Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet) - 1

MAGYAR NÉPBALLADÁK
* * * * * *
MAGYAR REMEKIRÓK
A MAGYAR IRODALOM FŐMŰVEI
Sajtó alá rendezik
Alexander Bernát Erődi Béla Négyesy László
Angyal Dávid Ferenczi Zoltán Rákosi Jenő
Badics Ferencz Fraknói Vilmos Riedl Frigyes
Bánóczi József Gyulai Pál Széchy Károly
Bayer József Heinrich Gusztáv Váczy János
Beöthy Zsolt Koroda Pál Vadnay Károly
Berzeviczy Albert Kossuth Ferencz Voinovich Géza
Endrődi Sándor Kozma Andor Wlassics Gyula
Erdélyi Pál Lévay József Zoltvány Irén
55. KÖTET
MAGYAR NÉPBALLADÁK
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
* * * * * *
MAGYAR NÉPBALLADÁK
Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta
ENDRŐDI SÁNDOR



BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
Franklin-Társulat nyomdája.


BEVEZETÉS.
Mikor _Erdélyi János_ a Kisfaludy-Társaság megbízásából
1847-ben a _Népdalok és Mondák_ czímű népköltési
gyűjtemény második kötetét befejezte: némi levertséggel
és szomorúsággal vette észre, hogy a különben gazdag
anyag közt mily kevés az epikai dal, a balladás vers, s a
mi esetleg e fajta is, nagyrészt erősen töredékes. A lelkes
gyűjtő idevágó panaszai a _Népdalok és Mondák_ ugyane
kötetének végén egy, a magyar népdalról írt, alapvető
értekezésben (később, újra lenyomatva, _Kisebb Prózái_nak
első kötetében) hangzottak el. Ötven-hatvan év előtt tehát
úgy látszott, hogy népies epikai dalaink – ha ilyenek
voltak is valaha – teljesen elkallódtak az idők forgatagában.
De aztán, szerencsére, csakhamar kitudódott, hogy
ez a feltevés voltaképpen optikai csalódás volt.
Az érdeklődő kutatók kissé jobban szétnéztek, szorgalmasabban
utána jártak a dolognak s lassanként sok
értékes kincsre bukkantak abban az irányban is, hol a
jelzett hézag mutatkozott.
1858-ban a Kolozsvári Közlöny 81-dik számában _Nagy
Lajos ‚Barcsai‘_ czímmel egy székely népballadát közölt,
melyet saját vallomása szerint, a közlés előtt öt évvel írt
le elmondás után a Nyárád mentén.
_Erdélyi János_, a jeles műbiráló és népdal-gyűjtő, teljes
elragadtatással üdvözölte és méltányolta ezt a szép költeményt,
melyben, nagy örömére, a nyomaveszett népies
epikai dalnak egyik őseredeti alakját, valódi tipusát látta.
A Barcsairól szóló balladás vers tényleg az is volt.
Harmincznégy sorában, sűrű szóismétlései daczára, egy
nagy történetet görget le, szapora mozgásban, teljes elevenségben,
drámai tömörséggel s oly jellemző stil kiséretében,
melyben nincs egy szemernyi fölösleg sem.
Ez volt az első visszatérő fecske a multak rég feledésbe
merült, nagy és apró történetekről zengő nyarából.
Azután meglehetős gyors egymásutánban jött a többi.
Jött 1863-ban _Kriza János Vadrózsái_nak gazdag kötete
Kádár Katával, Bátori Boldizsárral, Szép Juliával, Kőmives
Kelemennével. Megannyi ó-zamatú, az angol-skót balladákra
emlékeztető, de azért izről-izre magyar, epikai
dal, melyekben a belső idom teljessége s az előadás indulatoktól
lüktető drámaisága szinte ámulatba ejtett bennünket.
Nagy és erős művészi formákként bukkantak elénk
a rég lezajlott idők népies költészetéből. Mint mikor a
föld alól, vagy a romok közül műremekeket, ép szobrokat
ásnak ki.
Két év mulva (1865) megjelent _Pap Gyula Palócz népkölteményei_nek
kisebb terjedelmű, de igen becses gyűjteménye,
mely néhány szép népballadával ismét gyarapította
a meglevőket. Majd a Kisfaludy-Társaság vette kezébe
újra a dolgot s _Arany László_ és _Gyulai Pál_, később
_Vargha Gyula_ szerkesztésében megindítva Népköltési Gyűjteményének
új folyamát, (e vállalatból ez idő szerint már
nyolcz vaskos kötet áll rendelkezésünkre) végkép eloszlatta
azt a balhiedelmet, hogy nincs népies epikai dalköltészetünk.
Évről-évre mind sűrűbben jelentkeztek gyűjtők
(_Szabó Samu_, _Gálfi Sándor_, _Vas Tamás_, _Benedek Elek_,
_Sebesi Jób_, _Török Károly_, _Abonyi Lajos_, _Vikár Béla_, _Mailand
Oszkár_, _Sebestyén Gyula_ stb.), kik ez irányban immár
a multak minden mulasztását helyrepótolták.
Külön kell megemlékeznünk _Thaly Kálmán_ kuruczkorbeli
pompás gyüjteményeiről (_Régi Magyar Vitézi Énekek_
2 köt. 1864. _Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor Irodalomtörténetéhez._
2 köt. 1872. _Irodalom- és míveltségtörténeti
tanulmányok a Rákóczi korról._ 1885.), melyek ennek az
eseményekben gazdag szines kornak igazi költői műremekeit
hozták napvilágra a feledés homályából, köztük
gyönyörű balladás költeményeket is. Külön említjük itt
fel _Kálmány Lajos_ nagy gyűjteményeit is (_Koszorúk az
alföld vadvirágaiból._ 2 köt. 1877–78. _Szeged népe._
_Ős-Szeged és Temesköz Népköltése._ 3 köt. 1881–91.), melyek
a népköltés minden ágára kiterjeszkedve, a pécskai,
szegedvidéki és temesközi népballadákat foglalták össze
s a magyar puszta világának betyárromantikájából sok
becses terméket mentettek meg az elkallódástól. És végül
külön a _Magyar Nyelvőrről_ meg az _Ethnographiáról_,
mely folyóiratok kezdettől fogva állandó rovatot tartottak
fenn a magyar népköltés újabban felfedezett termékei
számára.
Eme gyűjtések révén immár tisztán áll előttünk a magyar
népballada képe. Most már tudjuk, hogy az epikai
dal nemcsak napjaink népköltészetében virágzik, de virágzott
a multban is. A székely balladákon legalább erősen
megtetszik a régiség patinája. Tárgyuk többnyire zord,
egy már rég eltünt élet tragikus eseménye. Motivumaik:
a hűtlenség megboszulása, a legyőzhetetlen szerelem, irtózás
a kelletlen házasságtól. Többnyire strófátlanok és rímtelenek,
sűrűn használják az alliterácziót s a szóismétlést.
Sötétek, tömörek, mozgalmasak, mint az északi balladák,
melyekkel kétségkivül rokonok is. Részben történeti jellegűek,
mintha valamely történeti monda szilánkjai volnának.
Nem így a magyarországi balladás versek. Ezeknek
szintere inkább a puszta, a csárda, legfelebb a mesebeli
palota. Ezekben nem várurak, lovagok, vitézek stb. szerepelnek,
de főkép a katona és szegénylegény. A nagy
hírre vergődött zsiványok majd mindegyikének – Zöld
Marczi, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Fábián Pista, Bogár
Imre, stb. – jut egy-egy epikai dal. Az alföldi balladákban,
melyek már a déli románcznak megfelelő formákat
öltik fel, szinte kivétel a strófátlanság, rendesen négysoros
szakokra oszlanak, dallamos menetűek és rímesek.
Levegőjük is verőfényesebb, mint az erdélyi komor bérczek
közt született balladáké.
Ezt a nyilván látható különbséget főkép a természeti
viszonyok magyarázhatják meg, melyeknek befolyása kétségkivül
kihat a műformák sajátságainak fejlődésére, a nélkül
azonban, hogy magának a műfajnak voltaképpeni egységét
megváltoztatná.
Gazdag gyűjteményeinkből a magyar népballadák szine-javát
szedegettem össze a jelen kötet számára s megpróbáltam
őket csoportosítani, a szerint a mint egy és
más eltérő vonások, sajátságok észlelhetők bennök. A legrégiebb
zamatúakat a _Székely balladák_ czímű cziklus foglalja
össze, mely után _a kuruczkorbeli balladák_ következnek.
_Apró történetek_ czímmel a románczos verseket csoportosítottam
s végül a _Népballadák_ vegyesen fogják össze
a többi epikai dalt.
A magyar népballadáknak ilyen összefoglaló gyűjteménye
még nem lévén, hiszem, hogy kötetemet, mint
hézagpótlót, jó szívvel fogadja a magyar olvasóközönség.
_Endrődi Sándor._


SZÉKELY BALLADÁK

SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI.
«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom!
Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk
Császár tömlöczébe, két gerezd szőlőért;
Azután nem láttuk a napnak járását,
Hódnak, csillagoknak változó forgását.»
Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya.
Szóval így felmondja császár szép leánya:
«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak:
Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek,
Hogy Magyarországba engemet bévisztek?»
Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós:
«Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!»
Azonnal elmene császár szép leánya
Az apja házába;
A kezéhez vevé tömlöcznek kócsait,
A zsebébe tevé kevés aranyait,
Sietve elmene s megnyitá az ajtót.
Megindulának ők, onnan el, sietve,
Mikor mentek volna, vissza-visszanéze
Császár szép leánya.
«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak,
Imhol jön, imhol jön az atyám tábora;
Jaj, már ha elérnek, tüktöket levágnak
S engem visszavisznek.»
«Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya,
Münket sem vágnak le, ha kard el nem törik,
Téged se visznek el, ha az Isten segit.»
Azon megérkezett a kegyetlen tábor.
«Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz,
Ne hagyjam magunkat.»
Elérte a tábor, harczba mene vélle.
Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott,
Visszajövetibe szekérutat csapott;
A nagy táborból csak élve egyet hagyott:
A ki menne haza s a hírt mondaná meg.
Mikor az eltelék, – hogy elindulának,
Igy mondja, igy mondja Hajmási László ezt:
«Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,
Hogy melyiké legyen császár szép leánya?»
«Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,
Atyám tömlöczéből szabadúlt ifiak!
Érettem, de soha ne vagdalkozzatok:
Hanem térdre állok, vegyétek fejemet.»
Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:
«Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom,
Én neked bocsátom császár szép leányát,
Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm:
Hittel elköltözött hütes feleségem.»
Err’ a szóra császár szép leánya
Hajmási Lászlónak ottan elmarada.
Nagy Szilágyi Miklós haza elindula,
Hajmási László is kisasszonyt elvivé.

MOLNÁR ANNA.
Elindúla Ajgó Márton
Hosszú útra, rengetegre;
Megtalálta Molnár Annát:
«Gyere velem Molnár Anna,
Hosszú útra, rengetegre.»
«Nem mehetek, Ajgó Márton:
Vagyon nékem csendes házam,
Csendes uram, jámbor uram,
Karon ülő kicsi fiam.»
Hívta, nem jött, elrabolta.
Elindúltak most már ketten
Hosszú útra, rengetegre;
Megtaláltak egy burus fát,
Leülének árnyékába.
«Nézz egy kicsit a fejembe.»
Hullni kezd az asszony könnye,
«Mér’ sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?»
«Nem sirok én, Ajgó Márton,
A mi hull, a fa harmatja.»
«Nem hull most a fa harmatja,
Mert éppen álló dél vagyon.»
Fölindúla Ajgó Márton
Ekkor a fa tetejébe;
Visszaejté a pallosát.
«Add fel, add fel, pallosomat!»
Felhajítja a pallosát,
Ketté vágja az derekát.
Felöltözik ruhájába,
Térdig érő angliába.
Elindula hazájába,
Megállott a kapujába’.
«Csöndes gazda, jámbor gazda,
Adsz-e szállást az éjtszaka?»
«Nem adhatok vitéz uram,
Vagyon nekem síró fiam.»
Addig kérte, mig megadta.
«Csöndes gazda, jámbor gazda,
Van-e jó bor a faluba?
Hozz egy kupát vacsorára.»
Mig az ura borért jára,
Kigombolta a dolmányát,
Megszoptatta síró fiát.

FOGARASI ISTVÁN.
Ablakba’ könyököl Fogarasi István,
Mellette könyököl az ő testvérhuga.
«Hallottad-e hírit, édes testvérhugom,
Elköteleztelek bé Törökországba,
Nagy török császárnak, jegybeli mátkának?»
«Nem hallottam hírit, édes testvérbátyám!
Adjon isten nékem inkább víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyü betegséget,
Szép piros hajnalba’ világból kimulást.»
Meghallgatá isten az ő kévánságát,
Ada isten neki egy jó víg vacsorát,
Víg vacsora után könnyü betegséget,
Szép piros hajnalba’ világból kimulást.
Eljöve, eljöve a nagy török császár,
Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»
«Virágos kertiben virágokat plántál.»
Oda mene, oda a nagy török császár;
Hát a virágok is mind elhervadoztak,
Az ő szeretője pedig sehol sincsen.
Visszajöve, vissza a nagy török császár,
Kérdezi: «Hol vagyon gyürüsöm, jegyösöm?»
«Leányok házában magát öltözteti.»
Oda mene, oda a nagy török császár,
Hát a leányok is mind gyászba öltöztek
S az ő szeretője nyújtópadon fekszik.
«Add ide, add ide, Fogarasi sógor,
Add ide énnékem, gyürüsöm, jegyösöm!
Csináltatok néki márvánkő koporsót,
Bé is béhúzatom földig bakacsínnal,
Meg is megveretöm arany fejü szeggel,
Meg is gyászoltatom hatvan katonával.»
«Nem adom, nem adom, te nagy török császár,
Csináltatok én is márvánkő koporsót,
Bé is béhúzatom földig bakacsínnal,
Meg is megveretöm aranyfejü szöggel,
Meg is gyászoltatom hatvan katonával,
Hadd nyugodjék itten apjával, anyjával,
Apjával, anyjával szülötte földében.»

BÁTORI BOLDIZSÁR.
Asztalnál űl vala gyönge Judit asszon,
Lábánál röngette szép arany bőcsőjit:
«Beli, fiam, beli, szép futkosó fiam!
Mert neköd nem apád Bátori Boldizsár;
Im, az a te apád, erdéji kapitány
A ki adta neköd szép arany bőcsőjit,
Annak négy szarvába négy arany pereczöt,
Osztán a fejedre bozsongi süvegöt.»
Hát ajtón hallgassa Bátori Boldizsár.
«Meg ne tagadd, asszon, mostan beszédödet.»
«Bizon nem tagadom, lelkem jámbor uram,
Leányokat szidom, a rossz leányokat:
Virágomnak szépit nyilatlan leszőtték,
Bokrétába szőtték, legényeknek tötték!»
«Megtagadád, asszon, mostan beszédödet?
Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségöm!»
«Minnyát nyitok, minnyát, lelkem jámbor uram!
Hadd hozzam lábamba karmazsin csidmámot,
Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.»
De nem győzé várni, berúgá az ajtót.
«Készülj, asszon, készülj hónap álló délre,
A rózsapiaczra, a fővevő helyre!»
«Hol vagy édes szolgám, legkedvesebb postám?
Készítsd elő nekem hat lovas hintómat!»
Ők elkészülének, el is indulának.
El is indulának, oda is jutának.
«Várj kicsit, várj kicsit, te fekete hóhér!
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Lám árva fejemnek egyet sem kondítnak.»
Azomba érközik erdéji kapitány:
Egyszer megforditsa, kétszer megcsókójja,
Kétszer megforditsa, százszor megcsókójja;
«Enyém vagy, nem másé, te asszonyi állat!»

KÁDÁR KATA.
«Anyám, anyám, édes anyám,
Gyulainé édes anyám!
Én elveszem Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.»
«Nem engedem, édes fiam,
Gyula Márton!
Hanem vedd el nagy uraknak
Szép leányát.»
«Nem kell nekem nagy uraknak
Szép leánya,
Csak kell nekem Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép leánya.»
«Elmehetsz hát, édes fiam,
Gyula Márton!
Kitagadlak, nem vagy fiam,
Sem egyszer, sem másszor.»
«Inasom, inasom, kedvesebb inasom,
Huzd elő hintómat, fogd bé lovaimat.»
Lovakat befogták, utnak indultanak.
Egy keszkenőt adott neki Kádár Kata:
«Mikor e’ színibe vörösre változik,
Akkor életem is, tudd meg, megváltozik.»
Megyen Gyula Márton hegyeken völgyeken.
Egyszer változást lát a czifra keszkenőn.
«Inasom, inasom, kedvesebb inasom,
A föld az istené, a ló az ebeké.
Forduljunk, mert vörös szin már a keszkenő,
Kádár Katának is immár rég vége lett.»
A falu véginél volt a disznópásztor:
«Hallod-e, jó pásztor, mi ujság nálatok?»
«Nálunk jó ujság van, de neked rosz vagyon,
Mert Kádár Katának immár vége vagyon.
A te édes anyád őtet elvitette,
Feneketlen tóba belé is vetette.»
«Jó pásztor, mutasd meg, hol vagyon az a tó,
Aranyim mind tiéd, a lovam s a hintó.»
El is menének ők a tónak szélire:
«Kádár Kata, lelkem, szólj egyet, itt vagy-e?»
A tóba megszólalt Kádár Kata neki,
Hozzája béugrék hamar Gyula Márton.
Édes anyja vizi buvárokat küldött,
Megkapták meghalva, összeölelkezve.
Egyiket temették oltár eleibe,
Másikat temették oltár háta mögé,
A kettőből kinőt két kápolna-virág,
Az oltár tetején összekapcsolódtak.
Az anyjok oda ment, le is szakasztotta.
A kápolna-virág hozzá így szólala:
«Átkozott légy, átkozott légy,
Édes anyám, Gyulainé!
Életembe rossz voltál,
Most is meggyilkoltál!»

KÁDÁR KATA.
(Ujabb változat.)
«Anyám, anyám, édes szülőm,
Engedje meg szép kérésem,
Hogy vegyem el Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.»
Miklós urfi szépen kéri;
Édes anya nem igéri:
«Nem engedem édes fiam,
Nem engedi az én rangom.»
Miklós mondá az anyjának:
«Kádár Katát szeretem csak,
Csak egyedül Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép leányát.»
Édes anyja azt feleli:
«Abból ugyan nem lesz semmi!
Vagyon lányuk az uraknak,
Abból neked is juttatnak.»
Miklós urfi megbusúla.
Készül, indul bujdosásra.
«Szolgám, szolgám, édes szolgám
Nyergeljed meg pej paripám!
Menjünk, menjünk, a míg látunk,
Legyen örök bujdosásunk.»
Miklós urfi elindula,
Azt meglátja Kádár Kata,
A kapuját megnyitotta,
Hogy Miklós bemenjen rajta.
«Ne nyiss kaput, Kádár Kata,
Nem megyek én most be rajta;
Hanem megyek a világba
Holtig tartó bujdosásra.»
Kádár Kata megbúsula,
Miklós urfihoz így szóla:
«Állj meg kincsem, szép Miklósom,
Hadd adjam rád egy pár csókom!
Adjak neked egy bokrétát,
A kezedbe kézi ruhát.
Mikor ruhám vérrel habzik.
S a bokrétám hervadozik –
Akkor leszen veszedelmem!»
Elindulnak, mennek, mennek.
Hosszu utnak, rengetegnek,
A ruháját Miklós urfi
Eléveszi, megmegnézi, –
Hát a ruha vérrel habzik,
Bokrétája hervadozik.
Mind a kettő azt jelenti:
Kádár Katát most veszítik!
Miklós urfi megfordula,
Egy molnár gazdát talála,
Kihez közel lovagola,
Kihez ő ekképen szóla:
«Hallod-e, te molnár gazda,
Mi hir van a falutokba?»
«Nincs ott ugyan semmi egyéb:
Kádár Katát elvesztették.»
«Hallod-e, te molnár gazda,
Vigy el engem éppen oda,
Hol elveszett Kádár Kata,
Jobbágyomnak szép leánya.
Pej paripám tied legyen,
S minden ékes öltözetem.»
Molnár gazda szót fogada,
Miklós előtt elindula;
Őt elvitte arra helyre,
Feneketlen tó szélire.
Onnét beszólalt a tóba:
«Élsz-e, kincsem, Kádár Kata?»
Kádár Kata is szólalik:
«Nálad nélkül alig telik.»
Miklós urfi ezt hallotta,
Szivét a bánat elfogta,
Kezet fejére kulcsolta,
S beléereszkedék hozzá,
A nagy feneketlen tóba.
Egyikből nőtt muszkáta szál,
A másikból rozmarint szál,
Addig-addig növekedtek,
Vizen felül emelkedtek,
S ott is összeölelkeztek.
Miklós anyja ment sétálni,
Megtalálta őket látni;
Vizi buvárt elhivatá,
Mind a kettőt kiásatá.
Az egyiknek csináltattak
Fejér márványkő koporsót,
A másiknak csináltattak
Vörös márványkő koporsót.
Az egyiket eltemették
Az oltárnak eleibe,
A másikat eltemették
Az oltárnak háta mögé.
Az egyikből nevelkedett
Fejér márvány liliomszál,
A másikból nevelkedett
Vörös márvány liliomszál.
Ott is addig nevelkedtek,
Mig össze nem ölelkeztek.

PÁLBELI SZÉP ANTAL.
«Anyám, édes anyám, bizony meg kell halnom,
Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!»
«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltatunk mü es egy csoda malmocskát.
Az első kereke béla-gyöngyöt járjon;
A középső köve ékes csókot hányjon;
Harmadik kereke aprópénzt hullasson:
Ez a szeretetnek első regulája!
Ennek látni jőnek szűzek, szép leányok,
Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»
«Anyám, édes anyám, ereszszen el engem
Csoda-malmom látni.»
«Ne menj, fiam, ne menj csoda-malom látni:
Megvetik az hálót s megfogják az rókát.»
«Anyám, édes anyám, bízon meg kell halnom,
Bizony meg kell halnom Varga Ilonáért!»
«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltatunk mü es egy erős vas-hidat;
Annak látni jőnek szűzek, szép leányok,
Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»
«Anyám, édes anyám, ereszszen el engem
Erős vas-hid látni!»
«Ne menj, fiam, ne menj erős vashid látni:
Megvetik az hálót, megfogják az rókát.»
«Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!»
«Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Tedd holttá magadat;
Neked látni jőnek szűzek, szép leányok,
Talám itt köztik lesz Varga Ilona es.»
«Anyám, édes anyám, ereszszen el engem
A halottas házhoz.»
«Többször nem jösz vissza a halottas háztól.»
«Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, kapud előtt sétál.
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, udvarodon sétál.
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, most a lábadnál áll.»
«Soha sem láttam én ilyen szép halottat!
Szeme mosolygólag, szája csókolólag,
Lába felugrólag.»
Ő szépen felkele, szépen megölelé.

BARCSAI.
«Menj el uram, menj el aj ki Kolozsvárra,
Aj ki Kolozsvárra apám udvarába,
Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot.» –
«Ne menj apám, ne menj, aj ne menj hazól ki,
Anyám asszony bizon Barcsait szereti», –
«Hallod asszony, hallod, mit ebeg a gyermek?»
«Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek.»
Aval elindúla az asszony szavára,
Az asszony szavára aj ki Kolozsvárra.
Mikor fele utját elutazta volna,
Csak eszibe juta küssebb gyermek szava,
Ahajt megfordula, haza felé tére,
Haza felé tére, hazájába ére.
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
«Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram!
Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,
Hadd kössem előmbe az előruhámat.»
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
«Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram,
Hadd húzzam lábamba fejelés csizmámat,
Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.»
«Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!»
Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni.
«Add elé, add elé, a nagy láda kólcsát!»
«Nem adom, nem adom a nagy láda kólcsát:
A szomszédba jártam, kerten átal hágtam,
A nagy láda kólcsát ottan elhullattam,
Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor,
Szép piros hajnalkor, világos viradtkor.»
Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját,
Végig lehasittá az egyik oldalát,
Csak kihengeredék Barcsai belőlle,
Aj kapja a kardját, fejit vevé vélle.
«Hallod feleségem, hallod asszony, hallod,
Három halál közzül melyiket választod?
Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem,
Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem,
Avagy azt választod, reggelig virasztasz,
Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartasz?»
«Három halál közzül én is azt választom,
Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartok.»
«Inasom, inasom, én küsebb inasom,
Hozzad elé, hozzad a nagy kászu szurkot,
Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyólcsot.
Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek,
A sok ingyen gyólcsot fejire kössétek,
Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok,
Talpánál kezdjétek, végig meggyujtsátok.
Fejihez állitok egy oláh furujást,
Lábához állitok egy czigán hegedűst,
Fújjad, oláh, fujjad az oláh furuját.
Huzzad, czigán, huzzad a czigány hegedűt;
Fujjátok széltibe, huzzátok ízibe,
Mostan hadd vigadjon feleségem szíve.»

A HEGYI TOLVAJ.
Odvas fenyőfának vagyon három ága,
A legelső ága hajlott Moldovára,
A második ága hajlott Kolozsvárra,
A harmadik ága Kis-Magyarországra.
Annak tetejében egy kis flegoria[1],
Kiben növelkedik egy nagy hegyi tolvaj.
«Szolgám, édes szolgám, menj le udvaromra,
Huzd elő félgyászos hintómat,
Fogd eleibe négy szürke csitkómat;
[1] Filegoria.
Én is hadd menjek el szerencse-próbálni
Király udvarára, királykisasszonyhoz.»
Ő is elment,
Felöltözött akkor, mint egy császárurfi,
Beszállott királynak udvarába
Félgyászos hintóval,
Négy szürke csitkóval.
Mégis megkérte a király kisasszonyt hitestársul,
Fel is tette félgyászos hintóba
A királyi kisasszonyt,
Megcsapta ő szürke csitkóját,
Ugy elment ő hetedhét országon,
A mig utólérte a kis flegóriáját.
Felszállott ő kis flegóriájába,
Hát mondani kezdette:
«Feleség, feleség, készits el engem,
Hadd menjek el én is szerencsepróbálni,
Keresztut-állani.»
Ő fel is felkészitette,
El is elment a hegyi tolvaj.
Felesége ablakba üle,
Ott a könnye hullani kezde.
«Madár, kicsi madár,
Vidd el levelemet
Az én atyámnak.
Ugyan ada férjhez
Egy hegyi tolvajhoz,
Ki most is oda van
Keresztut-állani,
Ember-ölögetni.
Inkább adott volna engem
Egy szegény cigánynak.»
A tolvaj ajtaján hallgatta,
Hogy az ő felesége mint panaszol sírva.
Azt mondja a hegyi tolvaj:
«Asszony, feleségem, nyisd meg az ajtódat!»
«Bizony mindjárt nyitom, édes jámbor uram,
Csakhogy vegyem én fel halni való gunyám.
Minden halottnak hármat harangoznak,
Én uri fejemnek még meg sem kondítják.»
A tolvaj tovább nem állhatta,
Az ajtóját már berugta.
«Mét sírsz, édes feleségem!»
«Hogy ne sírnék, édes jámbor uram?
Konyhán forgolódtam, cserefát tüzeltem,
Cserefának füstje kihuzta az könyvem.»
«Asszony, feleségem, inkább állasz-e te
Két asztalvendégnek vigan gyertyát tartani,
Mint most mindjárt fejed nélkül maradni?
Szolgám, édes szolgám, menj le magad nekem
A pincébe,
Hozz fel magad nekem két kászu szurkot
S két türedék vásznat.»
Lábánál kezdette, fejénél végezte
A vászonba tekerést.
Mikor ő szurokkal kezdette csepegtetni,
Akkor már a tolvaj nem volt hogy hová fusson,
Mert ajtót, ablakot a királykisasszony
Nemzetsége elállott.
Ajtón, ablakokon reá lövödöztek,
A nagy hegyi tolvajt mindjárt meg is fogták.
A király megfogatta,
Udvarába vitette,
Négy délczeg csitkónak
Farka után köttette
A nagy hegyi tolvajt.
A várost véle meg is kerülték.
Mikor már annyira ment, hogy megholt,
Akkor a városnak négy szegire tétették,
Onnét is fegyverekkel lelődözték,
Már a királyi kisasszonynak
Nem is volt, hogy hová legyen;
A szurok a testén mind el volt olvadva,
Mint’ harmadnapok alatt
Meg kellett, hogy haljon.

KŐMÍVES KELEMENNÉ.
Ihol elindula tizenkét kőmíves:
Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé.
Ők is rakni kezdik magas Déva várát.
A kit éjjel raktak: az nappal leomlott;
A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!…
Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves:
Melyik’ felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék, ott megégettessék
Magas Déva vára, halmára rakassék!
Ihol elindúla az ő felesége,
Az ebéd vékáját a fejire téve
S a kicsi gyermekit a karjára véve
Őtet is meglátta az ő kedves társa:
«Istenem, istenem! támaszsz eleibe
Vagy két fenevadat: talán visszatérik.»
Azt is elkerűlte.
«Istenem, istenem!
Támaszsz eleibe egy fekete felhőt,
Hullas eleibe apró köves essőt;
Talán visszatérik!»
Azt is kikerűlte…
‚Jó napot, jó napot tizenkét kőmíves!
Istenem, istenem! mi dolog lehessen?
Háromszor köszönni, egyszer se fogadni!…‘
«Azt a törvényt tette a te kedves társad:
Melyik’ felesége hamarébb kihozza
Az ebéd vékáját,
Kő közé rakassék s ott megégettessék,
Magas Déva vára halmára rakassék.»
‚Nem bánom, ha úgy is!
Ha ugy megútáltad velem életed is…‘
Az ebéd vékáját fejéről levették,
Az ő kicsi fiát karjáról levették,
Mikor térdig rakták, csak tréfára vette;
Mikor övig rakták, bolondságra vette;
Mikor csecsig rakták, ő valóra vette:
‚Ne sírj kicsi fiam!
Vannak jó asszonyok, neked csecsit adnak;
Vannak jó gyermekek, téged elrengetnek;
Az égi madarak ágról-ágra szállnak,
Neked csirikolnak, téged elaltatnak!…‘
‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘
«Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő öste!»
Östét is elvárta, s nem volt édes anyja.
‚Apám, édes apám! hol van édes anyám?‘
«Ne sírj, kicsi fiam, mert haza jő reggel!»
Reggelt is elvárta, s nem volt édes anyja.
Mind a kettő meghót!…

BÁCS JANCSI.
Csütörtökön jó hajnalba,
Készülék fel a havasra.
Befogám a jó négy ökröt,
Jó négy ökröt, jó szekérbe
S elindulék az erdőre,
Ki Firicsko tetejére.
Hogy kiértem az erdőre,
Egy cserefát vevék szemre.
Gondolám, hogy azt levágom
S az ökrök után felrakom.
Jó gazdámnak kicsi fija
Jöve velem – halálomra,
Ő vala a segítségem,
Ő egyedül ott mindenem.
A hogy vágni kezdém a fát,
Nem es gondolám a halált,
Pedig a mán hátomnál állt
S várá, hogy levágjam a fát.
Vágom, vágom szép csendesen,
A halálra rá sem nézek,
Mig a fa a törzsökétől
Szakad a fészim[2] élétől.
Még egy nihány vágás fára…
«Készü’j Jancsi az halálra! –»
Bács Jancsinak sohajtása
Felhallék a mennyországba…