Midás király (1. kötet) - 06

  kicsapongóan vidám. Ugy erőködött mulatni, hogy a rajztanárnak szinte
  rosszul esett.
  Nem akart ott maradni. Tovább ment, ki az előterembe. De itt se találta
  helyét. Ugy érezte, hogy itt is fülledt, porral teli a levegő.
  Kinyittatta az egyik ablakot; mind a két ablak az udvarra nyilt.
  Vajjon ott van-e még az a másik?
  Eh, lehetetlen. Az idő már éjfél felé jár. Azóta bizonyosan lefeküdt.
  Hanem azért felnézett és megrezzent egy kissé. A czigaretta fénye még
  mindig ki-kigyult időnkint.
  Ugyan mit beszélhet Terkával olyan sokáig?
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Ó, volt elég mondanivalója. Nagyon belemelegedett a beszédbe. Terka egy
  zsámolyon ült mellette, és hallgatta ájtatosan.
  – Tudod, Terka, az nagyon szép idő volt. A kastélyunk heteken át
  hangzott a czigánytól. Miénk volt az egész Erdőkürt. A testvéreim ott
  voltak minden bálban. A kirakatok teli voltak az arczképeikkel és
  mindenki ismerte őket. A szép Völgyessy lányoknak hire volt messzi
  földön. Én akkor a Sacré-Coeurben voltam, a hol mindenki remegett tőlem,
  és csak ugy hivtak: a kis démon. Mindenki félt a csinyjeimtől és a
  kedves nénék nem győztek panaszkodni rám. Hanem az apám azért nagyon
  szeretett. Engem szeretett a legjobban mindnyájunk közül, mert én voltam
  a kicsi. És meglátogatott minden szombaton. Ó, micsoda öröm volt az!
  Mindig hozott magával egy szekérre való játékot, és édességeket és
  mindent; a többi lányok is örültek, hogy ha megjött. De én nem a
  játékoknak örültem, hanem az apámnak. Te nem tudod, hogy ki volt az én
  apám! Az én apám nem volt közönséges ember, az én apám hires ember volt.
  És szép, a milyen szép emberek azóta nem is léteznek. A mikor meghalt,
  az ujságok mind sokat irtak róla, mert az én apám nagy ember volt. És
  szép, és jó, mint az Isten! Tudod, Terka, nekem nincsen szivem. És én
  senkit se szerettem a világon. A zárdában mindenkit halálra
  boszantottam. De az apámat imádtam. Ó, mennyire imádtam! Már hétfőn alig
  vártam a szombatot. Hát még mikor vasárnapra elvitt magával! Olyankor
  egész nap velem volt, elvitt mindenfelé, mert mindent megtett, a mit
  akartam. És játszott velem, mint egy nagy gyerek. Egy szombaton nem jött
  el értem. Vártam egy félórát, egy órát, két órát, három órát, nem jött.
  Egyszerre kocsi érkezett; azt mondták, hogy értem jöttek. Bejött a
  fejedelem-asszony és szelidebben szólt hozzám, mint máskor. Azt mondta,
  hogy menjek haza, az apám beteg. Az apám beteg!… A kocsiban azt hittem,
  hogy soha se érkezem meg. Mikor kiszállottam, láttam, hogy a
  zsalugáterek mind le vannak eresztve. Felfutottam a lépcsőn. Ó, soha se
  felejtem el ezt a lépcsőt, olyan nehezen tudtam feljutni rajta! Oda fenn
  Gabriella és Erna sirva jöttek elémbe. Csak intettek, hogy mindennek
  vége. Berohantam. És ott feküdt az apám holtan, holtan!
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Az az ember odalenn még egyre ott állt az ablakban, és hol a felhőket
  nézte, hol annak a czigarettának a ki-kigyuló fényét.
  Nem vette észre, hogy azóta már elhangzottak a négyes bevezető
  akkordjai. Gondolatai elkalandoztak, messzire.
  Margit meglepetve állt meg az ajtóban. Ugyan mit nézhet ott?
  Megvárta, mig elmegy onnan, s látva, hogy a másik ajtón át megindul,
  valószinüleg az ő keresésére – nem ment utána. Hanem oda ment az
  ablakhoz. Felnézett és megtalálta, a mit keresett.
  Az egész házban csak egy nő volt, a ki czigarettázott. S az a kis vörös
  pont egyszerre mint nagy fényesség jelent meg előtte.
  – Vagy ugy?! – szólt magában. – Hát ugy is jól van!
  Hanem megbánta, a mit tett. Hadd fizetett volna az az idegen. Mikor
  ugyis mindegy.
  Megfordult, s a toalett-szobánál találkozott vele.
  Margit megállt, katonás állásba helyezkedett, s aztán azzal a
  komolykodó, furcsa mozdulattal, a mely oly kedvesen állott neki, mélyen
  meghajlott előtte.
  – Kérem, a négyes!…
  
  VI.
  Biró Jenő huszonhét éves lehetett, mikor a Quartier de l’Europe egy kis
  szobájában, a hol esztendőkön át csak álmoknak és ábrándoknak élt, az
  ismert kedves látomások helyett egyszerre csak váratlanul a rideg,
  józan, rettentő Valóságot találta maga előtt.
  A szörnyü jelenés oly hirtelen termett előtte, mint a hogy’ a villám
  csap le a békés akolra. Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban
  élt, a mely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt
  győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetü isteni gyermek, a kit magával
  hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való. Szentül
  hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, a
  kire nagy, igen nagy hivatás vár. És ebben a tudatban türelmesen leste a
  Hóreb-hegyi megnyilatkozást, a mely majd felvilágositja utjai felől. Élt
  napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva.
  Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap, a mely rejtelmes és
  csodálatos nap, de az ő napja lesz.
  Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége. Rájött, hogy ő huszonhét
  esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt. S egy másodpercz alatt
  tisztában volt vele, hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.
  Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény. Hogyan támadt
  világosság a fejében, csak igy egyszerre, maga se tudta volna
  megmondani. Csupán annyit tudott, hogy utólérte azoknak a hangulatoknak
  egyike, a melyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk
  rejtőzködő, gonosz szellemek.
  Szép őszi este történt, átdőzsölt éjszaka s átaludt nap után.
  Hat óra tájban kelt fel. A feje nehéz volt, a szive üres. A gyomra el
  volt rontva.
  Az alkonyat már széttárta szürke szárnyait.
  Nem akart gyertyát gyujtani, s a félhomályban öltözködött fel. Az
  ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét
  ruháikat; s ebben az árnyék-mezben idegeneknek tüntek fel előtte. Nem
  szokott otthon lenni este.
  A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének ugy rémlett,
  mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.
  Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna ujra lefeküdni.
  Rágyujtott egy czigarettára, s kiment az erkélyre.
  A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott. Ebben a pillanatban
  csupa feketeség volt az egész utcza.
  A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát.
  Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sirbolt. S mintha őt egyedül
  felejtették volna ebben a sirboltban.
  Odább, hatalmas hullámokban hömpölygött az élet árja.
  Ellátott a Gare Saint-Lazarera. Az alagutak közt egyik vonat a másik
  után dübörgött be a pályaház felé; ezek a siető szörnyetegek uj meg uj
  hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a
  pályaházból kifelé, mindennapos utjokra. A Place de l’Europe-on kocsisor
  kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szive, a hol minden
  ér összefut, hogy ujra szétváljanak. A Rue d’Amsterdam meg a Rue de
  Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt. Az emberár egyre
  sürübben hömpölygött rajtok. Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és
  siető embereket látott. Az omnibuszok zsúfolva. És elhatott hozzá a
  nagyváros zaja.
  Megpillantott egy skatulya-csomóval megterhelt apát, a ki a szabad
  kezével egy kis leánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, a mig
  eltüntek előle. Majd elnézte a közeli könyvárust, a ki roppant
  sietséggel szedte össze az utczára kirakott lomjait, alig várva, hogy
  ebédelhessen s eltehesse magát holnapra. És elmélázott rajta, hogy a
  levélhordó, a ki reggel óta rójja az utczákat, mily gépszerü
  gyorsasággal végzi gyilkos tisztét. Alig pillantott másfelé, amaz már a
  tulsó végén volt az utczájának.
  Hogy’ sietnek, hogy’ lótnak-futnak, fáradnak és izzadnak mindannyian! Az
  igaz, hogy mindegyiknek van egy kikötője, a hová, munka végeztével,
  érdemes megtérni. De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában
  töltött élet van a hátuk megett. A régi lommal kereskedő könyvárus egész
  nap adott és vett, a skatulyás ember reggeltől fogva törte magát egy
  társaságért, melynek a vállalata neki valószinüleg Hekuba, s még a kis
  leány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó
  során. Csak ő az, a ki soha se siet, s a ki felett nyom nélkül tünnek el
  a napok, a napok százai és ezrei. Csak ő nem törődött soha a rohanó
  idővel, belebolondulva a halhatatlanságba.
  És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét
  átaludta volna.
  Bizony, azokkal a félig kész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva
  oly régen szenderegnek odabenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie.
  Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, a melyek eddig
  még megóvták az éhenhalástól. Hogy tán a félreismert remekekkel
  büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben?
  Volna is miért. Mikor ezekről mindről így szólt a birálat, hogy: »Szép,
  szép; de ez mind nem a _Pieta_.«
  Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilencz éves korában
  festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét. A
  kezdő uj csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy
  érdeklődéssel néztek a jövője elé. De a jövőjét éppen ez a _Pieta_
  gyilkolta meg. Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével
  sujtották le. Nem tudta magamagát tulszárnyalni.
  Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni. A kenyérszerzés
  lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta
  magát, s lenyügözte, békóba verte, hogy ha megkisérlette szárnyra kapni.
  Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s apró
  pénzre váltotta magát.
  S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak
  elidegenedett tőle. Münchenben ugy fogadták, mint nagy tehetséget, s a
  czenákulumokban sokáig élt a hire, mint a jövő emberének. Jóbarátjai
  esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött
  arczképeken is; s a megbecsülés, melyre a _Pietá_val tett szert, az ifju
  óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott. És a müncheni
  mesterek lótó-futó növendékei, a kik a festők városából szétmentek a
  világba, sokáig emlegették otthon, a csapszék-históriák között, hogy:
  »Van köztünk egy, a kinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja
  lepni a világot, hogy ha egyszer összeszedi magát!« Valóságos legendai
  alak lett belőle; s a hivei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére. De
  hogy ha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, a mit tőle
  vártak; ez mind nem volt a _Pieta_. S a legenda hovatovább kopott, a
  nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett. Párisban már nem
  voltak rajongó hivei. A nagy városban elveszett szem elől; hajdani
  czéhtársai, a kiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és
  jobban elfelejtették. Az idő mult; és Biró érezte, hogy az a kis
  közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számitott, lassankint
  letesz róla. És kiábrándultan, oda sorolja azok közé a hamis tehetségek
  közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél
  erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az ürbe, a semmiségbe,
  vagy a mesterség ingoványaiba.
  Csak ő maga nem vesztette el a reményét. Hitt a lángelméjében, sőt hitt
  a szerencséjében is. Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.
  És hogy ha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, a
  hol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes,
  vakitó fényü csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szivvel
  nézett az ég vándorára, s azt mondta magában: »Az az én csillagom!«
  És nem törődött vele, ha véletlenül nem volt vacsorája.
  Hanem ezen a szomoru napon nem találta meg a csillagát.
  A sötét gondolatok soha se akkor ragadnak a hatalmukba, mikor először
  jelennek meg előttünk. A szervezetnek egy külön állapota, egy külön
  rossz hajlandósága kell hozzá, hogy megejtsenek. Mint a baktériumoknak,
  termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk. Az egészséges, a normális
  test – talán egy kis láz után – egyszerüen kilöki őket magából. De elég
  a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz
  hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész
  vérünket, egy néhány őrizetlen percz alatt kiköltik bennünk milliárd és
  milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.
  Igy történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve
  utasitott el magától, a csömör egy nehéz órájában végig pusztitott a
  lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.
  Félig kész, csonka képei ugy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint
  a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán
  panaszkodó árnyékai. Hamarjában összerótt és szerte hordott festményeire
  ugy gondolt, mint elárult barátokra. A huszonhét év, melyet már leélt,
  az elpazarolt idők egész kincses házának tetszett neki, mely egyszerre
  csak elsülyed ellomhult, renyhe, tétovázó keze elől. Huszonhét év és –
  semmi! Huszonhét év, az életnek fele, tán több mint a fele, és mindig
  csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések! Az
  elmult idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a
  sirboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, a melybe átlehelték
  lelküket, hogy örökké tartó életet éljenek. Ó, dehogy fogja utólérni
  őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyivásuak!
  Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is,
  a kik mind megtették már a magukét, jól-rosszul, a hogy’ tőlük
  telhetett, de megtették bátran és habozás nélkül. Mindnyájan kiállották
  már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő
  állott egy helyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb
  lélekzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.
  Pedig csak a cselekvés az élet, és csak az alkotás teszi a lángelmét.
  A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai,
  visszatérései a fele utról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s
  késlekedése a nagy czélokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből
  erednek: a művészeti kételkedésből. Megvetette azt a termelést, a melyet
  maga körül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent
  félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás. Oly magasan látta az
  ideálját, hogy profán szivvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában
  közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna. Ugy találta, hogy álmai
  szebbek, fenségesebbek, mint azok, a melyeket társai, a többiek
  láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos arany-álmokat csak
  úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, a melyben égi
  szózat hangzik, hivni Sámuelt. És féltve őrizgette álmait, titkon
  táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik
  énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.
  És hogy ha koronkint azt hitte, hogy a várva-várt ihlet megérkezett,
  csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan, hogy eltévelyedett, hogy
  elcsúszott, hogy visszaesett. Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak
  _per aspera_ juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony
  Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra.
  Voltak órái, mikor szinte büszke volt a kételkedéseire.
  Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az
  jutott eszébe, hogy az arany-korszakok nagyjainak soha se voltak ilyen
  kétségei. Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre
  ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámitva,
  nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből. És kétségbeesve érezte,
  hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a
  munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát
  talán, de múmiát.
  – Milyen furcsa a világ! – tünődött magában. – Ha én most leülnék az
  iróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenék egy-egy partét,
  melyben értesiteném őket, hogy Biró Jenő ur, mindnyájuk tisztelője, az
  éjjel, egy nagy tivornya után, kimult végelgyengülésben: mindenki azt
  mondaná rá, hogy ez nagyon izetlen tréfa. Pedig hát az az ember, a ki
  eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember
  bizony meglehetősen közönbös rájok nézve; az az ember pedig, a ki
  gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, a ki őket
  valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult – sorvadásban.
   Meghalt, kimult ő, asszonyom,
   Meghalt, kimult bizony!
   Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
   Lábtul egy kő vagyon.
  Az igaz, hogy olyan észrevétlenül mult ki, mint a milyen lármásan jött a
  világra. A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a
  halálát, hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odujában.
  De vajjon nem csak tetszhalott-e a kedves halott?
  Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a
  benseje legmélyén. Ime, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét,
  mint a milyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült
  léleknek a viruló egészségén. Ma – talán csak az idegesség egy rohamában
  – oly határozottsággal állapitja meg, hogy nem a lángelmék égi
  fajtájából való, mint a minő határozottsággal vallotta magában az
  ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, a mióta csak öntudatra ébredt.
  Hátha _ma_ téved és korábban volt igaza?! Hátha most csak a rémlátás
  óráit éli és eddig nem csalta magát?!
  Ó, nem, fájdalom, nem. Az árnyékban szomorkodó, félbe hagyott képek mint
  megannyi sötét vád meredeztek rá. Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó
  hóbort, de együtt véve nem művészi alkotás. És a lángelme teremt, nem
  tétovázik és kételkedik. Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok
  szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszu esztendő alatt már ki
  kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább
  önmaga előtt. Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett! Ma csak fölébredt
  egy hosszú, nagyon hosszú álomból.
  – És ez elég keserves állapot! – ingerelte magát. – Huszonhét esztendős
  koromban már nem kezdhetem ujra az életet. Meglehet, kitünő tisztviselő,
  vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom
  magam, s nem heverészek délibábok között. De ezt régebben kellett volna
  kezdeni. Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint
  középszerü piktornak lenni, s festeni tuczat-mocsarakat vagy jubiláló
  vendéglősöket. Hanem elkéstem egy kissé. Végre is, ma már nem kezdhetek
  uj inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek.
  Mire elvégezném az abéczémet, meglehet, készen volnék az egész
  életemmel. Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!
  Nem akarta látni őket. Vette a felöltőjét és kiment.
  Fütyörészve haladt le a lépcsőn. Ugy tett, mint a gyermek, a ki félve
  halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát. Valamelyik
  szomszédja buzgalommal kalimpálta a _Szép Helená_-ból, hogy: »Ó ez csak
  álom, álom volt csupán!«… Szekundált neki. Helyes; álom volt, és vége.
  Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.
  A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a
  szomszédnője. Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék
  Homérosz, koronkint szundikált is. A festő vastag barátságban volt vele.
  – Brávó, hétalvó, ön már fenn van?
  – Aludtam, mint egy házmester. És most, fej helyett, egy dézsát hordok a
  nyakamon.
  – Nagyon jól mulathatott, hálátlan!
  – Lakodalmon voltunk Asnières-ben. Fervacques, Willis, meg a többiek.
  – Ejha! Fervacques és lakodalom! Jó társaság lehetett!
  – Kérem, kérem. A menyasszony egész helyes volt. A vőlegény pedig kitünő
  pokróczokat készit. Itt a vizitkártyája, hogyha pokróczra lesz szüksége.
  Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál. A nagyteremben nem volt kívülök
  senki, csak a mi társaságunk. És mert a zongorás a vacsora alatt
  becsipett, engem kértek meg, hogy játszszak nekik.
  – És ön egész éjjel zongorázott?…
  – A nélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte. Pompásan mulattunk. Csak
  egy baj volt. Willis elázott a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta
  visszaadni jogos tulajdonosának. De azért nagy atyafiságban váltunk el
  az uj pártól. Engem meg is híttak a házukhoz.
  – Ó, a don Juan!
  – Semmi félreértés. Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy
  pokróczfestő vagyok… Hanem, tudja-e, hogy Vésinet-ben már régen nem
  voltunk?!…
  – Persze! Már elvihetne egyszer!
  – Inkább rögtön, mint holnap.
  – Mintha nem tudná, hogy szombat van, s hogy ilyenkor jön…
  – A kis vörös malacz?
  – Igen.
  – Mondja meg tehát a kis vörös malacznak, hogy gyűlölöm őt.
  És búcsút vett Ninitől.
  Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánynyal, mikor torkig volt
  minden léhasággal. És sietett szerencsét kivánni magának a lelki
  ruganyosságához.
  Pedig nem volt könnyüvérü ember, s nagyobb érzékenység lakott benne,
  mint magamagának megvallani merte. De a társaság, melyben forgott,
  rákényszeritette a könnyüvérüség álorczáját. A lelki fesztelenség hangja
  mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó
  társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent
  gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, a mint számtalan embernek
  nem, a kik a fásultszivű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el,
  hogy utóljára más nyelven már nem is tudnak beszélni. A léleknek ez a
  nagy felülemelkedettsége mindenen, a mi komoly, idegen volt az ő
  érzésvilágának. De jaj a farkasok közt annak, a ki elárulja, hogy ő
  idegen! És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi
  gyönge oldalainak, ha leleplezi őket! Igyekezett tehát a farkasok
  nyelvén beszélni – védekezésből. Sőt igyekezett farkassá változni át, a
  mi még bátorságosabb. A dolog jobban sikerült, mint képzelte. A
  másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől. Csakhogy az ilyen
  sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tünnek el nyomtalanul. A
  dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, a mi
  egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik. Igy volt vele
  is. Nemsokára nagyon könnyen bele találta magát az egykor oly idegen
  hangba, s utóljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.
  Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, a melyért ma, életében először,
  hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön
  kellemetlen gondolataiba. És nem tudta, hogy hol jár.
  Egyszerre csak a Trocadéro előtt találta magát.
  Átment a kapun, ki a plateaura. Rettentő fáradság fogta el; leült egy
  padra, hogy kipihenje magát.
  A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbujt a sötétségbe. Csak
  a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.
  És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat. Mindegyik száz
  meg száz embert jelent, a kik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak
  tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek mulva – ha
  ugyan el nem halnak addig, – a kiknek mindnek van valami czélja, a kik
  valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak,
  törik magukat és falják fel egymást, a kik mind tisztában vannak vele,
  hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant
  Babylonban.
  Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, a ki minderre
  nem tudna feleletet adni. A ki nem tudná megmondani, hogy mit keres
  ebben az idegen világban?! A ki nem tudja, hogy esztendők óta miért
  töltötte itt hiába az időt, s a kinek fogalma sincs róla, hogy mit tevő
  legyen holnap?! Talán csak egy, egyetlen egy ember van ebben a roppant
  sokadalomban, a kinek többé nincsen semmi czélja, s a ki nem tudna
  beszámolni vele, hogy miért barangol itt, a hol annyit se ér, mint egy
  fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között,
  közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóviz mossa, egy elhagyott,
  elpusztuló kunyhóban?! Ő, a ki egykor lángelmének képzelte magát.
  Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, a ki a legnagyobbat,
  a halhatatlanságot akarja. A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy:
  _már akarni is elég_; csak erre az egyre nem. Ezt a földi törekvést,
  mely a legnagyobbszerü vagy a legkicsinyesebb, a mi embertől csak
  kitelhetik, egyedül a siker nemesiti meg. A hős, a ki szembeszáll az
  ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas
  előitéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi
  részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és
  becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, a mi embernek csak
  adatott. De az a nagyravágyó, a ki mindenre képesnek érezte magát,
  valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy, megrendítő
  tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett. Phaëton és Icarus
  számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást,
  csak egy szánó mosolyt.
  Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szivében lakozó,
  kérlelhetetlen birája előtt.
  Szemben találta magát a rejtelmes Lutécziával, és lelke megtelt
  kicsinységének a lesujtó érzésével.
  Ugy jött ide, mint Nagy Sándor, a ki szűknek találta Maczedóniát, és
  ime, tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, a ki elveszett
  a rengeteg városban.
  Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, a
  kik, mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden
  részéből, hogy lánggal égő arczczal állják körül a nagy alkotások
  legnagyobbik kohóját.
  Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, a melynek ajtaja
  előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arczczal zúzták az út kövét,
  hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a
  kukoriczalisztet.
  A szépapja még daróczruhában járt s ijedten kapta le báránybőr-süvegét,
  a hányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa
  tűz-csíkokat vert ki a szikla-törmelékből. A nagyapja már tudós ember
  volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyitotta a beteg állatokat.
  Ó, végzetes adomány! E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök
  szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt
  nyugalomra, s nem kószálna a világban czéltalanul, azzal a tudattal,
  hogy a mióta él, lidérczet űzött.
  A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha
  tüz, ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket. És ime, ő neki már
  nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, a mennyiből
  amazok egy esztendeig éltek, férges herczegekkel, a kikben még a bűn is
  évszázados, meg kifestett lányokkal, a kiknek a hetvenhetedik ősei is
  házmesterek voltak.
  S mindezt a Múzsa képviseletében, a kinek tulajdonképpen nincs is
  szerencséje őt ismerni.
  – Ha jól meggondolom a dolgot – udvarolt magának – hát én bizony
  nyomorultul megcsaltam azokat a derék embereket, a kiket lefestettem, s
  a kik megvették a mocsaraimat. Mert hisz ezek mind egy szálig kontár
  mázolások, egy jámbor műkedvelő kinos erőlködései. És az a derék
  bandita, a ki az Abruzzok között megállitja a Mr. Webb kocsiját, sokkal
  egyenesebben jár el, mint én, a ki tiz frankért leczkét adok Miss Mary
  Ann-nek. Festőnek képzeltem magam, de voltakép csak kalandor vagyok.
  Fölkelt a padról, s megindult a hid felé. De nem ment át, mert mire oda
  ért, egyebet gondolt. Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és
  ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot. Nem, ma nem
  megy el Paulette-hez. Ebédeljen egyedül, vagy ha ugy tetszik, ebédeljen
  mással.
  És ment tovább, a merre a lába vitte. Befordult az Avenue de Jéna-ra, s
  elhatározta, hogy agyon fárasztja magát. Annak, a ki minden áron aludni
  akar, legjobb sokat járni. A séta meghozza az álmot s az álom talán
  véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.
  Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott. Akarata ellenére,
  ösztönszerüleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, a
  kinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel
  valami történik.
  Egy kivilágitott ablak mellett haladt el, a mely mögül előbb zeneszó,
  gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utczára. Mind
  e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy
  akaratlanul is oda pillantott. Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve,
  de éppen azon az ablakon, a melyen betekintett, a függöny egyik csücske
  félre hajlott. Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen. S az a
  kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, hogy ott