Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet) - 7

Kisebb uram nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül.
Eridj az öcsédhez,
Majd talán kiveszi.»
«Vedd ki, öcsém, vedd ki
Kebelembe bújót stb. stb.»
«Inkább elleszek én
Az egy bátyám nélkül,
Mint hogy már ellennék
Az egy kezem nélkül.
Eridj a rózsádhoz,
Majd talán kiveszi.»
«Vedd ki, rózsám, vedd ki
Kebelembe bújót,
Kebelembe bújót,
A nagy áspis kigyót!
Szivem szorongatja,
Piros vérem szíjja,
Gyenge derekamat
Majd átalszakítja.»
«Inkább elleszek én
Az egy kezem nélkül,
Mintsem én ellennék
A galambom nélkül.»

SZÉP ÖRZSÉBET.
«Lányom, édes lányom,
Szép Örzsébet lányom,
Talán nem is tudod,
Hogy férjhez adtalak?»
«Anyám, édes anyám,
Kedves szülő dajkám,
Milyen az, milyen az,
Kinek oda-adtál?»
«Lányom, édes lányom,
Szép Örzsébet lányom,
Olyan az, olyan az,
Mint a fehér galamb!
Olyan az, olyan az,
Mint a fehér hattyu,
Annál is fehérebb,
Mint az bárány gyapju!»
«Hol vagyon, hol vagyon,
Én jegybeli mátkám?»
– Ékes kamarában
Csinosítja magát!
«Anyám, édes anyám,
Kedves szülő dajkám,
Nem olyan, nem olyan,
Amilyennek mondtad!»
«Jó napot, jó napot,
Én jegybeli mátkám!»
– Hozta isten, hozta
Kedves vőlegényem!
Azonnal felkapja
Kengyelbe szorítja,
Tüskékről tüskékre,
Bokrokról bokrokra.
«Ne vigy már oly nagyon
Kedves vőlegényem!
Szép fehér harisnyám
Térdig vérben úszik.»
Annál jobban hajtja,
Kengyelbe szorítja,
Tüskékről tüskékre,
Bokrokról bokrokra.
«Ne vigy már oly nagyon,
Kedves vőlegényem,
Az én finom ruhám
Derékig vérben már.»
Annál jobban hajtja,
Kengyelbe szorítja,
Tüskékről tüskékre,
Bokrokról bokrokra.
«Ne vigy már oly nagyon
Kedves vőlegényem,
Szép piros pántlikám
Nyakig vérben van már.»
Annál jobban hajtja,
Kengyelbe szorítja,
Tüskékről tüskékre,
Bokrokról bokrokra.
«Ne vigy már oly nagyon
Én jegybeli mátkám,
Megjeged a vérem
Mindjárt szörnyet halok!»
Annál jobban hajtja,
Kengyelbe szorítja,
Tüskékről tüskékre,
Bokrokról bokrokra.
«Fiam, édes fiam,
Kedves, édes fiam,
Mi’ menyasszonyt hoztál
Hogy nem szól én hozzám?
Se kezit nem nyujtja,
Se szavát nem adja.»
«Anyám, édes anyám,
Kedves édes anyám,
Nem menyasszonyt hoztam,
De halottat hoztam!»
«Menyem, édes menyem,
Szép Örzsébet menyem,
Nem is ismertelek,
Mégis szerettelek.
Sok szép vendégeim
Gyászba öltöztetted,
Fiamat, magamat
Megkeserítetted!»

HALÁLTÁNCZ.
Tánczolnak, tánczolnak
A sári legények
A sári ivóba.
Köztük van, köztük van
Darvas Kis Kelemen.
Nem eszik, nem iszik,
Sem a tánczba nem áll.
Elmentek, elmentek
A sári legények
Sári birónéhoz,
Sallai Katához.
– Jó napot, jó napot,
Jó sári biróné,
Eljöttünk, eljöttünk
Sári birónéhoz,
Sallai Katához.
– Anyám, édes anyám,
Gazdag édes anyám,
Hozza be hát nekem
Azt a báli ruhám!
Aranyfejű pártám,
Kis kamuka szoknyám,
Keskeny talpu csizmám!
Elmentek, elmentek
A sári legények
A sári ivóba.
– Gyere hát tánczolni
Sári biró lánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Másodszor is mondom,
Gyere hát tánczolni
Sári biró lánya
Sallai szép Kata!
– Nem menek, nem menek,
Darvas Kis Kelemen,
Piszkos a te ruhád,
Szennyes leszek tőle.
– Anyám, édes anyám,
Hozza be hát nekem
Azt a báli ruhám!
A selyem kalapom,
A bársony kabátom;
A zsebit rakja meg
Aranynyal, ezüsttel.
Most harmadszor mondom,
Gyere hát tánczolni
Sári bíró lánya,
Sallai szép Kata!
Csufot tettél rajtam,
Csufot teszek rajtad!
Muzsikás, muzsikás,
Tizenkét muzsikás,
Ha este meghuzod,
Reggel legyen vége,
Ha reggel meghuzod,
Este legyen vége!
– Eressz el, eressz el,
Darvas Kis Kelemen!
Aranyfejü pártám
A fejembe dagadt.
– Dehogy eresztelek!
Hétszer kérettelek,
Ha nekem nem adtak,
Másnak se adjanak!
Muzsikás, muzsikás,
Tizenkét muzsikás,
Ha reggel meghuzod,
Este legyen vége,
Ha este meghuzod
Reggel legyen vége!
– Eressz el, eressz el,
Darvas Kis Kelemen!
Kis kamuka szoknyám
Derekamra dagadt.
– Dehogy eresztelek!
Hétszer kérettelek,
Ha nekem nem adtak
Másnak se adjanak.
Muzsikás, muzsikás,
Tizenkét muzsikás,
Ha reggel meghuzod
Este legyen vége,
Ha este meghuzod
Reggel legyen vége!
– Eressz el, eressz el,
Darvas Kis Kelemen,
Vékony talpu csizmám
Teli aludt vérrel!
– Dehogy eresztelek!
Hétszer kérettelek,
Ha nekem nem adtak
Másnak se adjanak.
Muzsikás, muzsikás,
Tizenkét muzsikás,
Ha reggel meghuzod
Este legyen vége,
Ha este meghuzod
Reggel legyen vége!
– Eressz el, eressz el,
Darvas Kis Kelemen!
Jaj, már oda vagyok,
Mindjárt szörnyet halok.
Fogjatok meg engem
Jó lány pajtásnéim!
Vigyetek el engem
Sári birónéhoz,
Az édes anyámhoz.
Nyisd ki anyám, nyisd ki
Leveles kapudat,
Vesd meg nekem, vesd meg
A fekvő ágyamat,
Keresd is ki nékem
A haló ruhámat!
– Anyám, édes anyám,
Kinek harangoznak?
– Fiam, édes fiam,
Isten szegényének.
– Anyám, édes anyám
Ugyan kinek huzzák
A hármas harangot?
– Fiam, édes fiam,
Darvas Kis Kelemen,
Sári bíró lánynak,
Sallai Katának!

FEHÉR ANNA.
Fehér László lovat lopott,
A fekete halom alatt
Nagyot pattant az ostora,
A vármegye meghallotta,
A vármegye meghallotta,
Fehér Lászlót megfogatta.
Fehér Lászlót hogy megfogták,
Szögedébe be is csukták,
Szögedéből a tömlöczbe,
A legnagyobb sötétségbe.
Meghallotta Fehér Anna,
Fehér Anna szép viola,
Mindjárt mondja a kocsisnak:
«Fogd be, kocsis a lovamat,
Tegyél mellém tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt,
Hadd váltsam ki a bátyámat.
Vigy el engem Szögedébe,
Szögedéból a tömlöczbe;
A legnagyobb sötétségbe!»
Mindjárt megyen az ajtóra,
Tömlöcz ajtó rostélyára:
«Bátyám, bátyám, Fehér László,
Aluszol-e, vagy meghaltál?»
«Hugom, hugom, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Nem aluszom, nem nyugoszom,
Csak te rólad gondolkodom.»
«Bátyám, bátyám, Fehér László,
Kicsoda most itt a bíró?»
«Hugom, hugom, Fehér Anna,
Fehér Anna szép viola,
Horvát Miklós itt a bíró.»
Mindjárt megyen Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Mindjárt megyen az ajtóra
Horvát Miklós ajtójára.
«Miklós, Miklós, Horvát Miklós,
Eresztesd ki a bátyámat.
Adok néked tál aranyat,
Tál aranyat, tál ezüstöt
Eresztesd ki a bátyámat!»
«Anna, Anna, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Nem kell nekem tál aranyod,
Tál aranyod, tál ezüstöd;
Hálj énvelem az éjszaka,
Kieresztem a bátyádat!»
Mindjárt megyen az ajtóra,
Tömlöczajtó rostélyára:
«Bátyám, bátyám, Fehér László,
Aszondotta itt a bíró:
Háljak vele az éjszaka,
Kieresztet, kedves bátyám!»
«Hugom, hugom, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Ne hálj véle, a hunczfuttal,
Az akasztani-valóval!
Szüzességedet elveszi,
Nekem penig fejem veszi.»
Erre nem szól Fehér Anna,
Csak elmegy a folyosóra,
Folyosóról palotába,
Lefekszik a nyoszolyába.
Hát egyszer, úgy éjféltájba,
Csörgést hall az udvarába.
«Miklós, Miklós, Horvát Miklós,
Mi csörög az udvarodba?»
«Alugy, alugy, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Lovam viszik az ivóra,
Zablya csörög a szájába.»
«Miklós, Miklós, Horvát Miklós,
Nem birok én itt aludni
A nagy puska-csattogástól,
A nagy ágyu-csattogástól.»
«Alugy, alugy, Fehér Anna,
Lovat lopnak az halomnál.»
Alig várja Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Alig várja, hogy virradjon,
Hogy a hajnal meghasadjon.
Mindjárt megyen az ajtóra,
Tömlöcz ajtó rostélyára:
«Fehér László, édes bátyám,
Megvagy-e még, vagy meghaltál?»
Meglátta őt egy katona:
«Anna, Anna, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Ne itt keresd a bátyádat:
Zöld erdőbe, zöld mezőbe,
Akasztófa tetejébe.»
Mindjárt megyen Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Mindjárt megyen az ajtóra,
Horvát Miklós ajtójára.
«Miklós, Miklós, Horvát Miklós,
Átkozott légy, Horvát Miklós!
Gyöngykoszorúm letöretetted,
Szűzességem elvesztetted.
A kenyered kővé váljon,
Mosdó vized vérré váljon,
Törülköződ lángot hányjon,
Páros késed néked álljon!»
«Anna Anna, Fehér Anna,
Fehér Anna, szép viola,
Ne évelődj olyan nagyon,
Ne átkozódj olyan nagyon!
Szedek neked zöld istenfát,
Kötök neked szűz koszorút!»
«Szedhetsz is mán, köthesz is mán,
Éjjel-nappal kötheted mán –
Nem leszek én többet leány!»

BOGÁR IMRE.
Zavaros a Tisza,
Nem akar higgadni –
Az a hires Bogár Imre
Által akar menni.
Által akar menni,
Lovat akar lopni,
Kecskeméti zöld vásáron
Pénzt akar csinálni.
Pénzt akar csinálni,
Bölcsőt akar venni,
Azt a hires Duli Marcsát
El akarja venni.
«Korcsmárosné, hallja,
Van-e vacsorája?»
«Van vacsorám, paprikás hus
Vendégek számára!»
«Korcsmárosné hallja
Van-e barna lánya?»
«Barna lányom, vetett ágyom
Vendégek számára.»
«Korcsmárosné, hallja,
Száz itcze bort adna,
Megkinálom a vármegyét,
Hogy ne lennék rabja.»
Hunczut a vármegye,
Nem iszik belőle,
Mert a szegény Bogár Imre
Most van a kezébe.
«Lánczot a zsiványnak
Kezére, lábára!»
Duli Marcsa a babáját
Már hiába várja.
«Nézz ki, rózsám, nézz ki
Ablakod firhangján,
Most viszik a Bogár Imrét
Sárga paripáján.
Ezüst a kantárja,
Arany a zablája,
Az a hires Bogár Imre
Annak a gazdája!»
Harangoznak délre,
Pont tizenkettőre,
Hóhér mondja már Bogárnak:
Lépjék fel a székre!
Fellépett a székre
Felnézett az égre:
«Jaj istenem, sok rablásim
Most jutnak eszembe!»
«Csináltatsz-e, rózsám,
Valamely koporsót?»
– Csináltatok kedves rózsám
Diófa koporsót.
«Kivereted-e majd
Valamely szegekkel?»
– Kiveretem, kedves rózsám,
Aranynyal, ezüsttel.
«Kikisérsz-e rózsám,
A falu végéig?»
– Kikisérlek, kedves rózsám,
A sirod széléig.
«Eltemetsz-e aztán
Valamely hegyekre?»
– Eltemetlek, kedves rózsám,
Virágos kertembe.
Kiapadt a Tisza
Csak a sara maradt,
Meghalt szegény Bogár Imre,
Csak a hire maradt.

A FŐCZINKOS.
Amott kerekedik
Egy fekete felhő,
Abba tollászkodik
Egy fekete holló.
Szállj le, holló, szállj le
Tömlöcz ablakára,
Tömlöcz ablakáról
Tömlöcz ajtajára.
Hadd izenek tőled
Apámnak, anyámnak,
Apámnak, anyámnak,
Jegybeli mátkámnak.
Ha kérdik: hogy vagyok
Mondjad, hogy rab vagyok,
Szegedi fogházba
Térdig vasban vagyok.
Térdig vasban vagyok,
Könyékig bilincsbe,
Kiapadt a szemem
A nagy sötétségbe.
Az én fejem alja
Egy tégla-kövecske,
Takaródzó dunnám
Az tömlöcz teteje.
Az én derekaljam
Az tömlöcz feneke,
Az én égő gyertyám
Kigyók, békák szeme.
A szegedi fogház
Kőbűl van kirakva,
Az én édes anyám
Sirva jár alatta.
Ne sirj, édes anyám,
Igy kell ennek lenni,
A sok gonoszságért
Igy kell megszenvedni!
Édes apám, anyám
Sokat kért a jóra,
De én nem hajlottam
A szülei szóra.
Ráhajlanék, de már
Késő hull a könnyem,
Tizenkét rablónak
Főczinkossa lettem.
Tizenkét rablónak
Főczinkossa lettem,
Szegedi fogházba
Ezt köll megszenvednem.
Szegedi törvénybe
Huszonnégyen vannak.
Mind a huszonnégyen
Rólam tanácskoznak.
A huszonötödik
Levelemet irja –
Az a hires dáma
A nevem diktálja.
No, te hires dáma,
Ne diktáld a nevem,
Az istenre kérlek,
Hadd meg az életem!
Adta volna isten:
Ne láttalak volna,
Hiredet, nevedet
Ne hallottam volna!
Hiredet, nevedet
Ne hallottam volna,
Talán egypár évvel
Tovább éltem volna!
Leterítik nekem
A fekete könyvet,
Abból olvassák ki
Az én sentencziám.
Egyik azt kiáltja:
«Föl kell akasztani!»
Másik azt kiáltja:
«Fejét el kell venni!»
Uraim, uraim,
Felséges uraim,
Segítsetek rajtam,
Ha istent ismertek!
Uraim, uraim,
Felséges uraim!
Kár volna még nekem
Akasztófán csüggni!
A göndör hajamat
Varjuknak kivájni,
Fekete szememet
Hollóknak kiszedni.
Szép piros orczámat
Napnak hervasztani,
Szép pamuk gatyámat
Szélnek lobogtatni!
Szép szattyán csizmámat
Szélnek összeverni,
Sárga sarkantyúmat
Szélnek megpengetni!

PÉNTEKI ÁLOM.
Pénteken jó reggel
Olyan álmot láttam:
Vasárnap jó reggel
Fejemen történék.
Felmenék kertembe,
Lenézék kertemből.
Szebbik rózsafának
Lehajlik az ága;
Napkelettől fogva
Napnyugatig hajlott.
Akkor az én szivem
Gyászba felöltözött.
Odagyő édesem.
Azt kérdi éntőlem:
«Mért sírsz én édesem?»
«Nem sírok édesem.
Csak fáj az én szivem,
Azt sem tudom kiért,
Azt sem tudom miért.»
«Talán énérettem?»
«Találod édesem!» –
«Mikor lesétálok,
A szerelem utczán,
Ajtód előtt lássam
Gyászos koporsódat.
Abba benne lássam
Szép fehér testedet.
Az papot s a mestert
Az fejednél lássam;
Sok szép atyádfiát
Körülötted lássam.
Mi nem azért kértem
Szivem halálodat,
Hogy meguntam vóna
Veled lakásomat.
Ha velem nem tőtted
Semmi jó kedvedet,
Mással se tőthessed.
Semmi örömedet.»

A MEGCSALT FÉRJ.
A minap, hogy haza mentem, ott vala látom,
Egy nehány ló megnyergelve, egy, kettő, három.
Kérdém: édes feleségem! – Mi baj, angyalom? –
Mit keresnek itt e lovak? meg nem foghatom.
– No, lássa az ember az oktondit! ki lát itt lovakat?
Fejős tehenek azok, anyám küldte azokat. –
– Fejős tehenek! felkantározva!
Oh ég, oh ég, oh én szegény,
Megcsalatott férj vagyok én,
Mint más sokak is még!
A mint a tornáczba lépek, kiterítve látom,
Egy nehány fehér köpenyeg, egy, kettő, három.
– Kedves feleségem! mondék. – Mi baj angyalom? –
Mit keres e sok köpönyeg, meg nem foghatom.
– No lássa az ember az oktondit! hol itt a köpönyeg?
Ágyteritők, szárítani raktam ki azokat!
– Ágyterítők! Veres gallérral!
Oh ég, oh ég, oh én szegény,
Megcsalatott férj vagyok én,
Mint más sokak is még!
Amint a házba betekinték, ott vala látom
Egy nehéz sarkantyús csizma, egy, kettő, három.
Kérdém: édes feleségem! – Mi baj angyalom? –
Mit keresnek itt e csizmák? meg nem foghatom.
– No lássa az ember az oktondit! ki lát itt csizmákat?
Tejes fazekak azok, az anyám küldte azokat!
– Tejes fazekak! felsarkantyúzva!
Oh ég, oh ég, oh én szegény,
Megcsalatott férj vagyok én,
Mint más sokak is még!
Amint a fogasra tekinték, ott vala látom
Egy nehány kard felakasztva, egy, kettő, három.
– Kedves feleségem! mondék. – Mi baj angyalom? –
Mit keresnek itt e kardok? meg nem foghatom.
– No lássa az ember az oktondit! ki lát itt kardokat?
Pecsenyesütők azok, az anyám küldte azokat.
– Pecsenyesütők! Portupéval!
Oh ég, oh ég, oh én szegény,
Megcsalatott férj vagyok én,
Mint más sokak is még!
Amint az ágyba tekinték, ott vala látom
Egy nehány huszár katona, egy, kettő, három.
Kérdém: édes feleségem? – Mi baj angyalom? –
Mit keresnek e katonák, meg nem foghatom.
– No lássa az ember az oktondit! ki lát itt katonát?
Szolgáló lányok azok, az anyám küldte azokat.
– Szolgáló lányok! pödrött bajuszszal!
Oh ég, oh ég, oh én szegény,
Megcsalatott férj vagyok én,
Mint más sokak is még!
Mindezeket látva, elékapám baltám,
Fejem felett megforgatva, egy, kettő, három.
Kérdé az én feleségem: Mi baj angyalom?
Mit tesznek e forgatások, meg nem foghatom?
– No lássa az ember az oktondit! ki lát itt forgatást?
Czirogatások ezek, a szerelem szűli ezeket.
– Czirogatások! Balta-éllel?
Oh ég, oh ég, oh én szegény,
Rászedett asszony vagyok én,
Mint más sokak is még.

GYÖNGE SÁNDOR NÓTÁJA.
Stiriában, Ajk faluban mi történt!
Pálfi Istvánt mulatságban meglőtték.
Karabélyból ment a golyó szivébe,
Arczra borult a szoba közepébe.
Pálfi Istvánt viszik az ispotályba,
Gyönge Sándort pediglen a stokházba;
Vasat vernek a kezére, lábára,
Magyar bakát a silbakolására.
Pálfi Istvánt viszik a temetőbe,
Gyönge Sándort az agyitor elébe.
«Vasas lábam szomorúan pengetem,
Jó barátom, jaj de bús az életem!
Gyönge Sándor, annak hivnak engemet,
Úgy is irják magyarul a nevemet.
Pálfi István szeretőmet szerette,
Karabélyom őtet ezért megölte.
Ne sírjon hát édes kedves jó anyám,
Szép időmnek az utolja eljött mán,
Mert nem tudom azt sem, hogy mely órában
Akasztnak fel ez idegen országban.
Így van, kinek méreg van a szivében,
Így fizetnek a katona-életben,
Sírhattok ti bús anya és testvérek,
Azt kivánom: legyen isten veletek!»
Klagenfurtban árkolnak egy temetőt
Pálfi Istvánt viszik bele legelőbb,
Az van irva az ő kereszt fájára:
«Itt nyugszik egy meglőtt frajter sirjába!»
Esik eső szép csendesen lefele,
Gyönge Sándort most kisérik kifele,
A sapkáját levágta a szemére,
Sok szép leány sírva mén el előtte…

BARNA PÉTER.
Jó ló volt a fakó,
Jó ló is ellette,
Áldja meg az isten
A ki felnevelte!
Fujd el szellő, fujd el,
Hosszú utunk porát,
Ne lelje vármegye
Fakó lovam nyomát.
Nem fujta el szellő
Hosszú utunk nyomát,
Meglelte vármegye
Fakó lovam nyomát.
Szegény Barna Péter
De sok lovat lopott,
Románné két lánya
Abból ruházkodott.
Veszett volna retek
Fekete földjében,
Románné két lánya
Az anyja méhében!
A pusztai csárda
Nem borulna gyászba
Szegény Barna Péter
Nem esne rabságba.
De vármegye háza
Nem nyílik hiába,
Szegény Barna Pétert
Viszik udvarába.
A tarcsai pusztán
Van egy két águ fa,
Az lesz Barna Péter
Nyugodalmas háza.
Nyíljatok meg egek,
Rejtsetek el engem,
Mert a fekete föld
Nem veszen be engem!
Kár volna még nekem
A fán megszáradni,
Lobogós gyolcs gatyám
Szélnek bocsájtani.
Szép sarkantyús csizmám
Szélnek összeverni,
Fekete két szemem
Hollónak kivájni!
Nálunk a halottnak
Hármat harangoznak,
De Barna Péternek
Egyet sem kondítnak.
Szegény Barna Péter, –
Szent János napjára
Kisérik halálra
Tarcsai határba.
Nem jó föld ez, pajtás,
Nem jó itten lakni,
Mert a szegény legényt
Meg szokták itt fogni.
Szegény Barna Péter
Gyolcs inge, gatyája,
Vérrel virágozik
A testi ruhája!

LANDORVÁRI DORKA.
‚Leányom, leányom,
Édes szép leányom!
Mi dolog lehet az,
Hogy a selyem ruhád
Elől kurtábbodik,
Hátul hosszabbodik,
Szép karcsú derekad
Igen vastagodik?!‘
«Anyám, anyám,
Édes asszony anyám!
Mit tűröm, tagadom,
Ha ki kell vallanom:
Szabó nem jól szabta.
Varró nem jól varta.»
«Nem kérdeztem én azt,
Ki szabta, ki varta;
Csak aztat kérdezem:
Mi dolog lehet a’?!»
«Anyám, édes anyám,
Édes asszonyanyám!
Dunavizet ittam,
Attól jól meghíztam.»
«Nem kérdezem én azt,
Mit ettél, mit ittál;
Csak aztat kérdezem:
Mi dolog lehet a’?!»
‚Mit tűröm, tagadom,
Ha ki kell vallanom;
Király Kis Miklósnak
Ágyára feküdtem –
Szerelembe estem!‘
«No ringyó, no szajha,
Mindjárt elvitetlek
Nyaka-vágó hídra,
Nyaka-vágó hídra,
Rózsás kis pallagra!»
‚Anyám, édes anyám,
Édes asszonyanyám!
Várjál hát egy órát,
Hadd irjak levelet
Király Kis Miklósnak,
Hadd küldjem el eztet!…
Madárkám, madárkám
Csacsogó madárkám!
Vidd el e levelet
Király Kis Miklósnak;
Ha ebéden éred:
Tedd az asztalára;
Ha vacsorán éred:
Tedd az ablakába!‘
Ebéden találta,
Asztalára tette;
Király kis Miklóska
Mingyárt elolvasta.
Mondja kocsisának,
Legjobb fullajtárnak:
„‚Kocsisom, kocsisom,
Legjobb fullajtárom!
Fogd be nyolcz lovamat,
Hozzuk el Dorkámat!‘“
„‚Jó nap, isten jó nap,
Landorvárainé!
Hol van az én Dorkám,
Szivem és violám?!‘“
«Elment a szomszédba
Leánypajtásihoz,
Búcsúzni, búcsúzni,
Leánypajtásitól»…
„‚Jó nap, isten jó nap,
Landorvárainé!
Nincs ott az én Dorkám,
Szivem és violám!‘“
«Kiment a kis kertbe
Rózsákat tördelget,
Rózsákat tördelget
Selyem kezkenőbe.»
„‚Jó nap, isten jó nap,
Landorvárainé!
Nincs ott az én Dorkám,
Szivem és violám;‘“
«Mit tűröm tagadom,
Ha ki kell vallanom;
Nyaka-vágó hídon,
Rózsás kis pallagon!»
„‚Jó nap, isten jó nap,
Édes kedves Dorkám!
Édes kedves Dorkám,
Szivem és violám!
Vérem a véreddel
Egy patakban folyjon;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjon;
Testem a testeddel
Egy sirban nyugodjon!
A mi kisdedünk is
Oltár tetejében!‘“…
Három szál rozmaring
Nyílt ki a fejében.
Oda ment az anyja,
Hogy majd leszakajtja:
„‚Menj innen, menj innen
Te átkozott anya!
Nem egyet ölettél:
Hármat veszejtettél!‘“…

KIS JULIA.
„Hallod-e te király-urfi!
Jere este guzsalyasba.“
„Nem mehetek te király-lány.
Hogy’ juthatnék túl a Dunán,
Este későn sötét leszen,
S a Dunába belé esem.“
«Vagyon nekem szövétnekem,
Tornáczomba kitétetem,
S meg is gyujtom, mihelyt lehet,
Világánál átal jöhetsz.»
Megindula király-urfi
Este későn guzsalyasba;
S belé esék a Dunába,
A Dunának közepibe.
Ugy sír, ugy sír király-leány,
Király-leány kis Julia.
Szóval kérdi asszony-anyja:
„Mér’ sírsz, fiam, kis Júlia?“
‚Hogy ne sírnék asszony-anyám,
Elvesztettem gyöngyös pártám,
Belé esett a Dunába,
A Dunának közepibe.‘
„Vagyon nekem gyöngyös pártám,
Azt én mindjárt neked adom.“
„Nem kell nekem senki másé,
Csak kell nekem a magamé.
Hallod-e te asszony-anyám!
Hivassuk fel Bíró Jankót,
Bíró Jankót, vízi búvárt,
Hogy fogja ki gyöngyös pártám.
Hallod-e te Bíró Jankó,
Vedd ki az én gyöngyös pártám!“
„Nem kapok én gyöngyös pártát,
Csak kapok én király fiát.“
„Á’ kell, a’ kell Bíró Jankó,
Bíró Jankó vízi búvár.
Hozd fel ide palotámba,
Tedd fel ide én ágyamba.“
Ugy sír, ugy sír király-leány,
Király-leány kis Júlia:
Neki szíve meghasada,
Mindjárt szörnyű halált hala.
Az egyiknek csináltattak
Fejér márvány kőkoporsót,
A másiknak csináltattak
Vörös márvány kőkoporsót.
Virágos kertbe temették,
Egymás mellé elültették,
Az egyikre palántáltak
Fejér csíkos tulipántot,
A másikra palántáltak
Tiszta vörös tulipántot.
A szerelmeseknek lelke
Élő tulipánttá leve,
S addig s addig nevelkedtek,
A míg összeölelkeztek.

CSEHÓ PISTA.
Amoda van egy nagy deszka-kerítés,
Csehó Pista lova abban nyerítez;
Csehó Pista befordul a csárdába,
Várja ottan szeretője, babája.
„Korcsmárosné, eb az urát, hallja kend,
Halat nekem, czitromosat főzzön kend,
A mellé egy jó itcze bort hozzon kend,
Juczi lyányát strázsára állítsa kend.“
Csehó Pista mulat széles kedvibe’,
Egy rosz személy dalolgat az ölibe’,
Csárdás leány dalolgat az ölibe’,
Hej, az adta a pandurok kezibe,
Beszalad a Juczi leány ijedve,
«Amoda jön három pandúr fegyverbe’.»
Csehó Pista Bársony lovát nyergeli,
Három pandúr, persekútor kergeti.
Csehó Pista Bársony lovát nyergeli,
Három pandúr persekútor kergeti,
Lova lába megbotlott egy gödörbe’,
Lehanyatlott, a jobb kezét kitörte.
«Szépen kérem persekútor uramat,
Ne kösse meg ezt a jobbik karomat.»
De a pandúr nem hallgat a szavára,
Lánczot veret két kezére, lábára.
Hétfőn este az ég alja piroslik,
Csehó Pistát vesztőhelyre most viszik,
A fél falu sírva megyen nyomába,
De nem megyen, nem siratja babája.
«Kedves babám, jutok-e még eszedbe?
Jaj be sokszor mulatoztam öledbe’.»
«Rongyos betyár soh’ se jutsz az eszembe,
Nem is ültél soha sem az ölembe’.»
„Úgy áldjon meg a teremtő tégedet,
Mert te vittél minden bajba engemet,
Gyenge vállad, piros orczád, kék szemed –
Te okoztad akasztófán vesztemet.“

GESZTI JÓSKA.
Geszti Jóska a csárdába bort iszik,
Kis pej lova csárda előtt szénázik.
«Egyél, igyál, kis pej lovam, jól lakjál,
Még az éjjel Kis-Bácskába szaladjál!»
Geszti Jóska, hogy kiment az utczára,
Három zsandár belelőtt a vállába.
Geszti Jóska ott lerogyott a sárba,
Sarogján vitték űtet az állásra.
Odament az édes anyja hozzája:
– Szóljál, Geszti, még egyet, utoljára!
«Eredj, anyám, te vagy oka sorsomnak,
Én meghalok, te boldogulj magadnak!»
Szomorú fűzfának lehajlott ága,
Jaj, de véres Geszti Jóska gatyája.
«Mosd ki, babám, ingem, gatyám fehérre,
Holnap visznek az agyitor elébe!
Jaj istenem, jaj de nagyot vétettem,
Oláh asszonyt hat malaczért megöltem.
Oláh asszonyt viszik a temetőbe,
Engem pedig a szegedi tömlöczbe.
Leborulok agyitor asztalára,
Hull a könyem gyenge piros orczámra,
Az agyitor csak azt rójja felőlem,
Hogy a hóhér vegye el az életem.»
Geszti Jóska zsiros inge, gatyája,
Abba megyen el az akasztófára.
Árva fűzfa, földre hajlik az ága,
Árván maradt Geszti Jóska babája.
Kovács Tera egy kis kertet kerített,
Négy sarkába bazsarózsát ültetett,
Négy sarkába bazsarózsa nyildogál.
Közepibe Kovács Tera sirdogál.

A RAB.
‚Majd hajnal is lesz már,
Majd is megvirrad már,
Fordúlj felém, kedves rózsám,
S ej haj, majd magad maradsz már.‘
«Bárcsak piros hajnal
Soha ne hasadna,
A mi édes szerelmünknek
S ej haj, vége ne szakadna!»
‚Látod, rózsám, látod
Azt a száraz nyárfát,
Majd ha az kizöldűl, akkor
S ej haj, akkor jövök hozzád.‘
«Hiszem a teremtőm,
Kizöldűl az én fám,
A te csalfa szived vissza –
S ej haj, visszafordúl hozzám.»…
Kaszaperi pusztán
Jön két zsandár nyilván,
Csörög a lova zablája,
S ej, haj, czélba a puskája.
Vásárhelyi pusztán
Jön két lovas zsandár…
‚A sámsomi kis csárdában
S ej haj, ott fogtak meg minket!
Vásárhelyi pusztán
Voltam csikós bojtár,
Számadómtól, betyároktól
S ej haj, tanultam a lopást. –
Repűlj madár, repűlj
Szentesen keresztűl,
Szólj be az én galambomhoz,
S ej haj, maga van egyedűl.
Ha kérdi: hogy’ vagyok,
Mondd meg, hogy rab vagyok,
Orosházi cselédházban
S ej haj, térdig vasba’ vagyok.
Meghalok, meghalok,
Még beteg se vagyok,
Orosházi kis nyomáson
S ej haj, nyugodni akarok!…
Édes anyám volt kend,
Mért nem tanitott kend,
Gyenge fának ága voltam,
S ej haj, mindenre hajlottam!‘

SZABÓ VILMA.
Arra alá dörög az ég alja –
Szabó Vilma paradicsonyalma;
Nem jó ize vagyon az almának,
Kit a Vilma választott magának.
Szabó Vilma kiment az erdőbe,
Lefeküdt a hársfa levelére.
Ötöt-hatot kiáltottam néki:
Kelj föl Vilma, mer’ meglát valaki!
Szabó Vilma nem vette tréfára,
Kapta magát, bémönt a csárdába.
Alighogy az ajtaját bezárta,
Kilencz zsandár bézörget hozzája:
– Szabó Vilma, nyisd ki az ajtódat!
Hová tötted három magzatodat?
«Kettőt tettem Tisza fenekére,
Harmadikat czédrusfa tövébe.»
– Vilma, Vilma, fáj-e még a szived,
Hogy megölted három gyermekedet?
«Hogyne fájna, talán meg is hasad!
Halálomig zörgetem a vasat.»

HUNYADI GULYÁS UTOLSÓ NÓTÁJA.
Az isten áldja mög a kis kutyám lábát!
Sokszor mögterelte Hunyady gulájját.
Gyünnek a csöndérök, úgy hallottam: értem;
Kevés bajjaimér’ nagy rabságra visznek.
Elkésérnek engöm az urak elejbe,
Régi czimboráim ott vallnak szömömbe.
Lekésérnek akkor a sötét börtönbe –
Istenöm! nem tudom, mi történik velem.
Anyám, édös anyám, mondja az uraknak:
Mondják mög az urak, velem mit akarnak.
– Fijam, édös fijam, az urak az’ végzik:
Huszonnégy órára fejedet elvészik.
Anyám, édös anyám, kár volna az’ tönni:
Hóhér keze által fejemet elvönni!
Sárga réz sarkantyóm szélnek rezzögetni,
Robogós gatyámat szélnek robogtatni.
Szép kondor hajamat szélnek kondorgatni,