Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet) - 6

csináltam miatta. Egy irnoknak akkoriban 100 bankó forint volt fizetése,
most a kocsisoknak 120 bankó forintot fizetnek. A kor változott, de
változtak az irnokok, sőt kocsisok is.
Maricslinak az akkori szokásként házasságot igértem. Későbben jót
nevettem e bolond igéreten. Maricsli pedig jót sirt. Már akkor is
divatban volt, hogy a min egyik ember nevetett, a másik sirva fakadt. Ég
és föld elmulhatik, de ez a divat bajosan fog elmulni.
Főnököm haragudott reám; nem azért, hogy Maricslit bolonditgatom, hanem
hogy ő nem bolonditgathatja. Főnököm tiszttartó létére is ember volt, s
büszke volt reá, hogy magát annak nevezhette. Az ember arra rendesen
legbüszkébb, a mi legkevesebb fáradságába került.
A viszony csendesen kezdődött, de lármásan végződött, mi rám nézve annál
kellemetlenebb volt, mert akkoriban fülfájásban szenvedtem. Örömest
betömtem volna szájukat a lármázóknak, de nem volt mivel. Egy irnok,
kivéve lelki tehetségeit, vajmi kevéssel rendelkezhetik.
Fuss! vagy fizess! Futottam – Vállajról egyenesen az alföldre. Az
alföldön magánosságot kerestem. Hol egyik helység 12 mérföldnyire esik a
másiktól, könnyü ott magánosságot találni. Az ember azonban olyan mint a
nemesis, megtalálja az embert az alföldön is.
Ez az ember egy juhászati individuum volt, ki engem mód nélkül
szeretett, s kit én módosan gyülöltem. Az ilyetén viszony, milyenben mi
voltunk, módi az alföldön. Mint módi soká nem tarthatott. Összejöttünk,
először szépen, azután csufosan, végre elváltunk diplomatice, azaz
szerencsét kivántunk egymásnak. Ő megvárta, mig felgyujtották, s vizesen
ment a felföldre, én a szó szoros értelmében szárazon hajtattam be az
ország szivébe Pestre, mely már akkor is jelentékenyen dobogott.
Pesten az élet hullámzó tengerére vetettem magamat compass nélkül, s
csak innen magyarázható, hogy későbben a való helyett a jó reménység
fokánál kötöttem ki.
Kopott ruhában léptem a nagyvárosi életbe, mégis elegans és splendid
barátim akadtak. Azt tartották, a mit Rousseau, hogy a kopott ruha alatt
legtöbbször jó sziv dobog.
Semmit sem dolgoztam. Az ember fiatal korában igen boldognak érzi magát,
ha semmit sem dolgozik. Vallásos voltam, egész bizodalmamat az égbe
vetettem. Későbben keserüen tapasztaltam, hogy az ég az izraelitákat
nálamnál jobban pártolta. Legelőször is olyan ember akart rajtam
könyörűlni, kinek magának sem volt semmije, s ki azt hitte, hogy midőn
engemet pártfogol, lekötelezi magának az emberiséget. Annyit mégis
kivitt, hogy bizonyos ideig pas des deux koplaltunk, következőleg
lelkiismeretesen vigasztalhattuk egymást.
Az olyan viszony, mit koplalás kötöz össze, gyenge, s hamar elszakad.
Elszakadtunk összekötözhetlenül. Fajunk közös gyengeségében sinlődtem
azaz tetszettem magamnak, s azt hittem, szükségképen másnak is fogok
tetszeni. Ez alapon derüs arccal néztem a jövőbe. Derüs arcomba bele
szerelmesedett az egész világ, s komoly arcu pártfogókra találtam.
Legelőször is egy tengeri fóka arcu tabularis prokátor méltatott
figyelmére, s mint patvaristát asztalhoz ültetett. Tetszettek neki
élceim, személyemmel nője volt megelégedve, én kosztját találtam
szeretetreméltónak. Castor és Pollux nem élt kellemesebb viszonyban,
mint mi hárman éltünk három hónapig egymással.
A gazda ritkán volt odahaza, én is szerettem volna kószálni, de fiatal
oldalbordája Sarolta, holmi nyalánkságokkal hon marasztalt. E házias
magamviselete annyira megtetszett főnökömnek, hogy mint solid fiatal
embert, országszerte magasztalt és ajánlgatott. Egyszer azonban olyasmit
vett észre, mit észrevenni a tabularis prokátorok sem szeretnek, –
gyengéden felemlegette szabad kosztomat, s lakásomat, s miután gorombán
lehordott volna, a lehető legdurvábban elutasitott.
Csak kosztját sajnáltam. Vigasztalt azonban a gondolat, hogy ez nem
első, s utolsó jó kosztom lesz a világon. E merész gondolat későbben
számtalanszor szinte kétségbe ejtett. Planetám azonban nem hagyott
elveszni; az oroszlánjegy alatt születtem.
A multat feledve, a jövőről nem gondolkodva, egyedül a jelennel
bibelődve, nyitottam a szinházba. Opera volt. Meggyőződhetém, miként a
bőgésben is van müvészet, s e meggyőződés a müvészet felé forditá
eszmélkedésemet. Még azon éjszaka irtam egy poemát, melyet valamennyi
belletristicus és politicus lap visszadobott. E dobás kicsibe mult, hogy
agyon nem vert.
Vigasztalásul ismét az élethez folyamodtam, s másnap jóllaktam
salmanádlival. A milyen vastag volt a salmanádli, épen olyan vastag volt
megelégedésem. Novellát irtam, a legborzasztóbb novellát, melyben a hőst
agyon püffentik, a primadonnát agyon döfik, a lateralis és collateralis
személyeket megbélyegzik, guillotinozzák, kartácsolják, sőt még egy
almáriumot is felforgatnak. Novellámat az akkori szerkesztők
legtudományosabb, de legszegényebbike – verje meg a mindenható – kiadta.
Az nap nem ettem egyebet annál a novellánál, s a dicsőséggel tökéletesen
jóllaktam.
Ennek a szerkesztőnek köszönhetem négy évnek dicsőségét, kilenc év
dicstelenségét, és nyomoruságát.
Mint iró végtelenül magasan hordtam fejemet, egyébként meglehetősen
alant maradtam.
Első szépirodalmi művem következtében, egy vidéki vaddisznó megbámult,
két logicus pedig kalapot emelt előttem. Hizott lelkem a dicsőségtől,
testem ellenben meghurkadt.
Ezen idő alatt egy veszélyes kalandba bonyolódtam, melyből üres
erszényem rántott ki. – A városerdőbeni arenában csepüt evett, s
pántlikát okádott valami strachinoi olasz. A müvészetnek minden ágát
szerettem, még a veszettkutya-üldözést is, a miért elhatároztam, hogy a
sennort megnézem. Két font megevett csepü után, 16 rőf pántlikát
mutatott be a közönségnek. Olyan nagy volt a közönség részérőli
lelkesedés, hogy dacára egy lap általi megbizatásomnak, nem voltam képes
azt leirni. Az olasz nép már akkor is olyan szerencsés volt, hogy a
csepüevéssel is furorét csinált. Lelkesedésem közepett tekintetem egy
fehércseléd arcain akadt meg, kinek végtelenül kis feje, és végtelenül
nagy kalapja volt. Mosolygott reám; mosolyát 25%-val adtam vissza. Ismét
mosolygott 50% dukált. Már szinte félnem lehetett, hogy ilyen roppant
uzsoráskodásért becsipnek. A gyönyörü arccal biró kis fej ez undok nagy
kalapban is jól vette ki magát, s én hizelegtem magamnak, miszerint
stranierám á la Luis IV. öltözik. Pillanataink harmadszor is
találkoztak. Signor Bombino épen akkor varázsolt egy 21 hüvelyk hosszu
magasteteju kalapot kolbászszá. A kolbászt szeretem, de mégis
elragadtatásomban figyelmemre sem méltatám e barbar metamorphosist.
Megmagyarázhatlan gyönyörrel nézdeltem a kis főt, és óriás kalapot.
A signor egy spádéba ült; e mutatványban mutatta meg, hogy halhatatlan;
e mutatványnyal egyszersmind befejezte azon napi dicsőségét.
Hogy egy félöles spádé hol veszhetett el egy háromnegyedrész öles
olaszban, még a leghiresebb naturalisták, sőt antropologusok sem birták
megfejteni.
Kimenetkor mindent elkövettem, hogy stranierámhoz közel maradjak, s szem
elől ne téveszszem. Hasztalan volt e gondos elővigyázat, ő jobban
vigyázott reám, mint én reá. Az előcsarnokban találkoztunk; egy
részérőli sokat igérő mosoly nyiltan elárulta, hogy e találkozásra
számitott.
Nagyvárosiasságomat kitüntetendő, tartózkodás nélkűl megszólitottam.
Minek köszönhetem a rendkivüli szerencsét, hogy nagysám figyelmére
méltatott?
Ön végtelenül hasonlit szeretett testvéremhez Güntherhez, ki hadnagy, s
most az Ichthyophagok ellen harcol Gedrosiában.
Bárminek köszönhetem is azt, de én e délutánt soha sem fogom feledni.
Alkalmat nyujtok önnek, hogy sohase kellessen arról gondolkodnia.
Szivesen elfogadom önt szállásomon.
Meghajtottam magamat; kevéssel azután karomba csimpalkadott, s a
legélénkebb társalgás közepett gyalogoltunk a tehén-utcába, hol egy
alacsony, de tiszta épületben mutatta ki szállását.
Szobái egyszerüen, de tisztán és izletesen voltak butorozva.
Szereti ön az aludt tejet? e kérdéssel nyitotta meg a kevés időre bezárt
társalgást.
Mi alszik, mindent szeretek!
Egy nagy guta tál helyeztetett elibünk. Kissé tejfelesebbnek ohajtottam
volna, de nyilatkoznom nem lehetett. „Nagyon is természetes leányka“
gondolám magamban, s tetszett az ozsonna.
Egy hónapon keresztül mindennap aludttejeztünk. Bizonyos tekintetben
biztositva voltam tehát, s költségvetéseimben nagy törléseket tehettem.
Megtörtént azonban, a mit nem vártam. Bizonyos nap délutánján az
aludttejezés alatt, egy hosszu tót szolgáló magánál még hosszabb
contóval jelent meg a kisasszony előtt, s a hónap folytában felfalt
aludtejért 5 pftot követelt. A kisasszony bizalmas tekintetet vetett
felém, s miután a szolgáló várakozásra utasitatott volna, négyszemközt
igy kezdé beszédét:
Restellem az egész dolgot. Tantom épen reggel küldi havi járandóságomat,
legyen szives barátom, reggeli 8 óráig 5 ftot kölcsönözni.
Én sokkal jobban resteltem a dolgot, s az öt pengőt, azaz tárcámnak
egész tartalmát markába nyomtam.
Még két hétig mindennap aludtejeztünk, de az öt forintról egyetlen árva
szócskával sem emlékezett. Nehogy ismét restelleni való dolgok
jelentkezzenek, elmaradtam tőle, s szállásától. Jóllaktam nemcsak
aludtejével, hanem vele is.
Később is gyakrabban eszembe jutott a biztositott aludttej, de a
straneriát végképen feledtem.
Az aludttej-epocha alatt megismerkedtem egy baromorvossal is, ki hideg
vizzel gyógyitott, s kit e merény miatt baromorvos társai rettenetesen
üldöztek. – Hiába mutogatta és bizonyitgatta a szerencsétlen furulyás,
hogy az embernek és baromnak csaknem egyforma természete van, hiába
gyógyitgatott a legnagyobb sikerrel, elannyira hogy még embertársai is
hozzá folyamodtak, ellenei annyival dühösebben üldözték, sőt egy
orvostársa szemtől szemébe ugy nyilatkozott: miszerint nem baromorvos,
hanem barom – orvos.
E megsértésből párbaj keletkezett. A segédi szereppel én tiszteltetém
meg, s előre örültem, hogy valahára orvost is láthatok meghalni, s hogy
egy orvossal kevesebb lesz a világon.
A kikötés szerint hajnalban kellett vivniok, fedetlen fővel.
Pontban öt órakor megjelentünk társammal, a sértő orvos segédjével.
Nyolc óráig várakoztunk, sem sértett, sem sértő nem mutatkozott.
Később tudtuk meg, hogy félelmökben mindketten megszöktek, az ég kegyére
bizván beteg embereiket, s beteg barmaikat.
Egy novellát penderitettem a poltronok emlékére e cim alatt:
„Párbaj egy barom, s rendes orvos között.“
Novellám rendkivüli hatást gyakorolt, kivált a magasabb körökben,
mindent adtak, csak azt nem, a mi kellett volna, honoráriumot. A
szerkesztő kinyilatkoztatta, miszerint nagy ember lesz belőlem, s
meghítt ebédre.
Délután öt forintot kértem tőle szórakozásra, de nem adott, azt
állitván: miszerint még igen sokat kell irnom és tanulnom, hogy mint
középszerű iró is felléphessek.
E nyilatkozat végképen elriasztott az irodalomtól, s a khemiára
(vegytan) adtam magamat. A vegytan tanulmányozása mellett legkönnyebb
éhen meghalni, a nélkül hogy az ember kivánt sikerhez juthatna. A
vegytantól a bölcsészeti tanulmányokhoz szegődtem. A bölcseleti
tanulmányok és koplalás együtt járnak, s igy attól is szöknöm kellett.
Az ipar és mesterségek nyujtanak életbiztositékot és kényelmet.
Oly mesterséget kivántam választani, mely tisztán magyar embereket, és
csupa szép leányokat tartalmaz.
Csizmadiává lettem Nagykárolyban. A legterjedelmesebb osztályba
kebeleztetém be magamat, Nagykárolyban tömérdek csizmadia van, de
okosabb egy sem volt nálamnál. Mint inas, céhmesteri titoknokká
neveztetém, s én vittem és vezettem a céhgyülési jegyzőkönyveket.
Titoknokságom kezdetén már annyira birtam főnököm bizalmát, miszerint
tanácsomra egy praesidialist adna ki, mely szóról szóra igy hangzott:
Minden társulat főnökének jogában állván, oly rendeleteket bocsátani
közre, melyek által a társulat haladása, előmenete, felvirágzása,
boldogulhatása biztosittatik, rendelem a mint következik:
1-ször. Minden néven nevezendő csizmadia magyar zsinoros dolmányban,
csizmábahuzott magyar nadrágban, nem különben kerek kalapban fog járni.
2-szor. A céhmester nádbotot használ, a többiek intra et extra gremium
somfa-, vagy különös engedély mellett, tölgyfabotot.
3-szor. Gubát csak a városon kivül szabad hordani.
4-szer. Kivánatos, hogy csizmadia csak csizmadiacsaládból házasodjék.
5-ször. A csizmadia-táncestélyek csárdással kezdődnek és csárdással
végződnek. Sebesebben forgatni csak a 18 éven aluli leányokat szabad.
6-szor. Mindenki annyi süteményt visz a táncestélybe, mennyit egy ember
elbir.
7-szer. A hétfő – blauer Montag helyett – „Heverdel hétfő“nek fog
cimeztetni.
8-szor. Kivánatos, hogy a céh-ülésekben kevesebb bor fogyasztassék, s
többet tanácskozzanak.
9-szer. Tapasztaltatott, hogy több csizmadiának szánt gyermekek Gyula,
Aurél, Koriolan, Edgard, Evalin, s Jenő nevekre kereszteltetnek. Őseink
s elődeink József, János István, György, Sándornak kereszteltették
gyermekeiket, pedig erősebb csizmákat varrtak, mint mi varrunk;
maradjunk e becsületes magyar nevek mellett.
10-szer. Ünnepnapokon pedertessenek ki a bajuszok.
11-szer. Mennyiben lehet, nélkülözzük a schuszterek szokásaikat.
12-szer. Igyekezzék mindenki rámás csizmákat késziteni.
E rendelet nagy applausussal fogadtatott, én 24 inast praetereáltam, s
kineveztetém legénynek, megtartva titoknoki állásomat, s napról napra
több kitüntetésekkel jutalmaztatám.
A céhmester leányostól belém szeretett.
Ágnes későbben nőm lett, s jelenben mint igen boldog csizmadiamester,
ajánlom szolgálatomat s tehetségeimet a a nagyérdemü közünségnek.
Lakásom van az Árokparton numeró 2224.
Dolgozom rámával és ráma nélkül.
Egypár uj csizma 6 váltó forint, a fejelés 3 forint, a talpalás 1 forint
40 krajcár.
A jövő héten érkeznek meg fontostalpaim.


FÉRJ-PÉLDÁNY.
Egy férjet mutatok be nektek nyájas olvasóim, ki maga is boldog volt,
neje pedig többször nyilatkoztatta: miszerint a mennyországot már e
földön feltalálta.
Egyiket sem fogom közőlök megnevezni; ismerni ugy sem ismertétek e
boldogokat, de végig tekintek a férj életmodorán, hogy megtanulhassátok,
miként lehettek boldogok, s miként lehet egy nőt, azaz nejeiteket,
boldogitnotok.
Alkonyban esküdtek meg, hogy közelebb legyenek a csillagos éjszakához,
mely a házas boldogság ouverturája. Az esküvő egy kisded kápolnában
hajtatott végre; mindjárt kezdetben össze kellett szoritani a
boldogságot, hogy az későbben szét ne másszon. Esküvő után
haladéktalanul haza szállitotta a vőlegény menyasszonyát, hogy azt ne
csak lélekben, hanem egészen birhassa.
Midőn az ősi udvaron, az erkély alatt megállott az üveges hintó, oly
gyengéden emelé le a férj nejét, miként ha életökben először találkoztak
volna. A férj valamicskével előbbre haladt, s a főterem ajtószárnyai
ismét kézcsókolás mellett nyittattak meg.
Minő fogadtatás, minő meglepetés várt a nőre a főteremben, ezennel
másolni megpróbálom.
Oly nagyszerű volt a kivilágitás, hogy a padlaton a gombostű gombját is
meg lehetett találni. A miféle és a hányféle virág nyilik juniusban,
mindannyi s mindannyiféle tarka változatosságban illatozott a teremben.
Kanárik, kenderkék, pintyőkék énekeltek; a fülemüle csattogott. Ezen
éneklés és csattogás közé ismeretlen helyekről ismeretlen zenedarabok
harmoniája vegyült.
Most magánosan hagylak, élvezd költői ábrándjaidat! – ezeket mondva a
gyengéd férj, haladéktalanul magára hagyta kedves nejét.
A java még most következik.
A gyengéd férj igen jól ismerte azon egyéneket, kiknek irányában neje,
mint leány nem volt közönbös.
Legelőször egy karcsu, fiatal, piros uhlántiszt nyitott a terembe. A
költői ábrándokat költői való követte.
Következett bizonyos költő. A költő rút volt ugyan, de tele volt
szellemmel, s mint olyan a legrútabb éjszakát is hajnallá varázsolta.
Eliz – mint leány örömest türte körében a dalnokot, mint asszony pedig
annál szivesebben fogadta, mert feltette róla, miszerint kijelölendi a
határt a mult s jövendő között, s e kettő közötti különbséget
megéneklendi, felfedezvén oly élveket is, melyekről a költők, ha még oly
rútak is, leggyakrabban szoktak énekelni.
Éjjeli 11 órakor külsőleg hűtő, belsőleg melegitő estelihez ültek férj
és nő. Esteli alatt egy szóval sem emlékezett a férj olyan dolgokról,
melyekről esküvő napján legtöbbször szoktunk emlékezni. Egyetlen csigát
evett meg, azt is torma nélkül; vizet ivott, s nem restelte
kinyilatkoztatni, hogy tökéletesen jóllakot. Volt thea is, de a férj azt
meg sem kóstolta. Midőn felkeltek, engedelmet kért a 14 tál ételből
frugalis esteliért, kezet csókolt, lóhátra vágta magát, s távozott.
A nő maga sokallotta e kissé tulságos gyengédséget, de azért senkinek
sem panaszkodott. Hogy nehéz álmai lehettek, onnét gyanítható, mert
másnap halványabb volt, mint rendesen lenni szokott.
A férj másnap reggeli 9 órakor érkezett meg, s ugy örűlt e
morbidezzának, mint a chinai kölykök a megváltásnak.
Kedvesem, parancsolj domesticusaimmal, fogass be, s menj kocsikázni.
Eliz engedelmeskedett. Parancsolt a domestikusokkal, befogatott, s
elment kocsikázni.
A gyengéd férj nejének, még mint leánynak kitanulta rokon- s
ellenszenveit. Mire haza érkezett, a nagy komondorok akkora mind
száműzettek, s a boldog nőt egy tigrisszőrű ölebecske várta a pamlagon.
– Az ölebecskét Camillának hivták, utolsó leánygyermeke volt
Tribetlinek, kinek ősei Tannegui udvarában szerepeltek, s kinek nagyapja
a fekete szőrü Makon, párbajban esett el a Tiberis partján.
Eliz karjaiba ölelé a kedves állatot; egyetlen kifogása volt irányában,
mit azonban férje hathatós unszolásaira sem akart megmondani. Annyit
egyszer mégis kinyilatkoztatott, miszerint jobban szeretné, ha Camillát
Zampának lehetne nevezni.
Még az nap estéjén egy fakószőrü Zampával vigasztaltatott meg Eliz és
Camilla.
Alfréd, ma éjszakára vissza megyek anyámhoz!
Parancsolj velem angyalom! mikor küldjek utánad?
Holnap ilyenkor!
Eliz éjszakára haza kocsizott. Alfréd Zampával és Camillával tölté az
éjszakát.
Alfréd, én beteg vagyok!
Franz! szaladj Boletus doktor ur után.
Az nem kell. Vén szamár, és pipaszagu.
Hát ki után küldjek?
Tok doktor után.
Megemlitendő, hogy Tok doktor Pesten lakott, igen módos és szép fiatal
ember volt, Eliznek még mint leánynak udvarolt, s magnetismussal
gyógyitotta a vérkelést is.
Tok doktor ötödnap esteli 8 órakor megjelent, s Eliz egész éjszaka a
legjobban érezte magát; másnap ismét roszul lett, estére tökéletesen
kigyógyult.
Doktor Tok demonstrálta, miszerint Eliznek a nap ártott, s a holdvilág
kigyógyitotta; neki ugyanis sikerült Luna nagysám sugarait mittelst
magnetische Geheimnisse öszpontositani, ezen öszpontositás pedig
megtette a magáét, azaz: Elizt kigyógyitotta.
Az Alfréd örömét lehetetlen leirni; de másnak érezni, mint Alfrédnak
magának, még lehetetlenebb.
Tok látogatása az Alfréd legkedvesebb inasának Hanznak hivatalába
kerűlt. Hanz Milchenauban születvén, nem tudott csak németül, miért a
reggeli helyett mindig früstököt mondott – Egyszer azonban véletlenül e
szavakkal nyitott be:
Das Frühs-tok ist fertig!
Eliz annyira megneheztelt, nem a frühs, hanem a tok miatt, hogy Hanzit
haladéktalanul el kellett kergetni.
Hanz és Tok egyszerre mentek el.
Mind ketten sirtak: Alfréd és Eliz, Alfréd Hanzért, Eliz Tokért.
Eliz, doktor Tok gyógyitási rendszere következtében annyira belebőszült
a magnetismusba, miszerint Alfrédnak minden hirhedt magneses egyént
halomra kellett hordani. Akkor időben meglehetős hirben állottak: két
debreceni reform. diák, egy ungvári oláh clericus, meg Nádi Vakarcs
Börvelyből Mind a négyen előráncigáltattak, de bizony kevés sikerrel; a
két diákból minden mágnest kiexperimentáltak a collegiumban, a clericus
éjszak helyett délnek tartott, a harmadik pedig, qua tős gyökeres
paraszt, kinyilatkoztatta, hogy ő addig egy orvosságot sem fedez fel,
mig le nem issza magát. Borral kinálták is, de ő par force pálinkát
akart.
Ha a mágnes nem használ, hideg vizhez folyamodom!
Hideg viz, vagy meleg viz! csak parancsolnod kell, én engedelmeskedem.
Te vagy a férjek legnemesbike.
Ez volt a legelső elismerés, s ez Alfrédet jobban megörvendeztette, mint
a lonatói győzelem Bonapartét.
Alfréd, én Gräfenberget választám!
Szabad választásod van angyalom a déli sarktól az éjszaki sarkig, a
Dardanelláktól a jeges tengerig.
Jöszte Alfréd, hadd csókoljalak meg.
Házassága tizenhetedik napján kapta Alfréd az első csókot, s e mézes
csókkal nyitott be a családboldogság Arkadiájába.
Eliz másnap Gräfenbergbe utazott. Teljes három hónapot töltött és
mulatott Gräfenbergben. Ezen három hónap alatt egyetlen egy levelet irt
Alfrédjének, mely szóról szóra igy hangzott:
„Férjem Alfréd! Tegnap nálunk nagy mennydörgés volt… a következményekről
hallgatok. Priesznitz azt mondja nem ismer, de szeretne ismerni. A
hushoz itt mogyoróhagymát is esznek, még pedig kura gyanánt, igen
előmozditja a kigőzölgést. Csókolom Zampát és Kamillát.
Eliz m. p.
Alfréd ezen levelet, mint legtisztább szerelem bizonyitékát, még
szomszédjainak is megmutogatta.
Eliz hazaérkezte után harmadnapra sárgaságba esett, Alfréd 10 fontos
aranyláncot vett számára, csakhogy mielőbb kigyógyithassa.
Presto! tudd meg ő nagyságától, megengedi-e hogy kézcsókolására
mehessek.
E szavakkal bocsátotta el Alfréd inasát, házassága második évében.
Eliz nagysád tiszteli a tekintetes urat, de most álmodozni méltóztatik.
E szavakat üzente vissza a szerető nő.
Haladéktalanul rendelkezzél, hogy szalma hintessék el az udvarra, s a
domestikusok még a szalmában is lábujjhegyen járjanak.
Öt óra mulva a történtek után megengedtetett Alfrédnak, hogy
kézcsókolásra felmehessen. – Reszketve emelé a boldog férj nője puha
kacsóit ajkaihoz, s e szavakkal emelé el ajkaitól:
Eliz! egyetlen Elizem! én végtelenül boldog vagyok!
Alfréd, neked utaznod kell. Lásd kedvesem, tapasztalást csak utazás
által lehet szerezni, tapasztalás nélkül pedig a legszeretreméltóbb férj
kezei között is tönkre megy a gazdaság.
Hová utazzam angyalom?
Mindenekelőtt Németországba, ott megtanulod a comfortot és finomságot;
későbben Olaszországba, ott megtanulod a cukrászatot; azután
Franciaországba, ott megtanulod az izlést s társalgásbani könnyűséget;
Londonban azaz Angliában megtanulod a juhászatot; Poroszországban a
chemiát; Oroszországban az asztronomiát; Bajorországban a sörfőzést,
Hollandiában a halászatot; Belgiumban a madarászatot; Tirolban a
vadászatot; Hamburgban a piócázatot; Törökországban a juhvajkészitést;
végre Egyptomban a bűvészetet. Mind szükséges tudományok olyan embernek,
kinek heves vérmérsékletü fiatal neje van.
Röviden, végig kell mennem a zodiakuson; mit gondolsz, mennyi idő
kivántatik ezen ártatlan kirándulásokra.
Minthogy legtöbbször gőzhajón és vasuton fogsz utazni – három év.
Haladéktalanul engedelmeskedem, üdvöm üdve.
A boldog férj másnap hajnalban elutazott.
Kegyelmes volt iránta a sors. Megkimélték őt a kaimakok és krokodilok
sergei; megkimélte őt a petecs, és sárgaláz; megkimélték őt a bravok és
labradoreskek; megkimélte őt a kötél, bárd, kard, pisztoly és tőr;
megkimélték őt az explosiok, eruptiok és invasiok; megkimélte őt a
vizár, habár, és dagár, földrengés, villám, orkán és zivatar. Három év
multával egészségesebben és kövérebben tért meg, mint távozott.
Midőn kocsijából kiszállott, Eliz karjaiba ölelé. Alfréd feledte az ut
fáradalmait, és boldog volt.
A tudományos emberek a legunalmasabbak a világon, Alfréd, én unatkozom.
Mindent elkövetendek, hogy számodra szórakozást szerezzek.
Alfréd még jóformán ki sem mondta e szavakat, már is vidor kedélylyel
házi barátokról gondolkodott. – Házi barátokat könnyü volt találni.
Alfréd felséges asztalt tartott, Eliza szép volt, s még csak 24 évet
számlált. Az udvar minden istenadta nap teli volt kocsikkal, az ól
lovakkal, a termek vendégekkel.
Meguntam e sok vendégeket, távozzunk hazulról, pár hétre, ha megjövünk,
Rónaynak s Dombynak irsz, csak e kettőt ohajtom körömben. – Rónay erős,
egészséges 25 éves fiatal ember volt, Dombyt pedig az egész vidék
Adonisnak hítta szépségeért.
Mind hiába! igazán csak városban lehet mulatni!
Egész Europa rendelkezésedre áll, angyalom. Görc vagy Gradiska, Florenc
vagy Koblenc, Bécs, vagy Pécs, Bellinhausen vagy Münkhausen – amint
parancsolod.
Egyik sem azok közül! Velence, a vizek istennője, vagy Athen, a Mythos
hazája.
Menjünk Velencébe, ott legalább mindennap fris csukát kap az ember!
És stockfischt – hahaha! Szerencsétlen ember azt sem tudod, hogy a
tengernek kicsi a csuka, a csukának ellenben nagy a tenger, azért is
Athenbe megyünk.
Amint parancsolod.
Athenben kilenc évig laktak; Eliz borzasztó hóditásokat tett, végre
Ypsilantyval megszökött Nankingba, Nankingból Pekingbe, hol
porcellánfedél alatt lakott, s a legdrágább shawlt törülköző helyett
használta.
Kirándulásokat tettem Nankingba, és Pekingbe, nemde nem aprehendálsz?
Esküszöm az élő istenre, hogy azóta a kapucinusokhoz jártam ebédre, s
nőszemélylyel egyetlenegyszer sem beszélgettem.
Mustra vagy Alfréd, mustra.
Már most nekem minden áron nyugalom és kényelem kell, menjünk vissza
Domahidára?! Amint parancsolod.
Tiz nap alig mult el, s már Domahidán találták magukat.
Ah Alfréd!
Mi bajod angyalom?
Minden, és semmi!
Oh Alfréd!
Az istenért Eliz! könyörgök, nyilatkozzál!
Mindennel jól lehet lakni, mint a riskásával.
Ilyesmit mond valahol Genlis asszony is.
A....... h!
Eliz! Lelkem Elizem!
O....... h!
Parancsolj, s én mindent elkövetek, hogy szórakozhassál.
Már késő!
Nagy Isten! meguntál mindent?
Mindent!
Engemet is?
Mindent, még Zampát és Camillát is.
Alfréd elrohant, lerántott a szegről egy rozsdás karabint, azt
megtöltötte postával, a kert alá huzódott, s ott egy tó partján
agyonpuffantotta magát.
Eliz egy hétre a történtek után mazurt táncolt Rónayval.
Szegény Eliz! Boldog Alfréd!


ZAKARIÁS.
1812. aug. 20-kán egy bükkaljai szegény oláh falucskában ismeretlen
idegen telepedett le. Az izlés és csin, melyel a kibérlett lakban
szobáit rendezé, öltönyeinek választékossága, ezüstnemüi s egyéb
ingóságai nyiltan elárulák, hogy előkelő családból kellett származnia,
vagy idejekorán saját buzgalma, s a körülmények nyomán oly állást vivott
ki a társaséletben, melyben anyagi előnyök mellett szellemi kincseket is
szerezhetett.
Ezen falucskában, mint tulajdonában egy művelt előkelő család is lakott,
Tormayék. A család főnöke Tormay Gergely több gyermekeken kivül egy
szeretetre méltó leánynyal is birt, – a 16 éves Máriával, ki 1811-ben az
egész év folyama alatt Pesten tartózkodott, s nagynénje házánál
gyakrabban találkozott Zakariással. A nagynéne e gyakori találkozásból
egy rendes ismeretségnél egyebet nem következtetett, miután a háznál
több felnőtt leányok is találkoztak, s Zakariás mindnyájoknak inkább
udvarolt, mint Máriának. Minthogy ok nem szolgáltatott legkisebb gyanura
sem, – Pestről Tormay Gergelylyel váltott levelekben a nagynéne egy
szóval sem emlékezett Zakariásról, miért az, midőn az oláh falucskában
megtelepedett, egészen ismeretlen volt a Tormaycsalád előtt.
Volt-e hatással a Máriávali ismeretség e megtelepedésre? bizonyosan nem
állithatjuk, annyi igaz, hogy egy évig Zakariás egyetlenegyszer sem
fordult meg Tormayéknál, s egészen elzárt életet élt, könyvei s
magánérdekei közé temetkezve.
Mint majd minden idegen, Zakariás is némi rejtélyes szinben állott a
falucska lakossága előtt, főleg midőn orvosi ismeretei is hirbe jöttek,
– minek alapul szolgált egy a faluból származott nőcselédjének nagy
betegségből történt kigyógyitása, s több szerencsésen sikerült
orvoslatok, melyekre ez uton a lakosság által egyszermásszor
felszólitatott.