Midás király (2. kötet) - 02

  Semmiségeken… – mit mondok?! – szeretetreméltóságokon kezdte, a
  melyekkel igen megtisztelte csekélységemet.
  Aztán más tárgyra tért át.
  – Elégedetten értesültem – szólt elismerő hangon – hogy Mária hugom
  önként, csak szive sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a
  tarjáni templom épitésére.
  Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék
  arról a tántorithatatlan vallásos érzületről, melyet maga, kedves Masám,
  mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanusit. Elismeréssel emlitette azt
  is, hogy ha szent czélokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről
  van szó, az én kis tanitványom bőkezüsége nem ismer gazdasági
  tekinteteket.
  Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajjon mit akarhat?! Azért, hogy
  ezt nyilvánitsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hivséges, de igen
  szerény szolgálójához?!
  Hanem egy pár pillanat mulva már tájékozhattam magamat.
  – Csakhogy sajnos – folytatta ő nagyméltósága – ez a bőkezüség nem
  csupán szent czélokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon,
  melynek Mária hugom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura,
  nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.
  Azután előadta, hogy az, a mit ő »leánygazdálkodás«-nak nevezett,
  mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár. Végül
  oda nyilatkozott, hogy nagyon kivánatosnak tartaná, ha a kegyed
  uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfi
  gazda kormányzása alatt állana.
  Tudom, kedves Masám, hogy a mit irok, kegyednek nem kellemes; de
  kötelességem megirni.
  Igenis, ezután lecsapott a bomba, mint kegyed szokta mondani.
  Ő nagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy
  kijáró van. Az, ha maga, édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében
  lemond »kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai), s
  nőül megy Viktor grófhoz.
  – Kegyednek – szólt hozzám ő nagyméltósága – jelentékeny befolyása van
  Máriára, a mit én természetesnek találok. Remélem, ezt a befolyást
  érvényesiteni fogja, Mária és a család közös érdekében.
  Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam
  ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a
  Jóistenen kivül, nem hallgat a világon senkire. S rám kevésbbé, mint
  bárki másra.
  Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt
  persze én sem találom örvendetesnek.
  Ő nagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszúl
  esett, a mit mondott.
  Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szivére, s tegyek meg
  minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, a mely egyszersmind az ön érdeke
  is. Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, a mit
  irok, az egész család óhajtása.
  Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet
  teljesitenem kell.
  De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor
  gróf igen komoly férfi, a kire bizonyára nagy politikai jövő várakozik.
  Komolysága, meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig
  arra nézve is kezességet nyujtanak, hogy mint férj a példás kivételek
  közé fog tartozni. Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára
  bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint
  egyedül, dísztelen magánosságban.
  Szerető
  _Helén_je.
  
  VI. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._
  Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez! Soha se is
  erőlködjék; úgy is hiába minden. Hagyja abba ezt a csunya mesterséget.
  Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak. Oly
  mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképészszel,
  a ki az itt küldött arczképet csinálta (csinos pofácska, ugy-e?), s a ki
  szintén igen komoly ember.
  De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb
  gavallérja (a mitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék
  vele valami sokat.
  Mert van valami más, a mi elfoglal, de nagyon.
  Igen érdeklődöm egy úr iránt, a kinek nem tudom a nevét.
  Tudja, a fekete. A huszonegy üveges.
  Ki lehet ez az ember?!
  Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint-arnould-i apátságot. Az
  elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást
  tettek rám. De ez nem tartozik ide. Ha érdekelni fogják saint-arnould-i
  benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.
  Most nem erről van szó.
  Csak azért emlitem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, a mit el
  akarok beszélni.
  A hogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes
  kő-hasadékon: egyszerre csak, a másik teremben, a hová beléptem, magam
  előtt látom az én négy gavalléromat.
  Éppen szembe jöttek velem. Át akartak menni abba a szobába, a honnan mi
  jöttünk. A hogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet
  engedtek nekünk.
  Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy –
  rá se nézve a gavallérokra, a mi magától értődik – oda ne szóljak az
  öreg Aliszhoz, persze magyarul:
  – Nini, az én lovagjaim!
  A fekete állott hozzám a legközelebb. S a hogy ezt a pár szót kimondtam,
  ez a gentleman, a ki soha, semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám
  nézett, s egy másodperczig úgy tett, mint a ki meg van lepetve.
  Csak nem tud magyarul?!
  A dolog már azért se valószinü, mert a következő pillanatban hidegen
  elfordult. Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak
  aztán vette észre, hogy rá nézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.
  De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett. Mert a mozdulata ezt is
  jelenthette:
  – Hát aztán?!… Hogyha magyar is?!… Mi közöm hozzá?!… S mit érdekel
  _engem?!_…
  Ki lehet ez az ember?!…
  Szép gyerek, annyi bizonyos. Az én izlésem. Igen csodálnám, ha utazó
  ügynök volna.
  És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél
  nekem, hát én is mondok magának valamit.
  Eszem ágában sincs férjhez menni. De nem tartom kizártnak a lehetőséget,
  hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, a kinek nem tudom a nevét.
  Szinte látom, milyen kis ijedt arczot vág az én jó Lenkám ehhez az
  ujsághoz! Tessék, egy második bomba!
  No, ne ijedjen meg! Még nincs nagyobb veszedelem.
  Kezét csókolja hálás
  _Masá_ja.
  U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltünt benne valami, a mit
  először, a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.
  Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja
  meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan
  rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.
  Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt
  nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő
  bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges
  érzelemnek köszönhetjük.
  Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha
  egyszerüen megmutatja neki a levelemet.
  Ha ő nagyméltóságát ez a kis családi emlék sem inditaná több
  alázatosságra, minden esetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ
  tisztában van vele, minek köszönheti ő nagyméltósága díszes állását, meg
  a többi földi jót, a mik, úgy látszik, egy kissé elvakitották.
  Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott,
  teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peczkesen járjon, mintha
  nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli
  kinyilatkoztatás.
  Azért talán nem ártana, ha ő nagyméltósága egy olyan szent leánynyal
  szemben, mint az én tanitónőm, valamivel kevésbbé magas hangot
  használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.
  Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon
  mindjárt szabadkőművesnek. Imádom a derék, egyszerű, jólelkű
  plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket.
  II-ik utóirat. Igaz, a komoly Viktor! A komoly Viktor, a kire oly szép
  politikai jövő vár, egy nagyképü szamár, a kit gyűlölök, mint a bűnömet.
  De hogy ha ez a szép törekvésü ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna
  is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben. Van tudniillik ennek
  az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, a mit soha,
  semmi szin alatt nem tudok neki megbocsátani: és pedig az, hogy tulajdon
  édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek. S mi több, a szerencsétlen
  még rettentően hasonlit is kedves mamájához!
  Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szives volt észrevenni az én
  millióimat, a melyek nem volnának éppen ártalmára a politikai
  küzdő-téren. Én is azt hiszem, hogy ezek a milliók valamivel simábbá
  tennék az útját s megkönnyitenék joggal várható diadalait. De kissé
  merésznek találom azt a kivánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda
  ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt igy hozná magával.
  Sajnálom, de ezt a kivánságot nem teljesithetem, még akkor se, ha a
  dolog nem csupán »az egész család óhajtása«., hanem egyszersmind
  Magyarország összes úri családjaié. Nem, kedves Helénám, szó se lehet a
  komoly Viktorról; soha, de soha se leszek a felesége.
  Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer
  forintnyi végkielégités iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi
  tanácscsal komolyan értekezni.
  Hanem, tudja mit, aranyosom? Máskor ne beszéljünk efféle
  nyomorúságokról.
  Mind a két kezét számtalanszor csókolja
  engedelmes tanitványa:
  _Masa_.
  
  VII. _Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek._
  Kedves Masám!
  Ha talán megbánta, a mit irt, sietek megnyugtatni, hogy a két utóiratot
  kivágtam leveléből és rögtön elégettem. Kedves sorainak csak első részét
  tettem el az emlékeim közé.
  Nagyon szereti, öleli, csókolja az öreg
  _Helén_.
  
  VIII. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._
  Péntek, 13-ika, kritikus nap.
  Kedves Helén kisasszony!
  Bolondságot cselekedtem, még pedig háromemeletes, tornyos és kupolás
  bolondságot. Sietek meggyónni, valahogy ne a kedves rokonaim előadásából
  tudja meg a dolgot.
  Ime a tényállás, a maga ridegségében és szárazságában.
  Caudebec-ben kigyullad egy viskó, s leég az egész utcza. Szegény nép; jó
  öreg plébános; gyüjtések; szivargyáros fiúk jótékony czélú ünnepet
  rendeznek. Délután korzó, este álarczos-mulatság. (A szerencsétlen
  hamburgiak azt képzelik, hogy helyreállitják az álarcz becsületét húsz
  fok Réaumur mellett.) Szivargyáros fiúk küldöttsége, meghivó. Márkiné,
  Masa vigyorognak. Kijelentjük, hogy nem őrültünk meg.
  Második fejezet. Délután két órakor vihar kerekedik, korzó fucscs.
  Borzasztó hideg, brrr, nehéz órák. A tenger utálatos, az élet unalmas,
  mint egy litánia. Kis Daranda térdre hull (elfelejtettem megirni, hogy
  Bécstől kezdve mindenütt a nyomomban van), megváltozott hangulatok,
  Márkiné, Masa összesúgnak.
  Közjáték. Ellengőz, Alisz, vén boszorkány.
  (Ballábbal kelt föl? Vagy azt nem tudta megbocsátani, hogy megint
  kidobtam tizezer frankot abból, a mit már a Viktor vagyonának tart?!
  Rejtély.)
  Harmadik fejezet: a vétek gondolatban. Ingerlő akadályok, kis Daranda
  laposakat pislant, készülődések mindenfelé. Börtönőr hajlithatatlan.
  Márkiné, Masa összeesküsznek. Kijelentjük, hogy megőrültünk.
  (Ez előtt a kis márkiné előtt csak meg kell penditeni valami
  eszeveszettséget, már lángol. Vajjon jó emésztése van-e a férjének?!)
  Negyedik fejezet: vétkezés cselekedettel. Eugénie, a márkiné szobalánya.
  Ügyes leányzó, dominó, minden. Szélcsend, képmutatás. Márkiné, Masa
  álmosságot tettetnek. Öreg boszorkány be van csapva.
  Nagy jelenet. Éjszaka, 10½ óra. Némaság, sötétség. Márkiné értem jön.
  Elhagyott folyosók, három árnyék (elvittük Eugéniet is) szökés. Ill a
  berek, nád a kerek.
  Közjáték. Kalandok a bálban, melyekről később. 12-kor szépecskén haza.
  Finále: óriási botrány. Másnap reggel gyónás. Öreg boszorkány magán
  kivül.
  Szóval: ott voltam a bálban, Alisz nénémnek a tudtán kivül.
  Tudom, kedves Helén kisasszony, mit fog mondani. Igen, ez menthetetlen
  őrültség volt. Magam is elrémültem másnap, mikor eszembe jutott, hogy mi
  mindennek tettem ki magam; egy ostobaságért, semmiért.
  De, legyen nyugodt, megbünhödtem érte.
  Persze, a botrányos csinyt itt senki se sejti, kivéve Alisz nénémet, a
  bűntársakat, meg még egy embert, a ki felismert.
  De ez az ember nem számit.
  Azt akarom, hogy ez a levél még a déli postával elmenjen. Nem szeretném,
  ha például a paptól értesülne erről a diákos cselekedetemről. (NB. Az
  utóiratokat nem bántam meg; különben is, minek az a nagy elővigyázat?!)
  Kezét csókolja bünbánó
  _Masá_ja.
  
  IX. _Ugyanaz, ugyanannak._
  Vasárnap.
  Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szives
  tanácsot, a minőt csak kegyedtől remélhetek. Főbenjáró dologról van szó;
  meglehet, életkérdésről. (A mi attól függ, hogy kegyed miképpen fogja
  fel a dolgot).
  Előre kijelentem ugyanis, hogy vakon fogom követni a tanácsát.
  Tehát: hozzá menjek-e a kis Darandához, igen vagy nem?
  A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg. A kitartása és hűsége
  igazán tiszteletreméltó.
  Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor ujra előállt örök fohászával, s
  mint egy ágról szakadt kis troubadour, ujra elzengte előttem a tökéletes
  szerelem dalát, igazán meghatott.
  Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kacczenjammeres délután. És
  ez a szegény kis lantpengető!
  Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomácziai szolgálatból. Athénba
  küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha. Aztán elkezdett
  rimánkodni, igen, rimánkodni, ez az igazi szó. És mialatt beszélt,
  mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.
  Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most
  kétségbe van esve. Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel
  több akaratereje?!
  Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem-e az
  eszemet?! Nem, ezt nem mondhatnám. És ha már erről van szó, kénytelen
  vagyok megvallani, hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom,
  szeretni nem szeretem egy cseppet se. Ha az ő szeme véletlenül nem akad
  meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se
  tudnám, hogy létezik.
  Különben, a mi a szerelmet illeti, úgy számitom, hogy eddig mindössze
  három-négy férfit szerettem. Az első ideálom Baradlay gróf volt,
  huszár-kapitányi egyenruhájában. Kegyed persze ezt nem is gyanitotta;
  pedig, mondhatom, tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva.
  Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.
  Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan
  rózsás arczú, ismeretlen fiatal emberbe, a ki az Opéra Comiqueban az
  egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és a kinek a csillogó
  tekintete olyan gyermekes nyiltsággal árulta el a lelkesedését, hogy
  engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.
  A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az
  összes rendjeleit és vitézségi érmeit. Czivilben nem szerettem;
  czivilben egyszerüen csinos fiúnak tünt fel előttem.
  Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakspere azt a
  bizonyos, ismert s könnyelmü nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem
  szeretett, s haj, legelső látásra?!«
  A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk. A lovaink már
  lépésben mentek. Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen
  ábrándos kedvemben voltam.
  Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal. S mialatt elhaladtunk
  mellettük, egyszerre csak belébolondultam, a mint hosszan nézett rám,
  mialatt a kocsi lassan ment tova. Azóta viszontláttam, a nélkül, hogy ez
  a találkozás nagyobb hatást tett volna rám. Nem éreztem egyebet, csak
  annak a különös megrázkodásnak az emlékét. Ő maga nem tett rám többé
  semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a
  Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére ujra átéltem azt a
  megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.
  Ime, ez szerelmeimnek a története. A kis Daranda nevét, fájdalom, nem
  vehetem fel a lajstromba.
  Hanem azért hozzá megyek, ha ön úgy tanácsolja. Végre is, nagyon jó fiú,
  és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.
  Aztán meg szőke, és én imádom a szőkéket.
  Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed
  válaszát, boldoggá tehetjük szegényt.
  Kezét csókolja
  nagyon, de nagyon unatkozó tanitványa:
  _Masa_.
  U. i. Nem küldhetne még egy pár Kemény Zsigmondot? Nagyon megköszönném.
  N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet. A fekete nem
  létezik.
  _M_.
  
  X. _Ugyanaz, ugyanannak._
  Kedves, kedves, drága kis öregem!
  … És még hozzá expressz, ajánlott, retour-reczepisszes levélben siet
  válaszolni, hogy valahogy bolondulod a ne igérjem magamat egy kis
  szőkének, a kit nem szeretek!
  Nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a
  kedvem a dologtól. Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a
  legagyafurtabb fejü bölcsészektől. Aztán meg, nem hasonlit a belvederi
  Apollóhoz sem. Pisze, édesem, határozottan pisze.
  Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek,
  melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.
  Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett. Kint
  ültünk a terasszon. Nem állithatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a
  kis Darand a olvadt.
  – Ime, itt van az ön halálitélete vagy boldogsága – szóltam, rámutatva a
  levélre. – Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.
  A kicsi elsápadt.
  – Várjon egy pár perczig, még nem bontom fel. Hogy meggyőzzem a jó
  hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.
  Rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem. És én még
  tizezerszer lássam ugyanezt a tekintetet! Nem állhattam meg, elnevettem
  magamat.
  – Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján. Tegyünk be a
  kalapjába két czédulát: egy igen-t és egy nem-et. És aztán válaszszon.
  A kis Daranda búsan rázta a fejét.
  – Mi baja? Azt hiszi, hogy csalni fogok? Hát mondok mást. Bizzuk a
  döntést a baden-badeni nagy versenyre. Nézze, _Quadalquivir_ és
  _Dunsinan_ a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak.
  Ha _Quadalquivir_ győz, az öné leszek, ha _Dunsinan_, nem látjuk egymást
  többé soha. No, és ha outsider jön be, akkor – ujra kezdjük.
  Megegyeztünk? Igen, nem?
  – Ön csak játszik velem! – szólt a kis Daranda szomoruan.
  Aztán fölállt, kezet nyujtott, és el akart menni.
  – Hová megy? – kérdeztem.
  – Mit tudom én?! – felelt ő. – Elmegyek, mintha már bejött volna
  _Dunsinan_.
  – Ej, ez nem lovagias – szóltam én. – Hisz ön meg sem várja a
  válaszomat.
  Megvárta. Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a
  határozott _nem_mel elkeseriteni.
  – Tudja mit? – szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét – adjon még
  egy negyed évi haladékot. Várjunk a _Cambridgeshire_ig.
  – Nem. Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg. Hadd
  legyen vége ennek a vergődésnek.
  – De hát mi ütközött önhöz? Honnan egyszerre ez a nagy határozottság?
  Hisz én nem ismerek rá önre?!
  – Ön tudja, hogy mennyire szeretem!… S ha az, a kit szeretünk –
  kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet. Vagy-vagy. Nem igaz? Nekem
  tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.
  – És ugyan mért utaznék el?
  – Mert nagyon szenvedek.
  Hanem azért még sem utazott el »örökre«. Abban egyeztünk meg, hogy csak
  egy év mulva adok határozott feleletet.
  Ne mondjon üresszivünek, kedves Helenám. Vagy ha annak mond is, higyje
  el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok. Ez a kis Daranda csak egy szegény
  kis pincsi, a kit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.
  _Masa_.
  
  XI. _Ugyanaz ugyanannak._
  Vasárnap éjjel.
  Rejtély? Micsoda rejtély? Nincs rejtély.
  Ha nem emlitem többet azt az urat, ennek oka egyszerüen a következő. Az
  az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.
  Ime, ez történt azon a híres bálon:
  Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom.
  Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:
  – Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem! Mintha hirtelen megvakultam
  volna, nem látok semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentőn
  szédülök.
  A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva. Észrevettem, hogy terhére
  vagyok. Mit volt mit tennem? Teljes szabadságot adtam neki, kikötve,
  hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágit mellőlem.
  Lassankint aztán magamhoz tértem.
  Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen
  bálba. A kiváncsiság. A gyerekes, ostoba kiváncsiság. Szánom-bánom, de
  úgy van.
  Tudtam, hogy a szőke és czimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitünő
  alkalmat, s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy
  kicsit zavarják a vizet. Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a
  fekete, az ismeretlen is.
  Ne itéljen el mindjárt, aranyosom. Tudom, hogy a kegyed élete tisztább,
  mint a _Szentek életé_nek legszebb fejezete. De mondja, soha, soha se
  jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral, a
  ki meg fog halni a nélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!…
  Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli
  este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent;
  én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó,
  csunya szó, ó, csunya fogalom!)
  Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög,
  márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.
  Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra
  multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa
  mulatságba.
  A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a
  bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna
  más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt
  egyszerre.
  Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan
  elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött
  énnel.
  Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más
  néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.
  Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy
  oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót,
  meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte
  őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon
  vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«
  Karjába csusztattam a karomat, s ezt sugtam a fülébe, persze francziául:
  – Éhes vagyok.
  Rám nézett.
  – Vacsorálni akarsz? – kérdezte.
  – Igen.
  – Jó. Nem bánom.
  – De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem
  állott. – Ő is éhes.
  – Ő is vacsorálni akar?
  – Ő is.
  – Jó. Nem bánom. Vagytok még többen is?
  – Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek,
  hogy négy helyett fogunk enni.
  – Jó. Nem bánom. Gyertek.
  S azzal megindult velünk az étterem felé.
  Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián
  hölgyet, a kik sétára kivánkoztak.
  Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy
  folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt
  kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania,
  mikép csúszhattak ki az _én_ szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy
  a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után
  surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes
  kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed
  nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.
  A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá
  tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a
  tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet
  egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha
  sem fog megismerni.
  Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy
  istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek
  szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én
  legnagyobb vétkem.
  A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A
  derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy
  agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy
  észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez
  kelthette fel a lovagom gyanúját.
  Akárhogy történt, ime, igy lett vége szegény Vig Andrásnak.
  A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi
  rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a
  léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarczom
  hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott
  közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a
  saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy
  beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…
  Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már
  szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel
  vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen,
  magyarúl:
  – Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül
  forgatta a Goncourt _Henriette Maréchal_ját, s ebben a munkában igen
  megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene
  kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól
  megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit
  gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént
  hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan
  fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz:
  vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt
  év mulva?!…
  A szemtelen!
  Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba
  kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem
  értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon
  kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? –
  talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy
  csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.
  – Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a
  pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közönbössége felháboritott. –
  A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs,
  mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy
  talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt
  elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy
  felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen
  beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is
  van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra,
  a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a
  szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül
  figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi
  képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái
  nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal
  kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az
  egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre,
  hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen
  van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.
  Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a
  faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább
  félholt voltam, mint eleven.
  Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az