Leányok, asszonyok - 11

  Teljes szabadság és teljes nyiltság. Sohase hazudni és mindent
  megmondani.
  Állok elébe.
  Nos: valami van a dologban. Nem mondhatja, hogy a ki védekezik, vádolja
  magát. Vádolom magamat, mert nem szükséges védekeznem.
  Tehát: nem szerettem bele semmiféle papba, s nem élek morganatikus
  házasságban semmiféle egyházi személylyel. Ellenkezőleg, úgy élek itt,
  mint két csillagkeresztes hölgy, mert Miss Johnson is jelen van, s ha
  tudná, mennyire vigyáz rám!
  Ha ezért külön fizetést kapna öntől, nem lehetne erkölcsösebb.
  Majd meglátja elbeszélésemből, mert megtisztelő gyanúja arra kényszerít,
  hogy én is emlékiratokat írjak, mint az ön aix-i ismerőse, a ki ha
  belefárad a hazudozásba, tollat fog és ír, a míg a hangja vissza nem
  tér.
  Az aix-i vén szarka téved. A »botrány« először nem volt botrány, s
  másodszor nem úgy esett meg, a hogy ő beszéli. Aztán, a mit legelőbb
  kellett volna mondanom: ennek a históriának én nem hősnője, csak egy
  mellékszereplője vagyok.
  Kalandról van szó s nem szerelmi regényről. Kalandról, melynek nem volt
  másnapja. És ez a kaland sem én velem történt, hanem egyik barátnőmmel.
  Igaz, hogy mint suivante én is benne voltam a szószban.
  Elmondom a történetet; az anekdota mindenesetre mulattatni fogja önt.
  Azt megengedi, ugy-e, hogy a barátnőm nevét elhallgassam? Gyöngédségből
  és illendőség-érzetből teszem. Barátnőm, a kit Magdának fogok nevezni,
  egy kicsit az én helyzetemben van. Sorsunk különösen abban hasonlít,
  hogy jólétét ő is egy igen magasrangú pártfogónak köszönheti, a kit
  egyszerűen imád.
  Ez a pártfogó már idősebb ember, a kit szép és eseményekben gazdag élete
  türelmessé és elnézővé tett. Gavallér gondolkozasú: a mások hibáit csak
  megmosolyogja, ellenben szigorúan vonja le saját gyöngéinek a
  következéseit. Önmagával szemben túlságosan éles kritikus, Magdával
  szemben csak gyöngéd jóbarát. Az összeköttetés régi. A kölcsönös hálának
  s a megszokáson alapuló szeretetnek több része van benne, mint a
  szerelemnek. Magda pártfogója, mondom, sokkal öregebb az én imádott
  malaczomnál. Kissé fáradt is és beteges.
  Úgy sejtem, megérti és megbocsátja, hogy Magda, a ki még egészen fiatal,
  nem igen tudja megszokni a majdnem tökéletes özvegységet. Szemet húny-e
  barátja, vagy nem vesz észre semmit, az ő dolga. Az illedelmet azonban,
  igen természetesen, megköveteli. De Magdát is vigasztalanná tenné, ha
  pártfogóját bármi csekélységgel megbántaná, és ha én férfi volnék, volna
  bár a nevem: Marcus Aurelius, Matuzsálem vagy akár Origenes, én magam se
  szeretném, ha bizonyosan tudnék valamit, a minek a lehetőségére már
  bizonyos bocsánattal gondol a sokat élt, nagyvilági ember. Szóval
  Magdának nagy fájdalmat s pártfogójának teljességgel meg nem érdemelt
  kellemetlenséget okozna, ha a dolog kitudódnék.
  Azért diszkrét leszek, s nem árulom el barátnőmet, ha a
  meggondolatlanságával gyanúba kevert is. A kiméletet különben Magda
  megvárhatja, mert nem él vissza a szabadságával, s viselkedése szinte
  kifogástalan. Ennek egyik fényes bizonyítéka az is, hogy barátságot
  tartok vele, s ha én talán jobban ismerem őt: a világ nem tud róla
  semmit, mert feltünés nélkül való, egyszerű életmódjával nem igen ad
  alkalmat a világnak, hogy sokat foglalkozzék apró titkaival.
  Magda sokat tart az illendőségre, mert végre is mi, a kik hamis
  helyzetben vagyunk, nem engedhetünk meg magunknak annyit, a mennyit az
  előkelő leányok. De éppen ez az illendőségérzet okozta hogy én is
  belekeveredtem a dologba.
  Elég az hozzá: nemrégiben, mikor a Diane de Lorge nevet bitorló
  nemzetközi hölgy még itt ólálkodott, Magda és én, egy nagy séta után
  betévedtünk egy nem tudom hányad rangú vendéglőbe. Elfáradtunk és nem
  gondoltunk rosszra.
  Zárójelek közt megjegyezhetem, hogy véletlenül olyanok voltunk, mint –
  mit mondjak? – a harmat. A ki ránk nézett, azt kellett gondolnia: »Ezek
  olyan szépek, hogy okvetetlenül rosszak«.
  Természetesen magunkra vonjuk a közfigyelmet. A terem telidestele
  polgári közönséggel. Az arczokon észrevenni, hogy ezen a helyen ritka a
  magunkforma vendég. A míg ki nem vonulunk: minden szem folyton velünk
  foglalkozik.
  Csak két ember találkozik, a ki nem lát meg bennünket, vagy legalább
  igyekszik másfelé nézni: két kispap, a kik az egyik szomszéd asztalnál
  beszélgetnek. Az egyik: pergamenszinű arcz, szűk mell, hosszú és
  görnyedt alak, maga a betegség; a másik: mintha csak emennek az
  ellentéte volna. Erős, zömök termet, élettől sugárzó, komolykodása
  ellenére is egészséges arcz, és micsoda fogsor, istenem, micsoda fogsor!
  Persze, mi csak őket látjuk meg – éppen azért, mert nem foglalkoznak
  velünk – és nemsokára mulatunk rajtok. Az első pillanatra észrevenni,
  hogy szegények nincsenek szokott helyükön, s ez igen bántja őket. Minden
  kiváncsi pillantásra feszengenek, s ha valaki rajtok felejti a
  tekintetét, zavarukban szeretnének az asztal alá bujni.
  Kivált az egyik: az egészséges, a kit mi láthatóan kihoztunk a sodrából.
  A másik el-elfelejti a nem nekik való környezetet; belemélyed a félénken
  halk, szende beszélgetésbe, minket őszintén nem vesz észre. De a jó fogú
  csak szinleli az elszórakozót: arczán látni, hogy mosolygó figyelmünk
  feszélyezi, zavarja s titkolt izgalomba ejti; szemét rajtakapjuk, hogy
  bujkál pillantásainktól; játszsza az elfogulatlant, de nem állja meg,
  hogy alattomban ránk ne nézzen, s ha ilyenkor lefüleljük a tekintetét,
  ez a naiv tekintet rögtön elárulja titkát. »Istenem, mily ifjuság!« –
  szól Magda gyöngéden. S »mily ifjuság!« – ismétli meglepő melegséggel.
  A mi az ön alázatos szolgálóját illeti: higyje el, kedves öreg
  kutyuskám, nem adtam oda szívemet a szép fogú kispapnak. Így szóltam
  magamban: »Az egyik kispap nagyon beteg; az orvos Karlsbadba küldte
  meghalni; a másikat kisérőnek adták hozzá, hogy amaz ne haljon meg
  társtalanul. A milyen szomorú alak a beteg, olyan mulatságos emez. Ilyen
  a fiatal csikó, a melyet még be se fogtak s máris szeretne kirugni a
  hámból. És pont.
  De Magdába belebujt az ördög.
  Mentségemül meg kell jegyeznem, herczegem, hogy Magda nem volt őszinte
  irányomban. Mikor a két kispap elmenekült a nagy nyilvánosságból s talán
  vidámságunk elől, Magda még csak tréfált a rovásukra. És másnap… másnap
  egy rengeteg hazugságot eszelt ki, különben sohase bírt volna rá, hogy
  elkisérjem, a mikor – tudtomon kívül – kalandra ment. Rászedett, és én
  még csak nem is gyanítottam semmit.
  A hazugság mellékes. A fődolog az, hogy ravasz fondorlatával elérte
  czélját. Hét órán át várakoztatott annak a fogadónak az olvasótermében,
  a hol a kispapok laktak. Hogy kik laknak ebben a fogadóban, sejtelmem se
  volt róla; s képzelje, a mint az órák múltak, s Magda csak nem jött,
  attól rettegtem, hogy barátnőmet talán baleset érte.
  Mire haza értünk, Johnson kisasszony, a ki azt hitte, hogy elvesztem,
  tele kiabálta a világot. Ráadásul meg is dorgált a vigyázatlanságomért.
  Dühömben azt mondtam neki, hogy gyónni voltam. Ennek a – megvallom –
  helytelen élcznek köszönhetem, hogy Johnson kisasszonynak az ostobasága
  gyanuba kevert, s hogy sikerült fölkeltenem a Diane de Lorge úrnő
  megtisztelő érdeklődését.
  És most következik az anekdota. Magda utólag megvallott mindent.
  Utóljára is nevetnem kellett az eseten.
  A hét órás regénynek az első fejezetei közönbösek; csak a csattanója
  érdekes. A meséből tehát mindössze ennyit mondok el:
  Magda úgy tört be a regény hőséhez, mint a kinek lelki vigaszra van
  szüksége. Sírt, adta az eszelőst, talán a haját is kibontotta. A kispap
  körömszakadtig védekezett. Hogy ő még nem fölszentelt pap, s hogy az
  istenért, hagyjanak neki békét. De végre megadta magát; egészen.
  Olyannyira megadta magát, hogy mikor beleesett a bűnbe, már nem is
  igyekezett a bűnből kigázolni. Egyszerre otthon érezte magát.
  Most áttérek az utolsó fejezetre. A kispap alszik; sok lelkifurdalást
  állott ki szegény… Magda fölébred és mosolyog. Nem vázolom, mi minden
  van ebben a mosolyban. Mély meghatottság, végtelen gyöngédség, őszinte
  csodálat, megértése annak, hogy a világ mégis csak bölcsen van
  berendezve, – ki tudná azt, mit tudom én?!…
  Egyszerre, mialatt lábujjhegyen jár fel s alá a szobában, egy pokoli
  gondolat villan át az agyán.
  Ez a pokoli gondolat különben tisztességes elhatározásból és
  tisztességes érzésből fakadt.
  Átlátta tudniillik, hogy többé nem szabad egymás szemébe nézniök s hogy
  a románcz a másnappal bevégződött. Másrészt eszébe jutott, hogy csak úgy
  vagyunk igazságosak, ha egyforma mértékkel mérünk, akár magunkról, akár
  másról van szó.
  Azt mondta magában:
  – Engem jóléttel halmoznak el azért, a mi bennem most a hála érzetét
  kelti. Legyünk igazságosak.
  Az is eszébe jutott, hogy egy szegény kispapnak mennyi böjtöt s mit
  tudom én mit kell kiállnia. Pedig neki is szüksége van egy kis dohányra,
  tiszta ingre, s a többi.
  – Legyünk igazságosak – ismételte.
  Aztán tintát, tollat, papirost keresett elő, s mindezt szépen kifejtette
  néhány gyöngéd, de nagyon gyöngéd sorban. Név helyett ezt az aláirást
  használta: »Soha többé.« A levelet borítékba tette, s ugyanebbe a
  borítékba belegyömöszölte mindazt a bankjegyet, a mi csak nála volt.
  Körülnézett. A kispap mélyen aludt, s nem vette észre, mit dugnak a
  reverendája zsebébe.
  Magda elérzékenyülten csókolta meg a lemondás öltönyét, egy pár
  búcsúcsókot intett az alvó felé, és eltünt, mint egy tündér.
  Ezek után képzelje el, micsoda arczot vághatott a kispap, mikor
  felbontotta a borítékot és megtalálta a pénzt.
  Ennyi az egész; a többi szin hazugság.
   Si cette histoire ne vous amuse,
   Nous allons la, la, la recommencer…
  Tréfán kivül egészen az öné
  hű _Rollája_.
  
  II.
  _Müller szemináriumi igazgató – Wislotzky János herczegérsek úr ő
  eminencziájának_
  _Bécs_.
  Nagyméltóságú Herczegérsek Úr!
  Kegyes Pártfogóm!
  Ama rettenetesen megtévelyedett, de jobb sorsra érdemes ifjú ügyében a
  következőket jelenthetem.
  A boldogtalan diaconus társát, a súlyosan beteg Anselm diaconust kisérte
  Carolus fürdőjébe, az én kivánságomra, nehogy a beteget valamely előre
  kiszámíthatatlan roham testvéri segítség nélkül találja. Anselm
  diaconus, Istennek hála, meggyógyult, kisérője azonban, sajnos, talán
  örökre elveszíté lelkének egészségét.
  A szerencsétlent egy elvetemült teremtés ejté hálójába. E nő, az
  alkalomnak egy órájában, midőn a beteg szendergett s kisérője éppen
  egyedül volt, amaz ürügy alatt kereste fel a gyanutalan ifjút, hogy egy
  nagy szerencsétlenség hatása alatt tanácsot óhajt tőle. Azzal kezdte,
  hogy tisztes és bűnbánó hitvestársnak adta ki magát; de tulajdonképpen
  valamely hirhedettebb hetaera lehetett, mert a szegény ifjú társalgásuk
  során megtudta, hogy e nő a fényüzést, melyben él, egy idősebb diplomata
  kegyének köszöni.
  Ámbátor a diaconus kötelességéhez képest lelkipásztorhoz utasította a
  jelentkezőt, a sátán küldöttje nem tágított s addig kisértette jobb
  sorsra érdemes tanítványomat, mig a szegény ifjú, a ki azelőtt,
  mondhatom, szép reményekre jogosított, a tisztátalanság bűnébe esett.
  Mentségére úgy vélem, eleinte jóságból és részvétből nem lépett fel a
  kisértő ellen kellő szigorral, s midőn felismerte a helyzetet, már nem
  tudott magáról és kötelességeiről, mert, ha hihetünk egyes profán írók
  állításának, az ilyes teremtmények hihetetlen ügyességet tudnak
  kifejteni a tudatlan ártatlanság félrevezetésében.
  Bármily szomorú is a valóság, nem titkolhatom el, kegyelmes uram, hogy e
  bűn, melynek a vétkező ifjúkora némiképpen még mentségül szolgálhatna,
  nem az egyetlen, melyet a diaconus elkövetett. Noha e sorokkal,
  Eminencziád engedelmével, kegyelmet könyörgök súlyosan megtévedt
  tanítványom számára, meg kell vallanom, hogy a szerencsétlen ifjú a
  halálos bűnt halálos bűnnel tetézte.
  Az elvetemült teremtés ugyanis valamelyes bűnbánatot és önvádat
  érezhetett, mert mindjárt a bűnbeesés után elhagyta az elcsábított
  ifjút, s hogy némi kárpótlást nyujtson a pusztításért, melyet a
  boldogtalan lelkében elkövetett, az anyagias gondolkozás
  eszeveszettségével nagyobb pénzösszeget rejtett alvó bűntársának
  öltönyébe. Az elbukottnak, mikor magához tért, mind a két orczáján
  pirulnia kellett.
  A lelkimardosás első órájában a bűnbánó ifjú fel akarta keresni
  megrontóját, hogy a szennyes bankjegyeket visszaadhassa
  megszégyenítőjének. De a hetaera eltünt. Könnyű volt elrejtőznie; a
  szánnivaló diaconus még a nevét sem ismerte a rettenetes személynek, a
  ki őt a gyalázatba döntötte.
  Utóbb úgy gondolkozott, hogy a pénzt gyóntatójának fogja átadni: hadd
  szolgáljon a rosszra szánt pénz valamely jótékony czélra.
  Ezzel az elhatározással járt-kelt Carolus fürdőjében, enyhülést keresve
  s nem találva. Végre haza jöhettek. Mindjárt másnap fel akarta keresni
  gyóntatóját, de a Gondviselés megmérhetetlen bölcseségének úgy tetszett
  rendelkezni, hogy a sátán másodszor is megejtse az egykor oly
  szépreményű ifjút.
  A boldogtalan nem csupán parázna, még hozzá kártyás is!
  Valóban, Kegyelmes Uram, nem tudom – Eminencziád bölcsesége bizonynyal
  el fogja dönteni – hogy bármily nagy e megtévedt diaconus bűne, még
  bűnénél is nem nagyobb-e szerencsétlensége?!…
  A nyomorult még megérkezése napján összeakadt egykori iskolatársaival s
  leült kártyázni velök. A legfőbb bölcseség úgy akarta, hogy veszítsen,
  egyre veszítsen. Mikor teljesen elveszítette a sajátját, akkorára már az
  eszét is elvesztette. Hozzá nyúlt a szennyes pénzhez és elvesztette azt
  is.
  Szivében halálos kétségbeeséssel, a lélekmardosás kigyóitól űzve, minden
  vezeklésre készen kereste fel gyóntatóját, majd engem. Gyóntatóatyja
  ugyanis, mint a boldogtalan zokogva beszélte, egyelőre megtagadta a
  feloldozást s azt szabta eléje, hogy mindenekelőtt töredelmes
  vezekléssel érdemelje ki Eminencziád kegyelmét. Csak akkor remélheti az
  abszolúcziót, ha előbb bocsánatot sikerül nyernie Eminencziád irgalmas
  szivétől.
  Ezért könyörögte ki a szánandó ifjú, hogy ügye a Kegyelmességed magas
  itélőszéke elé kerülhessen. Nyugodt lélekkel állíthatom ki javára azt a
  bizonyítványt, hogy penitencziája megfelel bűnének.
  A mely alázatos jelentésem után könyörögve kérem Eminencziádat,
  kegyeskedjék tudatni velem döntését s esetleg azt is, hogy a mennyiben
  nem vonja meg kegyelmét a bűnöstől, mily ujabb vezeklést szabjak eléje?
  Megengedi-e, hogy a bűnös Eminencziád színe elé kerülhessen s térden
  esdje Eminencziád irgalmasságát?
  Hódoló tisztelettel
  Kegyelmességednek legalázatosabb szolgája:
  _Müller_.
  
  III.
  _Wislotzky herczeg nagykövet – Bécsi Rolla úrhölgynek_
  _Karlsbad_.
  Egy szót se hiszek az egészből, de nem haragszom, mert megnevettettél,
  betyár!
  _W_.
  
  IV.
  _Wislotzky János herczegérsek – Főtisztelendő Müller Hippolit
  szemináriumi igazgató úrnak_
  _Lemberg_.
  Kedves Hippolit fiam!
  Kérésedre megbocsátok a szerencsétlennek. A további vezeklést mérd ki
  belátásod szerint, s a bűnösnek add tudtára, hogy a vezeklés után ismét
  jelentkezhetik gyóntatójánál.
  Josephus fiam névtelen adományképpen nyujtson át az elbukott
  teremtéseket fölemelő »Magdolna« irgalmas intézet czéljaira oly
  összeget, a mekkorát a fiú elsikkasztott.
  Josephus ezt magánpénztáramból fizesse ki s »vegyes kiadások« czímen
  könyvelje el.
  _János herczegérsek_.
  
  
  SZENTSÉGTÖRÉS.
  
  I.
  Asztolf úr, a mig a felesége élt, sohase igyekezett találkozni azzal a
  rozsdavörös haju szép asszonynyal, a ki minden asszony közül a legjobban
  hatott az érzékeire. Nem igyekezett találkozni vele, nem válaszolt a
  leveleire, kerülte, bujdokolt előle. Éppen négy esztendeig élt a
  feleségével, és ez alatt a négy esztendő alatt mindössze kétszer látta a
  régi szeretőjét: egyszer a czirkuszban, egyszer meg, jó messziről, az
  utczán.
  Nem igyekezett találkozni vele özvegységének első napjaiban sem. Mikor a
  fiatal asszonyt eltemették s a két kis gyermeket elvitték a rokonok,
  Asztolf úr a vendéglőbe ment lakni. Látni se akarta azt a lakást, a hol
  négy nyugodt, boldog esztendőt töltött; nem akart törődni semmivel, nem
  gondolt senkire, nem dolgozott, csak sétált; szomorú volt.
  Hanem vagy három hónappal a felesége halála után, mégis találkoznia
  kellett a vöröshaju asszonynyal. Egy utczasarkon akadtak össze; szinte
  egymásba botlottak.
  Az asszony megszólította:
  – Nem haragszom rád – szólt – csak nagyon sajnállak.
  Beszélgetni kezdtek. Asztolf úr azokról a közös ismerősökről
  kérdezősködött, a kiket már négy éve nem látott; de hiába tért ki minden
  bizalmasság elől, az asszony csak vigasztalgatta.
  Az özvegy még nem volt harmincz esztendős. Egy hónap óta gyakran
  megfordult a fejében ez a kérdés: »Vajjon meddig fogok egyedül élni? Mi
  lesz velem, ha hosszú ideig élek, mondjuk: ötven-hatvan esztendős
  koromig?! Addig mégis csak lehetetlen lesz egyedül maradnom?!«
  Ez után a váratlan találkozás után egy uj kérdés kezdett motoszkálni a
  fejében:
  – Vajjon nem ez e a legokosabb minden közül, a mit választhatok? Nem
  helyesebb-e, mint ha le kell alacsonyodnom a megvásárolható szerelemhez?
  Vagy nem helyesebb-e, mint ha megtagadom a multat, s elfelejtve a szép
  emlékeimet, uj szerelemre pályázom? Hiszen ezzel semmi olyat nem követek
  el, a mi eddig még nem történt meg! Így nem tagadom meg a multat, csak
  visszaadom magamat annak a hétköznapiságnak, a melyet a boldogságért
  elhagytam!
  S kevéssel ez után a találkozás után felujult közöttük a régi viszony.
  
  II.
  – Látod – szólt a vöröshaju asszony, egy közepesen szép napon, a mikor a
  férje messze járt, kenyeret keresni s a férj karosszékében a szerető
  szomorkodott. – Te azt hiszed, hogy én gyűlöltem a feleségedet. Hidd el,
  esküszöm neked, hogy nem gyűlöltem. Igaz, fájt nekem, hogy elhagytál, s
  az is igaz, hogy a fájdalom igazságtalanná tett. Mikor megtudtam, hogy
  el kell válnom tőled, haragomban ostobaságokat beszéltem; egy pár
  esztelenséget is elkövettem, nem tagadom. De még te rád se tudtam igazán
  haragudni; megértettem, hogy nem tehettél másképpen. Éppen ideje volt,
  hogy családot alapíts; nem köthetted le magadat örök időkre az én
  szoknyámhoz; és kit vettél volna el, ha nem ezt a kedves, derék és
  vagyonos leányt?! Magamban mindig igazat adtam neked és még első
  felháborodásomban se éreztem gyűlölséget a feleséged iránt; csak
  irigyeltem. Beszélj róla! Milyen volt? Boldoggá tett, ugy-e? Beszélj
  róla sokat! Hiszen neked az csak jól eshetik, ha legalább beszélhetsz
  róla, és engem ez nagyon érdekel! Mondd el, hogyan éltetek?
  – Kérlek, ne beszélj erről! – felelt Asztolf úr.
  – Miért? Idegent látsz bennem? Nem vagyok a barátod?
  – A barátaimmal szemben se vagyok közlékeny. És te nem a barátom vagy,
  hanem a szeretőm. Veled nem akarok beszélni róla.
  Akkor nem is beszéltek többet erről, s egy kis duzzogás után a szép
  asszony megbékült.
  Hanem egy pár nap multán megint visszatért erre a tárgyra.
  – A feleségednek is vöröses volt egy kissé a haja, s az arczbőre olyan
  tejfehér, a milyet csak a vöröshajuaknál látni. Mondd, szép volt az
  alakja is? Mindig csak messziről láthattam, de azt hiszem, gyönyörű
  asszony lehetett.
  Asztolf úr idegesen pattant fel, egy kicsit összevesztek, s végül az
  asszony másra terelte a szót.
  De azok a meglehetősen éles szavak, a melyeket ekkor hallott, nem vették
  el a kedvét attól, hogy máskor is, minduntalan kérdezősködjék az
  eltemetett hitvesről.
  És Asztolf úr idővel, lassankint elejtett egyet-mást a multról.
  Egyszer, hirtelen, azt kérdezte a vöröshaju:
  – A régi lakásod most is úgy van, a hogy volt, nem igaz?
  – Igen, még két hónapig. A lakást úgy béreltük ki, hogy csak egy évre
  lehetett felmondani. Az év csak két hónap mulva jár le. Addig úgy hagyok
  ott mindent, a hogy volt.
  – Ne haragudjál, de látod, nagyon, nagyon szeretném, ha megmutatnád
  nekem ezt a lakást! Úgy érdekel, hogyan éltél addig, a mig nem
  láthattalak! És ő is nagyon érdekel, a kiről ott minden egyes tárgy
  beszél! No, ne pattanj fel! Hiszen már csak kegyelettel gondolok rá! Már
  nem is irigylem tőle, már csak hálás vagyok érte, hogy négy esztendeig
  boldoggá tett! Szeretlek!
  – Erről szó se lehet! – felelt Asztolf úr határozottan.
  – Ha nagyon szépen kérlek?!…
  – Egy szót se többet, ha nem akarsz nagyon megharagítani.
  
  III.
  Vagy két hétig nem találkozhattak.
  Egy délelőtt Asztolf úr levelet kapott Leonától. Ezt irta az asszony:
  »A férjem ma elutazik. Várj meg este tiz órakor a czirkusz kijáratánál.
  Együtt vacsorálhatunk.«
  Úgy történt. Egy kis vendéglőbe bujtak el, a hol senki se ismerhette fel
  őket.
  A vacsoránál Leona kedvesebb és kaczérabb volt, mint valaha. Hanem, alig
  hogy megvacsoráltak, egyszerre csak felugrott a székéről:
  – Most már haza kell mennem.
  – Mi ütött hozzád?
  Leona száz okot tudott mondani. Egy is elég lett volna belőle, ha
  véletlenül igaz.
  Asztolf úrnak a fejébe szállt a bor, s mialatt hazafelé kisérte az
  asszonyt, rá akarta beszélni, hogy maradjanak együtt.
  – Gyere fel hozzám – kérte.
  – A szállóba?! Elment az eszed?
  – Akkor hát én megyek fel hozzád.
  – Az is lehetetlen. Csak nem fogom kiszolgáltatni magamat a
  cselédeimnek!
  Pár pillanatig hallgattak.
  – Egy mód volna – szólt az asszony, miután előbb úgy tett, mint a ki
  hosszan elgondolkozik. – Fölmehetnénk a lakásodba.
  Asztolf úr ittas volt a bortól s még ittasabb a szerelemtől. Az ajánlat
  először megdöbbentette, aztán fellázította, egy darabig hadakozott is a
  Leona »szerencsétlen ötlete« ellen, de utóbb már csak gyerekes
  kifogásokba tudott kapaszkodni.
  – A kulcs sincsen nálam.
  – Hol van?
  – Fenn, a szállóban.
  – Felméssz érte, s én majd megvárlak egy kocsiban.
  És a nyomorult végül engedett.
  
  IV.
  A házmester elbámult, mikor kinyitotta a kaput, s alig ismerte meg a
  lakóját.
  Erről az arczról Asztolf úr már leolvasta a szégyenét.
  Mialatt fölmentek a lépcsőn, tökéletesen kijózanodott.
  Már nagyon szeretett volna visszafordulni, de izgatottságában teljesen
  elvesztette a fejét.
  A kulcs megcsörrent a zárban, az ajtó kinyilt, s Leona az előszobában
  kigyujtotta a villanyt. Benn voltak a több mint félesztendő óta bezárt
  lakásban, a hol mindent finom fehér por lepett be.
  Félve, szinte lábujjhegyen haladtak előre, s egyikük se szólt egy szót
  se, mintha attól tartanának, hogy fölkelthetnek valakit.
  Egyszerre Asztolf úr visszarántotta Leonát.
  – Oda ne menj be! – szólt halkan. – Az az ő szobája!
  Leona most már nem ellenkezett vele. A figyelmeztetés után, meglehet,
  nem is mert volna bemenni oda.
  Tovább is csak halkan beszéltek.
  – Ülj le ide, erre a divánra – szólt Asztolf úr, egy kissé rekedt
  hangon.
  Leona engedelmeskedett, és kiváncsian nézegetett körül.
  Aztán suttogni kezdett a kedvese fülébe:
  – Mondd, hogy szeretsz! Akarom, hogy szeress és meg is mondd, hogy
  szeretsz!
  Asztolf úr nem felelt.
  – Tudom, mire gondolsz – suttogott Leona. – Úgy tünik fel előtted,
  mintha ő most is ott feküdnék, abban a sötét szobában, s mi őt idekünn
  megcsaljuk!…
  Valami olyan pokoli fény csillogott a szemében, hogy Asztolf úr
  megrázkódott.
  Nem tudott ott maradni; feltámolygott a divánról.
  – Akarom, hogy szeress! – suttogott Leona. – Gyere, csókolj meg!
  – Nem – felelt Asztolf úr. – Undorodom magamtól!
  Nem mondta meg, csak gondolta:
  – És undorodom tőled is!
  Leona utána ment.
  – Akarom, hogy: csókolj, csókolj!…
  És magához vonta és elborította a csókjaival.
  Egyszerre egy iszonyatos csattanás hallatszott. Asztolf úrnak elállt a
  szivverése, s Leonát rémületében rázó görcs fogta el.
  Pedig csak a nagy állótükörnek az üvege hasadt el, ott, a szomszédos
  sötét szobában.
  Vagy egy negyedóráig tartott, a mig Asztolf úr Leonát magához tudta
  téríteni.
  Nem gondoltak többé a szerelemre. Eszeveszetten menekültek a kisértetes
  lakásból.
  
  V.
  Leona talán megbocsátotta volna Asztolf úrnak azt a hitványságot, hogy
  mámorában teljesíteni tudta az ő szentségtörő kivánságát, de Asztolf úr
  nem bocsátotta meg Leonának azt a rettenetes undort, a melyet ezen az
  éjszakán érzett először.
  Hiába biztatta magát észokokkal. Ezt az undort ujra meg ujra átérezte, a
  hányszor Leona közelébe lépett.
  A vöröshaju asszony csókjai most már örökre hidegen hagyták.
  Mindig ott látta rajta azt a finom fehér port, a mely abban a lakásban
  mindent belepett.
  Mire az uj lakó beköltözött ebbe a lakásba: Asztolf úr és Leona már
  elszoktak egymástól.
  Asztolf úr más városba költözött, és a vöröshaju asszonyt sohase látta
  többé.
  
  
  POÓRNÉ MULAT.
  Négy vagy öt asszony, kinn a Ferenczvárosban, Poór Gábornét úgy hívja,
  hogy: a császár barátnője. Szegény asszonykát maga a férje nevezte el
  így. Poór ugyanis, egy keresztelőn, örömében-e vagy bánatában, egy
  kicsit becsipett, s szokatlan jókedvében czélszerünek látta vendégei
  mulattatására a következő kis mesével állani elő. Egy szép napon udvari
  hintó állott volna meg a Poór doktor szerény házikója előtt. A hintóról
  egy lakáj ugrott le, a ki Poór Gáborné után tudakozódott. Mikor
  megmondták neki, hogy: igenis, itt lakik, kiszállt a hintóból maga a
  császár. Bement a házba, kezet fogott Poórnéval és így szólt hozzá:
  – Szép, igen szép; meg vagyok önnel elégedve, csak buzgólkodjék tovább.
  Ebből a történetből, persze, egy árva szó se igaz; de az igaz, hogy Poór
  Gábornénak, ámbátor még nem töltötte be a huszonötödik esztendejét,
  máris hét fia van, a kik fejalkotásukról és testük térfogatáról itélve,
  mindannyian jeles katonák lesznek. És az is igaz, hogy a sornak még
  aligha van vége, mert Poór Gábornénak olyan mulatságos jelleme van, hogy
  soha egy esztendőt se tud elmulasztani. Mikor a jó Isten jelentkezésre
  szólítja föl az asszonyokat, mindig Poór Gáborné az első, a ki ezt
  kiáltja:
  – Jelen!
  A mulatságos tulajdonságok soha sincsenek komoly következések nélkül.
  Poór Gábornénál eddigelé két ilyen következés kopogtatott be.
  Az egyik: a félsz. Poór Gáborné nagyon aggódik a rongyos kis
  szépségéért. Néha még most is azt álmodja, hogy: leány, s mikor
  fölébred, egy pár pillanatig elmélázik, maga se tudja min. Mintha tegnap
  lett volna, mikor még csak franczia babákkal játszott; az, hogy most
  becsületes magyar babák vannak körülötte, a kik egyebet is tudnak, nem
  csak papát-mamát mondani: úgy esett meg, mint az álom… Igazán, öreg
  asszony lesz nemsokára?!… S ha bizonyos benne, hogy az ura nem kapja
  rajta, olykor elnézegeti magát a tükörben: – Istenem, be’ hamar kimegyek
  a formámból!
  Pedig a természet, mintha kedve telnék benne, igen kiméletes iránta.
  Bizonyos időszakokban – az igaz, hogy ritkán, szóval, a mikor egy kicsit
  össze is fűzheti magát – még az alakja is leányos. Ilyenkor egész
  külseje olyan helyes, olyan üde, hogy öreg zsiványok kisasszonynak
  néznék. Gömbölyü kis arcza megőrizte gyermekességét, s a tekintete
  ártatlan maradt, mint ha Poórné mindannyiszor csak álmodta volna, hogy a
  gólya végigrepül a Ferenczváros fölött.
  Annak, hogy Poórné minden tőle telhetőt megtesz a hadsereg jövőjéért,
  egy másik következése is van, a mely szinte magától értetődik. A másik
  következés az, hogy Poórné, mióta férjhez ment, valóságos remeteségben
  él.
  Ez a remeteség nem éppen szomorú. A ferenczvárosi orvos házának egy kis
  kertje is van, a melyben több ugyan a szines üveggolyó, mint a fa és
  virág, de azért mégis csak kert az. Az udvar tágasabb és elég
  barátságos. Galambducz van benne és galambok, majdnem annyi galamb, mint
  gyerek. A galambok és a gyerekek egész nap olyan lármát csapnak, hogy
  idebenn, a városban, háziúr nem tűrné meg őket. Sebaj; így legalább
  közel vannak a Poór doktor klientélájához.
  Azt se mondhatni, hogy ez a remeteség valami nagyon megviselné Poórnét.
  Naphosszat el tud hanczurozni a gyerekeivel; a nagyobbakkal valósággal
  elmulat s mindenen ő nevet a leghangosabban. Az egyik fia a multkor azt
  mondta neki: – Mama, mindnyájunk közül mégis te vagy a leghunczutabb! –