Midás király (2. kötet) - 12

  Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez az ország,
  annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy, mig mindenféle
  munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő dija, minden
  fáradozásnak a maga kis gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne
  volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi
  piaczi ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha
  nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább
  valamelyes eredménynyel fog járni.
  És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat
  érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd
  amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá – itthon – semmiféle
  megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon – nincs semmi ára.
  Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem semmit, csak
  eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak
  közül való, nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget
  tanulnom, vagy hivatalt keresnem.
  Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik
  meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba
  kezd ejteni.
  Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még Weinberger úr
  is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem nagyon válogatós,
  ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított áru
  dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már nem veregeti meg a
  vállamat, nem csinál velem több üzletet, felmondta a sokat emlegetett,
  régi barátságot.
  Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik
  vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek a
  híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem
  gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar ujságban,
  felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom nevét különben csak
  gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül,
  nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az
  elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párisba, a hol megértik? És
  mért marad itthon, a hol nem értik meg?« Ez az elmésség szép pályát
  futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is
  megokolják, kisütötték rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem
  eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel
  ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a
  nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.
  Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség«
  közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan
  határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas
  következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a
  tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem bolond, akkor mégis
  csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem
  van, talán mégis én tévedek, a mikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen
  végem«?! Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a
  tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen
  vágy, a tehetetlen áhitozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, a
  helyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!
  Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem
  bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez keveset enyhit a
  dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.
  Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel.
  Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a fizetésből pedig, a
  melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen megélnem. Adósságaim vannak.
  Volt egy idő, a mikor sok adósságot csináltam. (Nem bántam meg.) A
  sokból mára is maradt egy kevés. Aztán most se élek szegényesen. Sőt
  fényűzően élek. Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a
  mire szüksége van. És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint
  azt, a melyik az anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre
  nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem
  részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség, minden
  gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se sokallok, a mi a
  gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy az én kis árvám a
  születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom, hogy olyan ápolásban,
  olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak egyátalán meg lehet
  szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a gazdag szülők gyermekének.
  És ez persze sok pénzbe kerül.
  Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb hozzám,
  mint a pályatársaim.
  Szerencsémre – itt van a herczeg!
  Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt keresek. A
  herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek itthon garasokért
  se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet kínál értök, mint a
  mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak egy szemernyi volna
  bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát,
  hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.
  Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem, meczénáskodása csak
  nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy
  a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese. (Megvallom,
  szeretném látni a képtárát. Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?)
  És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek. Egy
  kissé czigánynak érzem magamat ebben a helyzetben. Semmi kedvem hozzá,
  hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs
  is udvara, és a kinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy
  akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy
  rosszul festett hajú, de szép vállú leány.
  Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, meczénásoknak,
  Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők voltak. Ma már a
  jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy gondolkozunk, hogy a
  tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből;
  nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével
  dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr csak egy urat ismerhet el
  magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót,
  csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb
  úr: a milliónyi ember, a közönség.
  És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a
  herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy darabig vakon
  követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy félévig divatban
  voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban hűséges maradt.
  Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet. De mindig
  várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre esnék: egy kissé
  kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja meg ezt. Fölkeres,
  sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?
  Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A mi nem
  csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez. Aztán nem igen van más
  választásom. A mikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla,
  hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad – a meddig csak
  aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is
  kell adnom a derekamat mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a
  művészi önérzetemet, nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek.
  És mégis csak »ez az első!«
  Szóval én is gyönge vagyok. Szóval nekem is meg kellett alkudnom.
  
  IX.
  Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű mesterség.
  Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges. Dehogy!
  Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.
  Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből. Hogy
  nincs az a csábítás, a mely rábirhatna az anakoréta-életmóddal való
  szakításra. Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni: akkor, ha
  majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető kocsit Szent Mihály
  lovai fogják az uj szállásra húzni. Mily tévedés!
  A herczegnek, a ki pedig nem valami furfangos ember, mindössze egy pár
  levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.
  Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt fogok
  meghalni ezek közt a falak közt, a hol már kezdtem fogalmat szerezni
  róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap multán csomagolok
  és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok vándorolni, bár minden ide
  köt. Persze, másképpen cselekedni, mint a hogy gondolkozunk, ez egyike
  azoknak a régi történeteknek, a melyek mindig ujak maradnak.
  S milyen kevés kellett ehhez a nagy fordulathoz! Egy kis levélváltás!
  Igy történt: A herczegnek, a ki nem rossz ember, de a kiben van valami a
  renaissancekori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe jut, hogy
  fessem meg az arczképét, de azonnal. Csomagoljak össze és menjek
  Párisba; a jövő héten még ott lesz. De előbb intézzem el itthon a
  dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak kinn:
  Párisban, vagy Trouvilleban, mert Párisból Trouvilleba megyünk. Legyek
  készen minden eshetőségre, mert néha van kedve ülni, néha nincs. Most
  volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után képtelen lesz erre, és
  sokáig tarthat, mig »folytathatjuk a munkát«. Utóirat: valahogy ne
  intézkedjem sokáig! Menjek a legelső Orient-Express-szel.
  Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, a melyben nincsen semmi bántó
  leereszkedés. Az ajánlata nem csak csábító, hanem az ő pazarságához
  mérten is fényes. A képért olyan összeget kínál, a melyet Tizian se
  keveselne. Azonkivül minden költséget visel, és természetesen a vendége
  leszek.
  Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból úgy kirí
  a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papirra az egész
  tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivihető dologról
  volna szó.
  Mikor végig olvastam a levelét, elmosolyodtam – a mi már régóta nem
  történt meg velem.
  Megirtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen. Hogy rövid
  időre se mehetek el Pestről. Egy pár sorban igyekeztem megértetni vele,
  hogy micsoda viszonyok közt élek. Hogy gyermekem van, és hivatalom. Hogy
  a kis fiamat nem hagyhatom idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide
  köt. Szóval, hogy nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem
  mozdulhatok.
  Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a válaszával. A
  levelét ide tűzöm:
  Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, a mi nem lep
  meg, sok aggodalmaskodást, a mit nem értek, de nem találtam meg az igazi
  okot, a miért nem akar jönni.
  Teringettét, az egész olyan egyszerű!
  Hozza el magával a kis fiát, és mindazokat, a kikre a kis fiának
  szüksége van! Biztosithatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy
  cselédséget, a mely nekem terhemre volna. Azok a vendégek, a kik őseimet
  látogatásukkal szerencséltették, olykor néhány száz, olykor néhány ezer
  csatlóssal jelentek meg udvarunkban; őseim szívesen látták az egész
  kiséretet – volt rá akárhány eset, hogy sok esztendeig – azért házunk,
  amint látni fogja, nem pusztult el.
  A mi pedig a hivatalát illeti: kérem, bizzék bennem annyira, hogy
  mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még az nap, a mikor a
  levelemet megkapja!
  Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos, hogy ön
  az én kedvemért nem rövidülhet meg. Engedje meg tehát, hogy ezennel
  kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli felügyelőjévé.
  Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való minden
  kötelezettségét. Mindazt a jogosultságot, a melyet ön a rajztanársággal
  már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg, kérem, érvényesítse
  majd velem szemben. És ugyanazt a javadalmazást, a melyet eddig a
  hivatala nyujtott, később pedig, a mi annak idején Budapesten járna
  önnek, vegye fel az én pénztáramból.
  Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át önnek, mert
  meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha van, erről ma
  valamelyik miniszterünk rendelkezik. Meg kell vallanom, egyelőre nem
  gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem, hogy soha se is fogok
  gyakorolni. Még nem tudom, micsoda paradicsomi örömöket nyujt az, ha az
  ember valóságos hivatalokat osztogathat; az isten adja, hogy ne is
  tudjam meg soha. Elég az hozzá, ha hivatalt mondok, csak czímzetes
  hivatalt érthetek, s annak az állásnak, a melyet felajánlok, nincsen meg
  a kellő komolysága, a mint hogy, azt mondják, a cselekedeteimből is
  hiányozni szokott a kellő komolyság.
  De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt kötelezettséget
  elvállalom, az már egészen komoly dolog, a mint hogy, akármilyenek a
  cselekedeteim, s akármit mond a látszat, higyje el, van bennem egy kis
  komolyság is.
  Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is olyan,
  mint az, aki adja. Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán nem lesz
  semmi dolga: gondoljon azokra, a kik rosszabb helyzetben vannak, mint a
  milyenben ön lesz; azokra, a kiknek volna mire felügyelniök, volna mit
  dolgozniok, és azért még se csinálnak semmit.
  Rendben vagyunk?
  Ha lehet, induljon azonnal.
  _Alfonso d’Alcantara_.
  Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé boszúsan feleltem, s
  tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat.
  Mindenesetre izléstelenül irtam. A parasztgőg kitört belőlem.
  Azt feleltem neki – valamivel több szóval, mint a hogy itt irom, igen
  udvariasan, de határozottan – hogy olyan állást, a melyért nem kell és
  nem lehet dolgozni, soha, semmi czimen nem fogadok el; senkitől, tőle
  se. Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha én magam még el is
  fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi szín alatt nem tudnék bele
  nyugodni, hogy a gyermekemet apró parazitává alacsonyítsam és egész
  háznépemet az ő nyakába varrjam. Azért a kérdés megoldhatatlan; és
  akármilyen szives is a szándéka, a tervből nem lehet semmi – a mit
  különben őszintén sajnálok.
  Azt hittem, meg fog haragudni. Nem haragudott meg.
  A milyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz. Ez a levél így
  szól:
  Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy szenvedélyemmel.
  Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz illenék, a
  melylyel másoknak tartozom. Gyüjtök mindenfélét, nemcsak szép képeket,
  becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is. Szeretek virágot
  osztogatni, szeretem az ostobákat megbotránkoztatni, szeretek vigan
  élni.
  Van egy pár szenvedélyem is; több, mint a menny a harmincz esztendőmhöz
  illenék. Tulságosan kedvelem a szép leányokat, a kalandos életet, a
  változatosságot, s megvallom: a jó bort is. Nem érdemlem meg, hogy
  komoly embernek tartsanak; nem is tartanak annak.
  De van egy szenvedélyem, a mely már nincs hijjával minden komolyságnak,
  a melyben ön mindenesetre talál egy kis komolyságot, és éppen ez az
  uralkodó szenvedélyem, a fő, a legnagyobb szenvedélyem.
  Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem az olyan emberek
  társaságát, a kik nem zsebtolvajok.
  Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért, mert
  olyan sokan vannak.
  Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, a kik ebben a
  pontban nem követik a divatot, a kik az általános szokást nem teszik
  magukévá, s a kik, akármilyen gyakran nyílik rá alkalom, soha se
  vállalkoznak zsebtolvajlásra.
  Azt mondanám, hogy gyüjtöm az ilyen embereket, mert gyüjtök minden
  ritkaságot. De ön az én gyüjtőszenvedélyemet nem tartja eléggé
  komolynak. Azért többet mondok. Azt, hogy – mint valaha Diogenes –
  lámpással keresem az olyan embereket, a kik… szóval a kik nem
  zsebtolvajok.
  Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka. Ön nem képzeli, mennyi
  zsebtolvaj van a világon. Ezt én tudom csak.
  És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen becsületes
  embert.
  A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok kénytelen
  zsebtolvajok közt élni. A legnagyobb szenvedélyem, hogy minél több
  embert csábithassak a társaságomba, azok közül a ritka emberek közül, a
  kik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.
  Ön már kitalálta, mért irom ezt ilyen hosszasan.
  A ritkaságaim egyike: Fervacques – emlékszik még rá? – már régóta beszél
  nekem önről. És már régóta tudom, hogy a Fervacques legendái nem
  legendák, vagyis, hogy ön ugyanaz, a ki volt. Már régen meggyőződtem
  róla, hogy ön az az ember, a kit nekem, akárhogyan, a társaságomba kell
  csalnom.
  Elég az hozzá, én nem csak a festőt várom, hanem először is, főképpen az
  embert.
  Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a kis körnek, a
  melyben élek, s a melyet ön éppen úgy meg fog kedvelni, a hogy én
  megkedveltem. A ritkasággyüjtő szenvedélyem kivánja ezt; az az egy
  állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek társaságát minden jónál
  nagyobb jónak tartom.
  Kérem, találjon rá módot, hogy teljesithesse a kérésemet.
  Igen óhajtja a barátságát:
  _Alfonso d’Alcantara_.
  Ilyenformán feleltem neki, ha nem is éppen ezzel a rövidséggel:
  Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen jótulajdonságom.
  Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyujtott kezet. Mert én nem az az
  ember vagyok, a kinek ő képzel. Nem az vagyok, a ki voltam. Fervacques,
  a kire örömmel emlékszem, más embernek ismert; azóta nagyon
  megváltoztam. Akkor víg czimbora voltam. Azóta szomorú ember lettem.
  Olyan, a ki nem való semmiféle társaságba. Csak terhükre volnék. Csak
  elrontanám a kedvüket. És én se találnám a helyemet az ő víg körükben.
  Aztán meg semmit se tudok kieszelni, a mi a dolgot lehetővé tenné.
  Higyje el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie. De azért
  ne vonja meg tőlem a jóakaratát.
  Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen elintéztem az
  ügyet. Tévedtem. Négy nap multán ezt a levelet kaptam:
  Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok közé a furcsa
  emberek közé tartozik, a kik iszonyodnak a más ember pénzétől. Nos, hát
  én megtaláltam a módot.
  A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, a mely önnek az
  arczképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám ezt az összeget!
  A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom a lelkiismeretemet
  azzal, hogy, ha követelő, másrészt hálás, és készséges – minden
  viszonzásra.
  Ez után a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam. De – én az
  ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesiteném a kérését annak, a
  ki már többször adta jelét irántam való érdeklődésének.
  Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét és egész
  házanépét, a nélkül, hogy el kellene fogadnia az én vendégszeretetemet,
  a melytől különben kár ennyire félnie – és a miről, bizony isten, nem
  érdemes beszélni.
  Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se
  aggaszt. Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás. Önnek a
  hivatal csak nyűg. Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének egy
  részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a változással,
  de nem veszíthet. Minden képének van egy biztos vevője. És ha valamelyik
  képét nem akarja ennek az embernek adni, hanem másutt akarja elhelyezni,
  akkor se féltem önt.
  A mi már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával? – azt
  bízza rám. Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom. Éppen eleget
  tudok önről.
  Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól. Erre nézve
  csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se zsarnoki. (Most
  ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy van, a mint
  mondom.) Sokkal jobban szeretem a függetlenséget, semhogy valakit meg
  tudnék rabolni ettől.
  Ön úgy fog élni, a hogy önnek tetszik. Ha rosszkedvű lesz és szórakozni
  kiván: fel fogjuk deríteni. A mikor kedve lesz hozzá: velünk tart. De a
  mikor ránk ún, és megkívánja a csöndet, a magányosságot: olyankor nem
  zavarjuk. Mindig tiszteletben fogjuk tartani a komolyságát, ha mi magunk
  soha se is vagyunk komolyak.
  Nem erőtetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném megszorítani a kezét.
  _Alfonso d’Alcantara_.
  Megfogott. Erre már nem lehet nemet mondanom. Nem sok hiúság van bennem,
  de hálátlannak tűnni fel még se szeretnék. Minden aljasság közűl a
  hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.
  Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész háznépemmel.
  Egy időre meg kell válnom attól, a mi ide köt.
  
  X.
  Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok, most
  írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak azért,
  hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam ellen!
  Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt,
  mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt le, most el
  kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha,
  mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet,
  a melyet ez uj élet rótt rám. Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy
  teljesítettem a herczeg kívánságát, de végre is elestem egy kevés
  jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon;
  tehát többet kell festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell
  lennem, ki kell használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni
  magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy darabig ugy
  viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis csak meg kelljen
  fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból« tettem.
  És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a költözködés, az
  idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval ez a nagy változás
  sok olyan aprólékossággal jár, a melyek minduntalan megfosztanak a
  szabad perczeimtől.
  Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most már nem
  kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, a
  mikor egészen a magamé lehetek.
  De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a
  könyvet!
  Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se esett ennyire
  nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom, hogy: nem, nem csak
  azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én
  _breviárium_omat, mert most már több a munkám; s több az
  elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.
  És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az
  aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak, nemcsak
  lefoglalnak: el is szórakoztatnak!
  Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és –
  elvonnak a régiektől.
  Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás
  eljön értem.
  Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak
  magával ragad!…
  Istenem, milyen hitvány is az ember!
  *
  A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az élet« –
  érezteti velem hatalmát.
  Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely
  elvon a multtól.
  Már ő is – egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban elszórakoztat.
  Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd hozzám
  hasonlítani.
  Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem gyermek; már
  kis fiú.
  Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt; valakivé, a
  ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se mutatkozott, akármilyen
  régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé válni.
  Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a multból valók,
  s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a melyek hol
  megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha a tűkörbe
  pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény már sem Ő, sem
  én, hanem kettőnkből egy harmadik.
  Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a
  figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind változatosabb jelenség,
  mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mind jobban elfedi előlem a
  multat, a melynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb
  fátyol takarja el révedező szemem elől – a mely még el-elmereng, de már
  néha elfelejtkezik!…
  Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai,
  érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a multtal.
  És ennek a kis embernek az érdeklődései – csakugyan parancsolnak nekem.
  Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta Párisban
  vagyunk.
  A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges érdeklődést
  keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és hamarjában az
  apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az uj, erős akaratot.
  Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a
  legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a fejlődő erő, a
  mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd
  növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.
  Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám.
  Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az, hogy féltettem
  minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.
  Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon
  fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a testének
  van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván meg, eddig nem
  igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi levegője, a mennyi a
  lelkének kellett volna.
  Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbbé
  cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert adtam neki
  társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis
  léleknek odaadó, minden kalandjában, minden vidámságában résztvevő,
  hűséges társa.
  Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.
  Kis remetévé tettem őt is.
  A párisi út tapasztalatai felnyitották a szememet.
  Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el
  kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy
  szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le
  kell mondanom mások, közönbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne
  hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy
  legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég
  szórakozása.
  Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell
  győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról.
  Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit elmulasztottam.
  Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit;
  kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem
  fejlődésében, erősödésében.
  És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta
  közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait,
  kívánságait: egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni
  szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul
  ki egy uj világ, itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ
  jobban érdekel, mint az, a melyik én velem pusztul el.
  Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket ad, és
  ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.
  
  XI.
  Négy képet készitettem el rövid időn. A herczeg arczképét, a mely még
  tűrhető, és három más képet, a melyekről nem érdemes beszélni. Ha valaha
  a jövő egy Vasarija megirja az életrajzomat, a mi nem valószinű, de nem
  is lehetetlen: az életrajzomban ennek a három képnek aligha jut hely.
  Engem legalább, akármilyen elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép
  éppen nem tesz büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak
  a jegyzékét, a melyekre tartok valamit: egyiket se irnám be a jegyzékbe.
  És – a mi a legszomorúbb – ez nem a jóakaratomon mult.
  A herczeg azonban el van ragadtatva. Egy darabig azt hittem, hogy csak
  udvariasságból vagy gyöngédségből, kiméletből dicsérgeti azt, a mit
  magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek neki ezek a
  mázolások. Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy állhatatosan Van
  Dyckhoz hasonlítgat. Egyéb már nem hiányzott hozzá, hogy a boszúságom,
  az elkeseredésem teljes és tökéletes legyen. Olyan konokúl magasztal,
  hogy ujra meg ujra pirulnom és boszankodnom kell. Az