit
még a nyakkendő, vagy más egyéb.
De csak néhány szót mondott. A leány várta Szép Lajost és a nyakkendő
beleolvadt az általános semmibe, a tanitóval együtt. De legalább
sikerült megbeszélnie az orgonapróbát. Sóhajtások estek és a tanitó most
az orgonapróbára gondolt, arra, hogy csak ketten lesznek, arra, hogy
hosszu évek óta annyi mindent mesélt, sóhajtott a leánynak és most
máshoz megy, s ő olyan szomoru, hogy még az orgonapróbának is tud
örülni. Ez ugyanaz zenében – gondolta – mint a fehérpettyes kendő
ruházatban. És mind a kettő nem más, mint az a bizonyos «még egyszer», a
«csak még egyszer», az «utóljára». Ezt gondolta tegnap este és most már
nem gondolja, mert látja a leány szemét, a mely hidegen, mértékletesen
csillog: vágy, gondolat, érzékenység nélkül, s épp oly nyugodt, mint az
a szerelem, a mit Szép Lajos tud kelteni. Szép Lajos nem nyugtalanitó
ember. És igy, egy felismerő sóhajtáson keresztül az ürügy czéllá válik:
valóban jó lesz kiszámitani, mikor kell majd kezdeni az indulót, hogy a
násznép a küszöbig vonulhasson a muzsikára. A tanitó az ütemekre gondol,
s igy eszébe jut a melódia. Már előre danol benne az induló, s ettől
megvillan fényes szeme. Ilyenkor az ujjai hegyébe szalad a hangok árama,
s ott meggyülemlik, bizsereg, várja a billentyüt, a min át muzsikává
szabadul.
A fiu már fenn motoszkál a nyekergő deszkákon. A tanitó most megy fel a
falépcsőn és lemosolyog a lányra, a ki az első padban ül, ölében a
virágokkal. Aztán rövid, csöndes párbeszéd, fenn az orgonánál. A tanitó
szigoruan kérdez, a fiu vékony hangon felel. Egy akkord. Aztán egy
sovány, csontos arcz jelenik meg az orgona mellett, ez megint a tanitó.
Leszól:
– Ne olyan közel.
A leány fölkel és öt paddal hátrább megy Ott leül.
– Itt jó lesz?
– Jó.
Csönd. Aztán dolgozni kezd a fiu és megszólal a kis orgona. Eleinte
lassan, egy akkord nagyon mélyen búg, a másik nagyon magasan sipol.
Aztán közelednek egymáshoz, összeolvadnak, s most kezd ömleni a hang a
sipokból, dül a melódia onnan felülről, jön, támad, megrohanja a leány
szivét ez a harczias nászmuzsika, a Lohengrin kardos, pánczélos, katonás
szerelmi zenéje, a miben a lágyság és a szerelem elbujik az ujongó
vitézi tempó zugaiban, mint a hogy a Lohengrin fehér arcza és leányos
keze alig látszik ki a vasból.
– Ah – mondja magában, talán csak gondolja a lány – a hektikás tanitó
tüzbe jött!
Ezt gondolja a lány, mert ostoba. Hidegen, szépen ostoba, örül a
kövérségének, nem tud izgatott lenni, rendben levőknek találja az összes
dolgokat, a fű zöld, a férfi udvarol, a tanitó mellbajos és az ember
este lefekszik és reggelig alszik. A kinek pénze van, az gazdag, a kinek
nincs, az szegény. A tanitó szegény. Sok férfi van mindenfelé, de Szép
Lajos udvarolt, és ő most Szép Lajosné lesz, és Szép Lajos is buta. A
tanitó okos, szegény és mellbajos. Itt igazán nem volt nehéz választani.
Minden rendben van. És a tanitó miért, hogy mégis tüzbe jön?
Jönnek közben lágy hangok. A sisakos vítéz ellágyul. A szüz Grál lovag
édesen énekel a várkisasszonynak. Aztán visszatér a katonás zengés, a
lüktető, támadó szerelem. De most erősebben zug az orgonából, most
megtelik vele a templom és a leány nem akar mosolyogni, mert ez a zene
bántja egy kicsit. Nagyon nem bántja. Szép Lajost egyáltalán nem
bántaná, őt meg csak annyiban bántja, a mennyiben ő leány. És mert a
tanitó játszsza, tüzben, nagyon játszsza, az okos, szegény és mellbajos
tanitó, a ki mintha most minden okosságát, minden szegénységét és minden
esti lázát bele akarná muzsikálni az indulóba. A nap besüt az ablakon.
– Mi ez? – kérdi magában a kövér lány. – Kis, rongyos, sovány ember…
szegény, és igy teleénekli a templomot. Honnan veszi ezt?
És érzik, hogy most a tanitó az ur a templomban. Valami olyan nyelven
beszél, a min a leány nem ért. A hegyek közt valahol, egy kis
templomban, egy beteg, szerelmes ember Wagnert muzsikál. A lányt
nyugtalanitja az idegen érzés. Kik beszélnek egymással ezen a
muzsikanyelven? A tanító beszél talán messze nagy városok lármájával?
Meghalt művészek szólnak át a hegyek fölött? A leány körülnéz a
templomban, mert egyszerre itt vendégnek kezdi érezni magát. Kikhez
tartozik a tanitó? A betegek, okosak, szegények, érzők… kik azok? Ez
nekik egy emberük, a ki most visszasóhajt hozzájuk a hegyeken tavakon
át? Mi ez?
Nagyra nyilik a szeme. A tanitó elhatalmasodik az orgonán. Mintha
mostanáig csak kerülgette volna egymást a nóta ritmusa meg az ő
pulzusának a verése. Most megtalálták egymást, a vér a nóta szerint
rohan a tanitó ereiben és most az ő forró vére, az ő láza veri a taktust
benn az induló ütemeiben, a tanitó az ő egész nyomorult életével zenél
az orgonán.
Mintha valami aranyos selyemfüggöny huzódnék ki az ablakon: eltünik a
napos sáv. Huh, egy kis hüvösség jár a padok közt. A mennyezetről dörög
most az induló. A buta, szép lányok ellen szól, panaszkodva éneklik
együtt mind: a világ minden érző okosai, a szegények, a betegek, a
soványak, a melegszemüek, – énekelnek a kövér fehér hus ellen, piros
szájak, fehér fogak, csillogó szemek ellen, a miktől oly jó volna
szabadulni, a mit oly jó lenézni és megvetni, otthagyni, elfelejteni,
kinevetni – csak férfiak ne volnánk, csak fiatalok ne volnánk!
A tanitó vádaskodik, panaszol, jajgat fenn az orgonán, és az igazságának
a szele megcsapja a kövér lányt. Egy pillanatra olyan érzése van, mintha
Szép Lajos egy nagy darab üveg volna, a tanitó meg egy kis darab
gyémánt. Most fölkel a helyéről és az arczát a virágokba temeti.
A templomajtó mögött árnyék nyulik el. Jön Szép Lajos. Megáll a küszöbön
és mosolyog. A fejével int. A lány szép lassan feléje megy. Kimegy a
templomból. Künn a fehér sirkövek közt megcsókolják egymást. Lejönnek a
kis dombról karonfogva. Lassan, nyugodtan mennek. Mögöttük még zúg a
muzsika egy darabig, de ők már Homoródi ügyvédről beszélnek, a ki épp
most jött meg a feleségével Pestről, az esküvőre. Lenn eltünnek. Nem is
szerepelnek ez irásban többé.
Most még csak a tanitó szerepel, az is rövidke időre. A templomban még
ott búg az utolsó néhány hang, pedig már vége a zenének. A tanitó szinte
várja, hogy leülepedjék a sok felébresztett visszhang, mint bál után a
finom por. Lassan száll csak le a csönd a hüvös zugokba. Akkor aztán a
tanitó kijön a templomból és szétnéz. Nagyon piros az arcza, a sovány,
az okos. Aztán rágyujt egy félkrajczáros czigarettára. Tüdőre szivja a
füstöt és lapoz a kottában. Leül a kőpadra és arra gondol, hogy Szép
Lajos kétszáz évig fog élni.
Több semmi nem történik, ez volt az egész.


Altató mese.
(Ez a mese arra való, hogy özvegy asszonyok altassák el vele kis
gyermekeiket, vagy jó gyerekek altassák el vele öreg és fáradt
szüleiket. A mesét szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét
élénken, mintha igaz volna, a végét pedig már lassabban és halkan, hogy
mire vége szakad, aludjék el az, a kinek mesélték.)

I.
A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ugy hivták, hogy
Závoczki. Ez a Závoczki nagy csirkefogó volt, mindenkit megbántott,
sokat megvert, néhányat meg is szurt késsel, lopott, csalt, rabolt, de
azért nagyon jó fiu volt és a felesége nagyon szerette. Mert a felesége
egyszerü kis cseléd volt, a ki tizenhét éves koráig zsidóknál szolgált,
s akkor egy vasárnapon, mikor kimenője volt, a ligetben megismerte
Závoczkit, a kin kétszinű nadrág volt: a fele sárga, a másík szára
piros. A hajában csirketoll volt, a csirketollra spárga volt kötve, a
spárga vége a zsebébe ért és Závoczki megránczigálta a spárgát, hogy a
csirketoll mozogjon a fején. Ezen mindenki sokat nevetett és a legszebb
cselédek arra a ringlispilre szállottak, a melyiken Závoczki ezt a
tréfát üzte. Az egyszerü kis cseléd itt ismerte meg Závoczkit és vele
maradt egész nap, s bár tiz órára otthon kellett volna lennie, még
tizenegykor se ment haza, egész éjjel a ligetben maradt, másnap pedig
már nem mert hazamenni. Azontul a tollasfejü fiunál maradt, soha többé
nem ment cselédnek és olyan jó volt és olyan szelid volt és olyan szép
kis cseléd volt, hogy Závoczki elvitte a hivatalba és feleségül vette.
Ez az ember volt a legnagyobb gazember az egész ligetben. Hol kikiáltó
volt egy bódé előtt, hol meg hónapokig abból élt, hogy kártyán csalta a
többi embereket. A mikor lopott valamit, mindaddig nem ment dolgozni, a
mig tartott a lopott pénz. Néha becsukták néhány napra a tolonczházba és
ilyenkor a felesége sirt egész nap és egész éjjel és ámbátor tudta, hogy
nem jöhet haza a börtönből, mégis megvetette maga mellett az ágyát, hogy
ugy legyen, mintha mindjárt hazajönne. Závoczki pedig még a
tolonczházban is szemtelenkedett, a miért külön zárkába csukták.
Ilyenkor nagyon sirt szegény és mindegyre csak ezt mondta: milyen
szerencsétlen vagyok! Milyen boldogtalan vagyok!
Otthon nem volt pénz és Závoczki szégyelte, hogy otthon nincs pénz. Fájt
a szive, hogy a szép fehérarczu kis cselédnek kenyérhéjjat kell ennie
vacsorára, de hogy az asszony ezt ne tudja, hát rárivalt, szigoruan:
– Minden pénzt elpuczolsz, adta teremtette.
És a fehérarczu ilyenkor szomoruan nézett rá és majdnem sirt. Závoczki
pedig fölemelte az öklét:
– Ne sirj, mert összetörlek!
Azzal kiment, bevágta az ajtót, elbujt az udvarban és egész éjszaka
keservesen sirt. A fehérarczu pedig még magában se mert sirni, mert a
tollasfejü megtiltotta neki és mert az asszonyok vissza tudják tartani.
Igy volt ez. És egész nap egymásra gondoltak és Závoczki erről nem szólt
egy szót sem. Rendszerint megverte ilyenkor a házmestert, vagy hátulról
megszurt egy rendőrt és elszaladt. Mert hirtelen haragu ember volt,
véglegesen züllött ficzkó, a ki már rég megért az akasztófára.
Egy szombati napon esett az eső, és Závoczki a Hermina-ut mögött ült egy
árok szélén, egy másik csirkefogóval. Az esőben kártyáztak. Már
esteledett és a kártyákat már alig lehetett látni, különben is lemosta
róluk a czifra képeket az eső. Ez ugyan nem zsenirozta volna Závoczkit,
mert ő ugyis hátulról ismerte a kártyát, de arra birta a másik urat,
hogy abbahagyja a játékot.
– Köszönöm uram – mondta a másik és kimászott az árokból.
– Nem illik! – kiáltott Závoczki. – Hiába csaltam, elnyerted az összes
pénzemet, mind a három haczimat. Játszszál tovább!
A másik azonban arra hivatkozott, hogy esik az eső és már öreg este van,
és hogy majd holnap szivesen ad revánsot és elszaladt, olyan gyorsan,
mint a nyil. Mezitláb csattogott végig a sárban.
Most Závoczki elővette a konyhakést és kiment a Franczia-uton is túl
oda, a hol a Magyar Királyi Államvasutak töltése van. Arra szokott járni
Linzman ur, a bőrgyár pénztárnoka, a ki minden szombaton este kiviszi a
munkásoknak a fizetést. A Magyar Királyi Államvasutak töltése mellé
lebujt és várta Linzman urat, hogy leszurhassa, s elvehesse tőle a
pénzt. De hiába várt. Rájött, hogy elkésett. Linzman ur már kivitte a
pénzt, sőt már vissza is ment a városba az üres táskával. Ilyen átkos
dolog a kártya. Az ember a legfontosabb dolgait mulasztja el miatta.
Ekkor felmászott Závoczki a Magyar Királyi Államvasutak töltésére, két
könny csordult végig piszkos arczán, hirtelen elsáppadt, aztán
elmosolyodott, igy kiáltott fel: Zeller Julia! Zeller Julia! mert ez
volt a felesége neve és két marokra fogva a konyhakést, maga felé
forditotta és a szivébe döfte. Akkor rögtön meghalt, legurult a Magyar
Királyi Államvasutak töltéséről, egy pakli piszkos kártya volt a
zsebében, meg három fehér csontgolyó, a mi a zsonglőrséghez kell,
hajában a csirketoll, ajkán pedig a kis szelid cseléd neve: Zeller
Julia! Zeller Julia!

II.
Závoczkit eltemették az árokba és szó sincs róla, hogy az esztergomi
érsek mondott volna bucsuztatót a sirján. De ott volt a felesége, fekete
ruhában, a mit éjszaka maga varrt. Mindenki vigasztalta a házban a
fehérarczu Juliát, mondván: nagy az isten, hogy megszabaditja
kinzójuktól az elkinzott kis cselédeket, kegyed még fiatal, isten
nyugosztalja, de jobb igy, nagy az isten, kegyed még fiatal. És Julia
bólogatott, szomoru szemével igazat adott a szomszédoknak, sőt mondta
is: köszönöm, házfelügyelőné, maga nagyon jó hozzám, Braunné, köszönöm
Braunné, köszönöm Stufenbergerné, mindenki nagyon jó hozzám, köszönöm
Braunné. Söt a mi több, azt is mondta: igaza van, rendőr-ellenőr ur, igy
sokkal jobb, isten nyugosztalja a boldogultat. Mert Julia szégyelte a
rendőr előtt, hogy az olyan gazembert, mint Závoczki, még a siron tul is
lehet szeretni, minden ok nélkül, a mi tényleg szégyen is. És már a
temetésre következő napon hozzáfogott a gyerekruha varrásához, mert ugy
volt, hogy a jövő hónapban kis babája fog születni.
Závoczkit pedig letették délután az ingyen földbe, de csak estig maradt
ott. A ki tudja a rendet, az azt is tudja, hogy a kapitányságon minden
este megjelenik a zöld kocsi és elviszi azokat a tolonczházba, a kiket a
rendőrök egész nap szorgalmasan begyüjtöttek a kapitányságra. Épp így
jön minden éjszaka egy nagy zöld kocsi a temetőbe, hogy elvigye azokat a
gazembereket, a kik önkezükkel ölték meg magukat. Ezek nem mennek
mindjárt a pokolba, mert előbb a tisztitó tüzbe mennek. Ott
megvizsgálják, hogy mi volt a baj és hogyan áll az ügy. Mert még a
paradicsomba is megy közülük sok.
Hát csak beült Závoczki is a zöld kocsiba, a többivel együtt, szivében a
nagy késsel. Mellette egy vizes ember ült, ez azért volt vizes, mert a
Dunába ölte magát. Szembe velük egy nő ült, kötéllel a nyakában. Ez egy
szegény asszony volt, a ki felakasztotta magát. A többin semmi nem
látszott. Ezekben kis golyók voltak, a miket magukba lőttek. És ment
velük a kocsi. Kidöczögött a kereszturi utra, onnan befordult a fogház
felé a sötét éjszakában. Ment, ment, egészen addig ment, a mig
hajnalodni nem kezdett. Ekkor hirtelen gyorsan kezdtek szaladni a lovak,
majd vágtatva rohantak. Závoczki kinézett egy lyukon és látta, hogy
valami nagyon széles uton rohan lefelé a kocsi, völgybe, a melyen
rózsaszinü köd ült. Most már röpült a kocsi, a kerekek a levegőben
forogtak, városok, falvak maradtak el alatta, de ez már mind nem fájt
Závoczkinak, mert éppen azért volt kés a szivében, hogy ne fájjon neki
ezentul semmi.
Aztán megálltak. Egymásután kiszálltak a kocsiból és rendőrök egy nagy
hivatalba vezették őket. Az előszobában kellett várni, nem volt szabad
dohányozni, és sokan köpködtek és mégis füstszag volt. Aztán kijött egy
pápaszemes hivatalszolga és sorra szólitotta őket. Végre Závoczki is a
hivatalnok elé került.
– Hogy hivják? – kérdezte, föl se nézve a nagy papirból, a melynek
rubrikáiba irt.
– Závoczki Endre.
– Hány éves?
– Harminczkettő.
– Születési helye?
Erre nem felelt Závoczki. A hivatalnok még mindig nem nézett rá. Igy
szólt:
– Születési helye? Ismeretlen?
Závoczki intett, hogy igen. Aztán most ránézett a hivatalnok:
– Önnek joga van visszamenni egy napra, ha ott felejtett valamit az
életben. Aki magától hal meg, a hogy illik, annak nem kell visszamennie,
mert a mögött nem marad semmi. De a ki öngyilkossá válik, az nem magától
hal meg, hát néha elfelejt valamit és ezzel szenvedést okoz a földön.
Feleljen.
És szigoruan nézett rá, mint a hogy öngyilkosra szokás. Závoczki felelt:
– Elfelejtettem megvárni a születendő kis gyermekemet. Utóbb megbántam,
hogy nem vártam meg, mert szerettem volna látni, de most már késő. Ez
nagyon szomorú, de én férfi vagyok és ha egyszer elmentem, most már
köszönöm, itt is maradok.
Azzal büszkén kidüllesztette a mellét, daczosan nézett a hivatalnok
szemébe, és a szeme épp ugy ragyogott, mint a konyhakés, a mely szivéből
kiállott.
– Mars tömlöczbe, szivtelen gazember! – kiáltott a hivatalnok és a
rendőrök megfogták Závoczkit és a tömlöczbe ránczigálták és Závoczki az
uton rájuk röhögött, a késsel a szivében és a fejét csóválta, mondván:
Andrások vagytok, zsaluk vagytok, András, Mihaszna András, fogdmeg
zsalu!
Erre a rendőrök megrugdosták Závoczkit, miközben az egyik fogta a kés
nyelét, hogy ki ne essék a szivéből.

III.
Tizenhat évig üldögélt a tisztitó tűzben Závoczki. Nagy hazugság az,
hogy a tisztitó tűz éget. A tisztitótűz nem más mint egy igen erős
rózsaszinü fény, a miben évek hosszu során át kell ülni, a mig kiszivja
az emberből a rossz tulajdonságokat. Závoczki megszokta idővel a fényt
és ugy érezte, hogy nagyon megtisztult benne. Most már mindenféle
terveket szőtt, mert a szive megtisztult és szerette volna látni a
gyermekét a kiről azt se tudta, hogy fiu-e, vagy leány. Tehát mikor
egyszer a fogalmazó végig sétált a rózsaszinü tűzön és mindenkitől
megkérdezte, hogy nincs-e valami panasza a személyzet ellen, Závoczki
szólásra jelentkezett:
– Kérem nagyságos ur, – mondta – jogom van még visszamenni egy napra
valamiért, a mit ott felejtettem?
– Joga van – mondta szeliden a fogalmazó, mert a ki már ilyen régóta ül
a tűzben, avval udvariasabban beszélnek. – Jelentkezzék.
Závoczki jelentkezett is másnap. A fogalmazó egy kis czédulát adott
neki, melyre fel volt irva, hogy huszonnégy órára szabadságot kapott.
Azzal levezették a pinczébe és kihuzták szivéből a kést. A késről
ruhatári számot kapott, a mit a zsebébe kellett tennie. És elindult szép
lassan, ment, mendegélt, egészen addig, a mig az ujpesti jutagyárhoz nem
ért. Ott illedelmesen megkérdezte, hogy hol lakik özvegy Závoczkiné, a
ki a gyárban dolgozik. Megmondták neki a czimet és ő elindult.
A felesége egy kis munkásházban lakott, olyanban, a miből hat állott
egymás mellett, mind egyforma. Vasárnap délelőtt volt és a nap sütött.
Az asszony még mindig a régi kis fehérarczu cseléd volt, csak
megöregedett egy kissé. Závoczki látta, mert a földszinten ült az
ablakban és varrt. Az ablakban két cserép ordináré piros virág állott és
kis függönyöcske függött a virág mögött. De a függöny mellett volt annyi
hely, hogy az asszonyt is lehetett látni. Szelid és komoly volt az
arcza.
Závoczki kopogtatott az ajtón. A kopogtatásra kinyílt az ajtó és egy
kislány lépett a küszöbre. Tizenhatéves lehetett és az ember rögtön
megismerte, hogy ez az ő lánya. A lány szigoruan kérdezte:
– Mit akar?
Závoczki eltakarta a balkezével a szive helyét, hogy a lány ne lássa a
szurás helyén elrongyolódott kabátot. Aztán érezte, hogy most már mehet
vissza, mert látta a lányát. De mondani kellett valamit, mert a lány azt
kérdezte, hogy mit akar. Hát a jobbkezével a zsebébe nyult, hogy
elővegye a három fehér csontgolyót, a mivel oly ördöngősen tudott
dobálózni.
– Én kérem – mondta – mindenféle komédiákat tudok…
És vigyorgott, hogy nevetni lássa a lányát. De a lány nem nevetett.
Szigoru és komoly lány volt, mint az anyja. Igy szólt:
– Menjen innen.
Azzal kinyult, a kilincs után, hogy a koldusformáju ficzkó elől becsukja
az ajtót. Finomujju kis fehér keze volt. Ebben a pillanatban Závoczkit
elöntötte mind az a sok harag, a mit tizenhat év alatt a tűz eloltott
benne. Felszállt benne a keserűség, mint egy dagadó tenger. És arra a
kis fehér kézre, a mi kinyult, hogy az orra előtt örökre becsapja az
ajtót, ráütött. A lány ránézett, aztán megint kinyult és becsukta az
ajtót. A zárban fordult a kulcs. Závoczki kivül maradt. Most lelohadt a
haragja, s rettenetesen szégyelte, hogy megütötte a gyermekét. Zavartan
nézett szét és érezte, hogy az átdöfött szive sajogni kezd. Megindult
tehát, sietve, visszafelé. Maga se tudta, hogy hova, merre megy. De a
meghalt emberek már nem is tudnak másfelé menni, mint csak vissza a
halálba.
Öreg este lett, mikor megérkezett a nagy házba, a honnan elindult. Ott
már mindent tudtak. A portás vigyorgott rája a fülkéjéből. Ő
lehorgasztotta a fejét és némán ment föl az emeletre, a hol jelentkezni
kellett. A fogalmazó már várta. Elvették tőle a ruhatári számot és a
markába nyomták a kését. Ráorditottak:
– No, maga mégis csak a legutolsó csirkefogó a világon! A másvilágról
visszamegy megverni a gyerekét!
Nem szólt egy szót se. Visszatették a kést a szivébe, ekkor sóhajtott
egy nagyot. Aztán megfogták, egy kis vaskocsira ültették és leguritották
a pokolba. A rózsaszinű tüzből a piros tűzbe gurult igy Závoczki, a hol
az idők végezetéig fog főni, üvölteni a fájdalomtól. Ez történt
Závoczkival.
A kis lánya pedig bement a szobába, az anyjához:
– Valami rongyos ember volt itt, – mondta. – Nagyon csúful vigyorgott,
hát be akartam csapni előtte az ajtót. Valami rettenetes tűz lobogott a
szemében. A szeme sirt, az arcza nevetett. Hát be akarom csapni az
ajtót, hát rácsap a kezemre. Nagyot, hogy csak ugy csattant.
Az asszony lenézett a földre, mintha keresne valamit. És reszkető hangon
szólt:
– És aztán?
– És aztán elment. De én még most is remegek. Nagyot ütött a kezemre, de
nem fájt. Mintha valaki lágyan megérintett volna. Olyan volt a kérges,
durva kezének az érintése, mintha valami ajak lett volna, vagy egy sziv.
– Tudom – mondta nagyon halkan az asszony és tovább varrt.
És az egészről nem beszéltek soha többé semmit, és addig éltek, a mig
meg nem haltak, és itt vége van a mesének. Aludj, kis lányom.


Sirokkó.

I.
Az örök tenger partján egy mulandó fiu és egy romlandó leány állott.
Előttük fehér csónak rengett a vizen és a nagy tenger unalmában
nekicsapdosott a hófehér bárkának. Meglocscsantotta, megtánczoltatta és
a karcsu csónaknak ez jól esett. Ugy érezte magát, mint a kit
csiklandoznak. Ficzánkolt, felszaladt a partra, aztán csörrentett egyet
a lánczon és megint lesiklott a tengerre. Izgett-mozgott, kellette
magát, s ha ambiczióm volna, hogy tobzódjam ama tetszetős hasonlatokban,
melyek holt tárgyakat eleven lényekké hipnotizálnak, azt is mondhatnám:
olyan volt, mint a türelmetlen csikó, rágta a kötőféket, el akart
szabadulni, toporzékolt, rugott, vágtatni, rohanni akart a szélben, neki
a vad végtelennek.
A fiu pedig bágyadt volt. A városi szervezetnek nem friss erőt jelent a
május. A dekadens corpust a márczius kikezdi, az április felbolygatja, a
május elbágyasztja. Bennünk nem gyujt életkedvet a tavasz, és az éles
márcziusi szél nem lobogtatja a mi szivünkben az öröm lángját. Valami
furcsa, édes, mosolygó bágyadtságot hoz, valami morbidezzás állapotot,
hogy ugy érezzük, mintha kellemes nyüg ülne a nyakunkon, édes borok gőze
kószálna a fejünkben, alapjában véve, mintha az a nyers, vad, erőszakos
fejlődés, a mi körülöttünk rohanvást indul meg tavaszszal, magával
sodorná ezt a mi anemikus testünket is, a mely nem elég erős arra, hogy
a tavasz csikóival versenyt nyargaljon. A fiu különben – és szolgáljon
ez mentségül a régi erkölcsök tisztelőinek szemében – délután
félkettőtől félhatig egyfolytában csókolta azt a kis szőke leányt, a ki
mellette állott. Igy aztán kissé furcsa jelenség volt ez a legény orvosi
szempontból. Az arcza halavány volt és hideg, de a szája forró és piros.
A leány pedig áhitattal és tudatlanul nézte a vérszegény arczot és ama
partiális vérbőséget, melyet a költők az ajkak pirjának neveznek. A
leány már jobban birta a tavaszt. Ő csupa egészség volt. És a
csókolózást is jobban birta. Az asszony passziv fölénye a szerelmi
tusában már ilyenkor kezdödik. Mikor még az egész szerelem abból áll,
hogy két különnemű lény farkasszemet néz egymással, már akkor is a férfi
hunyja be előbb a szemét.
A leány fehér ruhában volt. Még rövid szoknyát viselt, a rövid szoknyák
ama fajtájából, a melyek mintha nőnének. Az érti ezt meg, a ki együtt
nőtt fel egy rövid szoknyával. Szép, fehér nyakát matrózgallér vette
körül, s hogy ezen mi a sirni való, azt is csak az tudja, a ki még
emlékszik arra a mérhetetlen bájra, mely akkor sugárzik a leányból, a
mikor még fiús. Talán nagyot tévedek, de reám az egyszerű megfejtések
hatását teszi az a tapasztalat, hogy a nő fiatalsága a férfiasság. A
pubertást megelőző esztendőkben mintha még nem határozta volna el magát
a leány, hogy fiu legyen-e, vagy leány maradjon. És ezt a hermafrodita
viselkedést, ama jól sikerült verekedő-kedvet, azt a
karakter-tultengést, a fiuruhába való öltözködés amaz örök vágyát, a
fiu-játékok után való bánatos sóvárgást aztán a természet rendbeszedi az
első komolyan női reggelen, melyre rémülettel virrad a kis határozatlan.
Mint az induló vonat, a mely a nagy pályaudvar harmincz-negyven
sinpárján ide-oda zökken, egyikről a másikra szalad, jobbra fordul,
balra kanyarodik, s csak a város határán túl, a szabad mezőn vág neki
annak az egyetlen hosszu sinnek, a mely a czéljához viszi.
Egymásra néztek. És a bágyadt, beteg, fáradt fiu szemében erő villant
meg. Az egészséges, friss, erős leány pedig alázattal sütötte le a
szemét.

II.
A fiu lement a kőbe vágott lépcsőn, s beleugrott a fehér csónakba. Kissé
tántorgott benne, s a csónak billegett alatta.
– Jaj! – mondta a leány a parton.
A fiu félt és a leány sikoltott.
Aztán a fiu eloldotta a lánczot, az evezőt nekifeszitette az iszapnak és
a partig siklott. Ott a kezét nyujtotta a leánynak. A leány mosolygott
és belépett a csónakba. Gracziózus volt, szépen csinálta ezt az ugrást s
akkor talán nem gondolt arra, hogy ezért a könnyedségért harmincz év
mulva egy esztendőt adna az életből. És most bennültek a csónakban mind
a ketten.
– Én evezek – mondta a leány.
– Nem. Majd én.
– Tudsz?
– Hogyne!
– De később hagysz engem is egy kicsit, ugy-e?
– Hogyne! – mondta a fiu azzal a biztos tudattal, hogy később se fogja
hagyni. Hogy itt is előre nézzünk: husz év mulva épp ily rosszhiszemü
könnyedséggel fog házasságot igérni egy forró estén. «De feleségül
veszel, ugy-e?» – «Hogyne» fogja mondani agglegénységébe vetett
rendíthetetlen hittel.
És megindult a csónak, miután ellökték az evezővel a parttól. A fiu
ledobta könnyű kis fehér kabátját, valami férfias büszkeséggel, mely azt
éreztette a leánynyal, hogy a komoly munka pillanataiban felrugandók a
konvencziók. A leánynak tetszett, hogy most oly komoly evezés
következik, hogy «pardon» nélkül vetkőzik trikóra a fiu. És a fiu háttal
ült a nagy tengernek, mely mögött leáldozóban volt a nap. A leány