Mécs - 4

  mint egy kék Ilonka-pillangó. A kert virágbaborult s a barna asztalon a
  pohárban ibolya párolgott. Még mindig szagos vagyok a tavasztól.
  – Én egy torokfájás emlékét hozom eszedbe – figyelmeztet az Urugay
  ismerős mérlege.
  – Párisról először az én karcsuságom hozott neked hirt – cseveg
  szeretetreméltóan a kék francia bélyegen nyujtózkodó hölgy – és gyakran
  megjelentem bolondos gyermekálmaidban karcsuan, fehéren, lepel nélkül.
  Akkor szerelmes voltál. Nappal aludtál és verseket irtál.
  – Mi vagyunk az exotikum, a csoda és mese – csicsergik lármás
  zajongással Kelet rikitó bélyegei. – Ez a nyugodt tojássárga szin pedig
  ópium volt a lázadnak. Az a husszinü izgató méreg. Ez a zöld az oázisok
  mesebeli nyugalmát lehelte rád. A bélyegkönyvben láttad először a
  labuani tigris lomha, bajszos pofáját és a Jóreményfok háromszöge,
  Granada nyult parallelogrammája távoli mesék különös ábrándjait keltette
  benned. Ez a karamel-szinü, mely vén patikák barna dobozaira hasonlit,
  ősrégi országok rozsdás ódonságait idézte föl. Kongó bélyegeiről
  legyeztek először a lankadt délszaki pálmák. És sohasem jártál messzebb,
  izgatóbb helyeken, még álmodban sem, mint mikor Nikaragua tájait,
  Bosznia meggyszinü szikláit, vagy a piros török félholdat bámultad.
  A sok-sok emlék között felfedezek egy ütött-kopott, majdnem feketére
  égett, sárgapettyes arab bélyeget. Erről a kis papirdarabról évekig
  álmodoztam.
  – Megismertél? – kérdezte szelid hangon – Még mindig hálás vagyok azért
  a bájos meséért, amelyet egyszer költöttél rólam, amikor betegen
  feküdtél és apád egy este ajándékul kis piros paplanodra tett. Akkor
  sokáig bámultál engemet. Fejedben csörömpölt a láz, szemhéjaid nehezek
  voltak és szemed fájt, mintha homokot szórtak volna bele, de te rólam
  képzelődtél és azt álmodtad, hogy Arábiában vagy és a láztól eltorzult
  óriási lámpa Afrika vörnyeges napja. Tudod még a mesét? Engem egy szép
  arab leány ragasztott szerelmes levelére. Annyi ideje volt csak, hogy
  berohanjon a sátor rózsaszinü félhomályába és ott az izzó délutánon
  csengő füllel, kiszáradt torokkal, félig álomba, félig imetten egy
  utolsó csókot nyomjon rám tüzes szájával. A barna kis kezecskék sután
  kapkodtak és igy történt, hogy a tájkép beszakadt. De azért a levél
  elment, vágtatott vonatokon, hajón, irtózatos sivatagokon, viharos
  vizeken és végre céljához ért és bánatos boldogságot vitt a fehér kis
  levél egy fekete embernek.
  – Emlékszem – mondtam és kifelé tartottam.
  – És rám? – kérdezte egy amerikai bélyeg, amelyen tenger hullámzott és a
  habok taraján egy hajó küzködött előre.
  – Te reád is. Te vagy az oceán. Ez a fakult, zöld festékpocsolya a
  Csendes-oceán. Sohasem láttam nagyobbat és végtelenebbet. Ha néha a
  függőlámpa alatt néztem, szinte szédültem és tengeri betegséget kaptam.
  Ez maga a végtelenség. Azóta pedig jártam tengeren, hatalmas angol
  kolosszusok rohantak velem és három napig sirtam irtózatos orkánban
  Itália partjainál, de nekem mégis ez a festett élet, ez a valóságot
  megcsufoló kép a vizek poézise, melyet képzeletem tágitott ki a
  végtelenségig.
  – Még ma is?
  – Most, hogy itt bámulom, szinte ujra félek, hogy a haragos viz kiönt a
  kis bélyegekről és elfullasztja a világmindenséget. A fiatalságom
  szeszélye tombol benne. Van-e valami, ami ezzel az akaratos, mindenható
  erővel felveszi a versenyt? Még ma is olyan féktelenül csapkodnak a
  habok. Hallom dörgedelmes morajlásukat.
  A szinek épp oly diadalittasan ujjonganak. Csak mintha a gőzös ment
  volna egy kicsit, nagyon kicsit tovább…
  Elharaptam a szót. A teremben már senkise volt. Magamra maradtam és
  ijedten hallottam, mily érdesen visszhangzanak a lépéseim.
  – Csalódol – bucsuzott tőlem a bélyeg. – Ez a gőzös még mindig ugyanazon
  a helyen van. Nem veszed észre? És nem veszed-e észre, hogy itt minden
  papirosban egy pár eltemetett éved szunnyad és minden olyan, mit volt
  azelőtt, csak neked tetszik különösnek, ijesztően megváltozottnak és
  távolinak. Nem. Mi megmaradunk a magunk helyén és a kép nem mozdul egy
  gondolatnyit sem, csak te távozol tőlünk mindennap egy kicsit, nagyon
  kicsit, hogy észre sem veszed és lassan-lassan majd egészen elsiklunk
  előled és elsiklik minden illuzió, minden hazugság és bolondság, amit
  szépségnek nevezel még és igy, egészen igy siklasz el te is… Isten
  veled.
  
  
  MONOLÓG A SZEMETES-LÁDA ELŐTT
  A lump, a bolond, aki hazafelé bukdácsolt a virradatban, megállt az
  aszfalt szélén, a szemetes-láda előtt és szomoruan, némi hamis
  pátoszszal belekezdett a mondókájába.
  – Ön, uram, kedves szemetesember, csodálkozik, hogy megállitom és nem
  fogja megérteni a beszédemet. Én most a szemetet akarom analizálni.
  Sokáig izgatott az ön homályos alakja, amely a szürkülő utcákon bujdosik
  és egy furcsa gyászmenetben viszi tovább a ládát, mint egy koporsót s
  eltünik, anélkül, hogy megnézhettem volna piszkos kincseit. Most azonban
  valami farsangi kedv fog el, hogy eleget tegyek a kiváncsiságomnak. Bele
  akarok tekinteni a titkaiba. Bocsásson meg, mint szakember, az én
  amateur-érdeklődésemnek. Van egy fajta öntudat, amely nappal alszik és
  éjjel kel fel, s én ezzel az öntudattal, ezzel az éber és tulontul
  világos logikával mindennek a mélyére akarok tekinteni és a ködben és a
  hidegben – részegek rorátéján azt is meg akarom tudni, mi mindent
  söpörnek ki reggel ebből a városból, minő sorsokat, vágyakat és
  embereket. Ez itt az igazi safe deposit. Minden, ami ezenkivül van,
  csalás és hazugság. Hiszen az elintézett aktákat is megőrzik és a
  halottakat is megsiratják. Csak ezeknek a tárgyaknak nincs gazdája.
  Nekem ez a tarka bazár, ez a szomoru zsibvásár, ez az őrült zenebona egy
  vázlat, amit most befejezek, egy büvös szekrény, egy zsibongó méhkas,
  egy lázálom és összekötve az elszakadt szálakat, mindent rekonstruálok,
  müvészettel és lélekkel egészszé formálok.
  Mi minden van itten. Reggelig folytathatnám a gyászos enumerációt. Az
  előitélet csuf nevet adott az ön anyagának. Gyüjtő-fogalommá tette és az
  emberek be fogják előtte az orrukat. De ezek a tárgyak mindnyájan élik a
  maguk életét. Minő megnevezhetetlen bánattal didereg ottan a vékony
  nyári cérna-keztyü, egy szegény, gyenge, fehér jószág. Hol van a
  hozzávaló kéz? Hol a kéz, amely juniusban napernyőt szorongatott és egy
  férfikezet? Hol alszik mostan? Ilyenkor világosan látok s megismerem a
  halottak keztyüjét és tudom, hogy ez a kéz is a sirban alszik. Itt már
  nem lehet csalni. A kenyér is, a szentség – a puha és meleg, –
  tabernákulumok mannája mivé lett az ön portáján. Vagy hová züllött a
  hegedühur. Ez az okos és becsületes g-hur, amely a szeleknek ad
  hangversenyt, ismerte pedig Bachot és Beethovent s most ujságpapirokkal
  tegeződik, barátkozik a penészes kenyérhéjjal és paroláz a
  cukorspárgával, a hizott és érzéketlen nyárspolgárral. Mennyi zsibaj,
  hang, rongy mindenütt. Csupa papirszelet, tépett irás, ákombákom.
  Levelek, amelyeket elolvasásuk után nyomban összetéptek, vagy amelyeket
  el se küldtek, mert az emberek ma már habozóak és elsápadnak a
  levélszekrény előtt, kiszámitják, hová esik az eldobott kő, mily
  csomókat bogoz egy szó, hová döf a kés, s inkább lemondanak a tettről,
  széthányva mindent a szélbe. Ám az energia megmaradása nevében, hová
  lett a levéliró láza? Ha átveszi a posta, a kézbesitő a fürgeségével még
  mozgássá változtatja. Igy azonban lekötve tesped minden. Bitangul
  hevernek a hajfürtök is, amelyek valakinek a szépségéhez tartoztak s
  talán meg is vannak örökitve egy fotografián, szervesen egy fejhez nőve,
  vagy egy lélekben, egy kinematográfban, örökké mozgóan. Mindent
  belesöpörnek ebbe a mozdulatlan lomtárba. Még ez a fehér,
  arisztokratikus baba is itt kushad, ez a kis istenleány, aki talán egy
  beteg gyerek babája volt, csempe orral, piszkos pofával, egy
  félrepofozott bébé-kalappal, züllötten, mint egy olcsó utcai leány, vagy
  mint egy előkelő dáma az általános demokratizmusban, egy marquise, akit
  piszkos jakobinusok pincékbe tuszkoltak és sárral dobáltak meg. Minő
  bánatos.
  Nekem azonban tetszenek ezek a proletártárgyak. Azt hiszem, hogy ezek az
  igazi lázadók. Ha sokáig nézi az ember, igy ebben a szurtos
  csendéletben, egyszerre megmozdul a sok csiri-csáré és arról beszél,
  hogy minden egészen másképp lehetne. Csak látszólag némák. Alapjában
  protestálnak a polgári objektumok ellen, amelyek langyos szobákban, a
  kályha mellett nyujtózkodnak. Ha ők lennének urak. Ha a levelet
  elküldték volna s lehetett volna igazán levél, aminek szánták,
  életintéző, ható és könnyfakasztó. Ha befejezték volna az elkezdett
  irást. Ha nemcsak az ujságokat nyomtatnák ki, de a papirkosarakat is. Ha
  a tanácsos aranyóralánca fityegne a szemétben, s nem ez a tizfilléres
  rézlánc. Ha ezek a rongyok lennének az akták, a szabályok, a törvények,
  a remekmüvek, az ereklyék, a szentségek, ha ezek a karriérjükszegett
  holmik érkeznének be, amelyek most utoljára farkasszemet néznek a
  hasznos tárgyakkal, mint a herceg ablaka és a pincelakás. Itt minden
  reggel kisöpörnek egy életet, egy egészen más életet, minden
  lehetőségével és feszülésével együtt. A sötétben egy szociális
  forradalom zajlik le. Egy földalatti cirkulációt látok, amit nem vesznek
  észre a későnkelők, mert a gyökerei mélyre nyulnak és csak a szines
  felület ütközik a szemükbe, a termék és az eredmény, a kanálisok aranya,
  a szemét ragyogó virága. Bolondság, szeszély, talán őrület, de igy van.
  A szines pálinkákon keresztül sötét viziók lángolnak a fejemben.
  Egyelőre ezekért szólok s most még egy percre megállitom a gyászmenetet
  és a ládát katafalkra téve, gyászbeszédet mondok reá, mindenre, ami
  széttörött és hősiesen elvágódott, mindenre, amiben elveszett valami.
  Lehet, hogy nincs igazam. A szociálpolitikám tévedhet. De amig meg nem
  hal az öntudatom az agyban és birom a hangszálaimat, én pörölök az
  egyenlőtlen pörben és ügyvéde, fiskálisa, kofája leszek mindannak, amit
  eltemetnek s védem azokat, akik nem alszanak, hanem az aszfalt szélén
  dideregnek és perorálnak, halhatatlan kedvvel valami nemes és nagyszerü
  önkivületben. Védelek benneteket is, sötét barátaim, ferde tárgyak, bus
  torzok és egy halleluját kiáltok még és elöntelek a szavaim
  napsugarával. Ó életek, ó eltépett levelek. Ó züllött babák.