Midás király (1. kötet) - 16

  s az üzlet nem megy olyan jól, mint eddig. Mindamellett szivesen segitek
  önön. Szeretem a családos embereket; a családos emberek megbizhatóbbak,
  mint a többiek. De beláthatja, hogy akármilyen kitünő is az ön munkája,
  minthogy kevésbbé értékesithetem, nem is fizethetem úgy, mint eddig. Ha
  azonban ön megelégszik az eddigi fizetés két harmadával, én kész vagyok
  teljesiteni a kivánságát. A saját érdekem ellen cselekszem ugyan, de én
  bolondos, lágy ember vagyok, s szeretem a családos embereket. Engedje
  meg, hogy szerencsét kivánjak önnek.
  És szorongatta a kezét.
  Biró vállalta az alkut. Nem esett ugyan nagy álmélkodásba ennek az arany
  szivnek a láttára, de megértette emberét, s nem keveselte ezt a sikert
  se.
  Aztán Weinberger urat kereste fel. Beadta a derekát, s kész volt
  csendéleteket festeni, ha kell, tuczat számra.
  – He, he, he, – nevetett Weinberger ur – no látja, hogy nekem volt
  igazam! A fődolog a közönség, s csak azután jön a műbirálat. Közönség
  pedig csak egy van, a melyik vásárol. Örülök rajta, nagyon örülök, hogy
  elfogadta a tanácsomat.
  Aztán megkérdezte tőle, hogy minek tulajdonithatja ezt a szerencsés
  átalakulást?
  Ha Biró nem tanulta volna meg az előbbi esetből, hogy házasságának a
  hire lenyomja értékének az árfolyamát, talán kitérőleg felel Weinberger
  urnak. Végre is, mit tartozik rá a dolog? De igy, nem tisztelte meg
  vele, hogy elhallgassa előtte a dolgot.
  – Annak, hogy megházasodom, s hogy ezentúl több pénzre lesz szükségem,
  mint eddig.
  – De hát megbolondult ön?! – kiáltott fel Weinberger ur bizalmasan.
  Birónak az első gondolata az volt, hogy galléron csípi Weinberger urat s
  kiteszi a tulajdon lakásából az utcza közepére. De aztán eszébe jutott,
  hogy neki most már nem szabad heveskednie, mert nemcsak magának tartozik
  vele, hogy mindig higgadt maradjon. A ki családot akar eltartani, az ne
  legénykedjék; hanem legyen okos és legyen alázatos.
  Okos maradt és alázatos.
  Csak annyit felelt, hogy:
  – Nem, nem bolondultam meg. Különben ez nem tartozik ide.
  – Dehogy nem tartozik ide! Egy művész, a ki megházasodik! Higyje el,
  képtelenség. A feleség a művésznek csak arra való, hogy legyen, a ki a
  tehetségét megbénitsa. Egészen más, ha a feleség nem gondot hoz a házba,
  hanem gondoskodik a férj kényelméről… Higyje el, nekem van igazam; nekem
  mindig igazam van. Tapasztalt ember vagyok, s elképzelheti, hogy
  önzetlenül beszélek…
  – Nem beszélnénk talán inkább a képekről?…
  – A hogy tetszik. Én csak jó tanácscsal akartam szolgálni. De látom,
  hogy ön már el van veszve, el van veszve.
  Hanem azt meg kellett adnia Weinberger urnak, hogy nem igyekezett a
  csendéletek árából lealkudni semmit. Igaz, hogy azokból már bajos lett
  volna valamit lealkudni.
  Ezek a komoly czélú és vékony eredményű séták egy cseppet se
  csüggesztették el Birót. Ugy érezte, hogy szinte duzzad benne a fiatal
  erő, melyet az akadályok csak edzenek. Sub pondere crescit palma. Aztán
  meg oly boldog volt, hogy ezek az aprócseprő kellemetlenségek számba se
  jöhettek a mellett az édes jólét mellett, melyet csak most ismert meg,
  de a melybe oly könnyű volt beleszoknia.
  És mikor egy-egy ilyen fél-sikerű kirándulás után haza felé indult, az
  úton többnyire csak az az egy gondolat foglalkoztatta: mikép vehetné rá
  Bellát, hogy nászútra menjenek?
  Gabriellát ugyan bajos volt sokáig magára hagyni; de ez nem lehetett
  komoly akadály. Terka bizonyosan megteszi nekik azt a szivességet, hogy
  arra az időre átmegy Gabriellához.
  Hogy mért vette a fejébe ezt a nászútat, Génovát, az olajerdőket és
  Bordigherát, arra vagy száz kitünő okot tudott felsorolni magamagának.
  Biró konzervativ lelkű ember volt; és igen sok művészi mandarinizmus
  lakott benne. Elég jó szeme volt rá, hogy azokban az uj eszmékben,
  melyek mindannyian az Életet kivánják magyarázni, s melyek egy-egy rövid
  időszak előtt megdönthetetlen igazságoknak látszanak, fölismerje a
  rejtett elcsépeltséget, s azért nagyon megvetette az uj elméleteket, a
  modernizmus csodáit.
  – Ha csak útszéli dolgok és útszéli dolgok közt lehet választanunk,
  akkor válaszszuk azokat, a melyek nyiltan, becsületesen útszéli
  dolgoknak vallják magukat.
  S ez az idegenkedés, melyet az ál-eredetiség és a hamisitott kiválóság
  iránt érzett, odáig élesedett benne, hogy belelovagolva magát mindama
  hajlandóságokba, melyektől a divatos izlés fázik, valóságos kultuszát
  kezdte üzni annak, a mi hagyományos, a mi ősi, a mi megszokott.
  Az, a miért a nászút gondolata másokat visszariaszt, őt vonzotta. A
  nászút hagyományos és megszokott; tehát előre megvolt benne rá a
  hajlandóság.
  De valósággal érezte azt a vágyat is, mely ennek a hagyománynak életet
  adott. Vágyódott rá, hogy, legalább egy rövid időre, egyedül legyen vele
  ismeretlen emberek között; vágyott rá, hogy szerelmesével elbujhassék
  azok elől, a kik ismerik. Szerette volna, ha nem kell profanálnia a
  boldogságát, ha nem kell ott maradnia a hétköznapi környezetében, ha nem
  kell rágondolnia, hogy vannak hétköznapok is.
  Aztán meg elérte már azt a kort, mikor az ember megtudja, hogy
  legnagyobb gazdagságunk az emlékeinkből áll. S tudta, hogy az emberi
  elme egy gyöngeségénél, vagy ha úgy tetszik: anyagiasságánál fogva,
  emlékeink annál maradandóbbak, annál elevenebbek, minél több helyhez
  vannak kötve. És előre gondoskodni akart a közös emlékeikről, mint
  mindenről, a mi közös lesz köztük.
  Viszont mindezzel szemben csak egy tekintet állott: az, hogy az út talán
  fáraszthatná Bellát.
  Erre is volt felelete. Hiszen okosan is lehet utazni, nem szükség, hogy
  az ember végig száguldja fél Európát s nap-estig rójja a múzeumokat.
  Sőt, ha nagy pihenőket tartva, elmennek Bordigherába vagy Nervibe a
  nélkül, hogy bárhol látnivalókra vadásznának, ez éppen elégséges lesz az
  üdvösségre, s voltaképpen ez az, a mit tenniök kell.
  Ilyenféle gondolatok jártak a fejében, mikor kifáradva a
  munkakeresésben, s egy-egy új megbizástól elkapatva, hazafelé sietett, s
  útközben egyik tervet a másik után szőtte.
  Mindezek a tekintetek, melyek arra biztatták, hogy igyekezzék Bellát a
  maga véleményére tériteni, bizonyára kitünőek voltak.
  De volt ezeken kívül Birónak még egy titkos oka is, mely a nászút
  mellett szólt, s ez volt a legfontosabb valamennyi közül.
  Ezt a titkos gondolatát magának is alig merte megvallani. Mert hisz ez a
  gondolat úgy hangzott volna, mintha kételkednék magamagában. Pedig ő
  most bízni akart; bízni a jövőben, bízni Istenben s bízni a maga
  erejében.
  Hanem azért ez a gondolat, egy-egy titkolt, elnyomott, de a
  magánosságban el nem fojtható sóhajtás alakjában, mégis csak ki-kitört
  belőle.
  S éjjel, mikor a jövő bűvös képei nem hagyták aludni, ki is szalasztotta
  az ajkán:
  – Nem. Nem akarom, hogy az életünket mindjárt nélkülözéssel kezdjük…
  Egy leány, a ki igazán szeret, mindig bátran tekint az Élet szemébe. Egy
  férfi, a ki igazán szeret, mindig gyáva e Vak Erővel szemben.
  Amazt határozottá teszi a bátorsága, emezt ingadozóvá az aggodalmai.
  S ha kettejük közt nézetkülönbség van, bizonyos, hogy a leány fog
  győzni.
  Bella tehát, a ki lelkiismeretesen hozzá látott jövendő kötelességeinek
  teljesitéséhez, Bella, a kinek öröme telt benne, hogy pazarló
  természetét megtagadhatta a másikért, Bella győzött.
  Addig vitatkoztak, mig Biró megadta magát. Engedett, a mint mondta:
  »okosságból«.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Később, esztendők multán, nagyon megbánta ezt az okosságát.
  Pedig kevés dolgot bánt meg, a mért magát okolhatta. De ezt az egyet
  soha se tudta magának megbocsátani.
  Évek, évek mulván, mikor megint a nagyvilágban kóborolt, s egy idegen
  lénynyel az oldalán bejárta az egész Rivierát, a hány lépést tett,
  annyiszor jutott eszébe ez a régi okossága. S a mint maga előtt látta a
  fehér falakat, a melyeket egykor boldog, verőfényes napjainak tanúivá
  akart tenni, a mint maga előtt látta a tündérszép vidéket, melyet nem
  mutathat meg többé Bellának, elfogta a keserűség, s megfelejtkezve róla,
  hogy nincsen egyedül, szótlanul haladt egykori álmai vidékén és százszor
  is elmondta magában, hogy:
  – Ó, gyáva okosság! Ó, hitvány okosság! Ó, gyalázatos okosság!
  
  III.
  – Mit gondolsz? – kérdezte Bella Gabriellától. – Mit gondolsz, eljön-e
  Margit az esküvőmre?
  – Persze, hogy eljön. Miért ne jönne el?
  – Pedig szeretném, ha nem jönne el.
  – Igazán nem értelek. Miért akarod, hogy Margit ne legyen ott az
  esküvődön?
  – Nem tudom. De szeretném, ha nem jönne el.
  Aztán nem beszéltek róla többet. Birónak a megérkezése véget vetett
  ennek a kis párbeszédnek. Mind a hármójukat elfoglalták a közeli nagy
  nap apró előkészületei.
  Ó, édes készülődések, boldog tanakodások!
  Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek
  tizszer, mégis olyan hamar lett éjfél, a mikor válni kellett.
  Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja.
  Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal
  és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.
  Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, a ki
  szives ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő
  előtt hal meg. S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a
  szegény ember szapora, mint az állat.
  De ne itéljük el őket a szaporaságukért.
  Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó
  szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig
  voltak munkások, a kik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes
  czivilizácziót. (Sic vos non vobis mellificatis apes.)
  Nekik és az ő könnyelmüségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék
  minden eszméi holt betük maradtak volna.
  Ez a czivilizáczió pedig nagyon jó, nagyon áldásos. Mi volna az élet, ha
  soha se ehetnénk kínai fecskefészket, ha – ilyenkor télen – a tengeri
  rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha
  asszonyainkon soha se láthatnók azt a gyönyörü velenczei csipkét,
  melynek minden egyes piczi szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem
  utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból,
  melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi
  herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal
  készittetnek?
  Ez a czivilizáczió nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk. Legyünk
  hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, a kik
  éheztek, nélkülöztek, fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz,
  verejtékeztek, megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén,
  idő előtt haltak el, hogy hiába ne fogyaszszák a kenyeret, s hogy
  holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatásu czivilizáczió.
  Legyünk hálásak irántuk, de valami nagyon ne sajnáljuk meg őket.
  Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre. Szükségünk
  van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek;
  szükség van rá, hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy
  benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek,
  megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt
  haljanak meg, s hiába ne fogyaszszák a kenyeret.
  És szükségünk van rá, hogy ezután is szaporák maradjanak.
  Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi
  győzedelmes czivilizácziónkat? Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is
  ehessünk kínai fecskefészket, hogy – ilyenkor télen – a tengeri rák szép
  piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután
  is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s
  hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és
  Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre
  való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?!…
  
  IV.
  Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt
  valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a
  tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó
  lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan
  sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni,
  s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik
  szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit
  mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem
  tudott lerázni a nyakáról.
  Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá
  tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen
  soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy
  volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon
  megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen
  elbeszélünk.
  Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a
  külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer
  álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót
  gondol el az ember. De ebben a másodperczben minden egyébbel
  foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.
  És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy
  segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü
  szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos
  régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette
  valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.
  Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta
  magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele,
  csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.
  (Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen).
  És megkérdezte a fekete ruhás embertől, a ki csak árnyék volt:
  – Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel
  volna tele!
  (»A VII. kerületben!« – vigyorgott a másik).
  Majd azt kérdezte tőle:
  – Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha
  csak az Arno partjáról jönne!
  (»Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« – mosolygott az árnyék).
  Aztán fölnézett az égre s igy szólt:
  – Látod, az ott fenn, a melyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!
  (»Ah, látom, látom!« – felelt mohón a másik).
  Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.
  Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel
  hallgatta a közeledő lépések neszét…
  Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös
  csillogás ragyog a szemében.
  Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani,
  kisasszonyok.
  Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem
  látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték,
  nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös
  vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban
  egy-egy perczre el-elgondolkoznak…
  De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves
  oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava,
  legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a
  szerető szemében.
  Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az
  irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben
  megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a
  titkukat senkinek.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát,
  minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.
  
  V.
  Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a
  városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.
  A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a
  munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek,
  a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a
  felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S
  hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő;
  Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik
  legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött,
  mindenhová, még a városligetbe is.
  Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment
  volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát,
  hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.
  S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy
  kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.
  A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet
  mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes
  helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt
  hozzájok, hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem
  lehettek volna sokkal nagyobb örömben.
  Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen,
  tele volt gonosz gondolatokkal.
  És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes
  mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak
  kifúrta az oldalát a rosszaság:
  – Tudja-e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?
  – Nagyon csodálnám.
  – De igen, azzal, a mely még Derblay urnak járt volna.
  – Bocsánatot kérek, azt már megkapta.
  – Nem tudok róla semmit.
  – Ó, kérem! Az volt a legelső…
  – Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók
  még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a
  tartozást.
  – Csak nem akar itt csókolni meg?…
  – De igen. Egy lélek se jár erre.
  – Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta,
  egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly
  voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted
  előttem a tekintélyedet!
  De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a
  tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén
  keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.
  Biró nevetett.
  – S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi
  barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz
  mosolygásával! Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!
  – Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. –
  Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.
  – És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is
  tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De
  lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta
  járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most?
  Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut
  eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy
  gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…
  – Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne
  minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna
  egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.
  – Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától?…
  – Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az
  esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én
  tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának
  igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!
  – Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben
  kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk
  magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk
  egymásnak. Menjünk el az operába.
  – Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!…
  – Ez a bohém-természet. Ki-kitör az néha, és eget kér.
  – Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor
  alkalmazkodik.
  – Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a
  változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?
  – Ó, persze! A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!
  S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a
  másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon
  egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen
  egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg
  az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába
  kerülhet a férjének.
  S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták
  tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a
  másikat.
  Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is
  megvan a maga gyönyöre.
  Végre megalkudtak.
  Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény
  kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör
  mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett,
  porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben
  gyönyörködnek.
  Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a
  szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.
  – Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje
  Bellát rögtönzött kivánságáról. – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se
  jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai
  dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!
  Bella elnevette magát.
  – Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már
  feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre
  volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.
  – Jó. De csak egy föltétel alatt – kötődött Biró.
  – Halljuk.
  – Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják
  rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha
  azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé
  milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom.
  Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk
  egymásra. Jó? Igen, nem?
  – Ó, és még a Don Juant akarja játszani!
  – Hát a bátorság?
  – Az nem hiányzik. Hanem…
  – »Hanem« is van?
  – Hogyne! Először is, a dolog képtelenség. És másodszor…
  – No, lássa, maga is nevet!
  – Hát persze. Hogy’ is…
  – … Juthat ilyesmi az eszembe?!
  – Magával nem lehet beszélni.
  – Nem. És »másodszor«?
  – Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a
  menyecske-kalapomról.
  – Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a
  gyűrűmet, igen vagy nem?
  – Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad
  nekem?
  – Igérem.
  – Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!
  – Ne féljen semmitől! Minden jóvá lesz téve!
  S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét.
  Nevettek mind a ketten.
  Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt,
  mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.
  Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit
  rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.
  
  VI.
  Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a
  vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:
  – Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám,
  hogy észre ne vegyék!
  Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.
  – Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a
  bátorságunk?
  – Nem. Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!
  – Persze, hogy vannak. Hiszen én éppen ő előttük akartam tüntetni!
  – Micsoda ötletei vannak!… Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!
  – Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy
  lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.
  A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd
  asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát
  foglalta el egy nagyobb társaság.
  Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú
  asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.
  Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora
  után szokott lenni. De ez volt az egész, a mi viseletökben a gyásznak
  megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük
  szinte feltünő volt.
  Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran
  láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor
  sérti az idegen szemét.
  Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a
  halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a
  gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok
  után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb
  érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv
  dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata
  ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás
  önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott
  énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem
  a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom
  mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös
  derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne
  lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.
  S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött
  rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon.
  Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva
  a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen
  arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak
  mit csinálni.
  Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A
  megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu
  asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan,
  összesugva, egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott
  oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes,
  hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a
  mit nem látnak és nem hallanak.
  Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok
  jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy
  épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből.
  S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke
  kisasszonyban.
  Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett
  az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy
  a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a
  kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.
  Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de
  máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt
  a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a
  fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni.
  A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt
  leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.
  A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők
  a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál
  ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet,
  alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak
  hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.
  Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete
  bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai.