Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet) - 8

Szép piros orczámot napnak pirogatni.
Gyönyörű barmaim, tizönhármon vagytok,
Mind a tizönhármon szép fehérrek vagytok.
Tizönharmadikat a nagy sas elvitte,
Szép piros vérével földet beföstötte.
Az itató helem vérben bugyboríkult,
Az ötető helem fenékbűl fölfordult:
Ez lössz osztán néköm az utolsó órám.
Kedves édös anyám, mas’ már isten hozzád!

TEMPLOMKERÜLŐ.
A karádi biróné
Küldte lányát misére;
De a lánya nem ment el,
Beugrott a kis kertbe.
Ottan virágot szedett,
Abból virágot kötött.
Mikor elsőt kötötte,
Pap a misét elkezdte.
Másodikat kötötte,
Pap az urat fölvette,
Harmadikat kötötte,
Pap a misét végezte.
Negyediket kötötte,
Három gonosz ment érte.
Ötödiket kötötte
Három gonosz ott érte.
Fogta ördög hátára,
Vitte pokol ajtajára.
«Zuggó pajtás, eressz be!
Testet hoztam lelkestül.
Ültessétek le székre,
Itassátok meg vízzel.
Öntsetek az üvegbe,
Üvegből a pohárba.»
Mikor elsőt megitta,
Szivét elszorította,
Harmadikat megitta
Szavát megindította.
««Izenek az apámnak,
Apámtól az anyámnak.
Hogy a fiát tanítsa,
A misére elhajtsa,
Mert ki aztat kerüli,
A poklot megérdemli.
Lám, én aztat kerültem
S a pokolba kerültem.»»
Negyediket megitta,
Szavát elállította.
Ötödiket megitta,
Lelkét kiszakította.

STÁJERI MENYECSKE.
Vágott farkú fecske –
Stájeri menyecske,
Miért jöttél, hogyan jöttél
Ez idegen földre?
«Nem jöttem én gyalog,
Kese lovam hozott,
Kese lovam négy lábáról
A patkó lehullott.
Csak egy maradt rajta,
Az is lotyog rajta,
Kovács-legény, édes rózsám,
Szorongasd meg rajta.»
««Meg is szorongatom,
Meg is kopogtatom,
Barna-piros két orczádat
Meg is csókolgatom.»»
«Sokáig szorongasd,
Sokáig kopogtasd,
Odahaza az uramat
Jól megvárakoztasd.»
Stájer menyecskének
Mi baja szegénynek?
Régen látta az urát,
Az fájhat szivének.
«Nem vagyok én beteg,
Csak a ló rázott meg,
Barna-piros kovács-legény
Szerelme ártott meg.»

BAZSÓ MÁRI.
Bazsó Mári kis fia
Mindig az apját ríja.
Ne ríj fiam, van apád,
A verebi uraság a te apád…
Bazsó Mári firhangja,
Leszakadt a sallangja.
Majd vesz rá az uraság,
Bazsó Mári firhangjának sallangját.
Bazsó Mári kis ágya,
Meg van vetve puhára,
Oda jár az uraság,
Öleli a Bazsó Mári derekát.
Bazsó Mári köténye,
Kurta lett a kötője.
Majd vesz rá az uraság,
Bazsó Mári kötényére pántlikát.
Bazsó Mári orczája
Elnyilott a rózsája.
Röstelli az uraság,
Pirosító keni el a bajuszát.
Bazsó Márin megesett,
Kicsi fia született.
Tiszteli az uraság:
Bazsó Mári keress neki más apát.

GYÖNE JÓZSI.
Gyöne Józsi négy szép ökrét
Béfogá ő a járomba
S a nagy utczán leindítá,
Hát Szőcs Máris a kapuba
Azt kiáltja teli szájjal:
«Józsi, Józsi, Gyöne Józsi,
Ne menj a rétre takarni;
Ha a rétre mész takarni,
Ne menj a vizre feredni!»
Kilencz rendet feltakara,
Tizedikhez hozzáfoga.
«Lovász Józsi, jó barátom,
Feredjünk meg, azt kivánom!»
– «Én nem bánom jó barátom,
Nagy kedved van reá, látom.»
Leüle a víz martjára,
Lehúzá fényes csizmáját,
Abaposztó harisnyáját,
Leveté selymes bundáját,
Leoldá selyem ruháját
A derekán általköté.
A nagy vízbe beléugrik.
Nincs a viznek rokinczája,
Nagyobb a viznek mélysége,
Mint két karó nehézsége.
Ott esett az ő halála.
Aj be szépen harangoznak,
A harangot verik félre,
Rév-Komolló gyül seregbe.
Osztán kifogták.
Gyöne Józsi négy szép ökre
Vizbe habba keveredve,
Gyöne Józsi piros vére
A nagy utczát megfestette.
Nyisd ki anyám a kapudat,
Halva hozzák szép fiadat.
Nem zörgeti meg ajtódat,
Nem tapodja udvarodat.
«Engem anyám ne sirasson,
Értem könnyet ne hullasson.
Sirasson meg az én mátkám,
Az én Pünkösdi Márikám.»
Zúg az erdő, zúg a mező,
Gyászba borult az esztendő.
«Édes Pünkösdi Márikám,
Víg szivedet gyászba hagyám;
Gyere rózsám, állj mellettem,
Ha nem beszélhettél velem!»
«Akkor beszélhettem veled,
Mikor a bokrétát köttem.
Köttem negyvennyolcz bokrétát,
Koporsódat őrizgetem,
Könnyeimmel öntözgetem.»

SZOLGA-LEGÉNY.
«Csillagom, asszonyom
Fizess ki engemet!»
«Én szolgám, én szolgám,
Ne hagyj itt engemet.
Od’adom, od’adom
Sok falka gulyámat!»
«Nem kell nékem, nem kell
A te falka gulyád
Itt van az esztendő,
Fizess ki engemet!»
«Én szolgám, én szolgám,
Ne hagyj itt engemet.
Od’adom, od’adom
Ládabeli kincsem.»
«Nem kell nékem, nem kell
Ládabeli kincsed.
Itt van az esztendő,
Fizess ki engemet.»
«Én szolgám, én szolgám,
Ne hagyj itt engemet.
Od’adom, od’adom
Az hajadon lányom.»
«Nem kell nékem, nem kell
Az hajadon lányod.
Itt van az esztendő
Fizess ki engemet!»
«Én szolgám, én szolgám,
Ne hagyj itt engemet.
Od’adom, od’adom –
Magamat ajánlom.»
«Csillagom, asszonyom,
Eddig is ezt vártam!»

AZ ELADÓ LEÁNY.
Egy özvegy asszonynak egy eladó lánya,
Férjhez akar menni, anyja nem engedi.
A lány az anyjának szavát nem fogadja,
Az anya a lányát szörnyen megátkozta:
– «Vacsora ideig a hideg rázzon ki,
Menyegző idején a lelked menjen ki!»
Először felkiált a kisebbik vőfély:
«Édes anyám asszony, beteg a menyasszony.»
– «Ha beteg, nyugodjék, ha bágyadt, bágyadjék,
Messzünnet utazott, a lány csak alhatnék.»
Másodszor felkiált a középső vőfély:
«Édes anyám asszony, beteg a menyasszony!»
– «Ha beteg, nyugodjék, ha bágyadt, bágyadjék,
Messzünnet utazott, a lány csak alhatnék.»
Harmadszor felkiált a legnagyobb vőfély:
«Édes anyám asszony, meghalt a menyasszony.
Kocsisim, kocsisim, én gyászos kocsisim,
Menjetek, hivjátok, az anyját hívjátok,
De ne úgy hivjátok, mint lakodalmára,
Átkozott lányának takarítására.»
– «Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,
Átkozott lányomnak útat mutassatok!
Levelek, levelek, szépen rezegjetek,
Átkozott lányomnak útat nevezzetek!»

BÁRÓ JENŐ.
Este későn ragyognak a csillagok,
Báró Jenő a faluban andalog.
«Édes anyám eresszen ki hozzája,
Fáj a szivem, majd meghasad utána.»
«Kedves lányom, ráérsz te még kimenni;
Ráérsz te még a báróval beszélni.»
«Édes anyám, addig élem világom,
Mig a báró sötétbe’ jár utánam.»
…Báró Jenő azt tette fel magába’,
Dupla csövü fegyvere lesz halála.
Megtöltötte dupla csövü pisztolyát,
Báró Jenő úgy lőtte agyon magát.
Báró Jenőt beviszik a városba,
Szeretője a kapuban siratja,
Eszébe jut piros bárós czipője,
Nem lesz többet a báró szeretője.
«Báró Jenő, hány esztendős lehettél,
Mikor engem szeretgetni elkezdtél?»
– Tizenkilencz, meg egy fertály, meg egy fél.
«Ilyenformán húsz esztendős lehettél!»
– Kedves rózsám, hány esztendős lehettél,
Mikor engem szeretgetni elkezdtél?
«Tizenhárom, meg egy fertály, meg egy fél.»
– Ilyenformán még kis leány lehettél.
Báró Jenőt viszik a temetőbe,
Leteszik a sirnak a fenekére.
Sírja körül rozmaringszál nyiladoz,
Közepibe Báró Jenő hervadoz…

FUJDOGÁL A SZELLŐ…
«Fujdogál a szellő
A Nájgebáj felől,
Rossz hireket hallok
Az én fiam felől…»
«Ne csodálkozz anyám,
Hogy én sárga vagyok:
Kilencz esztendeje,
Hogy én itt hervadok.»
«Hallottad-e hirét
Hires Nájgebájnak?
Hát a benne lévő
Sötét áristomnak?»
«Nájgebáji urak
Tizenketten vannak,
Mind a tizenketten
Rólam tanácskoznak.»
«A tizenegyedik
Nevemet olvassa,
A tizenkettedik
Rám a törvényt szabja.»
«Hallottam, hallottam,
Voltam is már benne,
Verje meg az Isten,
Aki építette.»
«Nagy a kerítése,
Magos az ablakja,
De sok édes anya
Sirdogál alatta.»
«Ne sírj, édes anyám,
Igy kell annak lenni,
Minden nemzetségben
Kell egy rossznak lenni!»

SZÁSZ FERENCZ.
Én Nyirba indultam,
Két kisasszonyt hordtam,
Visszafelé jövetelen
Egy zsidót megöltem.
Megöltem a zsidót
Tizenkét forintér’,
Elvesztettem a lelkemet
Egy pogány zsidóér’.
– Szász Ferencz, a zsidót
Hogy merted megölni?
Jól tudod, hogy a halálér’
Halált kell szenvedni!
De akkor Szász Ferencz
Nem tudja mit tegyen,
A megölt zsidó legényér’
Katonának megyen.
Katona vagyok már,
Senkitől se félek,
A mit cselekedtem,
Mindent kibeszélek.
Akkor Szász Ferenczről
Lehányták a mundért,
Kezit, lábát, nyakát
Keresztvasba tették.
Addig a birónál
Vason várakozott,
Mig az igaz törvény
Igazságot hozott.
Három szolgabiró
Úgy végezte sorát,
Hogy az akasztófán
Szél fujja ruháját.
Három eladó lány
Le akarta vágni,
Vicze szolgabiró
Nem akarta hagyni.
Verje meg az isten
Vicze szolgabirót,
Hogy jobban könyörőtt
Egy rossz pogány zsidót.
Ne sirass már engem
Többet, édes anyám,
A te sok szép átkod
Szállott már én reám.
Ne veress már engem
Többet az istennel!
Jaj, keserves annak,
Kit az isten megver!