Koszorú a román népköltészet virágaiból - 5

Total number of words is 3463
Total number of unique words is 1555
31.4 of words are in the 2000 most common words
43.9 of words are in the 5000 most common words
49.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
A szerelmem kigyógyitgat.
S habár verne, – nem fog fájni,
A szerelem mit nem áll ki?
Verjen, szidjon, s ujra verjen:
Soh’se gyógyit ki már engem!

JAJ DE KORÁN…
Jaj de korán megnősültem,
S de be vén a feleségem!
Hogy vénecske, kicsit bánom,
De hogy bolond, azt sajnálom!
Rongyot visel a fültöven;
„Ugyan hogy áll?“ kérdi tőlem,
Azt felelem: „Jól áll nagyon!“
Ott áll csakhogy megharapjon!
S ha mondom, hogy gyengén néz ki:
Koczkás rongyát széjjel tépi, –
S mint kis ebet, küld utánna,
S ha elhoztam, eldobálja!
Ha nőd öreg, az még mehet;
Ha bolond is: jaj ám neked!
Bolondozik, ugy tréfálva,
S megbolondulsz te utánna!

A FECSKE FIÓKÁI.
Laczi bátya kunyhójára
Egy fecske két fiókája
Rászállt, – egymás mellett ülnek,
Nyomorult a kinézések…
Minden erőt összeszedve,
Egyik elszállt messze, messze;
S az, mely ott a tetőn maradt,
Bátyja után sirva fakad:
„Ne menj, ne menj, édes bátya!
A mig megnő tollam, szárnyam…
Hogy repüljek messze tájra,
Édes anyánk sirhalmára!
Ha el fogunk oda érni,
Édes anyánk majd megkérdi:
‚Hát atyátok hol van merre?‘
S mi meg azt feleljük erre:
„Hej, más asszony van már otthon,
A ki velünk nem is rokon!
Elűzött a háztól minket,
Mondá, rajtunk nem segithet!
És bolyongunk házról-házra,
Mint a csókák ágról-ágra;
Járunk-kelünk ide-oda,
Nincs, hol testünk megnyugodna;
Nincs, ki nekünk jó szót adjon!
Nincs, ki minket elaltasson,
Ő otthon mind jóban ülhet,
S koldusokká tett bennünket!“

A PÁSZTOROK ITÉLETE.
Három pásztor élt a hegyen,
Hinnéd, hogy mind testvér legyen;
Közülök a legkisebbik,
Egész nap csak furulyázik,
S egyre fogy is juha, nyája,
Oly keveset gondol rája.
A más kettő egyetértett,
S hoztak ilyen itéletet:
„Haljon meg kard, vagy nyil által,
Végrehajtva kezünk által,
Midőn a nap lehajol ma,
Legyen akkor meggyilkolva,
Piros hajnal hasadtára,
Legyen fejfa a sirjára.“
„Jó társaim arra kérlek!
Fejemet le ne vegyétek,
Vegyetek csak nyillal czélba,
S ássátok meg a sirt oda,
Hol a nyájam nyugszik délben,
Virágos rét közepében!
Tegyétek rám a subámat,
Keresztfámra furulyámat;
Rokon vagyok én a széllel,
Meglátogat minden éjjel,
Kis fej-fámat körüljárja,
S ily hangot ad furulyámba:
Sok szép juham, drága nyájam!
Neked sokat furulyáztam!
Te bárányok kövér nyája!
Kiálts átkot a két társra,
Nekem semmi hibám sem volt,
Társam még is lám meggyilkolt“
– S meghalt ő, rokon a széllel;
Ez látogat hozzá éjjel,
Kis fejfáját körüljárja,
S hangot ad a furulyába!

A KÉT TESTVÉR.
Kapujában Stambul-várnak,
Bámészkodók ülnek, állnak.
S ott a sürü utcza-porba,
Deli ifju térdre omla,
Édes szóval kéri anyját,
Adja neki kis Korinnát.
Adja oda feleségnek,
Érzeményi érte égnek.
Elrémül az asszony erre,
Megborzad a szive, lelke:
„Menj hitetlen,
Istentelen!
Törvény tiltja, szörnyen sujtja,
A ki ezt csak ki is szólja!“
Feljajdult az ifju keble,
Paripáját felnyergelte,
S ment, mint pehely a szélvészben,
Megerősbült a sok vészben,
Összejárta a világot,
De oly szép nőt még sem látott;
Szemre, arczra, tekintésre,
Forró csókra ölelésre,
A világot összejárva,
Egy országban sem talála!
És az ifju visszatérve,
Anyjához igy beszél végre:
„Add nővérem feleségnek,
Érzeményim érte égnek!
Összejártam a világot,
Szemem oly nőt még sem látott;
Szemre, arczra, tekintésre,
Forró csókra, ölelésre.“
Szól az anya: „Oda adom,
Ha csinálsz egy rövid napon
Réz hidat a folyam felett,
Körülötte arany kertet,
S innen oda ezüst hidat,
Hogy elvihesd a holmidat.
Réz-hágcsót a napig, nagyot,
Hogy ez legyen a násznagyod,
S a csillagok:
A lovasok,
A hold aztán:
Nyuszus-leány,
Üstökösei az égnek:
Legyenek majd a vőfélyek!“
El sem telt a nap jóformán,
Meg van, a mit anyja kiván.
S szól a lányhoz: „O határozz!
Jere velem az oltárhoz“.
Ifju a lányt karon fogja,
Elvezeti a templomba,
S a mint oda belépnének,
Néznek elé sötétségnek…
Az angyalok arczot rejtnek,
És a szentek könyet ejtnek,
A képek a földre hullnak,
Viaszgyertyák elaludnak.
A harangok hangot adnak,
Megrepednek templom-falak,
És a szüz Mária képe,
A szegletből igy beszéle:
„Lelkész, lelkész templom-szolga!
Vedd a dolgot fontolóra.
Testvéreket, a ki esket,
Bün-utjára visz két lelket!“

NEM OLY RÉGEN…
Nem oly régen, egy szép estve
Kimentem volt a kis kertbe,
Felkeresni a virágot,
Mely annyiszor sziven bántott.
Megkérdezém: Mi bánt téged,
Mért sohajtasz? A nap éget?
„Sohajtozom, drága lelkem!
Mert mély bánat emészt engem…
Mi életem? perczek, napok,
Idő előtt elhervadok;
Lehull, foszlik szép virágom,
Pár nap az én szép világom!
Alig nyilom s lesz virágom,
S megmelegszem a sugáron,
Jő a szellő halálképben,
Összetépi ékességem,
Nem is tudja azt’ a világ:
Zöld fű voltam, avagy virág?

ÉGESSEN EL A TŰZ…
Égessen el a tűz, bánat,
Régtől kisérsz, régtől követsz,
Mért nem forditsz egyszer hátat?
Mondjátok, hogy boldog vagyok?
Lakjatok csak szomszédomban,
Lássátok mily boldog vagyok!?
A bánat, mely sujtol engem,
Nincs az égtől reám mérve,
Azt magamnak én szereztem!
Hullass szemem forró könyet,
Nem vigyáztál, kire néztél,
Lelkem bünnel vádol téged.
Lelkem téged bünnel vádol,
Hullass ezért forró könyet,
Mindig a legszebbre vágyol!

AZ URALKODÁS KEZDETÉN.
(Oratio[1])
Nagyságos ur!
Ne neheztelj, meghajlunk térdig,
De hallgass ki minket végig.
Elmondunk sokról, sokat,
Apróságokat,
De mind tetszetős dolgokat,
Hogy figyeljen ki-ki szivesen.
Isten téged száz évig éltessen!
A sok ellenséged,
Hajtson neked térdet;
Hogy a törököt
Összetörd;
A sok tatárt
Karóba hányd,
A lengyelt s kozákot halomba,
Küld a pokolba!
A németet s magyart,
Hogy küld ugyanoda!
És igy tovább, ne is vegyék észre,
Legyen mindeniknek része.
De, melynek ura vagy, a népet,
Ha meg is bosszantana téged,
Nagyságos ur, ne bántsd!
Ha rongyosan is menne hozzád,
Adj neki röktön audentiát!
Mert a nép bolond, hevültében
Sok bajt okozhat át egy éven,
S az ország is olyan makranczos,
Egy hónapban is bajt okoz,
Sőt, ha szerit teheti,
Még egy hét alatt is megteszi.
S ha nem vigyáznál,
Még egy nap alatt is sokat hallanál;
S merd mondani: „Ne állj utomba!“
Hogy trónt veszits, elég egy óra!

AZ ARANYŐV.
Zöld levele a csohánynak,
Hol jajgatnak, kiábálnak?
György kiáltoz a berekből,
Fehér ökrök és tinók mellől.
Ámde Györgyöt ki sem hallja,
Nyomtalanul elhal jajja;
Csak az anya vette észre,
Kertjéből, a mint kilépne…
Oda fút és szól hozzája:
„Jó György, fiam, mi lelt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Tán pénzedet elprédáltad?
Kiüritéd tarisznyádat?
Tán a bocskor már széjjel ment?
Vagy a nyájad tilosba ment?…“
„Sem tarisznyám kiüritve,
Sem a pénzem mind elköltve,
Sem a bocskor szétszaggatva,
Még a nyájam is megvolna.
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaludtam ugy déltájban,
Virágos fa árnyékában;
S ime meleg szellő támad,
Megmozgatja a faágat,
S egy nagy kigyó a virágbúl,
Aranyszarvval épen rám húll.
Itt van anyám kendőm, vegyed,
Poláld be az egyik kezed;
S aztán nyulj be a keblembe,
Ragadd ki a kigyót vele!…“
„Nem tehetem, nem tehetem!
Oda veszne puha kezem!“
György kiáltoz a berekből,
Fehér ökrök s tinók mellől;
Ámde Györgyöt ki sem hallja,
Nyomtalanul elhal hangja;
Csak az apja vette észre,
A mint lépett a küszöbre.
„Jó György fiam, mi lelt téged,
Ugyan mondd meg ki mit vétett?“
„Atyám, atyám, édes atyám,
Igen rosszul jártam én ám!
Bársony gyepen elaluvám,
A fa ágról leszállt hozzám,
Egy nagy kigyó, arany-sárga,
A keblemet összejárja.
Itt van atyám kendőm, vegyed,
Poláld be az egyik kezed,
Vedd a kigyót, mert a mérge,
Mind oda foly kebelembe.“
„Nem tehetem, nem tehetem,
Oda veszne puha kezem!“
Ismét kiált a berekből,
Mintha szólna halál mellől.
De senki sem veszi észre,
Csak is épen a nővére,
A mint lépett a küszöbre.
„Jó testvérem, mi lelt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Az erdőből tán a vadak,
Lejőttek és megharaptak?
Tán a rablók megkötöttek –
S a nyájaddal útra keltek?“
„Sem a vadak rám nem jöttek,
Sem a rablók rám nem törtek.
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaludtam úgy déltájban,
Virágos fa árnyékában.
Ime, meleg szellő támad,
Megmozgatja fenn az ágat,
S egy nagy kigyó a virágbúl,
Aranyszarvval épen rám húll…
Kinoz szörnyen, döf szarvával, –
Küzködöm a nagy halállal.
Itt a kendő, testvér, vegyed!
Poláld be az egyik kezed,
Vedd a kigyót a ruhámból,
Ments meg engem a haláltól!“
„Nem tehetem, nem tehetem,
Oda veszhet puha kezem!“
Ismét kiált a berekből
Fehér ökrök s tinók mellől;
De senki se hallja, látja,
Csak az ő szép kis babája.
„Drága lelkem! mi bánt téged?
Ugyan mondd meg, ki mit vétett?
Midőn távozál az este,
Prikulics ment veled szembe?
Meg akarta rontni nyájad?
Vagy rád ütött tán nehányat?
Tán beteg vagy s szenvedsz mélyen,
S körülötted senki sincsen,
A ki nyujtson forrás-vizet,
S meggyógyitsa betegséged?“
„Ne aggódjál drága lelkem!
A betegség nem bánt engem…
Prikulics nem jött útomba,
Kövér nyájam nincs megrontva…
Győzött rajtam egy nagy álom,
Elaluvám úgy déltájban,
Virágos fa árnyékában.
De im, meleg szellő támad,
Megmozgatja fenn az ágat,
Egy nagy kigyó a virágbul,
Aranyszarvval épen rám hull.
Ide csuszott a mellembe…
Kinoz szörnyen, döf szarvával,
Küzködöm a nagy halállal!
Itt a kendő, szépem, vegyed!
Poláld be az egyik kezed,
S aztán nyulj be a keblembe,
Ragadd ki a kigyót vele!“
A mint a lány ezt meghallja,
A keszkenőt megragadja,
És eldobja messze, messze…
A keblébe benyul nyomba,
A nagy kigyót kimarkolja…
De nem volt az kigyó élve,
Aranyőv volt keszkenőbe!
„Szerelmesem, édes lelkem!
Ezt az övet, aranyövet
Ünnepnapon tedd fel, viseld…
Bosszankodjék a nővérem!
Viselheted hétköznapon,
Bosszankodjék anyám nagyon!“

A KI SZERET…
A ki szeret s azt rebegi:
„Oh, uram! adj szégyent neki!“
A ki szeret és azt mondja:
„Bár ne lenne soha módja!“
Birjon a rák hajlékával,
Ételével, italával. –
Mint a hernyó, csusszék lassan,
Bővölkedjék a panaszban;
Soha senki meg ne szánja;
Égjen s mégis egyre fázzék,
Enyhülést ne adjon árnyék.
Egyék a sas asztaláról,
Emberszemtől messze, távol;
És nyugodjék, mint a szélvész,
Mely ma itt van, holnap elvész,
Legyen kő a párna nála,
S káromkodás imádsága!

MEGMONDANÁM…
Megmondanám, de nem lehet,
Hogy szivem mily nagyon szeret.
Néma vagyok, ha rád nézek,
Bámulástól rá nem érek.
És ez igy mind jól is volna;
Hogyha mégis baj nem volna;
Nem csókolhatom meg szádat,
A mig ki nem nyitom számat.

DRÁGA JANKÓM…
Drága Jankóm, arra kérlek,
Hajts utczánkba, drága lélek!
Tégy csengettyüt ökreidre,
Ostorodra selyem-csapót,
Hogy halljam a drága hangot!
Beteg vagyok, fekszem ágyon,
Meg is öl tán kinom, vágyom!
Hogyha eljösz, lásd, megkérem
Anyámat, hogy nyissa szépen,
Nyissa ki az ablak-táblát,
Hogy tekintsek ki azon át,
Hogy a képed megszemléljem,
Hogy a szivem megenyhüljen.

AZ ÁRGESI ZÁRDA.
Az Árges vizén le,
Amott a parton le,
Halad Negru vajda,
Vele kilencz mester,
Mind kőmives ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A völgyben haladtak,
Helyet keresgélnek
A fényes klastomnak,
Örök emlékének,
Vajda dicsőségnek!
És a mint haladtak,
Utközben akadtak
Egy juhász legényre,
Furulya kezébe’;
És a mint meglátta,
Szól az ur hozzája:
– Hé te fürge juhász!
Oly ügyes furulyás!
Az Árges vizén le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte a mint jártál,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
– De uram én láttam,
A mint oda jártam,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat;
Kutyám, a mint látta,
Futott is hozzája
És meg is ugatta,
Rosszát jósolgatta…
Az ur örült ennek,
Ennek a beszédnek;
S indult is lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kőmives emberrel,
Köztük Mánol a fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falom,
E helyet választom,
A zárda helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok hozzá,
Kezdjétek a munkát.
S nekem épitsetek,
E helytt emeljetek,
Egy oly magas zárdát,
Hogy ne lássam párját.
Kincset adok nektek,
Bojárokká teszlek,
De ha nem lesz olyan,
Megmondom komolyan,
Mind befalaztatlak,
Alapba rakatlak!
* * *
A sok mester siet,
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledőlnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
És ő be akarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban nincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba…
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt,
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember!
A mint elaludtam,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledől éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a nővérünket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.
* * *
Másnap reggel korán
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla,
A kanyargós útra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje?
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle;
– Isten a nagy égbe!
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg útba’,
Hogy térhessen vissza!
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint östve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt az arczára,
Térdre hullott ujra,
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letőrjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon!
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letőrte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre.
És elért a férjhez,
Jó Isten kegyelmezz!
* * *
A sok mesterember,
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Őket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Tréfálkozott rajta:
– Megállj édes lelkem!
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sóhajtott,
És hozzá is fogott
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre,
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli!
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz’ férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem!
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig!
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
A testemet nyomja!
A férj sirva fakad…
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…
* * *
Az Árges vizén le,
Ott a szép parton le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll a zárda,
Melynek nincsen párja.
És a mint ránézett,
Nagy örömet érzett,
És imigyen szólott:
– Ti hires mesterek,
Kőmives emberek,
Mondjátok meg tisztán,
Lélekre gondolván,
Van-e tudománytok,
Épitni tudnátok
Egy más zárdát nekem,
Legyen nagy emlékem!
Fényesebbet ennél!
Sokkal szebbet ennél!
És a kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind egymásra nézve,
Mosolygtak rajta,
És feleltek arra:
– Mi hires emberek,
Kőmives emberek,
Nincs a földön párunk,
Csak egyedül állunk, –
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal fényesebbet! –
Az ur figyel erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy lajtorjákat,
A nagy állás-fákat…
Hogy a nagy mesterek,
Kőmives emberek
Ott fenn maradjanak,
Ott fenn pusztuljanak
A zárda fedelén,
A zárda tetején.
De a nagy mesterek
Szárnyat készitettek,
Könnyü a szárny röpte,
Zsendelyből készitve…
Kiterjesztik gyorsan
S elrepülnek onnan…
De a földre esnek,
Százba megy a testek.
A szegény Manoli,
A mint megpróbálta,
Hogy kelljen már szárnyra.
Ime egy hangot hall,
Mintha szólna a fal, –
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket beszélte:
– Manoli, Manoli!
Szorit a fal engem,
Sir belé a lelkem,
Mellemet ugy nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallatára,
Mán keblét kín szállta
Szeme forgott szörnyen,
A felhők az égen,
És a föld mellette,
Mind forogni kezde.
Zárda fedeléről,
Zárda tetejéről
Hallva hullt a földre!
De mi lett a helylyel,
Hová Mán esett el?
– Csergő patak támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.

AZ ÁRVA MADÁR.
Sok madara van az égnek, –
Szárnyra kelnek vigan élnek;
Előttük a jó kitárva,
Csak én vagyok szegény-árva!
Se ételem, se italom,
De bár volna nyugodalmom!
Az út mellett áll a fészkem,
Száraz ágon, összetörten!
A hány ember jő-megy erre,
Mind bedobál a fészekbe.
Mondják, menjek gyorsan innen,
Mert fészkemtől nyugtok nincsen.
… De a fészkem nem bolygatom!
Dobálják is bármily nagyon…
Oly kicsik, még pelyhök sincsen,
Mi lesz, ha elhordom innen?…
Akkor, hogyha lesznek nagyok,
Ép, erősek, szép tollasok,
Ha képesek lesznek szállni,
A hideget is kiállni;
Majd, ha étel után látnak,
És magukra útra szállnak,
Én szállok majd a fészekre,
És kicsalom, esdve, kérve!
… Még a biró is üldözne,
Irás által kiüldözne…
Még igy kiált a goromba:
„Hord el magad gyorsan innen!
A mig elmehettek épen!“
Biró uram! no csak lassan!
Sem nem öltem, sem em loptam;
Fiókáim sirnak rendre,
Ne hozz szégyent a fejemre!
Oh, ne csinálj irást nékem,
Megöl tőle a nagy szégyen!
Ha elitélsz erre engem,
Haragomtól isten mentsen!
A mért csupa gőg vagy, látod,
Világithat még a házod;
A hol kamarádat látom,
Nehogy ott a világ járjon!

A JEGYES IFJÚ.
Kérdezik a lovas ifjut:
„Mond meg nekünk, mért oly izzadt,
Mért oly fáradt fakó lovad?
A sarkantyud összetörve,
Kalapodon a toll görbe!“
„Vadásztam a zöld erdőben,
Három nap és három éjen…
Üldöztem a szarvasgimet,
Aranyszarvból aranyt hintett.
A Kárpátok alján kezdém,
A nagy Oltig üldöztem én!
Elmerült az Olt vizében, –
Tul meg eltünt szük ösvényen.
Ott voltam én mindütt nyomban
Azért fáradt el a lovam!“
Meghallja ezt egy leányka,
És szó nélkül ki nem állja:
„Ne hidjetek, arra kérlek,
Mert ez ifjú hazug lélek;
Kedvese van eljegyezve,
Már husz napja elhelyezte,
Gyurgyevoba, Argis mellett,
Itt vallotta a szerelmet.
Kilencz nap kell ilyen útra,
Kettő alatt ő megfutja;
Kilencz napig ül ott nála,
Gyönyörködni a mátkába.
Harmadik nap készül útra!
Kedveséhez vágtat ujra!
Szép is a lány kit ő szeret,
Villám lakja a két szemet,
Arcza fehér, maga szende,
Mint a harmat olyan gyenge!
A fülében drága ékszer,
Nyakán gyöngysor füzve kétszer,
Oly hajlékony csontja, izma,
Még egy gyürün is átbujna!“
„Hallgass! – szólt az ifju erre,
Meghazudtolsz szemtől-szembe?
Neked rosszul esik látom,
Hogy nem te lész az én párom!“

KÁROLINA.
„Károlina drága,
Kert nyiló virága!
Gyere haza szépen,
Ne csinálj te szégyent;
Elfelejtéd, látom
A nagy sietségben,
Keszkenőd az ágyon,
Gyöngyöd a gerendán,
Engemet a konyhán.
Siethettél nagyon,
Kis gyürüd itt vagyon,
Kisebbik ujjamon!“
„Nem felejtém, látod,
Én magam hagyám ott;
A pusztaság verje;
A tüz lángja nyelje;
Nincs többé rá gondom…
Van még olyan otthon.
A gyürü is szebb ám,
Mint az ott az ujján,
Ha van rá szükséged,
S ujjadon nem éget,
Tartsd szerencsepénznek:
Én vissza nem térek!“

A BÜSZKE LEÁNY.
A piacz közepén állva
Igy kiált a német lánya:
„Nincsen sehol olyan férfi,
Ki szemembe merne nézni!
S ki kezemet megcsókolná…
Annak kezem odaadnám!“
Ezt elvitte a hir szárnya.
A törökök táborába.
Péter hamar meg is tudta,
De azt hamar ki nem tudta,
Ezt a dolgot, mint csinálja!
Gondolkozott aztán mélyen…
Szép szemébe miként nézne,
S nyomná csókját puha kézre?
… Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messzetájra,
Édes anyja lakására.
„Péter, Péter édes fiam!
Mért vagy barna, mint a sár?
Mért vagy olyan zöld, mint a fű?
Mért oly sárga, mint a viasz?“.
„Arra kérlek anyám, hadd el,
Ne faggas oly kérdésekkel,
Inkább tanits engem erre:
Mint gyulasztnám szerelemre?“.
„Péter, Péter édes fiam!
Nem tudom a dolog mint van,
Hanem eredj nővéredhez,
Jobban ért ő mindezekhez!“
Felült sárga mén lovára,
S megérkezett este tájba,
A nővére lakására.
„Péter, Péter szép testvérem!
Mért vagy barna, mint a sár?
Mért vagy oly zöld, mint a fű?
Mért oly sárga, mint a viasz?“
„Arra kérlek nővér, hadd el,
Ne faggass oly kérdésekkel,
Inkább tanits engem erre:
Mint gyúlasztnám szerelemre?“
„Vesd le ezt a férfi ruhát,
És öltözzél nőibe át…
Hogyha oda el fogsz érni,
Ne szólj ugy, mint szól a férfi,
Hanem beszélj női hangon,
Mondd, hogy megvert urad nagyon!“
„Anna, Anna drága lélek!
Eressz be a házba kérlek!
Mert én lakom innen messze,
Esik eső, dörög nagyon,
S a házadnak nincs eresze.“
„Nem eresztlek be a házba,
Mert a ruhád, habár női,
Ugy szólsz mégis, mint egy férfi!“
„Megvert tegnap uram nagyon,
Megváltozott női hangom!“
Beereszté őt a házba.
És a mint belép a házba
Betekinte szép szemébe,
Csókot nyomott puha kézre.
Anna hamar észrevette,
Hogy valaki őt rászedte, –
Szabadkozott, de hát végre
Házasság lett mégis vége.

You have read 1 text from Hungarian literature.
  • Parts
  • Koszorú a román népköltészet virágaiból - 1
    Total number of words is 3810
    Total number of unique words is 1834
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    40.6 of words are in the 5000 most common words
    47.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Koszorú a román népköltészet virágaiból - 2
    Total number of words is 3828
    Total number of unique words is 1701
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Koszorú a román népköltészet virágaiból - 3
    Total number of words is 3827
    Total number of unique words is 1715
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Koszorú a román népköltészet virágaiból - 4
    Total number of words is 3768
    Total number of unique words is 1791
    29.6 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Koszorú a román népköltészet virágaiból - 5
    Total number of words is 3463
    Total number of unique words is 1555
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.