Leányok, asszonyok - 08

  bennünket a meglepetés veszedelmétől. És csak olyankor érezhettük
  magunkat biztonságban, ha az öreg úr sétálni ment, a mi mindig más
  időben történt.
  Így segítettünk magunkon:
  Én egy idő óta minden délután szorgalmasan eljártam a kereskedelmi
  könyvtárba. (A bankárom sehogy se tudta megérteni, micsoda tudományos
  igyekezet szállott meg, hogy egyszerre úgy nekiestem a tanulásnak.) A
  könyvtárban olvastam és várakoztam, a mig a szolga figyelmeztetett, hogy
  hivatnak. Odakünn szépem szobaleánya várt, a kit gyanúsan bőkezü
  ajándékokkal tartottam, s a ki örömmel suttogta, hogy ő nagysága kéret.
  Ez azt jelentette, hogy az öreg úr sétálni ment.
  De volt a házban egy másik várakozó rejtekem is: a palota második
  emeletén lévő kereskedelmi kör. Ebben a kaszinóban akkortájt az
  igazgatóság megtiltotta a kártyázást, s ettől fogva minden tag az uj
  kereskedelmi körbe járt, a régiben csak egy-két öreg úr ődöngött. Ezek
  is csak kora délután, aludni jártak fel a klubba; alighanem békésebben
  aludtak itt, mint otthon, mert igen rövid ideig szinlelték az
  ébrenlétet, egy óráig aludtak, és elmentek. Négy órától fogva jóformán
  egyedül nyüzsgöttem ott. Boldogan iratkoztam be ebbe a néptelen
  kaszinóba, s eleinte felváltva használtam a két rejteket, főképpen
  azért, hogy a könyvtár szolgái ne kezdjenek fecsegni. De az alvásnak
  szentelt hajlék jobban megfelelt az én czéljaimnak, mint a könyvtár, s
  miután meggyőződtem róla, hogy az öreg klubszolga nem botránkozik meg
  rajta, hogy a szobaleány mindennap megjelenik értem, utóbb már mindig
  itt vártam a pásztorórát. Rendesen a délután nagy részét a klubban
  töltöttem, s amig a hívó szózat meg nem váltott, tudományos
  folyóiratokat és könyveket olvasgattam. (A kaszinónak magának is volt
  könyvtára.)
  A villi tehát mindenekelőtt az időm egy részétől fosztott meg. De ez
  magában véve még nem lett volna végzetes. Reggeli hét órától délután két
  óráig az irodában minden dolgomat rendesen elvégeztem, öt percz alatt
  megebédeltem, este pedig öt percz alatt megvacsoráltam, s nyolcz órakor
  már mindig ott voltam a bankárék társaságában, az operában, a
  hangversenyen, vagy a családi körükben. Ők talán észrevették, hogy egy
  idő óta kissé elhanyagolom őket, de nem mondták, és nekem nem tűnt fel.
  Ez, mondom, még nem lett volna végzetes.
  De most jön a tragédia.
  A tragédiám ez volt:
  Az a kényszerűség, hogy minden délután két-három óra hosszáig könyvet
  vagy folyóiratot kellett tartanom a kezemben, lassankint – és milyen
  észrevétlenül! – rettenetesen megváltoztatott. Eleinte tettettem, mintha
  olvasnék, aztán nem figyeltem rá, hogy mit olvasok, utóbb olvastam, mert
  nem tudtam egyebet csinálni, még utóbb érdekelni kezdett az, a mit
  olvastam, majd az egyik olvasmány fölkeltette érdeklődésemet egy másik
  iránt, a melyre az első hivatkozott, utóljára nagy érdeklődéssel, nagy
  kedvvel, mondhatnám: szenvedélylyel olvastam. Nem untatom önöket e
  pszihológiai átváltozás különböző étape-jainak az ismertetésével, csak
  azzal végzem, hogy, amire először csak kénytelenségből fanyalodtam,
  élvezetté lett számomra, s a kis könyvtárosnéval való szerelmi viszonyom
  olyan tudományos szomjúságot keltett fel bennem, hogy onnan, a hová mint
  Don Juan léptem be, úgy kerültem ki, mint egy második Faust.
  Hogy észrevétlenűl micsoda rettenetes átváltozás ment bennem végbe,
  először akkor kezdtem gyanítani, mikor egy szép nap a szobaleány
  megjelenésekor boszankodni kezdtem, hogy már ilyen hamar megérkezett, s
  nem szívesen, kedvetlenül, elégedetlenül hagytam ott érdekes
  olvasmányomat, hogy a villi ölelő karjai közé siessek… Nem, bizony
  isten, nem siettem!
  Igen, ekkor magam is kezdtem gyanítani, hogy rossz útra tévedtem… De már
  késő volt.
  Mit mondjak még önöknek? Hiszen máris erős próbára tettem a türelmüket.
  Vagy másfél év mulva, a mikor meg kellett volna házasodnom, már estéimet
  is a tudománynak szenteltem; a bankárék lassankint elidegenedtek tőlem;
  a parti magától szétment, a nélkül, hogy sajnáltam volna; ekközben
  Lothár erősen ütötte a vasat, kért és meghallgattatott; és én ezzel már
  egy cseppet se törődtem, mert minden gondolatom az volt, hogy minél
  hamarább letehessem a magántanári vizsgálatot. Aztán megváltam a
  bankháztól, hogy egészen a tudománynak élhessek, rendes tanár lettem, s
  a többi, s a többi, de ez már nem érdekli önöket.
  Most persze már tudom, micsoda nagy bolondságot követtem el!… hogy a
  tudomány milyen ingoványba csalt!… hogy a tudomány milyen kellemes
  játék, de milyen veszedelmes és hálátlan szerető!… De ezzel egy kicsit
  elkéstem.
  Különösen a két gyermeket irigylem Lothártól.
  Remélem, meggyőztem önöket, hogy az én életemet csakugyan egy asszony
  rontotta meg?
  
  
  EGY TUBARÓZSA.
  A fiú huszonnégy esztendős volt; az asszony csak egy-két esztendővel
  lehetett idősebb. Még nem ismerték egymást; még csak a szemök
  találkozott. De a tekintetök nyiltan beszélt; ékesszólóan és
  szemérmetlenül. A vendéglő nagyterme tele volt emberrel; a fiú
  szomszédságában két idegen evett, az asszony pedig egy másik nővel jött,
  a ki úgy ült, hogy mindent láthatott. De nem törődtek a környezetükkel.
  Pillantásaik minden perczben fölkeresték egymást, és a kiszolgáló
  leánynak is észre kellett vennie, hogy a hetedik számú asztal meg a
  kilenczedik között igen élénk a levegőn át való sürgönyváltás. Aligha
  akadt fenn rajta; ebben a teremben még Marconi születése előtt is
  mindennapos dolog volt: drót nélkül telegrafálni távol eső helyekre.
  Hanem ezen a két emberen meglátszott, hogy valami rendkívüli történik
  velük. Ki lehetett olvasni a szemükből, hogy szokatlan várakozással
  eltelve, eddig még nem tapasztalt izgatottsággal keresik egymásban a
  holnaputánig könnyen megjósolható, de azon túl már titokzatos jövőt.
  Reggel még mind a kettőnek üres volt az élete. Most egyszerre
  megszabadúltak az unalomtól, mely eddigelé mindenhová elkisérte őket.
  Reggel a fiú még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres itt, a
  szajnaparti rengeteg városban. Vagy két heti csavargás után, mely csak
  eleinte szórakoztatta, végre jelentkezett Juliannál, s megigérte
  magának, hogy komolyan hozzá fog látni a tanuláshoz. Nem sok reménye
  volt rá, hogy nagy festő lesz belőle; ahhoz, hogy elhomályosítsa Repin
  hírnevét, nem talált magában elég tehetséget. De valamit el kellett
  kezdenie, ha nem is érzett kedvet semmihez.
  Most nem gondolt többé Julianra, s azt hitte, hogy megtalálta, a mit a
  mai napig hiába keresett. Már akart valamit.
  Reggel az asszony még nem tudta, hogy tulajdonképpen mit keres a
  világon. Mostanáig, egész életén át, csak unatkozott. Nem értette, mi a
  czélja életének, mert mindabban, amire emlékezett, nem láthatott egyebet
  reménytelenül sivár tengődésnél. A sárból kelt ki, keresztül ment minden
  szennyes nyomorúságon, a vágyait soha se elégíthette ki, sorra lemondott
  róluk, s örömet nem talált semmiben. Eszesnek hitte magát, de az
  értelmességének nem vehette hasznát; parancsolni szeretett volna, és
  bele kellett törődnie, hogy az marad, a mi volt: közönséges eszköz. Nem
  luxustárgy, csak eszköz; eleven játékszere olyanoknak, a kiket gyűlölt
  és megvetett. Sohase bocsátotta meg a világnak, hogy meg kellett
  ismernie a nyomorúságot; a szennyért, mely hozzá tapadt, nem magát,
  hanem a többieket okolta; és fellázította, hogy a bűn, melylyel másoknak
  szolgálatára volt, melylyel ő, az eszköz, az őt kizsákmányoló
  ellenségnek örömet okozott: neki, magának, nem szerzett örömet,
  ellenkezőleg, undorral töltötte el.
  Most az ismeretlen láttára, vad gyönyörűség fogta el. A hogy tekintetük
  ujra meg ujra találkozott, édes borzongást érzett, mely megérttette
  vele, hogy végre neki is van mit keresnie a világon.
  * * *
  Éjjel, fél egykor, el kellett válniok egymástól. Az asszony már
  tizenkettőkor megkezdte a búcsuzást.
  – Ne menj még! – kérte a fiú.
  – Mennem kell – felelt az asszony. – Ha fél egykor otthon vagyok, azt
  mondhatom, hogy a szinházban voltam, a barátnőmmel.
  – Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a barátod nincs itthon. Vagy nem azt
  mondtad, csak rosszúl értettem?
  – Igen, elutazott, s csak egy hét mulva jön meg.
  – Akkor hát mindegy, mikor méssz haza.
  – Nem, mert a cselédeim elárulnának.
  – Féltékeny a barátod?
  – Nem tudom. Azt hiszem. Minél pimaszabb egy férfi, annál féltékenyebb.
  – És nem bánja, hogy ebédelni a vendéglőbe jársz?
  – Csak olyankor ebédelek vendéglőben, a mikor ő nincs itthon. És mindig
  a barátnőmmel. Ilyenkor néha elmegyünk szinházba is, vagy valamelyik
  café concertbe; ez az egyetlen szórakozásom. Ha a barátom itthon van,
  néha napokig nem mozdúlok ki hazúlról. Ó, a barátom egészen úgy tekint
  engem, mint a feleségét! Talán el is vett volna, ha nem volna egy igazi
  felesége is, a kitől csak félig vált el.
  – Micsoda mesterséget folytat, hogy olyan sokat utazik?
  – Osztályfőnök a tengerészeti minisztériumban. Valami örökösödési ügye
  van, azért utazik gyakran; haza, a szülőföldjére.
  – Mondd, milyen ember?
  – Jó ember; nem tehet róla, hogy utálom… De te csak azért kérdezősködöl,
  hogy itt felejtkezzem és…
  – No, vedd le a kalapodat, maradj még egy kicsit… Kérdezni akarok
  egyet-mást; hiszen még alig beszélgettünk… Hát igazán nem láttál engem
  se tegnap, se tegnapelőtt?
  – Most már elhiheted, hogy igazán nem láttalak előbb… ma először… május
  hetedikén, ezt a napot felírom magamnak.
  – Az igaz, hogy tegnap és tegnapelőtt távolabb ültem. Aztán nagyon is
  tele volt a terem, de azért én jól láttalak.
  – És három nap kellett hozzá, hogy meghódítsalak?!… Mert hiszen csak ma
  jutott eszedbe…
  – Már előbb is nagyon tetszettél, de igen, csak ma jutott eszembe, a
  mikor észrevetted, hogy olyan hosszan nézlek… De ekkor már te is tudtad,
  ugy-e, hogy nyomodban leszek?
  – Tudtam, hogy követni fogsz. És mikor a vendéglőből kimentünk, azért
  siettem annyira előre, mert féltem, hogy mindjárt megszólítasz. Pedig,
  ha akkor tetted volna ezt, a mig a barátnőm velem volt, ezzel mindent
  elrontottál volna.
  – Gyanítottam. De már-már elveszítettem a türelmemet, mert nagyon
  megsétáltattatok. És mikor láttam, hogy hol erre, hol amarra járunk, hol
  előre megyünk, hol meg visszafelé, azt kezdtem hinni, hogy a
  közeledésemet várjátok.
  – Nagyon rosszul tetted volna, ha már akkor jelentkezel; még későbbre is
  megnehezítetted volna a találkozásunkat… Éppen azért sétáltunk olyan
  sokáig, hogy egyedül maradhassak. Rendesen ő szokott hazakisérni, és így
  nem volt könnyű megszabadulnom tőle. Uj meg uj ürügyet kellett
  kitalálnom, hogy útba ejthessük az ő lakását, és hogy ezen a czímen
  hazatuszkolhassam.
  – Alighanem észrevett valamit.
  – Azzal nem törődöm; a fődolog az, hogy ne tudjon semmit. Különben nem
  fog elárulni, de jobban szeretem, hogy nincs mit elárulnia, mert ha
  sejti is, hogy később találkoztunk, ezzel még nem megy sokra.
  – Olyan sokára tudtalak megszólítani, és már el akarsz menni!
  – De milyen kedvesen szólítottál meg!… Sohase felejtem el, te drága!…
  – Ne húzd még a keztyűdet!… Hisz olyan kevés időt töltöttünk együtt! És
  ennek a felét is hogyan! Mondd, miért akartad minden áron, hogy előbb a
  café-concertbe menjünk?
  – Mert attól féltem, hogy nem tudom minek gondolsz. Azt akartam, hogy
  mikor először megcsókolsz, már ismerj egy kevéssé.
  – Tudom, hogy szép és kedves vagy, tudom, hogy Carlottának hívnak, és ez
  nekem elég. Carlotta! Mért van olaszos neved? Olasz leány volnál?
  – Nem tudom. De azt hiszem, hogy itt születtem; legalább, a mióta az
  eszemet tudom, sohase voltam Párison kívül. A szüleimet nem ismertem;
  csak azt tudom, hogy kicsi korom óta mindig Carlottának hívtak. Hát te?
  Te igazán orosz vagy? Mondd, hogy hívnak?
  – Jevgenij Pavlovics Anicskovnak.
  – Milyen szép neved van! Hogyan kell leírni? Adj egy névjegyet; el
  akarom dugni a kebelembe, ide, a szívemhez.
  A névjegyen már francziásan volt írva a név: Eugène Pavlovitch
  Anitchkof, Paris, 13, rue de Constantinople.
  Carlotta megilletődötten betűzte ki az idegen nevet, aztán a szájához
  emelte a kártyát, és megcsókolta hosszan.
  – Bolond, engemet csókolj meg! Maradj még!… Maradj itt!…
  – Nem, mennem kell. De reggel ujra itt leszek. Felköltelek. Akarod?
  * * *
  Egy hétig Carlotta igen kevés időt töltött otthon, s később is
  megszökött hazulról, a mikor csak tehette. Julian mester pedig három
  hónapig színét se látta Anicskovnak. Carlotta kibékült a világgal, és az
  orosz is megszerette Párist. A miért megszerette, azt talán
  feltalálhatta volna a szülőföldjén is, de Anicskov úgy vélte, hogy
  érdemes volt Párisba jönnie.
  Mind a ketten igen boldogok voltak.
  Egy szerdai napon Carlotta, a ki az utóbbi időben hetenként kétszer,
  szerdán és szombaton, délelőtt féltizkor szokott felsétálni a 13, rue de
  Constantinople első emeletére, nem kopogtatott be Anicskovhoz. Helyette
  üzenet érkezett a pneumatikus postán. Az üzenet így szólt: »Csak délután
  hat felé jöhetek. Okvetetlenül várj meg. Imádlak«.
  Anicskov délután nem ment el hazulról. Hat órakor Carlotta felnyitotta
  az ajtót, és ebben a pillanatban Anicskov úgy érezte, hogy valami
  végtelen undorodás fogja el, a nélkül, hogy tudná, mitől és miért.
  Carlotta oda sietett kedveséhez, a nyakába kapaszkodott, s Anicskov
  majdnem elszédült ettől az öleléstől. Azt hitte, hogy mindjárt rosszúl
  lesz.
  – Mi bajod?
  Anicskov nem tudta megmondani.
  – Nekem? Nincs nekem semmi bajom… éppen semmi.
  – Nem jöhettem előbb, – mentegetőzött Carlotta, – majd elmondom, hogy
  miért… De, ugy-e, nem kell igazolnom magamat?… Nem gondoltad azt, hogy
  megcsallak, mi?… Könnyű neked, te rossz, te édes!… a vak is látja,
  mennyire szeretlek! Pedig, az igazat megvallva, örülnék rajta, ha
  féltékenynyé tudnálak tenni. Látod, én olyan féltékeny vagyok rád!… Az
  istenért, mi bajod?!… Mondd hát!…
  Anicskov ledőlt egy székre, és bágyadtan törölgette a homlokát, amelyen
  verejték ütött ki.
  – Nem tudom, – hebegte, – egyszerre rosszul lettem… éppen akkor, a mikor
  bejöttél…
  Carlotta ijedten futott az öltöző-asztalhoz, hogy kölnivízzel és nedves
  kendővel siethessen kedvese segítségére; vagy illatszerrel, sóval, a mit
  éppen talál. A min eltávolodott. Anicskov egy kicsit megkönnyebbült. De
  az asszony nyomban visszafordult, a kölni vizes üveggel és egy
  megáztatott törülközővel, s a hogy közelébe jött, Anicskovot megint
  ájulás környékezte.
  – Mi bajod? Mi bajod? Mi bajod?
  Hirtelen egyet gondolt, s kinyitotta az ablakokat. Anicskov erre kezdett
  magához térni. De attól az érzéstől, mely az imént elfogta, ezután se
  szabadult meg, s mialatt Carlotta körülötte sürgőlődött, rájött, hogy
  szédülését Carlotta okozza.
  – Nem tudom… valami rettenetest érzek rajtad…
  Szeme megakadt egy szál tubarózsán, mely oda volt tűzve Carlotta tavaszi
  kabátjának egyik gomblyukába.
  – Talán ennek a tubarózsának a rettenetes szaga kábított el…
  – No nézd, és ez nekem nem jutott eszembe!… – kiáltott fel Carlotta. –
  Pedig már másokat is ismertem, a kik ezt a virágot nem türhették.
  Azonnal leteszem… Nem dobhatom el… Mindjárt meg fogod érteni, hogy nem
  dobhatom el… Hanem a mig nálad maradok, ide teszem az ablakba, aztán
  majd elviszem…
  Anicskovnak a rosszulléte lassankint elmúlt, de Carlottának a közelsége
  továbbra is gyötrelmeket okozott neki. Nem akarta megmondani, hogy ebben
  a pillanatban mennyire szeretne szabadulni tőle, de mikor Carlotta
  közelebb bujt hozzá és körülczirógatta az arczát, nem tudta megállani,
  hogy az asszonyt el ne tolja magától.
  – Egyszerre milyen szívtelen vagy hozzám! – panaszkodott Carlotta. –
  Engem egész nap epeszt a vágy utánad… ide sietek hozzád… a kis gyermek
  temetéséről…
  És törülgetni kezdte a szemét.
  – Mi az? Mit beszélsz?
  – Hiszen el akartam mondani, hogy meghalt szegényke!… Meghalt, és ma
  délután temettük el… Asnières-ben, mert ott volt dajkaságban… Ez a
  tubarózsa az ő koszorujából való… el akarom tenni emlékbe… Hirtelen halt
  meg, szegényke, csak egy napig volt beteg… Most már csak egy maradt!…
  És csöndesen sirdogált.
  – Micsoda temetésről jössz?!… És micsoda kis gyermekről beszélsz?! –
  kérdezte rekedten Anicskov.
  – Az én kis gyermekemről!… az én hat hónapos kis leánykámról! – felelt
  Carlotta. – Egy napig volt beteg, csak egy napig!… Olyan kedves volt!…
  Meghalt és ma eltemettük!
  Anicskov megrázkódott. Most már értette, hogy mi baja. Az a rettenetes
  valami, a mit Carlottán érzett, nem a tubarózsa illata volt, hanem az a
  tömjén- és viaszgyertya-szaggal vegyes nehéz illat, a melyet a Pompes
  funèbres drapériái árasztanak magukból, s a mely átjárja azok ruháját, a
  kik hosszasan időznek a ravatal körűl.
  Fölegyenesedett helyéről és ordítozni kezdett:
  – És te hozzám jössz a kis gyermeked temetéséről?!… A kis gyermeked
  meghalt, és te a temetésről eljössz én hozzám?!… eljössz ide?!… eljössz
  azonnal?!… eljössz utánam?!… Fuj!
  – Kihez menjek, ha nem ahhoz, a kit szeretek?!…
  Anicskov az ajtóra mutatott.
  – Eredj! Nem akarlak látni! Nem kellesz! Utállak! Borzadok tőled!
  Carlotta azt hitte, hogy még meglágyíthatja. Megragadta az ajtót mutató
  kezet és csókolgatni kezdte, aztán átölelte kedvesének derekát,
  letérdelt előtte, körülkarolta a lábát, és közben így rimánkodott:
  – Ne kergess el!… Meghalok érted!… Utálatos vagyok, igaz!… Üss, verj, de
  aztán bocsásd meg, hogy ilyen vagyok!… Aztán könyörülj meg rajtam!… Ne
  rugj ki, hadd maradjak itt!…
  És mikor már azt remélte, hogy könyörgése megingatta kedvesének
  elhatározását, fölkelt, s a nyakába borult, hogy elkábítsa a
  lehelletével és csókjaival.
  De amaz eltaszította magától.
  – Eredj! Undorodom tőled!
  – Ne rugj ki! Imádlak!… – nyöszörgött Carlotta.
  Egy fél óráig küzködött, esdekelt és ostromolta csókjaival kedvesét;
  hiába.
  – Te, – kiabált Anicskov, – ha még egyszer rá tudnál venni, hogy
  megöleljelek, akkor, akkor… meg tudnálak ölni! De nem, nem fogsz
  rávenni!… sokkal inkább utállak!
  Carlotta feltápászkodott, kiegyenesedett, aztán egy pillanatig úgy tett,
  mint a ki gondolkozik, hogy mire határozza el magát. És mereven nézve
  maga elé, megvetéssel szólt:
  – Ostoba!
  Aztán levetette a kabátját, s felgombolta a blúzát. Anicskov csak nézte,
  mit csinál. Azt hitte, hogy Carlotta még egyszer meg akarja mutatni a
  karját és a vállait. De nem: Anicskovnak a névjegyét kereste elő a szíve
  mellől. Majd összetépte a kártyát, négy, nyolcz, tizenhat felé,
  összetépte olyan apró darabokra, a milyen apróra csak tudta, és ujra
  felöltözött.
  Rá se nézett többé Anicskovra. Az ablakhoz ment a tubarózsájáért,
  visszatette a virágot a gomblyukába, föltette a kalapját, begombolta a
  keztyűjét, kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót.
  Anicskov is nyitva hagyta. Örült, hogy több levegő áramlik a szobába.
  Lefeküdt a divánjára; olyan kimerültséget érzett, a milyet az az ember
  érezhet, a ki most menekült ki valami nagy veszedelemből.
  
  
  BOGÁNCSVIRÁG.
  
  I.
  Sziriusz, a nagy költő, abban az időben, a mikor még nem nevezték
  nagynak és nem magasztalták az égig, szóval akkor, a mikor még igazán
  költő volt, gyakran kapott levelet egy ismeretlentől, valami Brunner
  Hildától, a kinek sokáig egy szót se válaszolt.
  Az első, nagyon hizelgő hangú, és ékes szavakban bővelkedő levélnek a
  veleje ez volt:
  »Kedves Sziriusz bácsi,
  az ön lángelméjének leglelkesebb csodálója írja ezeket a sorokat: egy
  fiatal leány, a kit nem érthet meg senki, csak ön.
  Nincs bizalmam máshoz. Nincs senkim, a kihez tanácsért fordulhatnék.
  Nagy bajban vagyok. Szüntelenül egy olyan férfira kell gondolnom, a ki
  már nem fiatal, s a kinek családja van.
  Kétségbeesésemben csak egy reménység éltet: az, hogy ön nem vonja meg
  tőlem jóindulatát.
  Feltárhatom ön előtt a szivemet? Remélhetem a tanácsát?
  Csak egy szónyi feleletet kérek. Egy rövid igent.
  Nagyon boldoggá fogja tenni
  Brunner Hildát.«
  Brunner Hilda ezt tizenhat oldalon írta meg, s nem felejtette el, hogy
  az aláírásához odabiggyessze a lakása czímét is: Varsó, Lengyelország.
  A mogorva költő, a ki első versei alatt Sziriusznak nevezte magát, a
  papirkosarába dobta ezt a hizelgő levelet, s nem felelt rá.
  Olyan sokan keresték, hasonló czímen, az ismeretségét! S a Brunner Hilda
  leveléből kirítt, hogy írója azoknak a veszedelmes hölgyeknek egyike, a
  kiknek legkedvesebb időtöltése az irodalmi levelezés, s a kik
  tanácskérés ürügye alatt csak autogrammokat gyüjtenek.
  Sziriusz udvariatlansága Brunner Hildát nem sértette meg, és nem
  csüggesztette el.
  A nagy költő nemsokára egy második, nem kevésbbé hosszú levelet kapott,
  a melynek a tartalmából csak ennyit érdemes feljegyezni:
  »Rossz ember!
  Még csak egy arczképet se küldött!
  Ha kibékít egy pár sorral, egy pillanatig se haragszom tovább.
  Az aláírását csak nem tagadja meg tőlem?
  Semmi egyebet, csak az aláírását!«
  Sziriusz annyira lovagiatlan volt, hogy még csak az aláírását se
  küldötte el.
  Hanem azért ujra hallott Brunner Hildáról.
  Valamelyik barátja egyszer csak egy legyezőt tartott eléje.
  – Ird rá a nevedet, kérlek – szólt a barátja. – Boldoggá teszel vele egy
  szép kis leányt, a ki már kétszer is írt neked, s a kinek nem
  válaszoltál.
  – Nem írom a nevemet legyezőkre – felelt a faragatlan titán.
  Aztán elfelejtette Brunner Hildát. De Brunner Hilda… ő nem feledett!
  Egy félévvel később Sziriuszhoz ezekkel a sorokkal kopogtatott be a
  levélhordó:
  »Egy szép és kedves, tizenhat esztendős leány nagyon boldog volna, ha
  egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! – négyszemközt beszélhetne a
  Mesterrel.
  Tudja, hogy a Mesternek családja van… de hiszen nem akar ő semmi
  rosszat, csak nagyon szeretné egyszer – ó, csak egyetlen egyszer! –
  megcsókolni azt a szép ősz hajat!
  Ha diszkrét ismeretség lehetséges, írjon ezen a czímen:
  Bogáncsvirág, helyben, poste restante.«
  Ez a levél már tetszett az ősz mesternek.
  – Látod, ilyen legény vagyok én! – szólt mosolyogva, és megmutatta a
  levelet a feleségének.
  Az öreg asszonynak is tetszett, hogy egy kis leány örömet szerez a
  Tatának, és azt mondta rá:
  – Aztán elmenj ám a rendez-vous-ra!
  – No, azt már nem teszem! – felelt az öreg úr, s eltette a levelet abba
  a csomóba, a melyet végrendeletének végrehajtója vagy inkább az
  irodalomtörténet számára tartott rendben.
  De nem felelt rá, poste restante.
  Három hét se mult el, s megtudta, hogy ki volt az érdekes Bogáncsvirág.
  »Szóval megfogadta, hogy semmi szín alatt nem felel a szegény Brunner
  Hildának? Poste restante se?!«
  Nem, azért se felel. Mióta leálczázta magát, nem érdekelte többé
  Bogáncsvirág.
  De Brunner Hilda nem hagyta magát.
  A következő hónapban, elragadtatásának húsz oldalnyi kifejezésével és
  egy szerény kérdéssel kereste fel a nagy költőt. Nem értette meg jól a
  nagy költő legujabb regényének egy csodaszép, de kissé homályos helyét.
  Ott, a hol a három pont van, Rachel odaadja-e magát az Ismeretlen
  Vadász-nak?
  A mestert dühössé tette, hogy így félre lehetett érteni azt a helyet, a
  melyben ő jelképiesen bár, de végérvényesen megoldotta a szocziális
  problémát, és csak azért se felelt Brunner Hildának, bár igen szerette
  volna lefőzni ezt a dámát.
  De Brunner Hildát ilyen csekélységekkel nem lehetett elriasztani.
  Minthogy semmi egyéb nem hatott, végre elsütötte a nagy ágyút. Egy ujabb
  levélben engedelmet kért a mestertől, hogy a mester legujabb regényét
  lefordíthassa lengyel nyelvre.
  Erre a levélre már nem lehetett nem felelni. A nagy költő őszintén
  óhajtotta, hogy a lengyelek ne maradjanak tovább is abban a szellemi
  sötétségben, a melyben már olyan régóta sinlődnek.
  Iratott Brunner Hildának, kieresztette markából a sokáig tartogatott
  aláírást, s megadta az engedelmet.
  Kevéssel ezután valaki elhitette a nagy költővel, hogy ő hozzá csak egy
  nyaralóhely illik: a hallstatti tó, a hová félesztendeig nem süt a nap.
  Itt megvan a mesterhez méltó fenség.
  A nagy költő megfogadta a jó tanácsot, s mikor Hallstattba érve
  kiszállott a hajóból, valaki hirtelen kezet csókolt neki: egy szép és
  kedves kisasszony, a ki nyomban bemutatta magát, megmondván, hogy ő
  Brunner Hilda, a mester lengyel fordítója.
  És itt elbúcsúzhatunk a nagy költőtől, mert a kiről a következő fejezet
  szól, az már nem a nagy költő, hanem egy féleszű vén ember.
  
  II.
  A Szíriusz család két hónapig maradt Hallstattban, s e két hónapon át
  Brunner Hilda az öreg bálványt nem eresztette ki a körmöcskéi közül.
  Ha csak lehetett, a sarkában volt. Elvitte magával sétákra. Utóbb
  mindenhová kettesben jártak. Szíriusz mama örült, hogy a kis lány
  elszórakoztatja a Tatát.
  Egyszer Gosaumühlében uzsonnáztak, s Hildának az jutott eszébe, hogy
  elvezeti az öreget Steg felé.
  A Solenleitungon haladtak, s Hilda felmászatta az öreg embert a magasba,
  a hosszú, keskeny hídra, mely alatt az egész vidék roppant örvénynek
  látszik.
  – Nézd, szerelmem, – kiáltott fel egyszerre Hilda, valami másvilági
  mámorban, – milyen szédítő mélységek fölött járunk, milyen szédítő
  magaslaton vagyunk, és csak ketten, csak ketten!
  Az arczát pirosra fujta a szél.
  Szíriusz mesternek ugyancsak dobogott a szíve, a mig le nem értek a
  veszedelmes magaslatról, de aztán igen büszke volt a hőstettére.
  Szivesen gondolt a szédítő magasságban lejátszódott költői jelenetre,
  megtalálta a hasonlatosságot az imént elhagyott hely és az ő költészete
  között, s hirtelen úgy tetszett neki, hogy ez a kipirult arczú kis lány
  az ő igazi múzsája.
  Szíriusz mester már túl volt a nyolczvanadik esztendején. Már
  tökéletesen elfelejtette, hogy milyen a nő. Elfelejtette, hogy milyenek
  voltak azok a női arczok, termetek, és hogy milyenek voltak azok a női
  lelkek, a melyeket ő ismert?!…
  És mert már nem volt kivel, mivel összehasonlítania, úgy találta, hogy
  ez itt, mellette, ez a leány valami csoda-lény.
  Az a kirándulás örökre nyomot hagyott a vén ember már kissé aluszékony
  lelkében.
  Hilda remekül tudta mímelni a lélek mámorát, a nőies odaadást és az
  imádatot.
  A mester sohase gondolt rá, hogy ez az imádat talán nem is az ő
  személyének szól, hanem annak a világhírnek, a melyet magával hurczol.
  Már egészen gyermekes volt.
  S mert gyermekes volt, azt képzelte, hogy ujra fiatal. Hogy valami
  másodvirágzást él. Hogy szereti ezt a leányt, a ki csak az ő imádásának
  él.
  Hilda sohase fordította le lengyel nyelvre a mester utolsó regényét.
  Ellenben a mester temérdek verset írt Hildához. Néhányat már
  Hallstattban, később mind többet.
  Ezeket a verseket semmiféle ifjúsági önképző-körben nem itélték volna a
  kinyomatásra érdemesnek.
  Hilda azonban ezeket a verseket gondosan elzárta múzeumába, a mester
  szerelmes levelei mellé, mert a mester kilenczven éves koráig mintegy
  ezer darab szerelmes levelet írt hozzá.
  Olyanokat írt neki, a minőket a tizenkét esztendős diákok szoktak
  kieszelni. És utóljára már nem csinált egyebet, csak Hildának írt.
  Szíriusz mama mosolyogva nézte. Örült rajta, hogy a Tata eljátszadozik.
  
  III.
  Hanem a Tata halála után, alig hogy elparentálták a nagy férfiút, Hilda
  sietett jelentkezni.
  Mindjárt a következő hónapban az angol, a franczia és a német havi
  szemlék nyakra-főre kezdték közölni a mester irodalmi hagyatékát; a
  Hildához írt diákos verseket, és a Hildához írt gyermekes leveleket.
  Mindegyik más-más csomót közölt; Hilda, az ő kis éléskamrájában, vagy
  tiz kötetre valót rakott félre magának, okosan gondolva a jövőre.
  A Szíriusz-családot egy kissé bosszantották ezek a közlések. Lám, mégis
  csak ki kellett derülnie a féltve őrzött családi titoknak, hogy a család
  büszkesége életének utolsó tiz évében már nem volt gígász, hanem csak
  gyöngeelméjü aggastyán!
  De Hilda ezzel nem törődött. Hilda, a szende ara, így szólt
  vőlegényéhez:
  – Árva leány vagyok, egy krajczárt sem örököltem, azért mégis szép kis
  hozományt viszek neked. Abból a tiszteletdíjból, a mit a szemlék
  fizettek, már kikerült a kelengyém; abból pedig, a mit a kéziratokért a