Leányok, asszonyok - 16

  már nem keltheti fel: csak áltatjátok magatokat és felültetitek egymást.
  A lényegben van itt a veszedelem, és nem a tréfás garnirungban. Képtelen
  vagyok megérteni a Lisnevszkátokat. Nem abban látja a nagyobb bajt, hogy
  a szegény emberek egy szobában alusznak a gyermekeikkel, hanem abban,
  hogy a szegény emberek nem magyarázzák el a gyermekeiknek – idejekorán
  és alaposan – a mit az egyetlen szobában gyanítaniok kell, de a mit még
  nem tudnak. Mintha mégis jobb volna emezeknek, ha nem kellene
  gyanítaniok semmit és nem volna szükségük szüleik sürgős magyarázatára.
  – Hiszen akkor te nem vagy feminista!
  – De az volnék, vagy mi, és szeretném, ha propagandát tudnék csinálni
  annak a hitemnek, hogy a nőknek, igenis, minden téren joguk van a
  munkához. De éppen azért szeretném, ha egyszer már abbahagynátok a
  felvilágosítás kérdésének a bolygatását. Mért nem álltok már egyszer
  valami egyébbel a nyilvánosság elé? Azt hiszem, tanultunk már annyit,
  hogy érdeklődhetünk más valami iránt is. Mért adtok fegyvert az
  ellenségeink kezébe? Vagy talán ezeknek van igazuk, és a legkényesebb
  téma folytonos feszegetése: a gyermekek felvilágosítása volna az az
  egyetlen női munka, a mely benneteket igazán és komolyan érdekel?!…
  
  
  RÉGI ISMERŐSÖK.
  A gyorsvonat egyik elsőosztályu fülkéjében két utas foglalt helyet: egy
  magánosan utazó, még egészen csinos hölgy és egy sok podgyászszal
  megáldott, már kopaszodni kezdő úriember. A hölgy harmincz-harminczkét
  évesnek látszott, tehát nem lehetett több harmincznyolcznál; az
  öltözködése csorbátlan izlésre, és ha nem is éppen vagyonra,
  mindenesetre elsőosztályu jómódra vallott. A sokpodgyászos úr ötven
  esztendős lehetett; de bátran hazudhatta volna magát negyvenötnek is.
  Meglátszott rajta, hogy mindig gondosan ápolta a személyét, és hogy
  eléggé jól gazdálkodott az életerejével. Már aligha szokott versenyezni
  a huszárhadnagyokkal, de azokon a fürdőhelyeken, a hol sokkal több az
  asszony, mint a férfi, a számottevő udvarlók közé sorozták volna.
  Alig hogy elhelyezkedtek, a póttartalékos gavallér nyomban
  beletemetkezett először is a hölgy, aztán a hölgy minden
  hozzátartozóságának részletes méltatásába. A keleten élő emberek
  tökéletesen nyilt tekintetével nézelődött, de azért érdeklődése nem volt
  sértően tolakodó; a szemejárásából is ki lehetett olvasni, hogy
  világotjárt és élnitudó ember.
  Miután szakértő pillantása gyorsan megbecsülte a hölgy holmiját,
  figyelme visszatért érdeklődése főtárgyához, a holmik gazdájához, a ki
  vele szemben, a fülke másik sarkában huzódott meg.
  – Meleg fényü szem, szép száj – szólt magában – gyönyörü nyak és váll,
  ritka jó derék, se kurta, se hosszu, általában szinte junói alak, mely
  azonban nem sír a soványító kúra után, arányosan kicsiny és formás láb,
  kitünő suszter, egészen az én zsánerem!
  Aztán egy pár pillanatig rajta volt, hogy kövesse Ariosto tanácsát és
  abból, a mit láthatott, kitalálja mindazt, a mit már nem kötöttek az
  orrára.
  Ennek a talány-fejtegetésnek egész tudománya van, a melynek Brantôme
  mester, a hindu bölcsek, és egy kitünő arab író, az »Illatos kert«
  szerzője, a legtudósabb tanárai. E kitünő vezetők nyomán a póttartalékos
  gavallér elvégezte, hogy minél többet tud kitalálni, maga a találgatás
  annál kevésbbé elégítheti ki.
  Budapesttől Kőbányáig azt tanulmányozta, hogy a megismerkedés és a
  bizalmasabb közeledés »lehetséges-e?« Kőbányától Rákosig meggyőződött
  róla, hogy érdeklődése a legkevésbbé se alkalmatlan a szép asszonynak,
  sőt, hogy érdeklődése pár percz óta viszonzásra talál. Rákoson túl a
  beszélgetésnek már csak valami jobb ürügyét keresgélte – mert nem
  kezdheti akármilyen ostobasággal, mint egy fiatalember… az öregedésnek
  is megvan a maga szemérme – a mikor egyszerre csak a hölgy váratlanul
  megszólalt:
  – Ugyan, mondja kérem, nem Szombathy Pál urhoz van szerencsém?
  A gavallér az első pillanatban elámult, aztán majd kinézte a szemét.
  Szerette volna megsarkantyuzni az emlékezetét, de hiába bámészkodott
  útitársára, ő, a ki olyan sokat tudott kitalálni, azt már nem találta
  ki, hogy ki lehet ez a hölgy, a ki őt ismeri és nevén szólítja.
  – Nem ismer meg?! – csodálkozott a hölgy. És jóizüen nevetett.
  – Nagyságos asszonyom – hebegte a gavallér – az igazat megvallva… pedig
  nagyságos asszonyom az első pillanattól fogva olyan ismerősnek tünt fel
  előttem!… de már nagyon régóta nem voltam Magyarországon… nagyságos
  asszonyom akkor még nyolcz-tiz éves leányka lehetett…
  – Ez persze hizelgés akar lenni – szólt a hölgy, a kit a gavallér
  elképpedése láthatóan mulattatott. – Sohase erőlködjék! Ez a rossz
  emlékezet egy cseppet se hizelgő rám nézve. Igaz ugyan, hogy rég nem
  láttuk egymást, és azóta nagyon megváltozhattam… De érdekes, csakugyan
  nem ismer meg!
  Majdnem kaczagott.
  A nevetés hangja végre régesrég eltemetett emlékeket bizseregtetett meg
  a gavallérban.
  – Ida! – kiáltott fel. Majd más formában ismételte ezt a nevet, halkabb
  és gyöngédebb hangon:
  – Dusika!
  És mintha egy parányi megindulás is rezgett volna a szavában.
  – Ilyenek maguk férfiak! – szólt a junói alaku Dusika. – Igaz, hogy
  majdnem húsz év múlt el azóta!… de akkor az élete boldogságának
  nevezett!… és tessék, most egy negyedóráig néz… talán órákig nézhetett
  volna, s eszébe se jut, hogy valaha ismert… nem ismer meg még akkor se,
  a mikor megszólítom!… Azt, a ki egy évig, nem… tizenhét hónapig a
  felesége volt! Hát olyan nagyon megváltoztam?! Annyira megvénültem?!
  – Jól tudja, hogy ez nem igaz. Csak más lett. Viruló szép asszony… Mig
  akkor… akkor… sápadt, vézna, beteges, törékeny kis síróbaba volt… Ó,
  nagyon bájos kis penészvirág volt, de csak egy kis penészvirág!… Maga
  már nem emlékszik, hogy milyen volt akkor… de én emlékszem, hogy milyen
  volt az a csúnya baba, a ki sohase akart tudni rólam… és a ki, miután
  vagy három esztendeig hiába törtem magamat egy gyöngédebb pillantásáért,
  végre is a faképnél hagyott! Emlékszik még! Másfél esztendeig nem akart
  a feleségem lenni; aztán, mikor a szülei mégis csak rábeszélték, hogy a
  feleségem legyen, még tizenöt hónapig imádtatta magát hiába!… pedig
  eléggé dédelgettem!
  – Talán éppen az volt a hiba, hogy tulságosan dédelgetett. De hagyja
  ezt! Úgyis eléggé megbántam, hogy nem maradtam meg maga mellett!…
  – Hogyan? Hát…
  – Ó, nem is képzeli, mennyi szemrehányást tettem magamnak azért, hogy
  akkor olyan ostoba voltam!…
  – No lássa!
  – De ne beszéljünk rólam. Beszéljünk magáról. Az én kedves jóbarátomról.
  Arról az egyetlen férfiról, a ki mindig csak jó volt hozzám. Mondja, hol
  járt, mit csinált azóta? Úgy eltünt akkor, mintha a föld nyelte volna
  el. Hírt se hallatott magáról; azt se tudtuk, él-e még, vagy meghalt.
  – Sokat törődött velem!
  – Ne higyje, hogy valaha elfelejtettem a hozzám való jóságát! És
  nemsokára nagyon is sokat gondoltam magára. De ne beszéljünk rólam.
  Mondja el, mit csinált az alatt a roppant hosszú idő alatt? Hol élt?
  Van-e családja? Vannak-e kis babái, vagy már nagyocska babái?… mert már
  nagy gyermekei lehetnek.
  – Nincsenek. Nem házasodtam meg másodszor.
  – Kár. Nagy hiba, ha az olyan ember, mint maga, nem szaporítja el a
  fajtáját. Nagyon kellenének az ilyenfajta emberek, egy kicsit
  ellensúlyozni a többieket. Hát beszélje el, hová ment, a mikor egyszerre
  csak eltünt? Merre járt és mivel foglalkozott azóta? Beszéljen el
  mindent. Nagyon érdekel, milyen volt az életesora.
  – Az én történetem nagyon rövid. Mikor maga, egy nem éppen szép napon,
  megvallotta nekem, hogy sohase szeretett, hogy nem tud szeretni, hogy
  csak a szülei kényszerítették hozzám, hogy mást szeretett, hogy a
  szerelmese nélkül tovább nem élhet, hogy el akar tőlem válni, hogy ahhoz
  akar férjhez menni, a kit szeret, hogy ez mindig el akarta venni, és
  most már el is veheti, – nagyon elszégyeltem és elbusultam magamat. Nem
  akartam itthon maradni, a hol minden magára és a házassági balesetemre
  emlékeztetett. Éppen ezekben a szomorú napokban kaptam ajánlatot egy
  külföldi czégtől; hirtelen elhatároztam magamat és kimentem Kis-Ázsiába
  vasutat építeni. Ez eltartott egy pár esztendeig. A pusztaságban, a hol
  dolgoztam, nem volt alkalmam pénzt költeni; mikor befejeztük a munkát,
  nagyobb összegü keresmény jutott a kezembe. Ezzel a pénzzel megszállott
  a vagyonszerzés láza. Meg akartam gazdagodni, és felcsaptam
  kereskedőnek. Tönkre mentem és megint elülről kezdtem. Aztán da capo.
  Négyszer vágódtam földhöz és négyszer keltem fel ujra; végül mégis csak
  megszereztem azt a vagyont, a melyre áhítoztam. Most aztán hazajöttem
  pihenni. Mindössze ennyi történt velem.
  – Akkor hát gratulálhatok magamnak. Mert nekem köszönheti, ha
  meggazdagodott.
  – Bocsánat, magam is igyekeztem.
  – De ha én akkor véletlenül úgy gondolkozom, hogy a legjobb lesz
  belenyugodnom a sorsomba, hogy a nő tűrésre, megadásra, szenvedésre
  született – a mi engemet illet, most már nagyon sajnálom, hogy nem így
  gondolkoztam – akkor most talán volna vagy nyolcz gyermekünk, és talán
  nagyon szegények volnánk.
  – Vagy talán volna tizenkét gyermekünk és nem volnánk szegények. Mit
  tudjuk azt, hogy mi volna?! De hát beszéljünk most már magáról. Van sok
  kis babája? Már nagyocskák lehetnek.
  – Nincsenek gyermekeim.
  – Ugyan! És Bodor Béla úr, szerencsés vetélytársam?
  – Az igazat megvallva, nem tudom, hogy hol van.
  – Ne mondja! Csak nem vált el attól is?
  – De bizony elváltam.
  – Attól, a kit szeretett? Hát ebbe a házasságába se vitt egy kis
  türelmességet? Akkor már mégis csak magában volt a hiba.
  – Mit akar?! Ha egy erőltetett házasság nem sikerül, az csak
  tűrhetetlen; fel kell bontani és pont. De ha egy szerelmi házasság nem
  sikerül, az maga a pokol. Mit mondjak magának?! Lássa, magára mindig
  hálával és barátsággal gondoltam; ezt az embert pedig úgy meggyűlöltem,
  mint még soha senkit. De hagyjuk ezt! Szomorú történet ez, a mely magát
  csak untatná és engem még ma is idegessé tesz. Rágondolni se szeretek.
  – És régi történet?
  – De milyen régi! Három évig se éltünk együtt.
  – Szóval, ha tovább epedek, mint a hű szerelmesek, és egy kicsit vártam
  volna…
  – Ne is mondja, mert ríva fakadok!
  – Visszajött volna hozzám?
  – Akár mezitláb, ha úgy kivánja! És meglehet, hogy most a legboldogabban
  élnénk.
  – Ki tudja?! Hátha mégis csak jobb így?! Higyje el nekem, hogy a volná-t
  sohase lehet kiszámítani. Se előbb, se utóbb.
  – Akármilyen udvariatlan, sőt szivtelen, én bizonyosan tudom, hogy nekem
  jobb volna.
  – Miért? Mi történt azután?
  – Képzelje, harmadszor is férjhez mentem!
  – Nagyszerü! Úgy látszik, ha hamar elveszíti a türelmét, a bátorságát
  nem veszíti el olyan hamar, mint én. De, remélem, a harmadik férjétől
  már nem vált el?
  – Nem, még rosszabb az eset. Harmadszor, okulva a szerelmi regényem
  tanulságain, már komoly, rendes embert kerestem; nem olyan könnyelmü
  betyárt, mint Bodor, hanem olyanformát, mint maga. No, és megint
  megjártam. A harmadik férjem nem volt rossz ember, de neki is jobb lett
  volna, szegénynek, ha agglegény marad. Eleinte csak a dolgának élt,
  később csak a betegségének. Mogorva, már nem fiatal, beteges, zsémbes
  ember volt. Rajta voltam, hogy mégis megbecsüljem, mert már megtört a
  sors. De istenem, olyan kevéssé voltam a felesége! No, és aztán meghalt.
  – Úgy, hogy most egészen özvegy, miután előbb is özvegy volt egy kicsit.
  – Nem. Ne nevessen ki: negyedszer is férjhez mentem.
  – De édes Dusika, hiszen maga egy női Kékszakál!
  – Mit tehetek róla, hogy igazi asszony akartam lenni, és mert becsületes
  teremtés vagyok, sokáig nem akartam szakítani a hagyományos formákkal,
  az erkölcs, a tisztesség, az illendőség, vagy mit mondjak, minek a
  követelményeivel?! Akkor még nem tudtam, a mit azóta megtanultam, hogy a
  házasság a nőt okvetetlenül áldozattá teszi, és hogy ez a formaság a
  legnagyobb gazság mind a közül a sok dolog közül, a mit a férfiönzés és
  a számító emberi gonoszság az asszonyok rovására valaha kitalált.
  – Szent isten, csak nem vált el a negyedik férjétől is? Ámbár, minthogy
  az özvegysége némi változatosságot vitt a sorsába, most már minden
  nagyobb feltünés nélkül újra kezdhette az elválást.
  – Bár elváltam volna tőle!
  – Ez idő szerint tehát ismét férjes asszony.
  – Most már igazán magam se tudom, mi vagyok. Se kint, se bent.
  – A negyedik házassága is boldogtalan volt?
  – Ez volt a legboldogtalanabb valamennyi közül. Talán azért, mert ebben
  a házasságban, okulva a harmadik házasságom tanulságain, éppen csak a
  férjet kerestem. Nem is mondhatnám, hogy a gazembernek nem voltak
  szeretetreméltó tulajdonságai. De mégis ez a választásom volt a
  legrosszabb. Képzelje! A gazember elharácsolta, a mit a vagyonomból,
  lopva, pénzzé tehetett, aztán sikkasztott, csalt, lopott, váltót
  hamisított, s egy pár nappal előbb, hogy mindez kiderült, elszökött
  Amerikába.
  – Dusika, bocsásson meg, de a házassági szerencsétlenségeknek ez a ritka
  sorozata már nem annyira szomoru, mint inkább mulatságos.
  – Hiszen láthatja, hogy most már én is nevetek rajta! De várjon csak!
  Még nem vagyok szomoru történetemnek a végén, és ha érdekli a sorsom…
  – Dusika, elő ne álljon egy ötödik házassággal, mert elszörnyedek!
  – Nem, ez egyszer már éppen torkig voltam a házassággal. Azért, bár
  jogczimem bőven lett volna hozzá, nem indítottam meg a válópert, és a
  törvény előtt még ma is felesége vagyok ennek a bitangnak, a kiről azt
  se tudom, hogy hol van…
  – Teringettét, három férje volt, a kikről nem tudta, hogy hol vannak!…
  – Csak nevessen! Higyje el, ez nem csak éppen mulatságos. Egy kicsit
  bosszantó is, különösen az olyan asszonyra nézve, a ki becsületes
  teremtés, és a ki még elég fiatal ahhoz, hogy…
  – Igazi asszony maradjon! De hát, Dusika, akkor én éppen a legjobbkor
  érkeztem haza Kis-Ázsiából! Ha maga megbánta, hogy elhagyott, ha már
  régebben is visszajött volna hozzám, ha mindig barátsággal gondolt rám…
  ez engem a legédesebb reménységgel tölt el… és ha csakugyan érzi, hogy
  sok-sok szeretettel maradt adósom…
  – Nem várta meg a végét. Ha már mindent elmondtam, el kell mondanom azt
  is, hogy én most szabad házasságban élek. Egy főhadnagygyal.
  – Tyű, be hamar leforrázza a reménységeimet!… De hát a szabad
  házasságban, ha nem csalódom, a legnevezetesebb az, hogy még csak nem is
  házasság… És ha csakugyan én vagyok az egyetlen férfi, a kit valaha
  becsült, végre is… maga szabad, mint a madár!…
  – A szabad házasság éppen olyan rabszolgaság, mint a másik, a régi
  divatu. Az ősi formáju házasságnak minden rossz tulajdonsága megvan
  benne, azzal a különbséggel, hogy egygyel több rossz tulajdonsága van,
  mint amannak, mert azt az asszonyt, a ki a szokás és az előitéletek
  ellenére is vállalja ezt a kötést, az emberek többé nem tisztelik… itt a
  férfi még a köztiszteletet is elszedi az asszonytól. És a helyett, hogy
  ezért kárpótlást igyekeznék nyujtani, ő maga az első, a ki az asszonyt
  nem tiszteli többé. Mondhatom, az igazi férjeim még csak megbecsültek
  valamennyire, ha másért nem, azért, mert a világ előtt a tulajdon nevük
  viselőjét süvegelték bennem: mig a szabad férjem!… ez rovásomra írja azt
  az áldozatot, a melyet neki hoztam… és annyival többet követel tőlem,
  mert helyre kell hoznom azt is, a mit a mások erkölcsi felfogása ellen
  vétek. Persze, ezt még nem tudtam akkor, a mikor a házasságnak ebben az
  uj formájában a jövő zenéjét üdvözöltem; de azóta megtanultam, hogy
  találjanak ki akármit, a szerelmi összeköttetésben, legyen ez akár
  holtigtartó, akár hosszabb vagy rövidebb időre tervezett frigy, a nő
  mindig áldozata lesz a férfinak… mindaddig, mig az egész világon az nem
  lesz a szokás, hogy a férfi és a nő csak egyszer találkoznak s aztán
  sohase látják többé egymást.
  – Hogyan, Dusika, maga úgy akarná megjavítani a világot, hogy a szerelmi
  összeköttetésnek sohase legyen másnapja? De hátha megkedvelték egymást
  és örülnének az uj találkozásnak?!
  – Én sehogy se akarom megjavítani a világot. A maguk dolga valami
  okosabbat kitalálni. Én csak azt tudom, hogy így nincs jól. Sehogy sincs
  jól.
  – De lássa, Dusika, a mig senki se talál ki valami okosabbat, egy kis
  rendnek, legalább egy kis nyilvántartásnak mégis csak kell lennie! Ne
  felejtse el, hogy a szerelmi összeköttetésből sokszor gyermek is
  származik, és a mig ebben a társadalmi rendben élünk, a mig a gyermekről
  a szülőknek kell gondoskodniok, mert az állam, a társadalom nem
  gondoskodik, vagy olyan kevéssé gondoskodik, hogy ez szóra se érdemes…
  – Én nem mondom, hogy ne legyen semmiféle nyilvántartás, de gondoskodni
  kellene arról is, hogy a nő ne legyen a férfi rabszolgája. Igazivá
  kellene tenni a nő szabadságát…
  – Például hogyan képzeli ezt?
  – Úgy, hogy a szerelmi összeköttetés és az elválás olyan szabad legyen,
  mint a költözködés. Például mindenkinek joga volna bejelentő vagy
  kijelentő czédulát küldeni egy hivatalba…
  – Jaj, Dusika, ahhoz éppen ezernyolczszázmillió tisztviselő kellene,
  hogy ezt a temérdek bejelentő és kijelentő czédulát mind
  nyilvántarthassa! Mindenki ennek a hivatalnak a tisztviselője volna, és
  még így se győznék a munkát! Hanem, tudja mit? Kezdjük el a reformot, s
  küldje el a kijelentő czédulát a főhadnagyának!
  – Nem tehetem, mert most még szeret, már a maga módja szerint, és félek,
  hogy agyonver.
  – Az már baj. Erről ugyan nem tehet a társadalom, csak a főhadnagy;
  azért mégis baj. Hanem lássuk csak! Ha igazán olyan kedves marad, mint a
  milyen kedves az előbb volt, a mikor azt mondta, hogy… Mondja, igazán
  jóérzéssel van irántam? Igazán én vagyok az egyetlen ember, a ki meg
  tudta magát becsülni, és a kit az ex-férjei közül még a leginkább
  szível? Igazán belátja, hogy rosszul cselekedett, a mikor semmire se
  méltatta az én makacs ragaszkodásomat?
  – Igazán. A legkomolyabban mondtam. Ha akarja, meg is esküszöm rá.
  – Csak ne esküdjék! Egyszer már megesküdött és az nem sikerült. Mondja
  csak így egyszerüen; elhiszem, mert szeretem elhinni. Akkor hát van egy
  mód, hogy kárpótolja azt, a kivel szemben régente nem volt igazságos. Az
  ősi mód.
  – Mit akar ezzel mondani?
  – A szabad házasságnak van egy jó tulajdonsága is: az, hogy, mint minden
  házasságot, ezt is meg lehet törni. Ha csakugyan megbánta, hogy nem
  maradt meg mellettem: szálljunk ki az első állomáson, a hol ez a vonat
  megáll, és – a meddig mást nem gondol – felejtsük el azt a sok
  esztendőt, a mig nem láttuk egymást. Pokolba a főhadnagygyal. Végre is
  én már régebben kiérdemeltem, hogy jóságos legyen hozzám, mint ez az
  ember, a ki a többieknél is kevésbbé tudja magát megbecsülni!
  – A főhadnagy megérdemelné. És… és…
  – Köszönöm az »és«-t…
  – De nem lehet.
  – Miért nem?
  – Mert a főhadnagy vár a vasútnál.
  – A szabad házasságnak van egy másik jótulajdonsága is. Nagy enyhítője a
  hazugság.
  – Agyonverne.
  – Tehát másodszor sincs szerencsém. De én negyedszer se szoktam megadni
  magamat a sorsnak… Mit nevet?
  – Illetlen dolog, de magának megmondom. Hiszen régente elég jó
  viszonyban voltunk. Hát éppen ez az… Arra gondoltam, milyen furcsa
  volna, ha véletlenül engednék a maga csábítgatásának, ha véletlenül
  csakugyan megszöknénk a vonatról, és az után, hogy négyszer voltam
  férjnél, legelőször is magánál, sőt ötödször is… már akár számítja ezt
  is, akár nem számítja… most, a mikor a negyedik asszonyi név után már
  megint a leánynevemet viselem… Ej, mégse mondom!
  – Milyen furcsa volna, ugy-e, ha az után, hogy négy vagy öt házassága…
  már akár számítjuk az ötödiket, akár nem számítjuk… szóval, négy-öt
  házassága gyermektelen maradt, a jövő esztendőben egyszerre csak egy kis
  szabad fiú állítana be a világra!
  
  
  A SÖTÉT UDVAR.
  Az előkelő negyed közepén százesztendős, rozoga, ütött-kopott,
  földszintes házikó éktelenkedik. Mintha szégyenkeznék az úri paloták és
  a hatalmas bérházak között. Pedig daczol velük. Csak azért se akar
  elpusztulni a közelükből. Csak azért se akar átalakulni divatos külsejü,
  hatalmas, uj épületté. Megmarad a régi dísztelenségében, hogy csúffá
  tegye amazokat, hogy folytonosan bosszanthassa a paloták urait.
  Tulajdonosa furcsa gondolkozásu, és furcsa életet élő agglegény, a ki
  már régesrég a külföldön tartózkodik, a honnan soha, látogatóba se jön
  haza. Valamikor régen, senki se emlékszik már rá, micsoda csekélység
  miatt, összezördült a főváros tanácsával. A viszálykodásból per lett; a
  pert elvesztette. Azóta látni se akarja a szülővárosát. Csak a
  pereskedést folytatja ellene. Az első pert vagy háromszor ujitotta meg,
  minden elképzelhető czimen. Ha a biróság elutasította, feljebbezett; és
  ez az ősrégi bonyodalmas »anya-per« még ma is folyik; szívósabb életü
  minden pernél, a melyet a budapesti biróságok ismernek. Szívósabb életü
  és termékenyebb is. Mert az anya-per sok kis apró pert fiadzott, a
  melyek nőnek, nőnek, és szépen erősödnek. A furcsa úr ingatlanai révén,
  minduntalan beleköthet régi haragosába, a magyar fővárosba, és a
  kinálkozó alkalmat soha se mulasztja el. Követeléseket támaszt;
  megtagadja háziúri kötelességeinek a teljesítését és bár a pörök sorsát
  előre tudja, csak pörösködik tovább. Talán ez a per az egyetlen
  szenvedélye.
  A házait pedig semmi áron nem akarja eladni. Ha eladná az ingatlanait,
  bedugulna a forrás, a mely a pörösködő szenvedélyét táplálja. De
  lebontatni se akarja ezeket a viskókat, hogy palotákat vagy
  bérkaszárnyákat építtetne a helyükön. Csak hadd bosszantsák a várost és
  a város lakóit. Viskói a város legbelső részén alkotnak itt is, amott
  is, foltot. Mindegyiknek roppant telke van; tágas udvara és messze
  elhúzódó kertje. Időközben ezeknek a telkeknek az értéke a százszorosára
  emelkedett annak az árnak, a melyen az ingatlanait hajdan
  összevásárolta. Ha a viskókat lebontatná és bérházakat építtetne a
  telkein, uj kincsesbányákat szerezne. Csak azért se.
  Ezt is, azt is megpróbálták, hogyan lehetne rábirni arra, hogy
  megválthassák tőle a tulajdonjogot, akármilyen árt szab. A kisajátítás
  czimén egyik-másik kalyibájának a tulajdonjogából ki is forgatták. De
  valamennyi alkalommal minden követ megmozgatott, hogy a kisajátítás ne
  történhessék meg. És a legtöbbször ki is módolta, hogy a kisajátítás
  elmaradt.
  Rengeteg pénzt költött el erre a czélra. Rengeteg pénzt veszít a konok
  daczával. De viskóinak nagy része ma is megőrizte régesrégi
  éktelenségét, és ő csak ezt akarja.
  Teheti, hogy fejedelmi árt fizet a rosszakaratu szeszélyéért. A milliói
  megszámlálhatatlanok. Egypár millióval több, vagy kevesebb, a furcsa
  életü külföldi úrnak mindegy. Jut is, marad is. Telkeinek az értéke
  például nő magától.
  És ha így nem juthat hozzá a jómóduak forintjaihoz, a szegények garasait
  mégis csak megkapja. Ügyvédje a rozzant épületek apró lakásait
  ágrólszakadt szegény ördögöknek adja ki, egy kevés piszkos bankóért. S a
  kis piszkos bankók sietnek az apjukhoz. Kis halak, jó halak.
  Az előkelő utczát beszennyező földszintes házban is csupa pária lakik.
  Nyolcz lakás van benne, nem számítva a házmesterét, a ki a lakók nagy
  részének bizalmas jóbarátja. Ha a szegény ember véletlenül rábukkant e
  lakások valamelyikére, nem szivesen költözik ki belőle, a mig egyáltalán
  meg tudja fizetni a házbért. A szobák szűkek, de a ház levegős. A tágas
  udvar – milyen szerencse a gyermekeknek! A kertbe, ha az ember
  jóbarátságot tart a házmesterrel, le szabad menni; és ha nem szabad: a
  kert felől balzsamos szellő árad, s már ez is valami.
  Aztán este, későn, a mikor a tágas udvar teljesen elsötétedik, künn ülni
  a tornáczon, csupa mulatság.
  Az udvarban már mély csend ül, és ebben a mély csendben olyan jól esik
  elnézni a kert fáinak szemnyugtató feketeségét… és olyan szórakoztató,
  erről a feketeségről jobbra, vagy balra pillantva, elnézni azokat a
  fénycsikokat, a melyek a két szomszédos bérpalotából sugárzanak ki,
  eltünődve azon, micsoda élete lehet azoknak, a kik itt laknak, az egyik
  vagy másik palota oldalszárnyában, a kivilágított ablakok mögött, az
  első, és a második emeleten, a honnan minduntalan zongoraszó és víg
  lárma hallatszik?!… Milyen kár, hogy nem lehet belátni a kivilágított
  ablakok mögé!
  Este tiz órától tizenegyig az utazó felesége ki is élvezi ezt a csöndes
  mulatságot.
  Ráér. Neki nincs semmi dolga. Cselédet tart. Ő a ház legelőkelőbb
  lakója.
  Nagyon ráér, mert az utazó csak ritkán van otthon.
  Néha egy másik asszony csatlakozik hozzá. A szedőné. Annak az ura csak
  négy óra után jön haza. Ha ugyan már akkor hazajön. Mert szeret
  politizálni, és sokszor megesik, hogy munka után még betér valahová az
  elvtársakkal tanácskozni, néha talán poharazni is. Akárhányszor csak a
  reggel veti haza.
  Tiz órakor a szedőné már régen letektette az apró gyerekeit. És ha nem
  tartja vissza valami házi munka, a mi már a körmére égett, vagy ha nem
  tulságosan fáradt és álmos, kimegy a tornáczra és leül a szomszédasszony
  mellé.
  Néha éjfélig is el tudnak beszélgetni, így, kettesben…
  A szedőné majdnem annyira érdekli az utazó feleségét, mint azok az
  ismeretlenek, a kik a kivilágított ablakok mögött laknak. Nem győz
  eleget csodálkozni rajta; nem tudja megérteni. Hiszen ha ő ilyen szép
  volna!…
  Az alakja ugyan olyan törékenynek látszik, mint a milyen egy sápkóros
  úri kisasszonyé lehet. Nyilván a sok gyerek ártott meg neki. Aztán nem
  valami nagy bőségben élhetnek a sok kicsi gyermekükkel. Minden
  esztendőben gyerek!… Hallatlan! És az apró lények úgy ődöngenek
  körülötte, mint a kis kacsák egy nagyobb kacsa körül. Négy gyerek egy
  fiatal asszonynak, egy gyerekasszonynak, a ki csak egy-két esztendővel
  van túl a húszon, a ki még maga is olyan gyerekes, hogy bátran párisi
  babával játszhatnék!… elgondolni is borzasztó!
  De az arcza! Az a tejfehér, minden finomságnál finomabb arczbőr, meg az
  a bámulatos haj! A szépen ívelt, sűrű, koromfekete szemöldök, meg a
  nagyon is piros, nagyon is formás, kissé húsos száj elárulják, hogy nem
  kereszténynek született, – mert most már az, – de ilyenek lehettek a
  bibliai leányok. A szeme olyan, mint a virág; mint azok a csodálatosan
  kék virágok, a melyek csak a délszaki földeken teremnek, s a melyek
  kékebbek, melegebben kékek, mint a mieink; olyan, mint a virág, mert a
  szine a virágok szinének finomságára és lágyságára emlékeztet; annyira
  puha szin, hogy a világítás szerint más és más, de ha hosszasan nézed,
  úgy tünik fel előtted, hogy a másik pillanatban már nem olyan, mint az
  imént, mintha belülről más-más fényt és szint kapna a lélektől, a mi
  minden hő- és fénysugárzó közül a legtökéletesebb és a legbőségesebb. És
  ezt az érzékien szép szemet, a melyet nemcsak a kifejezés, a mosoly, a
  lélek tesz széppé, hanem szép már alkatánál fogva is, éjfeketeségü és
  éjsűrűségü, hosszú szempilla árnyékolja be, szebb ernyő, mint a világ
  összes csipkeernyői.
  Hát nem kár, hogy ez a virág egy embernek, egy durva, kiabáló embernek
  virágozzék, és hamarosan elvirágozzék a virágoknak kellő éltető talaj,
  levegő és meleg hijján a nyomorúságtól?!…
  * * *
  – Már én ezzel az emberrel nem tudnék meglenni – szól az utazó felesége.
  – Azon kezdem, hogy a szegény embernek nem volna szabad megházasodnia.
  Az én uram is szegény ember, de nem munkás, hanem vállalkozó, és a
  milyen igyekvő, bizonyos, hogy nemsokára vagyonos ember lesz. Ha ez nem
  volna kétszer kettő, egy perczig se maradnék meg mellette. De, hogy egy
  ember, a ki éppen csak a betevő falatot tudja megkeresni, a ki
  világéletében mindig szegény ember lesz, még ráadásul rosszul is bánjék
  a feleségével!…
  – De ha mondom, hogy nem bánik velem rosszul!… – vág közbe a szedőné.
  – Nekem beszélhet, lelkem! Hallok én mindent; és ha nem volna elég jó
  fülem, az ura elég nagyokat kiált. Ma reggel is… vagy csak álmodtam?!…
  Hét óra után jött haza, és alig hogy hazaért, már úgy bömbölt, mint egy
  Behemóth. Megint megverte, mi?
  – Soha se ver meg.
  – Ej, a multkor maga is elismerte…
  – Igen, az első esztendőben. De akkor meg is érdemeltem, mert még nagyon
  ostoba voltam.
  – És ma?… Mi volt ma?… Mert valami csak történt?…
  A szedőné nem akart vallani.
  – Az én uram jó ember – felelt. – Arról, hogy szegények vagyunk, arról
  nem tehetünk.
  – Az ember lehet szegény, de azért még nem kell részegeskedni. Ha az én