Megtörténtek és megtörténhetők (1. kötet) - 2

alterumtantumot, szép csendesen visszavonultak, s magára hagyták a
megriadt angolt, jó sajtjaival és liktáriumával.
Hollófekete paripán azon percben a kocsi előtt termett a rablóvezér.
Vörös mantillban volt, arany hímezésekkel, fekete barettjén fehér toll
hullámzott alá. Külseje a vezérnek vonzó volt és érdekes. Magas sugár
termet, fekete fürtök és szemek, barnás bajusz és barkó a szebb férfiak
közé sorozták a büszke labradoresket.
Uram! meltóztassál kiszállni! ezt oly jól ejté ki angolul, hogy a lord
hirtelenében azt gondolhatá, miszerint Londonban Boz Dickenssel
conversál.
A lord engedelmeskedett.
Van-e pénzed gentleman?
Van, de nem hordom magammal, assignátáim vannak több spanyol kereskedő
házakra.
Assignátákkal nem bajlódunk, hát mit viszesz magaddal?
Sajtot és liktáriumot!
Mind a negyvenen elkezdtek nevetni.
Látszik, hogy angol vagy, a sajtot meg liktáriumot fedezet mellett
cipeled magaddal.
Ti pedig látszik, hogy spanyolok vagytok, nem tudjátok mi a jó.
Elmehetsz, de egyszersmind tudathatod a világgal, hogy St. Jago di
Compostella és társai a sajtos és liktáriumos szekereket megkimélik.
Az angol szép csendsen utnak eredt, s a legelső állomáson mindent
elbeszélt.
Idegen utazók ez eseményből meggyőződhettek, hogy Spanyolországban
sajttal, és liktáriummal bátran utazhatnak.
Az esemény mint villám terjedt el a manchai tartományban. A hatóság
katonaságot, alguazileket, sbirreket, parasztokat, és vérebeket inditott
St. Jago felkeresésére, s elfogására.
St. Jago épen két héttel korábban tudta meg, hogy üldözőbe fog vétetni.
Mielőtt mentő tervekről gondolkozhatott volna, elrabolt az üldözésre
kirendelt katonaosztály parancsnokától két lovat, s 200 darab aranyat,
egy alguazilnek levágta a jobb fülét, két sbirrt megpofozott, a
parasztokat pedig megvendégelte s velök eskü melletti barátságot kötött.
A vérebekkel nem találkozhatott, azokat már jóval előbb elzárták, és
koplaltatták, hogy a mint kieresztik, St. Jagot, azaz őt, haladéktalanul
felfalják.
A nagyszerű üldözési, s elfogatási munkálatok rettenetes hűhóval
megkezdettek. Az egész tartomány talpra állittaték, s oly szigorral
fogtak az üldözéshez, hogy még a privát rablók is megijedtek, dacára a
születési, rangosztályzati, s más mellékes salvaguardiáknak.
St. Jago Sierrában hallotta ez eseményeket, s mint megtért bünös,
dicsérő beszédeket tartott a spanyol rendőrségről. Sierrában azonban még
sem maradhatott.
St. Jago üldöztetése nyomán 2000 rabló került hurokra, bele nem
számitván a kisebb tolvajokat, kiket majd mindenütt előbb utóbb szabadon
szoktak bocsátani.
Egy történetiró ezek következtében St. Jagoról ugy emlékezik munkájában,
mint a la manchai kerület rablóktóli megtisztitójáról, s őt az utókor
emlékezetébe ajánlja. Innen eredhetett későbben a meghasonlás, miszerint
St. Jagot némelyek rablónak címezték, mig mások azt állitották, hogy St.
Jago volt a legbecsületesebb nobili.
Husz évvel későbben egy spanyol conversations-Lexiconban St. Jagoról
ezeket olvastam:
… Salamankában a philosophiai tanulmányokat kitünő szorgalommal
hallgatta, bizonyos szerelmi kalandok miatt azonban kényteleníttetett
Salamankát odahagyni. Toledoban á la don Juan lépett fel, az
előbbkelőknek leányait szerencsétlenné tette, a szobaleányokat ellenben
boldogitotta, ivott és kártyázott, sőt adósságokat csinált, melyeket
soha sem akart kifizetni. Először emlitett hibáiért maradhatott volna,
de hitelezői addig üldözték, mig meg kellett szöknie. Cadixban
megházasodott. Ha meg nem házasodik, talán mint Spanyolország legnagyobb
férfiainak egyike fog meghalni. Vannak irók, kik azt állitják, hogy
rablóvezér is volt, sőt mint ilyen, üldöztetett is. Azért, hogy sajtot
és liktáriumot rabolt tréfából, vakmerőség illyesmit állitani. (Furcsa a
historia; épen arról vádolják, minek ellenkezőjéről lord Chester is
bizonyságot tehetne. (Az én megjegyzésem). Bizonyosabb, hogy Cadixból
Magyarországba szökött, és Szathmáron mint szorgalmas magántanitó
halálozott meg. (A szathmári lyceum históriáját ha átlapoztam, ez utolsó
állitás valóságáról vagy valótlanságáról bizonyosabban szólhatok. (Az én
megjegyzésem.)


FENICE.
Spanyolországban történt, hol melegebb az égalj, forróbban pezseg a vér,
erősebb a szenvedély.

1.
Don Aquilar egyike volt a leggazdagabb spanyol nemeseknek. Sevillában
márványpalotája volt, Sevilla körül regényes villákat birt, a tengeren
kereskedőhajói cirkáltak. – Don Lancas koronát viselt cimerében,
Sevillán kivül egyetlen fája sem volt, a Ventadore-utcában erős és 10000
darab aranyat érő házán 15000 arany volt betáblázva. Százezerszer
szegényebb, de huszezerszer büszkébb volt don Aquilarnál. Mindkettő
spanyol volt, és nemes; mint barátok szerették egymást.
Don Aquilar midőn jó kedvet akart magának teremteni, urodalmaira
gondolt, megszámlálta aranyait, s végig tekintett gyémántjain. Don
Lancas gyönyörködendő, őseit sorolta emlékében, s 16 éves leányát
Fenicét szemlélgette. Mindketten csak egyetlen tárgy után vágyakodtak,
Don Lancas gazdagság, Don Aquilar Fenice után.
Mint jó barátok osztozának örömeikben, és fájdalmaikban, elbeszélgették
egymásnak vágyaikat, ohajtásaikat, sőt annyira szerették egymást, miként
elhatározták, segiteni egymáson. Don Aquilar kincseket igért a
hatvanötéves don Lancasnak, don Lancas pedig nőül igérte 16 éves
leányát, Fenicét a hatvanéves don Aquilarnak.
Az egyik kincseket adandott a sírnak, a másik tavaszt a télnek. A nagy
uraknak más számtanjok van, mint nekünk szegényeknek, nálok sokszor
összeadás, mi nálunk elosztás volna; ők azt hiszik, hogy a szívből is
lehet törtszámot csinálni, s a homogeneumok s heterogeneumok
összeadhatók.
Don Aquilar soha egy szóval sem kérdezte Fenicétől, tudná-e őt szeretni.
Don Lancas szemlélte gyakorta leánya könyüit, dé látta barátja kincseit,
s gazdagságát is, s kinyilatkoztatta, hogy megőrül, meghal, ha Feenicéje
ellentáll akaratjának. Fenice nem akart atyagyilkossá s engedetlenné
lenni, már 9 éves korában tanulta: „Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy
hosszuéletü lehess a földön.“
Arra senki sem gondolt, hogy sokszor a tisztelet épen az, mi az embert
ideje korán elöli.
Az esküvő aug. 20-ára határoztatott.
A reggel derüs éggel köszöntött be; a fénylő nap sugárai vakitólag
törtek meg az Aquilar palota lemez-fedelén, s átlopódzva a vérvörös
függönyök aranyhimzésü szegélyei között, mesésországot teremtének, a
keleti fénynyel butorzott teremekből.
Don Aquilar mámoros volt az örömtől; őrült ábrándjában azt gondolta,
hogy még az égiek is kedveznek személyének, s nagyobbitani ohajtják
gyönyöreit. Azt hitte, mit vele együtt több grandok hisznek, hogy a nap
is ő miatta ragyog fényesebben, azt hitte e fűszerszámos hulla, hogy ha
ő nem volna a világon, és társai, a szegény népnek holdvilágnál kellene
izzadni, és fáradni, hogy éhen el ne veszszen, hogy mindennapi kenyerét
kiérdemelhesse.
A derűs éggel, egy borus arcu lovag is jelent meg Sevillában. Közel,
ezen a történetben nevezetes ó városhoz, egy kisded városkában a
Quadiana torkolatnál Ayamonteban élt egy halász, kit becsületességénél,
és ájtatosságánál fogva az egész vidék ismert, szeretett, s közönségesen
csak Pietro Padre-nak nevezett. Ezen halásznak egyetlen figyermeke volt
Carlos. – Az öreg halász minden jövedelmét Carlos nevelésére forditotta;
Salamancában öt évig fizetett érette a sennoroknak, beutaztatta vele
egész Spanyolországot, s midőn tudományokban és tapasztalatokban
gazdagon mint 24 éves ifju haza jött, e szavakkal irta át neki kisded,
de rendezett birtokát:
Becsületes nevet, és becsületesen szerzett kisded birtokot adok neked
át, szeretett Carlosom, igyekezzél mindkettőt megtartani, gyarapitani,
és szeresd atyádat.
Carlos könyüs szemekkel vette át szeretett atyjától, mit az becsületesen
meggazdálkodott, megcsókolta az öreg kezét, s kimutatta neki a
kiérdemlett nyugalmat. A jó tanácsot pedig elfogadta, megköszönte, s
megesküdött, hogy a szerint fog cselekedni. Carlos szavát betüértelemben
megtartotta.
A borús arcu lovag, ki Sevillában don Aquilar menyekzője napjának
reggelén megjelent, az öreg Pietro Padrenak gyermeke Carlos Cuentas,
Sevillában épen olyan ismerős volt mint Ayamonteben. Az alsóbb osztályok
szeretettel, és bizalommal viseltetének iránta, saját köre baráti
érzelemmel, és részvéttel ölelte, a magasabb körök tisztelték. Ő volt a
szegények atyja, tanácsadója, ügyvédje, baráti büszkén vallották őt
magukénak, a magasabb körök örömmel beszélgetének lovag tetteiről.
Carlos Cuentas a Ventadore utcában egy kisded, de tiszta épület előtt
állott meg. A nélkül, hogy a ház lakóinál beköszöntött volna,
átszolgáltatta paripáját, egy már többször igénybe vett domesticus
kényszolgálatának, rendbeszedte öltönyeit, s a jövő percben Don Lancas
fogadótermében megjelent.
Az öreg Don Lankas összehuzott szemöldökkel és boszusan fogadta Carlos
Cuentast.
Uram don Lancas! én szerettem, szeretem, és fogom szeretni ön nemes
leányát Fenicét.
Tudom Carlos Cuentas! – felelt büszkén a Don – ahhoz önnek teljes jogot
adtak törvényeink. Fenicét szerethette volna bárminő labradoreszk, s
nekem tűrnöm kellett volna. De leányom Fenice kezével mint atya én fogok
rendelkezni. Bár mikor is szivesebben láttam volna önt Carlos Cuentas!
Fenicének ma lesz menyekzője Don Aquilarral! Vannak illedelemszabályok,
melyeket a középosztályok lovagjai is megtartanak. Carlos Cuentas sokba
mertem volna fogadni, hogy önt ma látni nem fogom.
Változhatlan akaratja önnek uram, hogy leánya Fenice Don Aquilar nejévé
legyen.
Élve vagy halva Carlos Cuentas, de leányom csak a don neje lehet!
Uram! s Fenice mit szól ön parancsára?
Carlos Cuentas; ez kissé szabálytalan kérdés, de annyit tudhatna ön,
hogy midőn parancsolunk, nem gondolkodunk arról, mit szólanak
parancsunkra.
Engedje meg uram, hogy egyetlen szóval bucsuzhassam Fenicétől.
Akaratommal s tudtommal ezelőtt sem találkozott ön soha Fenicével,
akaratommal s tudtommal most még kevésbé találkozhatik; mint leánynyal,
esküszöm, egy szót sem fog ön többé szólani, mint asszonynyal pedig
Fenicével don Aquilar fog rendelkezni. Isten önnel… Don Lancas ezeket
mondva megfordult, s egyedül hagyta Carlos Cuentast.
Az ifju fülig pirult, hirtelen kardjához nyult, de csakhamar feleszmélt
ingerültségéből, s lassu léptekkel távozott.
Amint a Lancaspalota balszegletén haladt volna, a magasból egy csaknem
egészen rohadtnak látszó narancs gurult a kövezeten elébe, s egy alig
észrevehető pszt! – hangzott. Carlos hirtelen feltekintett, de senkit
sem láthatott. A narancsot gondolkodva felemelte, s csakhamar egy
következő tartalmu levelkét vont elő belsejéből.
Sevilla, esküvőm napján Aug. 20. 17**
Én Carlosom!
Hallottad atyám akaratját, s most nem titok többé előtted, miként ohajt
felőlem rendelkezni. Meghalok érette, hogy ő ne haljon meg hiusult
nagyravágyása következtében. Légy meggyőződve én Carlosom, hogy egyedül
téged foglak szeretni. Egyetlen ohajtásom vajha veled még egyszer
találkozhatnám. Isten veled! örökre tied.
Fenice.
Látni foglak, ha többször nem, egyetlenegyszer, ha mindjárt életembe
kerül is.
Carlos Cuentas még az nap visszalovagolt Ayamontébe, hosszasan beszélt
atyjával, sőt meglátogatta egy két bizalmasabb szomszédjait is, mire
azonban a sápadt hold felmerült a láthatáron, egyedül haladt sötét
gondolatokba mélyedve Sevilla felé.

2.
Az Aquilar-palota egyike volt a legszebb palotáknak Sevillában; körözete
egy spanyol mérföldet foglalt el, melynek közepén százados fák közé
temetve magaslott, s főajtóval a Salvadore utcára nyilt.
Az esküvő esteli 6 órakor ment végbe; kik jelen voltak, egyhangulag
állitották, hogy Fenice igen halovány volt, s hogy az öreg Don is
észrevehetőleg reszketett. A nagy urak rendesen nagy philosophusok; az
öreg ur is belátta az esküvő alatt, hogy Fenice örömestebb ment volna
nőül a szegényebb Carlos Cuentashoz, mint a gazdagabb Don Aqilarhoz. A
dicsvágy és hiuság azonban ritkán enged a philosophiának, s az öreg Don
Aquilarnak nem kellett szerető, hanem feleség.
Az Aquilar-palota teljes fényben és pompában fogadta a vendégeket. Az
előcsarnok ki volt világitva, az oldalszárnyakon és Facadén a gombostűt
is meg lehetett volna találni, a gránitlépcsőzeten virágok diszelegtek
minden oldalon. A teremek és csarnokokból vakitó fény özönlött; olykor
benyitásoknál kivülről is láthatók valának, a szőnyeg, faragvány, és
szobrászat remekei. A selyemfüggönyökön átlopódzott fénysugarak illatos
fák zöld levelein törtek meg; kik kivülről bámulták e fényt és pompát,
azt hitték, hogy e palotában csak mennyország lehet, egy gyenge nő
ellenben azt pokolnak tartá. A boldogtalanság bár hogy világitassék ki,
boldogtalanság marad, a boldogság pedig sötétben is kedves.
A teremek lassankint telni kezdettek, egymást kergették a cimeres
hintók, megrakva Sevilla nagyjaival; mindenki örömest mutatta magát oly
helyen, hol izletes asztalon kivül szép asszonyt is szemlélhetett.
Tiz óra után tökéletes volt a társaság, az uri társalgás zaja is
kicsapott a kert csendébe, s érthetetlen chaosként lebbent el a zenekar
válogatott darabjai között.
Végre Fenice is megjelent a vendégek között; minden szem azonnal feléje
fordult, az asszonyoké tele irigységgel, a férfiaké tele ámulattal; alig
észrevehető suttogás szaladt végig a teremen. Fenice mint automat állott
e derűs világban, nem hallott és nem látott semmit, lelke régen
tulszárnyalta a fény és pompa e lármás csarnokát, s Carlossa mellett
volt Ayamonteben. E boldogitó ábránd azonban soká nem tarthatott, innen
egy nyájas kérdés, amonnan egy udvarias nyilatkozat, visszaragadták
fényes boldogtalanságába. A Don mindent elkövetett, hogy tessék, túltett
bárminő husz éves szerelmesen, aranyjövőt igért a gyermekleánynak, sőt
annyira saloni volt, hogy Fenicének a legdelibb lovagokat mutatta be
egymásután, csakhogy borus homlokáról a bánat fellegét elüzhesse. Fenice
azonban folyvást bánatos arcot mutatott, egykedvüleg hallgatta a
divatlovagok udvarias társalgásaikat, nem birta a nagy élet társas
szabályait, nem etiquettéjét, nem tudott mosolyogni, midőn szive
vérezett.
Legmulatságosabb volt Don Lancas, mintha megbűvölték volna, egyetlen
szót sem szólott, tizenegy óra után kilopta magát a főteremből,
lábujhegyen benyitott barátja könyvtárába, levette Calderon egy
kötetjét, azt az első legjobb helyen felnyitotta, maga elébe állittatott
néhány boutella Xeresit, s reggelig annyit ivott, hogy mire feltalálták,
nem ismert sem istent, sem embert. Ő Andalusiában született, valódi
spanyol hidalgo volt, még pedig kékvérü. Ő volt a consequenti legokosabb
valamennyiek között, mert ő keresztül itta, és aludta az Aquilar-palota
botrányait.
Carlos Cuentas éjfél előtt néhány perccel korábban érkezett meg
Sevillában.
A fenséges nyári napot, még fenségesebb nyári éj követte; alig
észrevehető szellő szárnyalt keresztül, megrakva a nyugati égalj
illatával, az Aquilar park labyrintjain, mellynek sötétjeibe a
csattogány dala mellett, szőtte be a tiszta hold ezüst szálait. A
természet mintha vetekedni akart volna a belső fénynyel, künn a
szabadban szétszórta kincseit; csillárok helyett csillagok ragyogtak, az
erdők hangászkara működött, zöld bársony pázsit felett, illatozó fák és
buja harmatos növényzet között, a költészet láthatlan szellemei
társalogtak. A kert, melly müvészkezek, s az akkori kornak izlése
szerint rendezteték, magában elég leendett, egy költői lelkü egyénben
oly érzelmeket gerjeszteni, melyek mig egy részről ábrándos gyönyöröket
nyujtanak, más részről a fájdalomnak azon megmagyarázhatlan tulajdont
kölcsönzik, mely a test nélkűlözésével egyedül a lelket emészti.
A társaság egy arabeskekkel ékitett, és üvegoldalakkal ellátott hüs
pavillonban estebédelt, melynek külrészeit illatos növények indái
futották be, s annak belsejében ingerlő, és kellemesen bóditó légkört
teremtének.
Fenice egy tapasztalatdús ötvenes coquet duenna, s a kedves örökké ifju
Seranos marquisné között ült, szemben Sevilla legelegansabb, s
legkicsapongóbb lovagjával, don Canabandossal. Szomszédnéi mindent
elkövettek, hogy mosolyt és pirt csaljanak halovány ajkaira, Don
Canabandos pedig egymásután százszor is megesküdött, hogy a vis a vis
kedvesebb előtte életénél. Fenice egykét fájdalmas mosolyt láttatott, de
halovány ajkai zárva maradtak.
Mig ezek benn történtek, addig künn a tündéri parkban egy vérző keblü
lovag vándorolt, a százados fák, és gazdag növényzet ezrei között.
Cuentas Carlos megesküdött, hogy kerüljön bár életébe, a nászéj előtt
látni fogja Fenicét. Carlos Cuentas valódi lovag volt; s a mire
megesküdött, mindenkor megtartotta.
A pavillon jobb oldalától mintegy tizenöt lépésnyire egy buja,
virágokkal gazdagon megrakott fehér rózsabokor állott. Carlos Cuentas
miután több ideig hasztalanul bolyongott volna, a több száz csalutakkal
keresztül kasul metszett parkon, végre feltalálta a fényben úszó
pavillont, és szemben imádott Fenicéjével, a fehér rózsabokor mellé
rejtőzködött, ugy azonban, hogy annak zöld levelei és tövises ágai közöl
kedvesének minden mozdulatát kivehette a nélkül: hogy ő észrevétethetett
volna.
A forrón ohajtott pillanat elérkezett, a kedves Serranos marquisné
szomszédjával egy csínos siciliai katonatiszttel csevegett, a coquett
duenna pedig Canabandos viccei által foglaltaték el, egyedül Fenice
tekinte ábrándos szemeivel a hold sugárai által megezüstözött rózsabokor
fehér rózsáira, mely mellől hirtelen Carlos Cuentas sötét alakja
emelkedék magasra. Fenice első pillanatra megismerte szive lovagját, s
gyengéden elsikoltá magát. Azonnal minden szem, a most még sokkal
halványabb Fenice felé fordult, s különösen don Aquilar nem birta
meglepetését eltitkolni.
Fenice gyengéd szive még jobban megfélemlett, s mielőtt egyetlen
észrevétel hallatszott volna, alig hallhatólag szólott:
Még gyermekkoromban hallottam anyámnak egy bizalmas nőcselédjétől, hogy
menyekzőm éjjelén a fehér rózsa szemlélete nékem szerencsétlenséget hoz;
rég elfeledtem e bohóságot, de most a mint a szabadba tekintettem, s a
velem átellenes fehér rózsabokrot véletlenűl megpillantottam, eszembe
jutottak a hű cseléd szavai, s akaratlanul némi kis borzadály lepett
meg. Bohóság az egész, s most magamnak is meg kell mosolyognom e
dőreséget.
E szavak után Fenice ajkain egy alig észrevehető mosoly vonaglék
keresztül.
Mindenkit ki látszék e nyilatkozat elégiteni, csak az öreg férj huzá
össze szemöldökét, s tekintett bizalmasan, sokat jelentőleg
Canabandosra.
Canabandos mintha érteni látszatott volna e tekintetet, felkelt
ülőhelyéről, s szótalanul a szabadba nyitott.
Fenice hirtelen elpirult, lesüté szemeit, csakhamar azonban magasra
emelé szép fejét, s ismét a régi halvány lőn.
Canabandos néhány percek multával ismét megjelent. „A pavillon körül
csak a nyugati szellő beszélget, s a madarak dalolnak“ szólott a nélkül
hogy kérdeztetett volna, s megnyugtató tekintetet vetett az
Aquilar-palota birtokosára.
Fenice legkisebb jelét sem árulta el az örömnek.
Az estebédnek vége lett, a vendégek nem sokára egymásután távoztak el.
Fenicének kimutattatott költőileg rendezett hálótereme, melyet ő,
komornájától kisérve, csakhamar igénybe is vett.
Márta, én szerfelett boldogtalan vagyok!
Márta hallgatott; sűrün folyó könyeit törülgette szemeiből.
Márta! Szereted-e ugy asszonyodat, mint eddig szeretéd?
Asszonyom! Szolgáltattam-e valaha okot, hogy rólam az ellenkezőt higyed.
– Soha!… Márta! én gyülölöm a nemtelen Aquilart, ki nejévé erőszakolt a
nélkül, hogy megkérdezte volna szivemet; most érzem csak igazán mennyire
szeretem Carlosomat… örökké csak őt fogom szeretni! örökké! Inkább
meghalok, mintsem Aquilaré maradjak. Márta! Carlosom a parkban vár, én
láttam őt, és beszélnem kell vele, megigértem neki, s ő Ayamontéból
Sevillába lovagolt, csakhogy még egyszer láthasson. Reád bizom titkomat,
Márta, még egyszer, te azt 12 hónapig hiven megőrzötted. Zárd be
belülről az ajtókat, s ha don Aquilar keres, mondd hogy vetkezem, hogy
várjon… mondj a mit legjobbnak gondolsz, csak azt eszközöld, hogy néhány
percig Carlosommal háborithatlanul időzhessek. Isten veled jó Martám,
isten veled.
Fenice magára burkolá sötét mantillját, s piciny lábain észrevétlenül
szökött le a márványlépcsőzeten, háboritatlanul a parkba.
Don Aquilar Márta csodálkozására nem jelent meg a hálóterem ajtajánál,
Don Aquilar egy a falban készült rejtekből mindent látott és hallott, mi
Fenice hálóteremében történt, s miután aragoniai tőrét derekára övedzte,
s bő köpenyét vállaira hajtotta volna, csendesen egy irányban haladt
Fenicével.
Fenice csakhamar elérte a fehér rózsabokrot, melynek lombjai között
kedvese rejtőzködött, s mielőtt a tény nagyszerüségét átgondolhatá,
Carlos Cuentas keblén nyugodott.
Tisztán ragyogó hold mosolygott e két igaz szeretőre, és sohajtásaik
közé alig lengedező nyugati szél hordta a virágok illatát.
Hű keblemen vagy lelkem mindene, innen csak a halál választhat el ezen
utra!
Nem ugy én Carlosom!? én Aquilarnak hűséget esküvém, sorsom s
boldogságom felett ő rendelkezendik; szivem és szerelmem örökre tied, de
nekem vissza kell térnem Aquilarhoz!
Soha!… Az erőszakolt eskü érvénytelen; a büszke kéjenc soha egy szóval
sem kérdezte szereted-e… nejévé erőszakolt, hogy szennyes vágyait
kielégithesse, s téged boldogtalanná tegyen, elrabolt tőlem, s veled
elrabolta mindenemet; hű szived azonban visszahozott birtokomba, enyim
vagy Fenice! csak a halál tép le kebelemről!
Carlos! gyilkolj meg engemet, sziveden örömest meghalok; fojts meg
leheleteddel, és én áldani foglak!
Élni fogsz Fenice! nélküled nem kell az élet, veled akarok élni, vagy
meghalni…
E pillanatban a szeretők előtt Don Aquilar sötét alakja emelkedék
magasra. Fenice egy sikoltást hallatott, és erősebben simult kedvese
kebelére.
Carlos Cuentas mint tolvaj lopódzott parkomba, kileste kincsem rejtekét,
s azt mint gazember elorozta.
E kincs mielőtt don Aquilar rá tette volna szennyes kezeit, isten és
ember előtt sajátom volt, alkudott olly birtokra, melyet én előtte jóval
jogosan sajátomnak nevezheték. Carlos Cuentas ugy cselekedett, mint
nemes lovag; Don Aquilar volt nemtelen gazember!
Don Aquilar azonban nem oly gyáva és buta lény, minőnek Carlos Cuentas
tartotta, megleste a tolvajt, rajtérte az orzáson, s elég jókor érkezett
meg, hogy igaz birtokát visszakövetelje, s a vétkest megfenyitse.
Ezeket fél gúnynyal, fél indulattal szólva, Don Aquilar meztelen tőrrel
közeledék Carlos Cunentas felé. – Fenice eszméletlenül feküdt az ifju
karjaiban. A jövő pillanatban a Carlos kezében is fénylő kard villogott,
s miután egy lépést hátrált volna, merészen kiáltott Don Aquilárra.
Egyetlen lépést még uram, s én kénytelen leszek magamat védeni, s ha a
támadó férjt megöli a védő szerető, csak isten fog igazságosan itélhetni
a gyilkos felett! még egyszer mondom uram, egyetlen lépést sem többet.
Don Aquilar hüvelyébe rejté fegyverét, s kevés gondolkodás után szinlett
engesztelődés hangján felelt:
Spanyol törvényeink szerint én teljes jogot gyakorlok, midőn nőmet
visszakövetelem, de ha ön ellenkezőt hiszen, nyugodjék meg a választott
birák itéletében s ha az ön javára dülne el, szó nélkül engedem át
Fenicét.
Nem ugy Don Aquilar! a szerelemben egyedül a természet törvénye szent
előttem, mely azt mondja: viszontszerelem nélkül senkinek sincs joga
bárkit is nejévé erőszakolni, oly törvényt soha sem fogok tisztelni,
mely arra feljogosit, hogy valakit boldogtalanná tegyünk.
Jól van Carlos Cuentas! önnek nem tetszenek törvényeink, nekem pedig nem
tetszenek az ön törvényei. Válaszszunk tehát egy harmadikat, válaszszuk
a lovagok azon törvényét, mely párbajjal hiszi eldönthetőnek az
igazságot. Én a hatvanöt éves Don Aquilar megverekszem a huszonöt éves
Carlos Cuentassal. Az erőtelen gyenge öreg kockára teszi életét, imádott
nejéért, ki törvényeink szerint már a nélkül is igaz tulajdona fogott
lenni.
Ki hatvanötéves létére elég erőt érezett magában egy gyenge nőt
boldogtalanná tenni, az vivhatik annak jogtalan birhatásáért is. Legyen!
én elfogadom! Akarom azonban, hogy a párbaj eldüléseig Fenice
sértetlenül maradjon az Aquilar-palotában, s mind azon jogokat
élvezhesse, melyeket bárminő vendég, egy müvelt, és becsületes gazdától
igényelhet. Ezt igérje meg nekem Don Aquilar, akkor elfogadom a párbajt,
s isten igazságos kezeibe teszem le sorsomat.
Fenice nem sokára magához tért ájulásából, s szorult szivvel hallgatta
végig a fenebbi párbeszédet. Jól tudta Fenice, hogy Carlos mint ismert
nemeskeblü lovag aljas eszközökhöz soha sem folyamodandik, hogy Don
Aquilartól elválaszthassa, azt is tudta azonban, hogy kedvese által csak
ily uton szabadittathatik meg, s bár csaknem megrepedt szive azon
lehetőség át gondolásán, hogy Carlosa eleshetik, mégis a kénytelenség
által erőtetve, szó nélkül egyezett bele ezen véres szerződésbe.
Don Aquilar lovagi becsületszavát adta, és megesküdött, hogy palotájának
egy külön szárnyában fog termeket nyittatni a Fenice rendelkezésére mind
addig, mig a párbaj végre nem hajtatik, hol Fenice egyedül maradand
komornájával, s hová csak azokat fogja beereszteni, kiket akar.
Adott szavam zálogául fogadja el a Sennora aragoniai tőrömet, s
védelmezze magát ellenemben, mint rabló ellenében, ha a kitűzött idő
határáig kimutatott termeinek küszöbeit átlépném.
Az e szavak mellett átnyujtott tőrt Fenice elfogadá, s miután egy
hosszú, kifejezésteli tekintetet vetett volna kedvesére, Don Aquilartól
kisérve, csendes léptekkel, és gondolkodva tért vissza a palotába.
Carlos Cuentas a melyik uton jött, ugyanazon uton ment vissza
Ayamontéba.

3.
August 24-kének éjszakáján csaknem egy időben négy álarczos férfi jelent
meg Sevillában az „Arany egyszarvu“ vendégfogadó udvarán, s miután egy
közülök a nagyterem kulcsait a főpincértől előkérte volna, mind a négyen
egyszerre haladtak fel a lépcsőzeten az első emeletbe, s egymásután
nyitottak be, az általok már ezelött pár nappal kibérelt főterembe.
A főterem, miként előlegesen meghagyatott, egészen kiürittetett,
egyetlen bútor sem maradt, a mindennemü ékitvényektől megfosztott falak
között, pusztán állott a különben diszes főterem, festvények, tükrök,
diszitvények, és csillárok nélkül, mint ajtátosság végeztével a
puritanusok vagy quakkerek egyházai.
A terem közepén a földre helyezett karos gyertyatartóban négy
viaszgyertya világolt, fekete foltokat árnyalva a fehér plafondon.
A férfiak a szoba közepén állottak meg, levevék álarcaikat, és szivesen
üdvözölték egymást. Don Aquilar halvány volt, és zavart, Carlos Cuentas
szemeiből bátorság világolt ugyan, de a helyzet szokatlansága reá nézve
is kellemetlen hatást látszott gyakorolni.
A segédek a pisztolyokat az ellenfelek szemei előtt töltötték meg, s
miután azt egymásután kicserélték volna, az „isten segélj“ divatos
szójárás megemlitésével átnyujták a feleknek.
Don Aquilar keresztben a felső jobb, Carlos Cuentas az alsó jobb
szegletét foglalá el a teremnek. Az egyik segéd a gyertyatartót emelé
fel, a másik pedig, miután társa is künn volt, a teremajtót kulcsolá be
kivülről, figyelmesen próbálva meg a závárt.
A teremben pokolsötét lőn és síri csend.
Az ellenfelek egymás lehelleteikre, sohajtásaik és szivdobbanásaikra
figyeltek, hogy biztos, és csalhatatlan irányt adhassanak gyilkolandó
ónjaiknak. Egy zajosabb lépés, erősebb lélekzet; egy elnyomható sohaj,
remegésből származott hangosabb szivdobogás elárulta az ellenfél
álláspontját, s átszolgáltatta őt a bátrabb, nyugodtabb, ügyesebb
boszujának. Ez volt Spanyolországban a párbajok legiszonyatosabbika, a
legbátrabb lelkületü egyén homlokát is hideg verejték futotta be, a
gyáva pedig rendesen kétszeres halált halt.
A segédek keresztbe kulcsolt kezekkel figyeltek a gondosan bezárt terem
ajtajánál, melyen belűl vértfagylaló némaság, és nesztelenség
uralkodott.
* * *
Mig az „arany egyszarvuhoz“ cimzett vendégfogadóban a vad szenvedély