Milyenek a nők?; Milyenek a férfiak? - 15

  – Ti ketten vagytok az okai ennyi halálnak; mert hogy olyan nagyon
  szerettétek egymást. Mangorát megrontották nőd szemei, hogy nem akart
  mást szeretni, csak őtet. Nőd pedig nem akart mást szeretni, csak téged.
  Ti vagytok a legnagyobb bűnösök; nőd, a miért olyan szép, és te, a miért
  úgy szeret. Én felfogadtam Mangora szellemének, hogy titeket foglak
  legjobban megkínozni. Jobban, mint társaidat, a kiknek némelyike egy
  hétig kinlódott. A ti kínjaitoknak tovább kell tartani. Halljad, miként?
  Hurtado arra gondolt, bár csak Miranda is meghalt volna.
  – Sem téged, sem nődet nem öletlek meg, – folytatá az indusfőnök
  kegyetlen nyugalommal. – Ti élni fogtok. Be sem záratlak benneteket;
  járhattok, kelhettek szabadon. El sem választalak egymástól benneteket;
  egy házat adok át számotokra, abban lakjatok tetszéstek szerint.
  Mindennel el lesztek látva, a mi az életre kell; szolgálni fognak
  benneteket cselédek, mint saját magamat, s jaj annak, ki egy hajatok
  szálát meggörbiti. Az mintha csak a bálványisten szemébe köpött volna.
  Hurtado bámulva nézett az indus főnökre, ki mindezt a legkegyetlenebb
  hideg düh kifejezésével mondá el.
  – Hanem egyet tudj meg, fehér ember. Együtt lakhatol, beszélhetsz,
  járhatsz, együtt ehetel feleségeddel; de kettőtök közt fog feküdni az
  éles bárd. Tudod-e mit jelent a közben fekvő éles bárd? Nem tudod. Én
  megtanítlak rá. Szeretitek egymást? Nagyon jó. Lássátok egymást;
  beszéljetek, sohajtozzatok; hizelegjetek egymásnak, epedjetek álmatlan
  éjszakákon át egymásra gondolva, ez mind szabad: de egymást megölelni,
  megcsókolni nem lesz szabad. Egy éber őr fog reátok mindenütt vigyázni,
  ébren és aludva; otthon és odakünn; a házban és az erdőn.
  Megvesztegetlen árnyék fog utánatok járni, a ki elárul, és ha egyszer,
  egyetlen egyszer elhagynád magadat ragadtatni arra, hogy nődet
  megcsókold, akkor egymás szemeláttára foglak benneteket halálra
  kínoztatni. – Most tehát légy feloldozva és járj szabadon. Asszonyod
  lakásodon vár reád. Ő is épen úgy tudja, hogy az ő csókja megöl téged,
  mint te tudod, hogy a te csókod megöli őt. Most menj hozzá és élj, a
  meddig akarsz… Sziripa király ezt itélte felőled.
  Oh valóban Sziripa király legkegyetlenebb volt minden kaczikák között, a
  kik valaha élni hagyták azt, a ki meg akart halni.
  Milyen lehet két szerető szív viszonttalálkozása, kiknek csak közelíteni
  szabad, de egymáson dobogni nem. Ifjú férj és ifjú nő, a szerelem
  hevétől égve, mindennap láthatják egymást, járhatnak, kelhetnek együtt
  virágos erdőkön, a hol fű, fa, madár, lepke, minden szeret; csak ő nekik
  nem szabad szeretni egymást. Mondhatják egymásnak a leghizelgőbb
  szavakat, de a két beszélő ajk között közbül fekszik az elválasztó bárd:
  a mindenütt kisérő kém szeme.
  A nő mindig forróbban szeret, mint a férj; de a nő mindig is jobban
  félti kedvese életét.
  Miranda szent regéket tudott mondani férjének nagy királyokról,
  királynékról, kik Istennek tett fogadás szerint örök epedésben éltek:
  szerettek boldogság nélkül. Rájuk is ily koronák várnak.
  Majd az asmodái démonról, ki az ó-szövetségi férjeket nászéjeikben
  megkinozá, s az angyalról, ki őket megszabadítá. Ez angyal védje őket
  is.
  Sziripa királynak volt egy neje, fiatal, bársonybőrű, koralajku némber:
  ez beleszeretett az ifjú idegenbe.
  Szerette is és szánta is.
  – Hallod-e te fehér ifju – mondá neki, – szeress engem és én a kedvedért
  megölöm Sziripát, téged teszlek helyébe királynak, s akkor leszesz
  rabszolga helyett király, özvegy helyett két nő férje.
  Hurtado undorodva utasítá el magától a rézkirályné vallomását.
  A királyné ez időtől még jobban szereté őt és üldözé.
  Ezentúl két kém leste az ifju párt, a királyé és a királynéé, s ha aludt
  volna az egyik, ébren volt a másik.
  Miranda és férje tudták azt jól, hogy az egész házban, mely lakásukra
  van rendelve, minden szolga, cseléd, felügyelésökre rendelt őr, s
  megszabadulásra gondolni sem lehet. Hova? Kihez?
  Mindkettő tudta azt, hogy egyetlen csók hitvesének halála lenne, kínos,
  gyalázatos halála s e csók bármi édes lehet is, nem lett kérve, nem lett
  adva.
  A pokol istene a pogány hitregében azzal bünteté az az elkárhozottat,
  hogy az örökké éhezőt szüntelen előtte libegő s ajkaitól elfutó
  lakomával ingerlé; – a chinai hóhérművészek a kínzás legfinomabb nemének
  találták a halálraitéltet nem hagyni elaludni, szüntelen ébren tartva
  ölni meg. Sziripa túltett rajtuk.
  Van egy ananászfaju gyümölcse Dél-Indiának, melynek nedvéből csodaszerű
  italt készítenek; a ki azt megkóstolja, szerelmes bódulat lepi meg
  idegeit, szívén uralkodni többé nem bir; túlságos élvezet után meg is
  öli az embert.
  Sziripa oly kegyetlen volt, hogy e gyümölcsöt szüntelen föltéteté az
  elitéltek asztalára s annak nedvét a számukra küldött pálmabor közé
  vegyítteté.
  Ők azonban soha sem nyúltak e haláladó édes méreghez; valami undort
  éreztek iránta, mely éltüket őrizte meg.
  Egyszer Hurtado egy ily gyümölcsről leszakított egy húsos pikkelyt, s a
  kezére fecscsent nedv azon olyszerű lemoshatlan nyomot hagyott, minőt a
  farkastej hagy a bőrön. «Ez méreg» mondá nejének.
  – Nem jobb volna-e, ha meghalnánk együtt, mint hogy élünk így együtt?
  És megoszták egymás közt a gyümölcsöt. Ezuttal nem Éva volt, ki az almát
  kinálta férjének.
  Az édes méreg eltöltött minden eret. Ez a halál. A halál nagyon édes.
  «Ölelj meg, csókolj meg» rebegék egymásnak.
  A kémek futottak hírt vinni a királynak, királynénak.
  «A férj megcsókolta nejét!»
  Jött a király és a bakó; a királyné és a kínzók.
  Miranda ajka még akkor is férjéhez volt tapadva. A csók hosszú volt,
  mert a túlvilágon végződött. Az öröm végtelen, mert a halálban múlt el.
  Két szív szakadt meg egymáson.
  Az angyal, ki Tóbiást megmenté a rossz szellemtől, ezeket is ki tudta
  ragadni a vad ellenség kezéből s bizonyosan jó hely, a hova vitte.
  
  
  A FEHÉR LAP.
  Gaussin kisasszony fiatal szinésznő volt, Bouret úr pedig fiatal
  boltossegéd, mikor egymással megismerkedtek.
  Mikor megismerkedtek, még Gaussinnak nem volt híre, Bouretnek nem volt
  vagyona: egyik sem adhatott a másiknak egyebet, mint saját magát. De hát
  nem elég sok-e ez? Ha az ember a kedvesének úgy átad mindent, hogy
  magának nem tart meg semmit.
  Fiatalok voltak és szerették egymást.
  Később Gaussin hírt szerze magának; a hír aranyat is terem (nem nálunk,
  hanem másutt), hullott a koszorú, vers és louisdor a kedvencz művésznő
  lábaihoz; hullottak hasonló mértékben sebzett szívek is lábaihoz. A
  szíveket ott hagyta, a többit megosztotta Bouretval; a koszorúkon
  pihentek együtt, a verseken nevettek együtt s a louisdorokat elköltötték
  együtt.
  Bouretnek ekkor sem volt még semmije, csak jó szerető szíve; hanem
  hiszen ez is Gaussiné volt.
  – Nem maradok én mindig ilyen szegény, mondá az ifju szerelmes
  kedvesének; nekem álmaim vannak, a mik azt jósolják, hogy még egykor
  milliomos leszek; oh az ilyesmit csak akarni kell. És ha egyszer én
  nekem egy millióm lesz, akkor te neked meg egy milliód lesz és egy
  sous-d. Egy sous-t tán érek magam is – ráadásképen?
  A szerető megölelte s azt mondá rá, hogy ő ezt a «másik» milliót tartja
  meg.
  A fényes álmok nem hagyták nyugodni a nagyravágyó ifjut, egy napon
  búcsut vett Gaussintól. Elindult a szerencsét üldözni.
  – De nem akarok adósod maradni, im egy üres lapot hagyok nálad, nevemmel
  aláirva, két tanú által előttemezve, felül a czimzet saját kezemmel:
  «Gaussin kisasszonynak; kötelezvény: Én alulirott kötelezem magamat…» a
  többit töltsd ki te, majd ha milliomos leszek.
  Azzal megcsókolták egymást, Isten tudja hányszor és hányadszor? s
  elváltak.
  Ez elválás után Gaussin kedélye nem volt többé az, a mi eddig; valami
  búskomolyság vett erőt rajta; ez átvonult szerepein is, ártott hirének s
  lassankint elfogyasztá a koszorúkat, verseket és louisdorokat. Mert
  ilyen a művész dicsősége.
  Bouret pedig milliomos lett.
  Merész vállalatok, előre tekintő lélek, jóltevők hátát kellő időben
  zsámolyul használni tudó bölcseség, s hozzá egy kis háborús világ,
  léggömb sebességgel emelék fel az óhajtott millióig.
  Persze, hogy a mint az első milliója megvolt, a szegény Gaussin nem
  jutott többet eszébe.
  És azután jött a második millió, jött a tizedik, jött a századik,
  utoljára hatszázezer livre évi jövedelme volt, a mi papirosra lefordítva
  tesz a mi pénzünk szerint hat millió osztrák értékű forintot.
  No akkor meg már épen nem gondolt a szegény kis Gaussinra.
  Ah, hisz már akkor az udvarhoz volt bejárata; a hol a világ első
  szépségei voltak egy kalitban, a kiknek nem is ő udvarolt, hanem azok
  neki. Kinek jutott volna itt eszébe a régi Gaussin?
  Azaz, hogy néha még is eszébe jutott ez a név, mikor a főkönyvében
  lapozgatott s egy betöltetlen szám figyelmezteté, hogy van egy általa
  régente kiadott charta bianca, még pedig egy könnyelmü szinésznő
  kezében, a ki majd annyit irhat rá, a mennyit neki tetszik.
  Többször fel is szólíttatá ügynökei által Gaussint majd barátságosan,
  majd hivatalosan, hogy adja elő azt a fatalis fehér lapot, irjon rá
  valami összeget, legyen az száz, vagy kétszázezer frank, szabja árát, de
  ne tartogassa tovább magánál, mert az a magas financiér számításait
  untalan zavarja.
  Gaussin azonban nem egyezett. Minden barátságos és hivatalos
  felszólításra azt felelte, hogy nem adja a fehér lapot, mert az neki egy
  milliót ér.
  Világos, hogy régi szaván akarja fogni a bankárt az impertinens creatura
  s egy kerek milliót akar tőle facsarni.
  Félmilliót már igért Bouret a fehér lapért, de Gaussin nem adta elő.
  Egyszer nagy szüksége volt XV. Lajos királynak pénzre.
  A bankároknak saját házaikban való meglátogatását nem III. Napoleon
  találta fel; ezt tette XIV. Lajos Bernát Samuval, a kinek az apja
  egyházfi volt, és XV. Lajos Bouretval; és e magas kitüntetés a
  bankároknak mindig sok pénzükbe került. A Croix Fontaine-i pavillont,
  melyben Bouret fejedelmét megvendégelte, négy millió bánta meg.
  A király ép oly kegyelmes volt, mint Bouret engedékeny. A sok magas
  kegyosztalék között az is előhozatott úgy «en passant», hogy jó volna
  azt a hóbortos Gaussint törvényesen kényszeríteni, hogy bizonyos «fehér
  lapot» a bankár aláirásával adjon elő, s egy megitélendő sommával
  elégedjék meg, nehogy még zavarba hozza a nagy financiert, épen akkor,
  midőn a fejedelem pénzügyeinek rendezésére áldozza fel tehetségeit. – Oh
  hisz ezen legkönnyebb segíteni.
  Gaussin kisasszony ellen rögtön kiadott egy lettre de cachet, ő egy kis
  időre elvándorolt a Bastillebe; de zsöllyeszékben vitték, nem történt
  semmi baja. Az alatt hivatalosan felnyitották fiókjait, meglelték a
  lepecsételt levelet, melynek hátuljára volt irva «Bouret kötelezvénye»,
  azt a törvényszék elé vitték; ott felbontották.
  A fehér lap már be volt töltve.
  És mi volt a kötelezett összeg?
  «Én alulirott, Bouret János, kötelezem magamat – a szegény kis Gaussint
  holtomig szeretni.»
  Egyéb semmi.
  … Tizenhét esztendő múlva Bouretnak nem voltak se milliói, se palotái;
  hanem az adósok börtönében halt meg, s eltemettetett hitelezői
  költségén.
  
  
  
  MILYENEK A FÉRFIAK?
  ELBESZÉLÉSEK.
  
  
  A KARDVAS ÉS A VILLÁM.
  
  I.
  Köröskörül, a mennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy
  fűszál sem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet
  semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy
  férfi, a ki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre
  nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.
  A férfi most ébredt föl, vagy tán most hagyta el a reggeli imádkozást,
  még térdelve fogadja a napot, s keze hosszú olvasója fekete gyöngyein
  nyugszik.
  Viselete olyan, mint keleten a koldusoké; durva daróczpalástja szőnyegül
  alája terítve, szétnyitott ujjatlan inge naptól égett sebhelyes karjait
  engedi láttatni; lábai fedetlenek, az egyik nyomorék, sánta,
  megcsonkított.
  A férfi haja és szakálla fehér, de arcza tagadja éveit, az még fiatal,
  piros, életszinű; széles homlokán semmi ráncz, szemei fényesek,
  villogók; ajkai teljesek, egész tekintete szelid, szilárd, komoly.
  Valami kegyes zarándok, valami szent bölcs, valami nyomorék koldus.
  A pusztaság keleti láthatárán, köves Szivász sík pusztája fölött, egy
  magas, vörös pyramid állja a napsugarak útját; a hajnal ködében inkább
  egy vörös árnyhoz hasonló. A nyugati határon pedig egy álló felhő
  borong, mely mozdulni nem látszik; egy fekete, szegélytelen felhő,
  melyet a hajnal szele meglebbenteni nem bir, a hajnalsugár megaranyozni
  nem tud.
  Az egész vidék felett emberhangtalan csend van; hanem e méla csenden
  keresztül hangzik valami folytonos fájdalmas zengés, mely mintha a föld
  alól jőne. Messze, messze, köröskörül, mindenütt, a merre a puszta
  terül, hangzik az a vérfagylaló, szomorú, szívreszkettető hang; mintha
  az élő föld siralma volna, mintha elkárhozottak nyögése, kiáltása
  hangzanék fel onnan az alvilág boltozatai alól, tompítva a föld rétegei
  által; mintha átkozott szellemek zűrdala töltené meg a levegőt, a miről
  senki sem tudja honnan jön és hová megy?
  A magános vándor arczán nem látszik semmi vonása a félelemnek; a puszta
  rémképe, a puszta rémsírása nem borzasztja őt vissza.
  Ha e puszta dombon, kisértetsóhaj közepett végig alhatta az éjszakát
  egyedül, a napot sem fogja rettegni; – még egyszer leborul a halomra, s
  homlokával a durva követ érintve, esküvő szóval mond, a pornak
  beszélvén:
  – Oh bölcsek bölcse! Hadd eltanulnom nagy tudományodat, hogy
  bevándoroljam vele a világot és bevégezzem azt, a mit te félben hagytál!
  És azzal feláll s nagy méltósággal körültekint a pusztán.
  Az a puszta Iran boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik
  paradicsoma, ma sivatag.
  Az a domb Abu Mozlim sírja, ki fél millió embert öletett meg hosszú
  harczaiban.
  Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, ki a síron pihent, Timur, – a
  kardvas. Rettentő gúnynevén Timur Lenk, a sánta; hizelgői nyelvén
  Gurgán, a nagyúr; – Szahil Kirán, az idők ura; – Dsihángir, a
  világfoglaló; a kilencz világhódító közül a legutolsó, kinek fején
  huszonhét ország koronája nyugszik, kinek lábai alatt az Industól a
  Volgáig huszonhét ország népei nyögnek; a rettenetes Tamerlan!
  Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az a koponya-pyramid, melyet
  kilenczvenezer hadi fogoly levágott fejeiből rakatott, – az a
  mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap
  előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.
  Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld keblében: ez pedig négyezer
  örmény harczos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott,
  deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak.
  Azok sírnak fel a föld alól.
  És a sánta ember, bivalycsont buzogányára támaszkodva, önelégülten néz
  végig a pusztán, mely tegnapelőtt még paradicsom volt s melyet az ő
  paripái tapostak ilyen sivataggá.
  A mit lát, a mit hall, az lelkének gyönyör!
  A puszta sír! A föld siratja önmagát!
  
  II.
  Timur tábora teli volt mindig tudósokkal, költőkkel, énekesekkel.
  Mikor egy országot elpusztított, mikor egy várost földig rontott, élő
  nem maradt nyomában, s a hol ő keresztülment, nem maradt utána sem
  gyermeksírás, sem ebugatás, sem kakasszó, mindent kiirtott.
  Hanem a tudóst, a költőt, azt megkimélte.
  A dúlás napján sátora menhely volt számukra, testőrei azok kapuinál
  álltak, hogy egy hajukszála meg ne görbüljön, s midőn odább ment, csak a
  halottak kincseit vitte magával, a holt kincseket, az ezüstöt, aranyat,
  gyöngyöt és az élő kincseket, a tudományt és a művészetet.
  Táborában hemzsegett a csillagjós és bűvész, költő és utczai énekes,
  népbölcs és kötéltánczos, festész és majomtánczoltató, orvos és
  szemfényvesztő, mérnök és sólyomidomár; Timur mindezeket fényben
  járatta, gazdagon fizette, bőven lakmároztatá, – és mindezeket
  végtelenül megvetette.
  Hordta őket táborával, hogy bolondítsák a népet; de őtet magát nem!
  Mit törődött ő a csillagjóslatokkal, ki magánál fényesebb csillagot nem
  ismert? mit tanult volna ő a történetiróktól, ki maga csinálta a
  történetet? mit hallgatott volna ő a versekre, mik forró szerelmet
  énekelnek, ki a rabnépek leányait díjban osztá zsoldosainak?
  Megveté az egész tudós hadat. De felhasználta őket, hogy a népekre
  hasson általuk.
  A tábor hadd hallgassa a költők regéit, hősök viselt dolgairól; a
  krónikások hadd jegyezzék fel pergamentjeikre azt, a mit ő parancsol,
  hogy feljegyeztessék; a sok mindenféle komédiás hadd mulattassa a népet,
  s hadd tudja az, hogy mind e mulatságot az ő urának köszönheti, az oszt
  örömeket, tréfákat, látványokat az ő szolgáinak.
  A hedzsref nyolczszázharminczadik évében történt az, hogy két hódító
  birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid,
  kinek mellékneve volt Dsildirim, – villám.
  Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy más boldogtalan nemzet évkönyvébe is
  vérbetükkel van beirva; a mely nemzetet, a kik nagyon kegyelmesek nevére
  emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó
  Bajazid.
  A hol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy
  férhetett volna meg egymás mellett?
  Bajazid három olyan tartományt hódított meg fegyverrel, mik Timur
  védhatalma alatt állottak, s Taherten, Szaruchán és Aidin khánjait
  városaikból kizavarta, Aidin khánját fogságra vitte, nejével együtt.
  Aidin khánja pedig kegyencze volt Timurnak.
  Timur e bántalomért követeket küldött a szultánhoz, kérve, hogy adja ki
  védenczeinek tartományait, Aidint és nejét, valamint a menekült Taherten
  khán háremét bocsássa szabadon.
  A szultán a büszke szóval jövő követséget meg akarta öletni, csak
  vezérei beszélték le róla; lám Timur, a puszták fia, ellenség követeit
  meg nem öleti soha. Azonban azt mégis megtevé, hogy Timur követeit
  tevefarkkal verette végig az utczán és tömlöczre vetteté. Timurnak pedig
  azt üzente vissza, hogy ha még egy szót mer Aidin khánért emelni, azt
  két darabban fogja megküldeni hozzá.
  Timur hallgatott és készült.
  Készületeinek helye volt a mező, eszközei a fegyverek.
  Míg a táborok ortái rendre gyülekeztek, a harczi népet mulattatá költő,
  dervis és kötéltánczos.
  Egy napon Shacheddin, Timur történetirója, megszólítá a gondolataiban
  elmerült Timurt.
  – Világ ura; légy kegyelmes; egy bűvész kivánkozik színed elé.
  – Miért? Ha pénz kell neki, megkaphatja a nélkül, hogy látnám.
  – E bűvész nem pénzt, tetszésedet akarja megnyerni.
  – S ha azt meg nem nyeri, akkor időmet lopta el; az idő pedig élet, s
  így életemet lopja, s azzá lesz, a mivé a királygyilkosok.
  Ily eszmejárást sokszor lehete hallani Timurtól, ki egy sophismáért
  öletett, egy találó élczért megkegyelmezett.
  Shacheddin nem tágított.
  – A bűvész Damascusból való, Aidin szülővárosából.
  – Aidin! sóhajta fel Timur s ez emléknél gondolkozóvá lett. Jól van,
  jőjjön elém; de add tudtára, hogy én is bűvész vagyok, s megtörténhetik,
  hogy lábaihoz fogom tenni a fejét, s azt kivánom, hogy tegye a helyére
  ismét.
  Shacheddin földre borult és eltávozott.
  Perczek mulva Timur testőrei futva jöttek a bűvészszel Timur elé. A
  tisztelet szabálya volt az, hogy mindenki, ki a hatalmas úr elé jön,
  szaladva jőjjön és sebesen boruljon arczra; lassan járni kevélyek dolga.
  A bűvész tarka tali ruhába volt öltözve, fején hosszú hegyes süveg,
  körülfonva selyem szövettel; szakálla sárgára volt festve és szemöldökei
  kékre; képe teleirva talikbetűkkel zölden és vörösen.
  – Bűvész! szólt hozzá Timur, kegyetlen gúnyolódással; hol jártál
  iskolába? Almanzor bolondjai közül vagy-e, vagy a chinai bohóczok
  czéhébül? Tudod-e azt a mesterséget, hogy egy jelenlevő embert más
  országba átvarázsolj, vagy egy más országban levőt ide varázsolj elém?
  Értesz-e e tudományhoz?
  – Értek hozzá uram, felelt a bűvész földig hajolva.
  – Ha értesz, akkor tedd meg azt, hogy itt előttem álljon e pillanatban
  Aidin khánja, az én szeretett szolgám; s ha ezt meg nem teszed, akkor
  tedd meg azt, hogy te magad légy ezer mérföldre innen, mert ujjam hegye
  ezer mérföldre ér, s ujjam hegyén van halálod.
  – Parancsod szerint teszek, szólt a bűvész, hagyd meg szolgáidnak, hogy
  hozzanak elém egy kádat tele vízzel.
  – Igy tett Shachabeddin is, szólt hideg tréfával Timur. Hozzatok kádat a
  bűvésznek.
  A kádat tele vízzel letették a bűvész elé; az ruhástul belépett, s azzal
  lebukott a víz alá.
  Timur hitetlen megvetéssel nézett a szemfényvesztés műtételére, s a
  halál nemeiben válogatott, melylyel az ügyetlen csalót megbüntesse.
  Ekkor egyszerre kétfelé csapott a víz a kádban, s a tarkaképű bűvész
  helyett egy férfias, deli ifju állt Timur előtt, vállig omló
  szöghajakkal.
  – Itt áll Aidin khánja!
  Timur, mint a gyermekére találó oroszlán, szökött fel helyéről, s
  odarohanva, karjai közé zárta az ifjut, s bár féllába biczegett, ölében
  vitte őt sátoráig s ott leülteté párduczbőr fekhelyére maga mellé.
  – Hogy jöttél ide?
  – Mint bohócz, szólt mosolyogva Aidin khán. Egy szál kötélen tánczoltam
  végig ellenséged birodalmán.
  
  III.
  «Egy fejedelem, mint kötéltánczos!»
  Lehet-e lealázás ennél nagyobb? Lehet-e boszúra tárgy keserűbb?
  – Merre jöttél? Mi városokon keresztül? kérdezé Timur a khánt, kit lábai
  elé ültetett.
  – Smyrnából mint kengyelfutó szöktem el; a bámuló nép addig dicsérte
  gyors lábikráimat, míg egyszer aztán elvesztem szeme elől. Aleppóban
  majmokat tánczoltattam, Bagdadban bukfenczet hánytam, Damaskusban egy
  kötélen felmásztam a minareh tetejére; Angorában éles kardokat dugtam le
  a torkomba, Szivászban a szultán fia előtt égő parázsokat nyeldestem.
  Timur Lenk ujjaira szedte a városok neveit, a miket Aidin khán előtte
  sorra számlált: Smyrna, Aleppo, Damaskus, Bagdad, Angora, Szivász.
  Egyik kő nem marad a másikon belőlük, és a bámész nép, mely egy
  fejedelem bohóczugrásain kaczagott, meg fogja azt siratni majd és a
  sirásra nem lesz sok ideje.
  – Hát gyermekeid? kérdé Timur kegyenczét.
  Aidin felsóhajtott.
  – Azok Bajazid rabszolgáinak korbácsát csókolják.
  – Nem fogják csókolni sokáig.
  Timur hivatá Shacheddint, s új levelet iratott vele a szultánhoz. Gondja
  volt rá, hogy midőn saját nevét a levélre irja, az a szultán nevével
  egyenlő sorban álljon; ne is legyen nagyobb betükkel irva, mint az övé,
  se más szinű festékkel. Timur nevét nem alul, hanem felül szokta irni a
  levélre.
  A levél szavai nem voltak szenvedélytől sugallva, de azért tele
  kevélységgel.
  «Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek
  hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem egyik tengertől a másikig ér, s a
  föld fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az
  anatoli keresztyének fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert
  a próféta kardja volt kezedben, s azt megáldá Allah. De ki véd meg én
  ellenem? Egyedüli védelmed a korán, melynek parancsait teljesíted, mint
  én. Légy bölcs és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha kicsiny
  volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll
  a verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.»
  A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve vitték Timur hirnökei
  az izenetet Bajazidhoz, melyben a khán még egyszer fölszólítja a
  szultánt, hogy elfoglalt városait adja vissza békén, elűzött khánjainak
  családjait bocsássa szabadon s azután menjenek seregeikkel Allah nevében
  keletnek, nyugatnak, egyik a bálványimádókat kiirtani, másik a
  keresztyén világot letörni.
  A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve jött vissza Bajazid
  válasza Timurhoz, ki azt még mindig táborában várta.
  Timur alig nyitá fel a levelet, már a harag pirja futotta el arczát. A
  mint felül a nevek egymásután irva voltak, Bajazid neve egy hüvelykkel
  magasabban állt, mint Timuré, s míg ez feketével volt irva és apró
  betükkel, mint a többi irás: a szultán neve talikbetükkel és aranyos
  festéssel pompázott.
  A szöveg sem volt engesztelőbb.
  Nem olvasá a hizelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak,
  Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak,
  féregnek, nyomoréknak, félembernek, ki egyik lábára sánta. És olvasá
  híre ócsárlását, fegyverei gúnyját, kérelme kicsúfolását, fenyegetései
  megvetését.
  «A mit elfoglaltam, az az én országom; a kit elfogtam, az az én
  rabszolgám».
  «Ha el akarod venni, jőjj érte».
  «Jőjj és hozd magaddal milliónyi hadaidat, a nyomorult nyíllövőket, kik
  edzett vitézeim előtt mint polyva fognak szétszóratni.»
  «Jőjj és szemközt fogsz találni».
  «Jőjj és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél
  előttem!»
  
  IV.
  «Háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél!»
  Kelet minden történetirója az irtózat visszatiltó remegésével jegyezte
  fel e bántó mondást! Ibn Shunah Arabshah, Sherefeddin, a persa
  Khandemir, mind borzalommal irják le e szókat, s a keresztyén
  történetirók, Phranzas, Chalcondylas, maguk is bevallják, hogy muzulmánt
  nagyobb káromlás ennél nem érhet.
  «Háromszor légy nődtől elválasztva!»
  A ki egy nőt szeret, imád, becsül; hű társat, gyermekei anyját,
  királynét a világ előtt és királynét otthon.
  És a ki tudja, hogy az alkorán parancsa szerint férj könnyen elválhat
  nejétől; de ha ujra vissza akarja azt venni, akkor e nőnek előbb egy új
  férj karjába kell vándorolnia, e férjnek kell őt újra eltaszítani s csak
  úgy lehet ismét első férjeé.
  Oh az borzasztó szidalom egy muzulmánnak: «háromszor légy nődtől
  elválasztva».
  Ez több az arczulverésnél, ez több a kard-kettétörésnél, ez több az ősök
  sírjainak bemocskolásánál! Ez halálsérelem egy muzulmánon!
  És ha e muzulmán egy fejedelem? – És ha e fejedelem egy Timur?
  Timur Lenk nem sírt, nem ordított, nem dühöngött. Némán felemelkedék, s
  két kezével kiterjesztve, feltartá az égre a végzetes irást, mintha
  mondaná ott valakinek: «im olvasd te is».
  És vezérei, fiai, a vazall fejedelmek borzadva látták őt sátora közepén
  állni, a mint ajkai némán beszéltek, valami olyan beszédet, a miből nem
  hallott senki semmit, hanem ha azok, a kik magok is láthatatlanok.
  És azután összehajtá a levelet csendesen, s eldugta keblébe, hogy ott
  viselje azt, míg megboszulva nem lesz e bántás.
  És azután nem látszott arczán semmi harag.
  Timur nem verette lánczra a sértő izenet hozóit, mint tett Bajazid az ő
  követeivel; nem vágatta le orraikat, füleiket: aranysüvegeket, hímes
  köntösöket ajándékozott nekik, s lóra ültetve valamenyit, kiséretébe
  bocsátá, s körülhordozá őket táborában; meghagyta nekik számlálni
  zászlóit, seregeit; előttük gyakoroltatá harczelefántjait, mik neki
  mennek a görögtűznek, s megismerteté velük, hogy lovasainak dolmánya
  alatt pánczél, turbánja alatt aczélsisak van. – Menjenek vissza urukhoz
  békén, mondják el neki, hogy Timur készen áll, meg fog jelenni előtte;
  meg is várja őt, ha előbb érkezik s nem sietteti; készüljön el jól,
  szedje össze derék hadait; s hogy ideje legyen, Timur ellenségéhez
  méltón megjelenhetni, addig Timur Szivász várát veszi ostrom alá, mely a
  szultán legerősebb védbástyája.
  
  V.
  A Taurus hegytetőről nézett végig Timur Lenk boldog Anadoli völgyein.
  Egy új világ, egy új paradicsom terült lábai előtt; zöld mezők, zöld
  ligetek között száz helység fehérlett távol és közel; és a merre zöldet
  látott a szem, ott mind az ő hadseregei tanyáztak.
  Előtte, a völgytorkolatban, feküdt Szivász, tömör bástyákkal kerítve
  minden oldalról, s körülfogva mély vízárkokkal, miket három oldalon
  süppedékes mocsár tesz hozzáférhetetlenné, csak a negyediken van szabad
  tér, mely kapujához vezet, s azt háromszoros fal védi, magas
  őrtornyokkal.
  Ez azon hely, a melynek jajkiáltása hírül viendi Bajazidnak, hogy Timur
  megindult a hadba.
  Előre meg volt az izenve Bajazidnak, készülhetett reá.
  Százezer lakója volt Szivásznak, közte húszezer harczos férfi; ezekhez a
  szultán még tízezer örmény vitézt küldött, hadai javából, s vezérül
  Ertogrult, másodszülött fiát.