Midás király (2. kötet) - 07

  meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül
  holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a
  szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül
  nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre
  egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok
  közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik
  azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik:
  »Utánam az özönviz!…«
  A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta,
  hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:
  – De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives
  jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a
  gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem
  tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s
  gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely
  azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy
  köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk
  hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a
  gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!
  – Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a
  mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha
  egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség
  élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a
  hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét,
  nyugalmat.
  – Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli
  gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást,
  lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet
  akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még
  fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…
  – Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút
  állani.
  – Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül! De
  azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem,
  nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek
  legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak
  is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből
  minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj,
  ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram,
  akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak
  látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu
  alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja
  meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés
  lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason
  csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük
  tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje
  el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést
  megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a
  nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van
  oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni
  a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő
  uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias
  nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és
  közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a
  festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga
  a művészet.
  – Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be
  tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia
  a nagy vagyonnal…
  – Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám,
  semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha
  ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat
  szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet
  malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s
  nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem
  értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.
  (Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte,
  s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)
  – És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy
  vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő
  maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom
  tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok,
  a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…
  – Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor,
  hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a
  dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat
  vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a
  feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…
  – Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy
  én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne
  ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a
  kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől
  fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem
  makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a
  feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a
  különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben
  nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről
  a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha
  a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi
  értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön
  máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal
  nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a
  pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával,
  a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne
  szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt
  akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről
  beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én
  is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet
  se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet
  kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a
  melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni,
  a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek
  az oldalán már ott lát egy másikat.
  – Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön
  sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb
  erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy
  ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb
  hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos
  gazságot…
  – Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves
  uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp
  önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a
  minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem
  szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.
  Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő
  magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült
  a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy
  második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:
  – Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna
  készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre
  tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna
  elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző
  dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik
  lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok
  faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a
  méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól
  a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt
  igaza, mikor ezt az erős szót használta.
  És neheztelő hangon tette hozzá:
  – Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra
  akar csábitani?!
  A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és
  nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.
  De azért nem engedett.
  – Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó
  mellett.
  – Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi
  soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon
  nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem
  bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni
  igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más
  véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely
  egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal
  türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor
  türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok
  akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt,
  csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki
  megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és
  nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki
  áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem,
  mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet
  adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy
  törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle
  dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy
  nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét
  kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy
  szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal
  viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt
  elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem
  tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a
  rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive
  kincsei hóditották meg önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a
  kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára,
  tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla,
  hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné
  magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az
  ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a
  gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat,
  hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.
  – És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő
  esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem
  ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig
  én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.
  – Szabad tudnom, hogy miért?
  – Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan
  hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem
  a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza,
  megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.
  – Ezt ön maga se gondolja komolyan.
  – Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a
  hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő,
  majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy
  olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy
  elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut,
  hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék
  önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék,
  aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes,
  nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.
  – Mert nem szereti?
  – Mert nem szeretem.
  – Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.
  – Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.
  – Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a
  mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy
  sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan
  mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja,
  hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem.
  Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram,
  csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az
  ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy
  szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk,
  mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben
  beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme
  egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon
  különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor
  mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz
  ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben!
  A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni
  szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a
  küldője iránt érez, az nem szerelem.
  – Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.
  – Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli
  érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent.
  Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s
  ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az
  nem valami mindennapi dolog.
  – Semmiesetre.
  – De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg
  annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy
  bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem,
  hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de
  be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.
  – Kiváncsi vagyok erre a bizonyitásra.
  – Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól
  érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé,
  a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom,
  hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit
  többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy
  ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt
  választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával,
  hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny
  gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem
  meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre
  türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak
  azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől,
  rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes
  áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem
  tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre
  volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet,
  hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek,
  de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel
  a tiszteletreméltó indulatokkal.
  – Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a
  tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle
  érzelmekről.
  – Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az
  ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza
  a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják
  mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell
  vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a
  nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy
  nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a
  drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan
  embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa
  okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan
  gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis
  lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy
  nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök.
  Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi
  következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog
  gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a
  legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel
  bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor
  boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb
  hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.
  Biró Jenő úr hallgatott.
  – Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet
  követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s
  visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami
  fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s
  keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy
  pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az
  életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve
  a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói
  közé.
  – Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy
  közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.
  – Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét
  alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat
  szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A
  nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.
  – Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom
  viselni.
  – Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje
  el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt.
  Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem
  kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben?
  – Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni
  szoktam vele, nyerni soha.
  – Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a
  próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog
  fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis
  elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem
  viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az
  egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó
  szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is
  meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második
  anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb
  önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit
  vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a
  legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog
  tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha
  kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve
  vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a
  legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre
  nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál
  perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy
  akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit
  tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi!
  Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s
  bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen
  ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy
  igent mondjon-e?
  – Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány
  dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az
  ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a
  játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna
  érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal
  kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta
  természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk
  gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre
  agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt
  felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van
  berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az
  állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket
  veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.
  – Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett
  önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék,
  megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a
  tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga
  alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is
  lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a
  többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek
  maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni
  önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak,
  de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven
  ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb
  fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar
  előttem hivalkodni az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni
  méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor
  kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét,
  kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze,
  a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha
  elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet
  vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már
  körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet,
  legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni
  a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne
  riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról
  van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni
  méltóságot adjunk érte. Ha már az _i_ le van irva, ne riadjon vissza
  attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy
  veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a
  legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.
  – Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.
  – Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát
  erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan
  be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a
  melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok
  eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis
  csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha
  véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog,
  mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé
  háboritja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis
  hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik
  idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily
  tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet
  a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással
  sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást,
  ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani.
  Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a
  mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez
  csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember
  csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó
  tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az
  ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a
  vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi
  világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak
  érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem
  ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.
  – Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a
  melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket
  munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne
  kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek
  eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.
  – Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont
  lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet
  vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással,
  szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de
  _munkával_ vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld
  kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel,
  vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával
  vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy
  halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek
  mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy
  tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az
  ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot,
  hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.
  – Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával
  csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább
  szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az
  apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.
  – Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és
  lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán
  bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat
  talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő
  rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz
  megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott
  a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel;
  nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen
  gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi
  fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló
  levelet ahhoz, a ki a mezők liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves
  uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden
  áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen
  róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan
  kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a
  milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.
  – Nem, nem, és százszor nem.
  – Jól van, nem erőtetem tovább. Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.
  – De ez az utolsó szavam.
  – Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém
  volt előadni. Visszajövök.
  Lenyult a széke alá magastetejü kalapjáért, s mosolyogva folytatta:
  – Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt