Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet) - 4

A hetes nem halált, a hetes örök életet érdemel. Ki ilyen szépséget
vissza bir utasítni, az olyan hetes halhatatlan.
S minő hirben áll Nora Kolosvárott?
Ragyogó hirben! Akarata márvány; erénye platina.
Saját kilátásaid?
A jelenben még göröngyös utakon járok, de rózsaszinü ég alatt.
Egyedül?
Többed magammal; több száz lángoló keblüeknek vagyok vezére.
Ha első találsz czélt érni, még akkor is meggyűl bajod követőiddel.
Át nem hágható határt vonok köztem és közöttök. Kezemmel kinálom meg
imádottamat; oltár előtt biztositom törhetlen hűségemről.
S ha visszautasit?
Meghalok.
Félóra mulva e bramarbas után a kolozsvári operában találtam magamat.
Normát adták. A cimszerepet Nora meglehetősen játszotta, koszorúkat s
tapsokat aratott; ki ügyességét, müvészetét ritka szépségü külsejével
összekötötte, gazdag jövőt jósolhatott Norának, fénykört nevének. Sever
kegyetlenkedett. Adalgisa ha vajból lett volna, sem játszhatott volna
lágyabban. A chorus demonstrálta, hogy a druidok sem voltak mentek a
bőgéstől.
Opera után Norával ugyanazon vendéglőben, ugyanazon asztalnál
vacsoráltunk. Társalgásában annyi könnyüség volt, hogy azt bármelyik
marquisnő születési gyengeségei is megbirták volna.
Midőn reám tekintett, felismert s kissé elpirult.
Nagysám a legkegyesebb müvésznő a világon, nemcsak a szinpadon, de még
azután is hagyja magát csodáltatni.
Azon különbséggel, hogy a szinpadon kivül nem szoktam szerepet
változtatni, s örökké Nora vagyok.
De nem mindenkinek?!
Mindenkinek, kiknek igényük lehet velem társaloghatni. Hogy kiknek van
joguk ez igényre, azt magam szoktam meghatározni.
Szinészliterátor ismerőm a fokhagymás rostélyosról a pacsulis Norára
emelé szemeit. Nem tartozhatott a jogositottak közé, mert Nora a helyett
hogy figyelmére méltatta volna, egy koppantó orru tanár tubákolásában
mélyedt el.
Parancsol vizet Nora nagysám? – kérdezé figyelmet gerjesztő hangon
szerelmes ismerőm.
Ma kizárólag pezsgőt és aszút ohajtok izlelni, válaszolt Nora hidegen.
Ismerőm hallgatott. Egy boutella pezsgő 3 pft, egy boutella aszu 2 pft
volt Kolozsvárott. Dacára e jellemzetes némaságnak, csakhamar pezgős s
aszús boutellák mutatkoztak az asztalon. Poharak osztattak körül, s
szinig töltettek.
A legkedvesebb Norma egészségeért.
Mindannyian fenékig üritők poharainkat. A szinészliterátor megmutatandó
mennyire imádja a müvésznőt, háromszor ivott egymásután.
Minden társalgási könnyüsége mellett, még meglehetősen mindennapi volt
Nora Kolozsvárott. Különben ennyi mindennapi lény között nem kis feladat
leendett ünnepi alakban mutatkozni. – Későbben több statiszták s
mindennemü és rangu szinészek jelentek meg. Végtelen zaj keletkezett.
Sokat evett, de még többet ivott a társaság. A nők versenyeztek
férjeikkel és kedveseikkel. Nora volt a legjózanabb közöttük, de azért ő
is belekönyökölt a becsináltos tálba, felforgatott egy pár poharat, s
éjfél felé megengedte magát öleltetni egy juristától. Még ez időben Nora
mindenekben hasonlitott azon papnékhoz, kik 1844-ben Thalia templomában
a müvészet istenének áldozának.
* * *
1850-ben Nora Párizsban a Servandoni utcában, egy a Saint Sulpice háta
mögött épült palotában lakott.
Juliusban egy délután nyitottam fogadó teremébe. Müvészi kezektől vésett
tölgyfabutorok, sápadt selyemmel bélelt székek, karszékek és pamlagok
ajánlkodtak a legszükségesebbek fedezésére és kényelemül. Nem volt semmi
a teremben, mi ma szükséges, holnap szükségtelen; a legkisebb tárgy
tanusitotta, hogy a birtokosné bir izléssel, feltünni akarás nélkül. A
legválogatattabb belföldi és külföldi növények illatoztak költői
rendetlenségben, élvezhetővé sőt kellemessé alkotva, az év e szakában
szokottan leverő és kellemetlen forróságot. Tengerzöld függönyeit Lebrun
festette, a plafond ékességei Tenardot dicsőíték.
A müvészi elismerés és méltánylat aranyból s ezüstből készült s igy
maradandó becsü emlékei, idősoros egymásutániságban hevertek, egy
ébenfából készült elefántcsont claviaturáju zongorán.
Midőn a terembe léptem, Nora bő fehér kaschmir reggeli öltönyben tükör
előtt állott, s hullámzó buja fürteit rendezte. Kedvesen mosolygott,
midőn megpillantott, s szives fogadtatásjelül fehér kezecskéjét nyujtá.
Köszönöm önnek, hogy meg nem feledkezett földijéről!
Földimről, s a müvésznőről, ki hazám dicsőség-koszorujába mindennap fris
virágokat tűz.
Mióta mulat ön Párisban?
Tegnapelőtt éjszaka érkeztem, öt nap mulva távoznom kelletik.
Előre is hizelegni merek magamnak, hogy ön mindennap meg fog látogatni.
Egymás mellett foglaltunk helyet a pamlagon. – Mint régibb ismerősök
bizalmasan csevegheténk a multakról is.
Megvallom, kissé meglepett Norának tettetésment természetessége, mégis
zavarodás nélkül köszöntem meg bizalmát.
Élnek-e még a praefectus, páratlan jószivü neje, s a jellemzetes hetes,
Sámuel?
Egyetlenegyszer sem találkoztam azontul velök az életben.
Barátom! különösnek fog ön előtt tetszeni, midőn azt állitom, hogy
szerencsémet egyedül a Samu ambitiojának köszönöm. Aajánlatom
visszautasitása költé fel lelkemben az önérzetetet, eltökéltem magamban,
hogy mit ő semminek sem tekintett, szépségem által kell boldogulnom. A
hetes s a mostani század philosophiája nagyon különböznek egymástól.
Samu belsőmet vizsgálta, s mert ugy találta, hogy az az ő belső
tökélyeivel ellenkezik, eltaszitott magától; a világnak a külső kell s
mert ugy találta, hogy arcom szép, termetem tökéletes, lábaim, kezeim
kicsinyek, felkarolt, fölemelt magához, s boldogított! Pelikán vezetett
a nagyvilágba, s csak akarnom kell: herceg vagy gróf karjain fogom azt
elhagyni.
Távozásom után vicomte Sengal foglalta el helyemet a pamlagon.
Másnap gróf Deforral ebédeltem Noránál.
Harmadnap marquise Segurral találkoztam.
Bizalmas akarok lenni önhöz, barátomhoz. Egy hónapja mult, hogy nem
éneklek, hogy nem játszom. A fiatal herceg Rohan megajándékozott
szivével, szerelmével. Mindkettővel sőt vagyonával is szabadon
rendelkezem. En a herceget viszont szeretem, nem azért mert gazdag és
hatalmas, hanem azért, mert fiatal, szép és szeretreméltó. Egy pár hetet
még Párizsban fogunk tölteni, azután Görögországba utazunk. Megismerni
az egész világot, az egész emberiséget, ez vágyaim legutolsója.
Beutazzuk a müvelt és müveletlen földrészeket, s hogy a herceg se
panaszkodhassék, egy pár év mulva visszatérek egyedül Magyarországba; a
herceg pedíg előlről kezdheti. A hercegek azt hiszik, hogy két év alatt
a mennyország is élvezhetetlen. Ha a hervadt nőket, miként a hervadt
virágokat emlékkönyvek foliantok közé lehetne rejteni, tartósabb
hajlamokról is hallana barátom.
Norát ötödnap is meglátogattam. A szokottnál komolyabbnak és
halványabbnak találtam.
Isten tudja mikor fogok utazhatni, egészen más tervekről kell
gondoskodnom.
Talán a herceg…
Igen a herceg,… vágott hirtelen beszédembe, olvassa ön ezen levelkét.
Illatos levélből következőt olvastam: – „Szerelmem! Meguntam életemet,
az minden változatosság mellett nem egyéb unalmas egyformaságnál.
Különccé kell lennem, hogy forradalmat csináljak salon életünkben.
Minden érdemünk abban áll, hogy különcök vagyunk! én par excellence az
akarok lenni, hogy mentül nagyobb érdemeim legyenek. Fogadd el kezemet,
s add érette a tiedet. Ha akarod, holnap Rohan hercegnének fognak
nevezni. Egészen a tied
Rohan.“
Olvassa el ön válaszomat. – Hercegem! A herceg kedvesét meglehetősen
játszottam; legalább a közönség s önnek baráti többször megdicsértek.
Meglehet a hercegnőt roszul fognám játszani, már pedig müvészi
dicsőségemet, ragyogó nevemet s koszoruimat királyi koronáért sem
veszélyeztethetem. A hercegek az igaz, hogy különcök, de a müvésznők még
különcebbek. Nora.“
S mit teendő lesz most barátném?
Énekelni és játszani fogok.
Nora, kit nőül egy rút hetes nem akart elfogadni, tiz év mulva egy
hercegnek adott kosarat.


AZ ERDŐDI KASZAMÁTÁKBAN.
1838-tól 1840-ig az erdődi vár kertrenéző tornyának azon teremében
laktam, melyben Kontrás Fridrik titoknok magát főbe lőtte. Kontrás
Fridrik igen kis ember, de igen nagy szamár volt, mit olvasóim is
azonnal el fognak hinni, mihelyest felfedezem, hogy szerelemféltésből
vetett kisszerű, de az akkori Pithaiser időszakban nagyszerü életének
véget. Lakosztályommal első pillanatra megbarátkoztam, noha takaritóném
Köpcös Náni egy reggel tizszer is állitotta, hogy Kontrás Frici feljár s
az embert halálra ijesztgeti. Én az élőktől egész életemben jobban
féltem, mint a halottaktól, s ez okozhatá, hogy Kontrás Frici megkimélt
csoszogó, suhogó, halovány és hideg látogatásaitól. Dacára azon
előzményeknek, mindazonáltal be kelle vallanom, hogy az erdődi várban
rémletes dolgok történtek, mi annál csodaszerűbb, mert ezen rémletes
dolgok épenségesen szobámban kezdődtek, de istennek hála az „erdődi
kaszamátákban“ végződtek.
Principálisomnak szeretetreméltó oldalai közé tartozott a későn
vacsorálás. Minden embernek vannak gyengéi s ez alapon principálisom
gyengéjét is örömest eltürtem volna, de az mégis szerfelett bántott,
hogy éjjeli 11 órától éjjeli 12 óráig, meddig t. i. asztalnál ültünk,
rendesen burgonya vagy svaicer sajt mellett ismertetett meg óriás
gazdasági theoriájával s még óriásabb praxisával. Felesége áldott jó
asszony volt, Gmundenben született s évenkint csupán tejfelből többet
csinált 300 v. forintnál. Gyermekeik nem valának. A nemesebb fajok
ritkán szoktak szaporodni. Rokonaik voltak, de azokat, istennek hála,
csak principálisom anecdotjaiból volt szerencsém ismerni. Principálisom
egyetlen tengeri-csutkáról órahosszat el tudott beszélgetni, felesége
pedig, ha véletlenül a lélekvándorlás került szőnyegre, annyira neki
keseredett a gmundeni rémes eseményeknek, hogy reggel mondtunk egymásnak
jóéjszakát, s én az ágy helyett a szérün vagy az ugaron nyugodtam ki
magamat.
Principálisom szerfelett félt a kisértetektől, az asszony ellenben bátor
volt. Mindezt én igen természetesnek találtam s velem mindazok, kik
Nostradamust és Spiagudrit figyelemmel átolvasták. Majd minden
kisértetnek meg van az a malitiája, hogy az asszonyokat nagyobb
szenvedélylyel üldözi s éjjelenkint főleg azok ágyaik felé közeledik.
A mi háromságunkon kivül még egy másik háromság is lakott a várban.
Kövér Peti a hetes, Egyenes Anica szakácsné és Pisze Bori a szolgáló.
Mulatságosabb háromságot még Patavia sem teremtett, pedig ő ugyancsak
sok bolondot karcolt egy rakásra. Kövér Peti végtelenül száraz volt és
legalább 7 láb magas, bátran beillett volna a mainzi münsterbe
meszelőnek; Egyenes Anica olyan görbe volt, hogy mig balkezével
csizmaszárát sem igazgathatá, jobb kezével tyukszemeit a legnagyobb
kényelemmel vagdalhatta; Pisze Bori nemcsak pisze volt laplandi
kiadásban, hanem sejpitett is, és Stromayert a világért sem tudta volna
kimondani.
Mindszent napja volt, a megholtak ünnepe s a kisértetek nagyünnepe. E
nagy napon a halottak megmozdulnak sirjaikban, az élők ellenben
mozdulatlanul ülnek szobáikban, minthogy e napon rendesen hüvös őszi
szél fütyörész, s a hideg eső ugyancsak hull alá. E jelentős nap
csendesen hanyatlott lefelé, minek én annyival inkább örültem, mert ebéd
alatt egy paszternáktól csömört kaptam. Elhatároztam magamban, hogy
vacsorára, nehogy gyomromat megterheljem, csupán 8 lágy tojást fogok
megenni. Határozatomat státuscsin nélkül hajthattam végre. Vacsora után
azonnal szobámba vonultam s végig nyulva pamlagomon a megholtakról
kezdtem gondolkodni.
Eszembe jutott először is Gottesmann Ábráhám hitelezőm, a halhatatlan
halandó, historiai egyéniség, az egyetlen ember, ki mint hitelező kegyes
volt a váltókifizetés előtt nagy szemeit örökre lehunyni. Én általa
megértem azt, mit Don Cesar de Bazan s vele tőbb milliók meg nem értek,
én szemléltem hitelezőt, én hallottam hitelezőt meghalni. Légyen neki a
föld oly könnyü, mint milyen nehéz volt nékem az én adósságom.
Eszembe jutott másodszor Juliska barátom, ő addig iszogálta a mákonyt,
mig örökre elaludt. Juliska rendkivül szeszélyes volt, mégis jobban
szeretém őt Ferkónál.
Eszembe jutott az incorrigible Panni.
Az incorrodible Fánni.
Az invincible Hánni.
Az incomprehensible Nánni.
Ennyi érdekes le, ugyan miért ment le.
Eszembe jutott nem tudom hogy hogy nem Kontrás Frigyes is, és
emlékezetemet ugy lekötötte, mintha az Ancienne regime valamelyik
táblabirója szerint vallatni akartam volna. Már emlitettem, hogy a
halottaktól nem félek, de mindszent napján Frici mégis kellemetlen
hatást gyakorolt kedélyemre.
Künn egészen ismeretlen nótát fütyörészett a szél, ablaktábláimat a
hideg eső egészen a la Hoffmann kopogtatta. Olyasmit éreztem, mintha
fáztam volna. Sötétben morfondirozván, mindenekelőtt gyertyagyujtásról
kezdtem gondolkodni. Mig a gyufákat megtaláltam, térdeim kicsiben hogy
össze nem törtek alattam. Máskor a legelső is azonnal meggyuladt, most a
harminchatodikkal is alig birtam világot teremteni. A mint a gyertya
világolt, térdeim erősbülni kezdének s hideglelésem szünni kezdett. Az
isten áldja meg a szappanosokat, meg minden gyufakészitőt, még Irinyi
János barátomat is.
Pamlagom közel esvén bizonyos misteriosus szeglethez, a kandalló mellett
foglaltam helyet, csakhamar azonban feltünvén a kémény, sötét, kifelé
tartó üregével, ágyam mellé telepedtem, honnan ismét egy homályos
olajfestés riasztott a ládámra. Ládám már nagyapám korában recsegett,
mégis elhitettem magammal, hogy e recsegést ma hallom először. Minden
recsegésre egy egy jégcsapot huztak rajtam keresztül.
De minek hallgassam e recsegést, mikor nem vagyok vele muszáj!?
Olvasó asztalomhoz széket helyeztem s egy iró novelláit nyitottam fel,
oly iróét, kiről bizonyos voltam, hogy munkáiban sem szellemmel, sem
szellemekkel nem találkozandom. Egy negyed óra alatt három személy
meggyilkolását s tizenhárom személy megkinoztatását kellett végig
olvasnom. Egészen elérzékenyültem. A helyett hogy könnyitettem volna,
még nehezitettem sorsomon. Lelki állapotom megfoghatlan lőn előttem,
álmodni sem mertem volna valaha, hogy remegni is tudok.
Hegedűlök – gondolám magamban, ha ez nem segit, trombitálok, oly
kisértet nem létezik, kit a trombita el nem riaszt, a trombitától az
ökrök sőt a vadállatok is megfutamlanak.
Akaratlanul a halotti indulót játszottam Dom Sebastianból. A második
huzásnál megállottam s épen valami vigabbról gondolkodtam, a mint gyenge
nesz érinté füleimet. Mozdulatlanul állottam meg, mint Camillo első
felléptekor a Convent-Garden szinházban. Hajam rendes állapotjában sem
szokott fekünni, de most észrevehetőleg felállott. Figyelni kezdettem.
Siri csend honolt szobámban. Nem szeretem a lármát, de most
örülendettem, ha a Druidok bőgtek volna. Kiállhatlanabb csend soha sem
boszantott. Ismételve nyultam hegedűm után, az első huzásra azonban az
elsőnél valamivel erősebb nesz villámlott fülembe. Letettem a hegedüt és
vonót, s egy érzékeny, de hangos monologban tudattam ismeretlen
vendégemmel, hogy ugy ijesztgessen, miszerint irgalmatlanul lepuffantom.
Szélfüty és esőkopogás válaszolt szavaimra.
Hirtelen a vakablakhoz rohantam s ugyancsak meghuztam rhumos
boutellámat. Ugy éreztem, hogy nem jól érzem magamat. A malheur ritkán
jő egyedül, ha egy jő, jő több is. Órámat is meg kellett tekintenem.
Háromnegyed mult tizenkettőre.
Huh! megrázkódtam.
Egy erősebb széllökés megrázkodtatá nemcsak az ablaktáblákat, hanem a
plafondot is.
Annyi erőm maradt, hogy fegyveremet magamhoz ragadjam, s felhuzzam. Az
egész egy másodperc műve volt.
Csakhamar azonban elkomolyodtam.
Ki árnyékát akarja meglőni, szamár, de ki kisértetet akar lőni, az nagy
szamár. Fegyverem előbbi állásába helyeztem.
Kedvem lett volna kiabálni. De a nevetségessé tételtől még jobban
féltem, mint a kisértetektől. Hatalmas döbörgő léptekkel kezdtem fel s
alá sétálni. Azt kellett tapasztalnom, hogy a félelem olyan betegség, a
min csak bátorsággal segithetni. Eltökéltem magamban, hogy bátor leszek.
Kinyitottam ablakomat, s a kertbe tekintettem; a fák, bokrok stb.
egészen más alakban mutatkozának, mint szokottan, alig tudtam fejemet
künnről visszavonni s az ablakokat ismét bezárni.
Minden halott eszembe jutott, kiket valaha kiteritve szemléltem.
A hosszu fekete selyemöltönyök, fekete harisnyák, fekete hálósipkák,
mint megannyi kisértő rémek vonultak el szemeim előtt.
A helyett, hogy kevesbitettem volna, még magam szaporitottam a
phantomokat.
Rugóval ellátott falórám agyvelőt fagylalólag verte a tizenkettőt.
Másszor ha huszonkettőt ütött, sem ijesztett meg ennyire.
Térdeim ismét inogni kezdének, hajszálaim érezhetőleg emelkedtek, szivem
hallhatólag dobogott.
Egy percre elszégyeltem magamat, s hangosan felkacagtam. Későbben
örömestebben sirtam volna, de nem lehetett. Tisztán, hallhatólag
kivehettem, mint sétál valaki szobám falai között a padlásról a
kaszamátáknak lefelé.
Ez ő! Kontrás Frigyes! suttogtam fogvacogva, s reszketve meredeztem egy
helyben. „Minden igaz lélek dicséri az istent.“ e szokásos praeservativa
készen állott ajkaimon.
Szobám falai között minden lecsendesült, de künn a folyosón idegrontó
lábcsoszogást különböztetheték meg.
Nagy Isten! körül került, hogy szobámban ijeszszen nyavalássá. A
legszélső szegletbe vontam magamat, s szemeimet eltakartam, bár csak
mindenem eltakarhattam volna. Mindennemü megrontó eventualitások végig
cirkáltak agyamon, s sua forma elborzadtam. A lábcsoszogás mindinkább
közeledett.
Az én végem sincs messze. Még az is elhagyott, a ki senkit sem szokott
elhagyni: a reménység.
Csak néhány lépésnyi távolságra lehetett már szobaajtómtól.
Meredten néztem, majd ismét eltakartam szemeimet. Küzdöttem, mint kit
bekötött szemmel ledérdepeltettek a főbelövési itélet végrehajtása
előtt.
Hallottam mint tette a kilincsre csontkezeit. Benyitott. Akaratlanul
felé pillantottam. Hófehér mezben jelent meg, hófehér pofákkal.
Eszméletlenül estem arcaimra.
Nem tudom mennyi idő mulva principálisom jajveszékléseire ébredtem fel
eszméletlenségemből. Principálisom szólitott, de még mindig Kontrás
Frigyes állott előttem.
„Minden igaz lélek dicséri az istent.“
Én is dicsérem uram, de jőjön segitsen! válaszolt Kontrás a principális
hangjain.
Távozzál elkárhozott – szólj mit kivánsz?
Uram segitsen, mert meghalok ijedtemben; szobám falai között Kontrás
kisért.
Nagy isten mi lelte önt!? Csak nehezen ismertem principálisomra.
Megriadva odahagytam szobamat, hogy önhöz szaladhassak, utközben az
udvaron a meszes gödörbe zuhantam. Halál elől, halál hátul, halál
mindenfelé.
Ezeket mondva, hosszasan beszélte el a mit tapasztalt s a mit hallott.
Ő épen ugy, miként én borzadva hallgatta a falközötti kisértetes sétát,
s ő is miként én azt tapasztalta, hogy a kisértet a házszinről a
kaszamáták felé törekedett.
Soha sem láttam magamat nevetségesebbnek, mint a principálisban, minek
következtében elhatároztam tőbbé soha nem félni, s hosszas vitatkozás
után principálisomat is rávettem, hogy a kasamátákat együtt látogassuk
meg, s ha lehet a kisértetről saját szemeinkkel meggyőződjünk.
Kérésemnek nehezen, de mégis engedett.
Mindenekelőtt egy rőfös viasztyertyát nyomtam a markába.
Viasztyertyát azért adok principálisurnak, mert viasz a legfelségesebb
antidotum a kisértet ellen; a viasztól csak az olyan Potifárné-féle
kisértetek nem remegnek. Komolyan meghagyom, hogy mindenütt nyomban
kövessen.
Kedves öcsém uram, nem jobb volna, ha magába menne?!
Mindenből meglátszik principális uram, hogy nem szeret olvasni, különben
tudhatná, hogy a kisértet két embernek soha sem szokott mutatkozni, vagy
ha néha mutatkozik is, elveszti az erejét.
Hátha mégis találkoznánk vele, mit mondjak?!
Semmit. Majd beszélek én principális ur helyett is.
Ő viasz-, én fagygyu-gyertyával kezemben, ő reszketve, én bátran
haladtunk a penészes földalatti üregben.
Nagy hordó mellől több denevér repült fel. Principálisom elsikoltá
magát, a viasztyertyát elejtette, s egy kisebb hordón keresztül esett.
Kedves uram öcsém, eresszen engem haza, menjen egyedül, meglássa itt
halok meg a kaszamatákban.
Ha fél principális ur, nem bánom, hagyjon magamra, de azt előre
megmondom, hogy én vissza nem kisérem.
Miként gondoltam, ugy lőn, nem mert visszamenni.
Semmitől se tessék tartani… eszembe jutott a talismán, melyel minden
ördögöt legyőzök, kezemmel valamit csinálok, s csak ennyit mondok:
Katra, hatra, latra,
Kuszi, buszi, gyuszi;
Dögröm, bögröm, ögröm,
Csőbe, lőbe, főbe.
Vigyázva haladtunk, kivált a principális nem csak nagy szemeit, de még
nagy füleit is felnyitotta.
Közeledtünk a kaszamáták vége felé.
Principálisom ismét elsikoltá magát, mozdulatlanul megállott.
Uramöcsém, én látok valamit mozogni!
Csendesen principális ur! ön jól lát, én is látom Kontrás Frigyest.
Pár lépéssel előbb állván principálisomnál, három macskafiut, s a
kandurt azonnal felismertem.
Principális ur meg ne mozduljon, én közelebb megyek s megszabaditom a
szerencsétlen titoknokot. Mintegy husz lépést előre haladtam. Állásom
ugy intéztem, hogy én mindent, principálisom semmit sem látott.
Nőstény macska fiait szoptatta, a lyukas falakon keresztül a padról
hordta azoknak az eleséget.
Miért nincs sirodban nyugalmad, szerencsétlen Kontrás? kérdém
ünnepélyesen.
Más hangon még ünnepélyesebben válaszoltam magam magamnak:
Titoknok koromban esküvel fogadtam egy szerencsétlen irnoknak, hogy
ispánná promoveáltatom, eskümet meg nem tartva haltam meg. Mig valaki
nem könyörül rajtam, s egy irnokból ispánt nem tesz, kóborolnom
kelletik; még egy ut van megmentésemre, ha egy gyermektelen inspectort
halálra ijesztek, akkor is megszabadulok. Ma holnap kénytelen leszek ez
utolsó módhoz folyamodni, miután száz évig hiában várakoztam.
Hallja principális ur?!
Hallom egyetlen szerelmes uramöcsém, igérje meg Fricínek a nevemben,
hogy pár nap alatt uramöcsémből ispánt teremtek.
Hallod ezt Kontrás?!
Hallom!
Megnyugszol az inspector ur igéretében?
Megnyugszom!
Akasztófa gazember, még halálra íjeszthetett volna, pedig hidd meg
kedves öcsém, hogy régen feltettem magamban, miszerint ispánt csinálok
belőled.


A VIASZALAKOK MŰTEREME.
Egyetlen figyermekének kellő kiképeztetése tekíntetéből Lomby 1843-ban
Pestre költözött. Lomby Tivadar, a nagyreményü csemete oldala mellé a
legnevezetesebb mesterek szereztettek meg, s a készpénztől, mi
legnagyobb mennyiségben találtatott a dúsgazdag családnál, a convenience
és etiquette legszélsőbb szabályaig, semmi sem kiméltetett, csakhogy a
szeretett egyetlen fiu mint tökéletesen kiképzett ifju adathassék át a
társaságnak. A termékeny és tiszta földben buján fogamzanak meg a
gonddal választott, s gonddal elvetett jó magok, s a mesterek
sikerkoronázottan s a szülők megelégedésével hagyták oda a Lomby
családot.
Lomby mint jelentős állásu állam-hivatalnok, Tivadarnak is e pályán
ohajtott fényes jövendőt; miért azt előlegesen oldala mellett kivánta,
az e pályán készülők legszükségesebb tanulmányaiba beavatni. Tivadar itt
is, mint eddig mindenütt, eleget tett atyja várakozásinak. Lomby semmit
sem kivánt egyebet tartós életnél, hogy igy fiának előmenetelét
szemlélhesse, s a legnemesebb őrömeket élvezhesse.
A szülők rendesen későbben szoktak arról gondolkodni, mi az ifjuvá
fejlődött gyermek kebelében, annak idejében elkerülhetlenül lobot vet: a
szerelemről.
Tivadar 1846-ban ismerkedett meg bizonyos ügyvéd hirhedt szépségü alig
17 éves lányával: Stefaniával.
Az ügyvéd, pereivel lévén elfoglalva, Stefania nevelése kizárólagosan
anyjára bizatott, ki, legtöbb nagyvárosi anyák példájakint, minden
figyelmét, minden tehetségét leánya külsejére forditotta; a benső élet,
a lélek kifejtendő nemesebb tulajdonai pedig elhanyagoltattak. Stefania
külseje mindenfelé magasztaltatott, lelki tulajdonairól azonban legjobb
ismerősei is örömest hallgattak.
A világ- és emberismeret valamennyi tudományok legnehezebbike, és
egyszersmind legszükségesebbike. A mesterek s tanitók között is kevesen
birnak e tudománynyal, s Tivadar is, minden kellő kiképeztetése mellett,
nem dicsekhetett az azokbani jártassággal.
Tivadar szabad idejét Stefaniánál töltötte; az érzelmek csakhamar
kicseréltettek; s mindketten, ifju és leány boldogoknak vallották
magokat. A szerelem olyan érzés, mely a lehető legrövidebb idő alatt
mély gyökeret ver, de melynek kiirtására azután igen igen hosszu idő
kivántatik. Az ügyvéd csak annyit tudott, hogy Lomby Tivadar udvarol
leányának, s a gazdag szeretetreméltó ifju irányában nem voltak
kifogásai; a Stefania anyja azonban nem csak kifogásokat nem tett, hanem
minden tehetségeit arra forditotta, hogy a viszonyt mindinkább
elősegélje, azt tartóssá tegye, s az érzelmi lobot mind a két részről
kiolthatlanná varázsolja. Czélt látszott érni, mert ifju és leány
nemcsak végtelenül szerették egymást, hanem a társasélet divatszótára
szerint, örök hűséget esküdtek egymásnak.
Tivadar a következő évben királyi táblai ülnökké nevezteték. A táblai
ülnökség abban az időben olyan hivatal volt, melynek csarnokából a
legjelentősebb és legfényesebb hivatalok teremébe is benyithatandott, ki
magát észbeli, s lelki tulajdonai által kitüntette. Az öreg Lomby igen
jól gondolkodott, midőn fiához igy szólott:
Tivadar, csak akarnod kell, s családunk fénye és dicsősége általad
nemcsak emeltetni fog, hanem halhatlanitathatik is.
Tivadar minden kellő kiképeztetése mellett örömestebb gondolkodott
nyugalmas házi boldogságról, mint halhatatlanságról, s a fény s dicsőség
helyett Stefania jutott eszébe. Még azonban kissé koránlotta ártatlan
viszonyát atyja előtt felfedezni.
Ez időszakban látogatta meg az öreg Lombyt dúsgazdag rokona Folyamy
Arnold Nógrádból, egyetleányával Valeriával. Az öregek szinte agyon
fojtogatták egymást örömükben; tizenötévi távollét után nagyon jól esett
a viszontlátás a távolrokonoknak, iskolatársaknak és barátoknak. A
gyermekek valamivel tartózkodóbbak voltak egymás irányában, de azért
Tivadar mindent elkövetett, hogy Valeria ne unatkozzék, hanem mentül
kellemesebben időzhessen. Egy hét kölcsönös mulattatások közepett folyt
el, mely idő alatt Lomby Valeriát nemcsak kiismerte, hanem megis
szerette. Hasonló történt Folyamyval Tivadar irányában.
Egy reggel mig Tivadar hivataloskodott, a két öreg összeült, és komoly
beszélgetésbe keveredett.
Egyetlen gyermekem, szeretett Tivadarom jövendőjére nézve megvolnék
nyugodva, csupán bekövetkezendő házassága aggaszt még némileg. A jó nő
legfőbb kincs e világon, a rosz nő ellenben mindent, még a jövendő
boldogságot is kockáztatja.
E kérdést érdeklőleg egyetlen Valeriám nem kevesebb gondot ád
Tivadarodnál. Sőt én talán méltobban aggódhatom; egy férfi mint erősebb,
mindenkor könnyebben dacolhat a sorssal és körülményekkel, biztosabban
rendelkezhetik magával és nejével; de a gyenge nő, nevezetesen szeretett
Valeriám, ha roszul választott, nemcsak magát és boldogságát gyilkolta
meg, hanem őseim, és saját magam ötvenévi becsületes keresményét is a
levegőbe szórhatja.
Arany szavak! az okosság épen azért tanácsolja, hogy e komoly ügyet
érdeklőleg, még éltünkben ugy rendelkezzünk, hogy holtunk után békén
nyugodhassunk s boldog gyermekeink áldólag emlékezzenek neveinkről.
Gyémánt szavak! bolondnak nevezhetnők, ki el nem fogadná, s alá nem irná
azokat. Szólj hát valami okosat.
In senibus consilium. Mint öregebbtől te tőled várom az előzményeket.
Nem restellem megvallani, hogy e tárgyban végtelenül gyenge vagyok,
boldogult nőmet is szegény Márton testvérem kérte meg számomra. Te nagy
kópé voltál fiatal korodban, te törd meg a jeget, különben itéletnapig
sem gázolunk át a folyamon.
Körülnéztél-e már a férfiak között, szemeltél-e már ki valakit Valeriád
számára?
Egyetlen egyszer jutott eszembe, hogy a leány nőnek van teremtve, akkor
is örömestebb láttam volna a papot, mint a vőlegényt; harmadéve