Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet) - 5

gondolkoztam komolyabban leányomról, beteges állapotomban, midőn
akaratlanul is eszembe ötlött, hogy meghalhatok, s Valeriát gyám nélkül
hagyom e világon.
Ha tanácsomat elfogadod, e pillanatban segitve lesz mindkettőnkön.
Okos embertől csak okos tanács telhetik ki, Előre is kezemet reá.
Mindketten régi nemes és vagyonos családból származtunk; őseink nevét,
becsületét és vagyonát férfiasan megőriztük. Nekem egyetlen fi-, neked
egyetlen lánygyermeked van. Csináljunk belőlök egypár embert, mindkettő
fedhetlen jellemü, mindkettőnek van a tejbe mit apritani, s a mellett
vagyonunk sem megy idegen kézre, hanem rokonok között marad, kikről
feltehetjük, hogy prédálás helyett szaporitandják. Arnold én Valeriád
kezét ezennel ünnepélyesen megkérem Tivadar fiam számára.
Én meg ünnepélyesen odadom. Adjon az isten nekik annyi s oly tartós
boldogságot; minőt mi élveztünk nejeinkkel.
A két rokon és barát megölelte, megcsókolta egymást, s mosolyogva
távoztak különböző osztályokba.
Még egyet barátom,… haladéktalanul beszélj leányoddal, én is azonnal,
mihelyest megjő, beszélendek Tivadarral.
Valeriánál aligha volt ártatlanabb gyermek a világon. Midön atyja a
gondosan kifőzött tervvel megismertette, fülig pirult, s elkezdett
pityeregni; ő csak hiréből ismerte a házasságot, csendes boldogsága
mellett arról gondolkozni sem volt ideje. Nehéz volna meghatározni;
örömében sirt-e vagy pedig elfogultságában, annyi bizonyos: hogy
kevéssel azután lesütött szemekkel fogadta a hazatérő fiatal ülnököt, s
atyja választásában egész szivből és lélekből megnyugodott.
Az öreg, fiát, kevéssel azután egy külön terembe szólitotta, hol egy
kissé hosszabb bevezetés után egyenesen a dolog közepébe vágott.
Tivadarral valamicskével nehezebb volt boldogulni. A tapasztalás
tanitja, hogy szerelmünk első tárgyától legnehezebben szoktunk megválni,
s azt legkésőbben feledjük.
Gondolkodtál-e már a házasságról Tivadar!? kezdé az öreg enyelegve.
Ezelőtt soha, egypár hónapja gyakrabban.
Hüm! hüm! s te arról atyád előtt egy szóval sem emlékeztél.
Tökéletesen kivántam választottamat ismerni, mielőtt megnevezve
beleegyezésedet kikérendettem.
Tapasztaltabb emberismerő azonnal felismerhette volna a benső
nyugtalanságot, mely e nyilatkozat következtében az öreg urban
keletkezett.
Te tehát már választottál is magadnak?!
Most már feltétlenül mondhatom: igen.
Nem lennél szives őt nekem megnevezni?
Sőt legnagyobb örömömre szolgál őt megnevezhetnem. Választottam
Stefania, Boréky ügyvéd leánya.
Szép, nagyon szép. A leányt nem ismerem; annyjáról sok jót és szépet
hallottam; e szavakat tele gúnynyal ejté az öreg ur; – atyja Boréky
Lajos neves ügyvéd, de mint ilyen is 10,000 pfttal adósom. Na hiszen ha
leányát elveszed, a közel atyafiság jussán ezen összegecskét
lequittoljuk.
Kedves atyám tanácsait, és okadolt ellenvetéseit, mint önálló férfiu is
nem csak hogy örömest elfogadom, sőt azokat ünnepélyesen ki is kérem;
hagyjon fel azonban csipkedő észrevételeivel, melyek mig egy részről
izgatnak, más részről azt, kihez intéztetnek, kisebbitik, sőt ha szabad
igy nyilatkoznom, gyermeki módra lealacsonyitják.
Mindezt nemes érzettel mondotta Tivadar; az öreg – ugy tetszett –
restelte a modort, melyben fellépett.
Egész életemen keresztül azt igyekeztem bebizonyitani, hogy javadat s
boldogságodat akarom, s ugy hiszem, e tekintetben szigoruan feleltem meg
szülői kötelességeimnek: ha most mondani fogok egyetmást, mi talán
nehezedre esik, ez alapon magyarázd, s légy meggyőződve, hogy azzal csak
a te boldogságodat célozom. Boréky ügyvédnét már régebben ismerem,
röviden elég legyen róla annyit megjegyeznem, hogy háza három osztálynak
éjjel nappal nyitva állott, s szivéből mindenkinek több jutott, mint
férjének; az ilyen asszonyokat mint szükséges rosszakat ugy tekintik
legtöbben a társas életben, sőt olyanok is akadnak, kik az olyanokat
magasztalják. Én részemről megvallom, nem tudnám őt pirulás nélkül
rokonomnak nevezni. Az ilyen szenny jelentéktelennek látszik, kivált ha
gyermekeink nyomán ragad ránk, de mégis kellemetlen és nehéz azt
lemosni. Atyja Boréky olyan, mint legtöbbje az ügyvédeknek, kevesebbet
gondol mással, mint magával, s a lelkiismeret-furdalások nem igen
háborgatják. Tizezer forintommal adós; ez ugyancsak akkor fogná rosz
oldalról jellemezni, ha azt nem akarná megadni, ezt előlegesen állitanom
bűn volna. Stefaniát nem ismerem, lehet, hogy ő a legszeretetreméltóbb,
legnemesebb, s legfedhetlenebb jellemü teremtmény. A fennemlitett
körülmények között ha ellenkezőjével birna is a feltett tulajdonoknak,
egy cseppet sem lehetne csodálkozni. Ennyit és nem többet kivántam
megjegyezni választásod irányában; te nem vagy többé gyermek, legjobban
magad határozhatod meg, mit, és mennyit lehet, és szabad csellekedned.
Megvallom igen sok okot szolgáltattál komoly gondolkozásra; e
pillanattól fogva egészen más irányban fogok tapogatózni, s ha
felfedezéseim megfelelnek észrevételeidnek, bárminő áldozattal, de
örömest lemondok e viszonyról. Jobb kis fájdalom nagy és hosszasan tartó
boldogtalanságnál. Atya és fiu, mint egy lélek két testben váltak el
egymástól.
Tivadar haladéktalanul Borékyékhoz sietett. Először az ügyvéddel
szólott, azután annak nejével. Legkisebb tartózkodás nélkül tudatta
mindkettővel, miszerint Stefaniávali összeköttetésében atyja ellenkezik.
Az ügyvéd phlegmaticus ember volt, per között nőtt fel, és per között
őszült meg, röviden csak ennyit válaszolt: „Ha az öreg ur ellenkezik,
hát hagyja abba uramöcsém. Az öreg ur tehetős büszke ember, s mint ilyen
csak jelentős összeköttetésekben gyönyörködik. A Lombyak még Jeruzsálemi
András korában üttettek lovagokká, s mint ilyenek nem örömest
sógorosodnak ujdonsült nobilikkal.“
Mindezt a lehető legderültebb arrccal mondotta az űgyvéd. Tivadart mégis
sértette a közönséges tréfa. A mamára egészen más hatást gyakoroltak az
öreg ur ellenkezései; először sirt, azután indulatoskodott, végre mint
bölcs tanácsadó ugy kivánt fellépni.
Tivadar lesütött szemmel, és szégyentől pirosan hallgatta végig a
tanácsot, melynek ismétlését tiltja az etiquette.
S gondolja nagysám, hogy Stefania beleegyezendik e tanácsba.
Bizonyos vagyok benne!
Szeretném magától Stefaniától hallani… egyedül az igent vagy nemet.
Stefania reszkető ajakkal igent mondott.
Tivadar hidegen köszönt és szó nélkül távozott. Akkor volt utolszor
Borékyéknál.
Az öreg Lomby igaz bensőséggel ölelte magához az okos és nemes
gyermeket.
Három hónap mulva a történtek után Valeria Tivadar neje lőn.
Stefania két hónappal és három héttel előbb esküdött meg Varjasi
ügyvéddel.
1851-ben Serafin viaszalakokat mutogatott a dunaparton, egy e végre
csinnal rendezett, s gondosan ősszeállitott műteremben. A szemlélődő
látogatók között jelentek meg Tivadar is, és Valeria. Voltak a teremben
ismertebb alakok. Látható volt az orvos, ki nejét agyon csiklándozta.
Meglepő csoportozatot mutatott az urvacsorája. Tökéletlenebbek voltak az
abruzzi rablók, és Salvator Rosa.
Tivadarnak egy nőalak tünt fel. Hosszasabban és figyelmesebben nézdelte.
Nagyon hasonlitott valakihez, kit igen jol ismert, de kit nem tudott
magának hirtelen megnevezni. – Serafintól kérdezte meg, kit ábrázol a
viasz nő?
Egy kacér, szenvedélyes teremtést, ki férjét a legalacsonyabb módon
kötéllel végezte ki. Midőn legédesebben aludt, zsineget hurkolt nyakára,
ugy fojtotta meg. A nőt Boréky Stefaniának hivták, a szerencsétlen…
Tivadar szédülni kezdett, alig volt annyi ereje, hogy hirtelen
megfordulhasson: neje karjaiba fogódzék, s a teremet odahagyta. – Több
napokig ágyban fekvő beteg lett, mindent elbeszélt szeretett nejének, s
a mint felüdült, hálaimát mondott a világ- s emberismerő lelkiismeretes
atya sirhalmánál.


KEDVES VISZONTLÁTÁS.
1843-ki május 16-án bucsuztam el Frosinától. Romeo és Julia nem
bucsuztak keservesebben, mint én és Frosina. Minden részletesb
apróságokat leszámitva, elég ha annyit bevallok, hogy ő elájult, én
pedig bőgni kezdtem.
Szerencsétlenségünkre a legkellemesebb tavaszéj volt, a lugas körűl, hol
bucsuzánk, különnemü madarak hangicsáltak, sőt még a hold is teljes
fényben ragyogott. Az egész természet oda látszék működni, hogy
elválásunk költői, tragicus és drasticus legyen.
Látlak-e még valaha Szepi? szólt siró hangon Frosina.
Miután most majd minden évben van kholera, egész bizonyossággal nem
állithatom, hanem azt remélem, igen! válaszoltam én.
Én a kholerától nem félek ugy, mint attól, hogy el fogsz felejteni.
Attól mit se félj! a nő háromszor felejt addig, mig mi egyszer, különben
ha mégis hajlamot éreznék a feledésre, kandirozott kalmusgyökeret eszem,
az az emlékezőtehetséget végtelenül előmozditja.
Szepi! egyetlen Szepim!
Frosina!
Lásd Pest az élvek, gyönyörök tengere, te benne okvetlenül el fogsz
merülni.
Ne félts egyetlenem! Voltam én már másszor is Pesten, mégis épen hoztam
vissza számodra szivemet. Én jobb uszó vagyok magánál lord Byronnál,
pedig az a Darda–Nelliket is átuszta.
Szepi! egyetlen Szepim?
Frosina!
Valami nálamnál csinosabb, gszdagabb asszony vagy leány hálójába kerit,
s mint a pók a legyet, felélvez.
Nincs az a szépség, nincs az a tökély, mely hozzád mérve törpévé ne
silányuljon, nekem csak emlékeznem kell reád a büvös csábok közepett, s
haladéktalanul meggyőzhetlen s rendületlen maradok, mint valami
gránitszikla.
Szepi! egyetlen Szepim!
Frosina!
Hiszem, hogy egykét évig nem fogsz feledni, hiszem, hogy fenséges és
próbált szerelmed megbirkozik pár év ostromló s csábitó változatosságot
mutogató rohamaival; de három, négy, öt, sőt több évek kihűtik az
aethnát is, száz év Heklót csinál Heklából is.
Matusalem hatszáz évig maradt hű kedveséhez, pedig Matusalem hozzám
képest barbar, és majom volt. Az időtől ne félj egyetlenem! az idő
diadalmaskodhatik még az ércen is, de az én szivem gyémántból van, sőt
annál is keményebb.
Szepi! egyetlen Szepim!
Frosina!
Dacára ezen valóban érzékeny kitöréseknek, ezen mondhatni keserü
kételyeknek, ezen boszantó szemrehányásoknak, Frosina a bucsu órájától
egy év mulva feledett, s nejévé lőn egy sveici órakereskedőnek, ki
nálamnál sokkal rútabb volt, a comfortra pedig annyit sem adott, mint
egy vargalegény, s télen nyáron anginetet viselt, s báránybőr-sápkában
járt.
Ez nekem végtelenül fájt, nem egyedül azért, hogy Frosina hűtelen lőn,
hanem főleg azért, hogy hűtelensége által az egész asszonyi nem iránt
elvesztém bizalmamat.
Bizalomvesztésemnek lettek azután a legkellemetlenebb következményei.
Mindig csak közeledtem a nők felé, de kellőleg egyhez sem mertem
simulni.
A leánykák irányában távol egy helyben maradtam, minek természetes
kővetkezménye lőn, hogy a cél is távol maradt tőlem.
Elszalasztottam egy özvegyet, kinek terjedelmes orra volt ugyan, de
terjedelmes birtokai is voltak.
Elszalasztottam egy másikat, ki száguldó aszkórban volt, már régen
meghalt, s 100;000 forintot hagyott hátramaradt férjének.
Elszalasztottam egy harmadikat, ki oly hirhedt gazdaasszony volt, hogy
csupán tejfelből jelentős vagyonkát gyűjtött, tojásárulásból pedig
csinos házacskát vett Debrecenben a 13 városban.
Mit mondjak a hajadonokról.
Enyim lehetett volna a Forstmeister leánya Teréz, kinek szépségéről
ugyan mindenki hallgatott, de vagyona hetedhét országra szólt.
Enyim lehetett volna Babett, ki vak volt és siket, de férjét
háromemeletes házba vezette.
Enyim lehetett volna a kedves és szeretetreméltó szerény Fanni, kit
szépsége miatt a vidék büszkeségének neveztek.
Enyim lehetett volna Anna, Panna, Iluska és Piroska! mind megannyi
gratiák és aurorák selyem, vagy arany köntösben.
Most, s igy pedig egyedül állok bizalmatlanságomért.
Tiz év alatt Frosináról igen keveset hallottam, jobb leendett, ha semmit
sem hallottam volna.
Férjét ugy tekinté, mint divatcikket; felvette és letette.
Kalandjai is voltak, melyeket, meglehet nagyitva adtak elő ellenségei.
Megszökött egy pálinkafőző-legénynyel, s távol férjétől három hónapot
töltött Kolosváron.
Ruhaszekrényében a szobaleány viklerjét keresvén, egy fiatal embert is
talált.
Mulató teremének ablaka alatt egy kitört nyaku urfit találtak.
Egyszer egy hétre ment el hazulról, azt állitván férjének, miszerint
rokonait megy látogatni; későbben kisült, hogy rokonai épen oly kevéssé
látták a hét lefolyta alatt, mint férje ura.
Bizonyos csinos pórsuhancnak aranygyürüt adott ajándékba.
Férje ura, a legkedvesebb frakkját egyszer a nobelbálban egy fiatal
patvaristán felismerte.
Még olyan bolondot is hallottam róla, hogy egy csinos örmény
boltoslegénytől ingyen kapott selyem bálruhát.
Hogy mindezen hirekből valami igaz is lehetett, tanusitotta az, hogy
férje ura 1853-ban 30 éves korában mellevesedésben halt meg, mit a
halandók dr. Ájváj állitása szerint, rendesen bánatjukban szoktak kapni.
1853-ban emészthetlenségben sinlődtem. Ezen év az ételek országából nem
birt olyasmit felmutatni, a mit meg tudtam volna emészteni. – Próbáltam
mindent, elkezdve a gabonapálinkától le a centauriáig, mind hasztalan,
utoljára nemcsak nem fogyasztottam, hanem fogytam is. Az orvosok
minthogy a gyógyszertári szerekről határozottan lemondtam, mérgökben
Marien-Badot ajánlották, jól tudván, hogy ha én nem emésztek is, de
ajánlott curájok kevés pénzemet okvetlenül meg fogja emészteni.
Az ember, kivált midőn nem emészt, fűhöz, fához ragaszkodik; ajánlatukat
elfogadtam.
Elutaztam a kijelölt fürdőbe. Meglehetős számu roszgyomru egyéneket
találtam, kivált a magasabb osztályokból, és szépnemből. Rosz gyomrom
után itélve a pincér engemet is bárónak cimzett.
A meg nem emészthető vituluszt pótolja legalább a titulus; gondolám
magamban, s a bárócimet elfogadtam.
Ittam a vizet mint valami gődény, még pedig sikerrel, két hét mulva meg
birtam emészteni egy galambcombot, s hét szem befőtt szilvát.
Hiszem, hogy tökéletesen kigyógyultam volna, ha véletlenül Frosinával
nem találkozom.
Szegény Frosina gyomra még ziláltabb állapotban lehetett az enyimnél,
mert ugy nézett ki, mint a viasz, s oly vékony volt, mint a papiros.
Ah minő szerencse önnel találkoznom! – szólott oly szellemi hangon,
miszerint bárki észreveheté, hogy az nap nem emészthetett meg többet egy
sármánynál.
Enyim a szerencse! – válaszoltam galambcomb-hangon.
Sok történt velem azóta, mióta utolszor láttuk egymást.
Velem igen kevés, de gyomrommal annál több.
Szegény jó Szepi!
Szegény (rosz) Frosin! A „rosz“ mellékletet csak gondoltam.
Tud-e még ön ábrándozni?
Tudok! de csak annyira, mennyíre egy galambcombtól, s hét szem szilvától
kitelik.
Elég, sőt sok is olyan lénynek, ki ma sem evett többet egy szál
paszternáknál. Jőjön ön szobámba, s csevegjünk a 10-évelőtti boldog
napokról.
Nem bánom!
Karöltve sétáltunk szállására. Lassabban karöltve, csak egy galambcomb,
s egy szál paszternák sétálhatott volna.
Bámultak, kik már egy tányér spinóttal, s egy fél csirkével is
megbirkozhatának.
Kényelmes pamlagon, egymás mellett foglaltunk helyet.
Szepi, én özvegy vagyok!
Frosina! én nőtlen maradtam.
Ah!
Oh!
Épen ma egy hete ültem születésem 26-todik évét!
Én ma két hete a 36-kat.
Tiz év külőnbség; mindig a spártaiak jutnak eszembe.
Nekem meg a görögök és romaiak!
40,000 forinttal rendelkezem.
Én 250 forinttal!
Szepi! akarod kezemet, pénzemet, mindenemet?
Holnapig gondolkodom.
E párbeszéd alatt egy hat éves piszeorru gyermek jelent meg.
Kié ez a kedves gyermek Frosina?
Az enyim.
Holnaputánig gondolkodom.
Egy másik hétéves ragyás leányka mutatkozott.
Tinikém! csókolj kezet Szepi bácsinak.
Frosina! egy hétig gondolkodom.
Pupos vállu öt éves kölyök czammogott be.
Miskuc! hol csavarogtál ily soká?
Frosina! egy hónapig gondolkodom!
Vöröshaju, nagyfülü 9 éves leányka csókolt kezet mindkettőnknek.
Legnagyobb gyermekem Aurora!
Minő kedves teremtmény! Frosina, fél évig gondolkom!
Félszemre vak, 8 éves kölyök tört a szobába.
Gyuszimnál nincs pajkosabb gyermek a világon.
Frosina! kilenc hónapig gondolkodom.
Fajdtyuk-szemkörnyezetü négy éves fiucska oldalgott be.
Kedves jó Fricikém, ehetnél?
Frosina! egy évig gondolkodom.
A dajka egy csenevész félszopós, féléves gyermekkel jelent meg.
Legkisebb s épen azért legkedvesebb csemetém!
Frosina! ilyen gyomorral lehetetlen házasodni.
Lelkem Szepim, az enyim sem jobb.
Épen azért még kevésbbé szövetkezhetünk; egy rosz gyomor is elég baj,
hát még kettő.
Vigasztalandjuk egymást.
Falra borsót hánynánk; a rosz gyomor a vigasztalást sem képes
megemészteni.
Zöldségekről előre gondoskodtam; van céklám, karórépám, kartifiolám,
spinotom, podlupkám, zellerem, murokrépám.
A sóskától várok mindent, azért a jövő tavasznál előbb semmi esetre sem
nyilatkozhatom.
Kegyetlen!
A sors igen; én ártatlan vagyok, ennyi gyermek közé jó gyomor kell.
Ma holnap megnőnek szárnyaik, s ők bizonyosan el fognag repülni.
Igaz, csak az a baj, hogy vannak közöttök csuszó mászók is.
Nevelőbe adom!
Akkor szárnyra kél a 40,000 forint is! Mostanában ingyen csak a pesti
dologházban nevelnek.
Szepi! te kérlelhetlen vagy!?
Engedd meg angyalom, hogy kissé távozzam; májam, vesém, lépem… jaj…
görcsök!… szivszorulás… rágás… nyilalás… mindjárt visszatérek.
Szepi! egyetlen Szepim, tekintsd árváimat!
Egyedül azokat tekintem.
Még azon éjszaka megszöktem Marien-Badról Gleichenbergbe.


A FEHÉR RÓZSA.
Bellini „Romeo“ cimü operáját adták. A szinház zsufolva tömve volt. Maga
a darab meglehetős vonzerővel bir, de még nagyobb vonzerővel birt
Signora Bianka, ki nem régen jött Olaszországból, s először lépett fel
Juliában.
Bianka magas nyulánk egyéniség volt, hollófürtőkkel, és égszemekkel,
hófehér gömbölyü keze, s kerekded piciny lábai, még a csillárok fényénél
is feltüntek; ajkait és fogait pedig bizonyos divatlap ujdondásza, már
fellépte előtt a korallokhoz és keleti gyöngyökhöz hasonlitá.
Hirhedt énekesnő volt, Olaszországban minden felléptét 100 darab
aranynyal dijazták, s grófok, sőt hercegek is megtapsolták, a divatlapok
koszorúba foglalták nevét, midőn róla megemlékezének.
Még pár napja lehetett Pesten, már két előkelő uracsot emlegettek,
kikkel örömestebben társalkodott.
Vezekény László, és Haracs Tihamér voltak a boldogok.
Vezekény gyakrabban sétált vele Pest legnépesebb utcáin; Haracscsal
ugyanazon kocsiból látták a szinház előtt kiszállani.
Az operában jelen volt mind a két udvarló, – külön páholyban,
midazonáltal közel egymáshoz.
A müvésznő minden legkisebb mozzanatát figyelemmel kisérte a közönség,
az énekrészek után viharzó taps keletkezett, koszoruk repültek a
szinházban, de a koszoruzápor között is meg lehetett három kisebb
bokrétát különböztetni, melyben a virágok között valami egyéb is
csillogott.
Az egyik bokrétát Vezekény dobta, a másikat Haracs.
A harmadik bokréta ismeretlen kéz által repült rendeltetése helyére.
A darabnak vége lőn, a szinház nem sokára azután kiürült.
Az énekesnőt az öltözőterem ajtajánál két uracs várta, kik noha igen
közel, egyetlen szót sem váltottak egymással.
Kevéssel azután a müvésznő megjelent, egyetlen fehér rózsával, még a
fehér rózsánál is fehérebb kezében.
Mindketten egyszerre szólottak.
A müvésznő válaszolni akart… de egyszersmind a fehér rózsát is
nyujtotta. Azon pillanatban férfiui hang hallatá:
Bianka!
A müvésznő hirtelen megfordult, a fehér rózsát Vezekény átragadta, s
ajkaihoz emelé, mig Haracs dühtől szikrázó szemekkel rohant el.
Bianka az ismeretlennel, ki nevét hangozá, űlt kocsiba, mely velök
elrobogott.
Vezekény mindig kezeiben tartá a fehér rózsát, epedve nézett utánok, s
egy nagyot sóhajtott.
Ugyanazon éjszaka, midőn Haracs a boszútól és kételytől nyugtalanul
virasztott, Vezekény a szebb való helyett kellemes álmokban
ringatódzott, gróf X kéjittasan játszott a kedves teremtés
hollófürteivel.
Mindenki terveket készitett a viradó napra, de a tervek kivihetők
lesznek-e, arról talán egyedűl Haracs gondolkodott.
Másnap korán reggel Vezekény inasa Haracsot jelenté.
A háziur reggeli pongyolában volt, s egy illatos szivar bodor füstjében
gyönyörködött.
Uram! talán ha nem szólok is, ki fogja találni ily korán miért
alkalmatlankodom.
Egész éjszaka álmadoztam, s ön alkalmasint tudni fogja, hogy az
álmadozók képtelenek találgatásra.
Uram, ön egy fehér rózsát tulajdonitott el tőlem, mely mint virág igen
csekély értékü ugyan, mint szerelmi ajándék nekem felette becses.
Uram! én az ön véleményében tökéletesen osztozom!
Elhinném, ha ön tettleg ellenkezőt nem tanusitott volna; ön a nekem
nyujtott rózsát erőszakosan elrabolta.
Ön talán csak álmodta azt, mit most valóság képében előad.
Tudja meg az úr, miszerint nekem Biankával komolyabb viszonyom volt, és
van… a fehér rózsát operánk disze nekem nyujtá.
Egy virág sohasem jogosithat fel lovag embert az ily viszony
bevallására.
Nem jöttem leckét hallgatni, hanem hogy önt megleckézzem.
Elég! uram! ön az én termeimben, az én szállásomon van…
Talán ki fog ön engem dobatni?
Csak figyelmeztetem, hogy gazdai jogaimmal élhetek!
Minthogy ön szeret a lovagiasságról beszélni, remélem künn a szabadban
hasonló hidegverüséget fog ön tanusitani.
Ma végzendőim vannak, holnap reggel szivesen megadom az elégtételt, mit
ugyan ön, magaviseletéről itélve meg nem érdemelt.
Künn a zugligetben, a csillagvölgyben reggel 8 órakor.
A hol tetszik.
Vezekény, mintha semmi sem történt volna, igen kedélyesen reggelizett,
későbben csinosan és izletesen felöltözött, s pontban 12 órakor Biankát
meglátogatta.
Egyedűl, és olvasásba merülve találta.
Bianka kedélytelennek mutatkozott, s Vezekényt, pár nap előtt még
elfogadott, s kedvelt udvarlóját közönbösen fogadta.
Az ügyes szemlélődő azonnal észrevette a hidegséget.
A szelid égalj csalogánya, tegnap este mint Julia, egész fenségében
ragyogott.
Találjanak már ki önök, valami ujabb epithetont másnak dicsőitésére; e
kitételt ma legalább hatodszor hallom.
Vannak ajkak, melyekről Bianka hetedszer is örömest hallotta volna. –
Vezekény észrevehető gúnynyal válaszolt.
Igaza van önnek… miért titkolódzam, én tegnap este óta ismét boldog
vagyok!
Hányszor mondhatta ezt el a szép Bianka életében?
Istennek hála, igen sokszor. Lássa barátom, az ember nem él örökké, mit
elmulaszt, sokszor akarva sem tudja helyrehozni.
S a müvésznők azt hiszik, hogy tudnak szeretni?
Forróbban s lángolóbban, mint bárki más; csak ember kell, ki e nemes
tüzet folytonosan éleszteni tudja és akarja.
Legkisebb bejelentés, és kopogtatás nélkül, egy Vezekény előtt
ismeretlen egyéniség lépett a terembe.
Köszönet hercegem, ön mint mindig, ugy ma is megtartá szavát; ön
szeretetreméltóságát magával hozta s egyedül unalmas nejét hagyta
Florencben.
Okos ember azon törekszik, hogy minél könnyebben utazzék, a marquise
kissé nehézkes volt ily hosszú utra.
A herceg csak most vette észre Vezekényt, s azonnal belátta, hogy kissé
sokat mondott.
Egyik őszinte tisztelője bravourjaimnak!
Igaza van a kisasszonynak, én a müvészt az embertől meg szoktam
különböztetni.
Vezekény e sokféleképen magyarázható válasz után kalapot vett, s
távozott.
Bianka pedig mintha mi sem történt volna, ruganyos pamlagára ült, s az
álmélkodó herceget maga mellé szólitá.
* * *
A kitüzött helyen s kitüzött órában mindketten megjelentek: Haracs és
Vezekény.
Mielőtt élet, s halál felett vettetnék el a kocka, a fehér rózsát, mi ön
részéről, irányomban annyi méltatlanságra nyujtott alkalmat, ezennel
önnek kézbesitem, a müvésznő tegnapi magaviseletével csakugyan
meggyőzött, hogy ajándoka méltóbban illeti önt, mint engemet.
Mindezt Vezekény gúnynyal mondá, s a fehér rózsát indulattal dobta
Haracs lábaihoz.
Mindketten egyforma távolságban állunk az élet és halálhoz, e
középvonalon azt hiszem, a legerősebb és legsértőbb bántalmak sem
bántanak, válaszolt Haracs oly ember hangján, ki szemközt egy másikkal,
kissé remeg társától.
Még egyet! Mielőtt lőnénk, kötelességemnek, magam iránti legszentebb
kötelességemnek tartom kinyilatkoztatni, miszerint nem a Bianka
szerelmeért vivok, s szántam magamat a halálra, hanem saját
becsületemért; ezeket mondván Vezekény, helyét elfoglalá.
Ugyanezt tevé Haracs is.
Már előbb megegyeztek, hogy segédek nélkül vivandnak.
Mindketten csaknem egyszerre s igen kis kűlönbséggel lőttek egymásután.
Haracsnak megtörtek lábai, azon helyen, hol állott, rogyott össze.
Bianka, csak legalább mostani helyzetemben láthattál volna… – szólt
hörgő hangon.
Ön akarta, s én mégis nagyon sajnálom önt. Ön nemsokára örökre lehunyja
szemeit, Bianka pedig talán épen e percben is, bizonyos olaszországi
herceg udvarlásait fogadja el.
A Haracs vonásaiban e szavakra a lehető legkeserűbb érzés tükröződött.
Uram! teljesiti-e ön egy haldokló utolsó kivánatát?!
Szivemet hazudtolnám meg, ha azt nem teljesiteném!
Vegye fel a fehér rózsát, fesse pirosra csorduló véremmel, s küldje el
Biankának.
E szavak után Haracs nem sokára örökre lecsuká szemeit, Vezekény ugy
tőn, mint megigérte. Valamivel későbben vadászsipot vont elő zsebéből,
füttyentett, mire négy erőskaru férfi megjelent, s a hullát karjaikon
egy szekérre helyezék, mely azután csendesen haladt a város felé.
Vezekény is kocsin ült, melynek lovai száguldva ragadták szállására.
A vértől pirosló rózsát, e sorok kifejezetében küldötte Biankának.
„A kisasszony fehér rózsájáért pirossal kedveskedik Haracs. Az ember
élete csekély ott, hol a becsülettel tétetik párhuzamba, de végtelenül
nagy áldozat egy léha asszonyért.“
Vezekény egy órával későbben vaggonban ült Bécs felé.
* * *
Hercegem, nem volna-e kedved visszatérni Olaszországba?
Veled örömest! s honnan e rögtöni elhatárzás?
Lásd, ott ha mind feltámadnának is, kik szerelem miatt elvérzettek, sem
csinálnának olyan lármát, mint ezen országban érdekeink egyetlen
áldozatja.
Párbaj nemde!? s az egyik elesett?
Ugy van! de mindez legkevésbé sem bántana, de az nagyon geniroz, hogy e
miattam történt halálról, már az egész városban beszélgetnek.


SZÉP NAPOK.
Szép napok valának. A megelégedés és benső nyugalom napjai.
A közönség esőt kért, s a magas ég megadta.
Élvezhetém én is e napokat, s épen azért nem adnám magamat egy millo
zechinoért.
Irták pedig akkor az 1840-ik évet, s a vastagételek között a töltött
káposzta uralkodott.
Akkor husz éves valék; most harminchárom éves vagyok. Tizenhárom év óta
sok minden megváltozott, legészrevehetőbben azonban kedélyem változott
meg, s inaim ruganyossága. Megváltoztak azok is, kiket szerettem, s kik
engemet szerettek; arcaik megráncosodtak, szivük pedig gyengébben
lüktet. Boldogok, kiknek gyomruk jól emészt. Fájdalom! én ezt az
enyémről nem mondhatom.
1840-ben Vállajban laktam. Vállaj a legszebb sváb falu, Heim Mariska
pedig a legszebb sváb leány volt az egész világon. Abban az időben még
jobban birván szemeimet felnyitni, Maricsli az első pillanatra feltünt
előttem. Krumpliszedéskor ismerkedtünk meg, kukurica-morzsolás alatt
haladtunk az ismeretségben, dohánysimitáskor viszonyunk fait accompli
volt. Szerencsémet még tisztartó főnököm is irigyelte, kit, ha meg nem
halt volna, szerencsés lennék megnevezhetni; a holtakat azonban
békességben hagyom.
Mint minden pórleány, Maricsli szerette a csecsebecsét, s innen
magyarázható, hogy nemcsak fizetésemet huzta, hanem még adósságokat is