Koszorú a román népköltészet virágaiból - 4

Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyermeket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája! –
– – – – – – – – –
De kik jőnek amott szembe,
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Aranyhajtól tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zöld erdőben – –
– – – – – – – – –
Erdő mélyben, a hegy alatt,
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája,
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya! –
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Friss erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –
– – – – – – – – –
És az ifju figyel erre,
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha rosszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Mig végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csoda szállja. – –
– – – – – – – – –
Nemsokára a szép ifju,
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a városban,
Tapsolnak is tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta…
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A menyköve esnék rája – –
– – – – – – – – –
– Hé, hegedüs! mi a neved?
Elfelejtém a nevedet,
Huzzd rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kicsavarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kellnek, ki-ki járja,
… Ime más hurt érint ujja,
Elnémulnak a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –
– – – – – – – – –
Kézbeveszi a hegedüt,
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazit a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –
– – – – – – – – –
Áll az asszony megnémulva, –
Élettelen földre hulla!
És ez asszony, szegény Anna,
A hegedüs édes anyja.

A SZÉP LEÁNY.
A nagy leány kérdést teszen:
– Édes anyám mondd meg nekem,
Midőn csendes idő vagyon,
Mért suttog a szellő, vajjon?
Virágimat nappal lengi,
Ablakomat éjjel veri.
– A mit hallasz, kedves lányka,
Nem a szellő suttogása,
A szép ifjak lágy beszéde,
Nem térhetek ki előle…
Jönnek egyre s nőül kérnek,
Hanem veled sokat kérnek,
Vasas ekét hat ökörrel,
Vasas szekért nyolcz tehénnel
És a lovat felnyergelve,
Aranypénzzel megterhelve.
– Ha még egyszer erre járnak,
Küld csak vissza, én még várok,
A mig tavasz leszen ujra,
Mig a virág kihajt ujra;
Csinálok majd egy kis kertet,
Hegy alatt a patak mellett,
És ültetek szép virágot,
Milyent eddig egy sem látott;
Felékitem magam azzal,
Birni fogok derült arczczal,
És elmegyek majd a tánczba,
Hárman-négyen kérnek tánczra,
Megforgatnak lassan, jobban,
Érző szivök fel-feldobban
Ha meglátják szemeimet,
Elfelejtik ökreidet;
Nézve ajkam szép pirjára,
Nem gondolnak a bárányra,
Pénzt és lovat majd nem kérnek,
Szép hajamra ha ránéznek.

A JEGYES SZERELME.
A bojárok kérdik egyre:
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a közepe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatba, hétbe’,
Hajad közé virág téve…
Ezüst fényü a két szemem?
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fénytől rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele lépek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő csak nappal járja,
Szivem holtig őt imádja:
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.

ERKULEÁN.
Reggel a hajnalba
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni,
A lányok egyike
Elment a tengerre;
Közbelső elméne
Parton fel, a kertbe;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig –
Elér nemsokára
A Cserna partjára.
A leánykák után
Sok szép ifju ment ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.
De im egy kapitán,
A derék Erkulán,
Előjő a ködből
És a parthoz érve,
Csernához beszéle:
– Tiszta futó habok!
Ám ne szaladjatok,
Lányok hová lettek,
Reggel utra keltek?
– A lányok egyike,
Elment a tengerre,
Fel a Duna partján
Van illatos virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe szálla;
És a legkissebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklákban
Sirdogál az árnyban.
A deli kapitán
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part megszólal;
És imigy repülve,
A sziklához ére.
– Jöjj ki szép leányka!
Tekintsek arczádra.
– Nem mehetek innen,
Tiszta ruhám nincsen,
És a naptól félek,
Én az árnyban élek.
– Ne félj kis tündérem,
Nem bánthat senki sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is oltalmazlak,
Széltől, napsugártól
És azok csókjától.
– Szép ifju, galambom!
Hogyha szeretsz nagyon
S nőül akasz venni,
Hozzád fogok menni! –
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek téged.
Az ifju kapitán
Átugrik a sziklán.
Ime, nemsokára
Kijő a világra,
Egy lebegő tündér,
– A világgal felér, –
Gyönyörü s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra omlik;
– Mert ilyent nem látott –
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.
A deli kapitán
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez szoritja,
Lágy térdén ringatja.
Csinált neki fészket,
Hol a nap nem éget;
Csillagfénynél támadt
Virágból nyugágyat.

MÁRK.
Török tábor közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák, ugy volt minden:
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.
Bement nyomba a klastromba,
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imígy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.
A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyü a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’,
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza, drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram, már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábomon,
S a kit érek, levagdalom.
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéveszámra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török ráismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba!
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéveszámra,
Elhelyezte kalangyába…
Márk a nejét haza vitte;
Nem a török táborában:
Otthon éltek boldogságban.

MÁRK VITÉZ.
Fényes drága kastélyában,
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett,
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott neje,
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett;
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére, mi tűz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám, de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem,
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.
Felült sárga ménlovára,
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’,
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt, neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom:
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallósával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:
– Három arany a bor ára!
A háromért gondolj Márkra.
S kilépett az ajtón nyomba,
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a földre.

ANYÁM, ANYÁM…
Anyám, anyám, lelkem anyám,
Neked is szép volt az élet,
S ha gyönyörködtetett téged –
Ne tanits az unalomra…
Mert veszett eb az unalom,
– Minden estve nálad vagyon,
Melletted ül: – ott pipázik,
A sok könytől arczod ázik.
Egy hajlékot lakván véle,
Nevetni sem lehet tőle: –
S aztán ott ül a kuczkóban,
Azt sem tudod eszed hol van?
Mint vele lakni egy házban,
Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
Betegségből, gyógyszerével,
Engem anyám kigyógyithat,
Unalomból csak a sirhant.

ÉDES RÓZSÁM, ÉDES LELKEM.
Édes rózsám, édes lelkem –
Késő éjjel, éjfél tájba’,
Midőn alszik a madárka
És a hold a tiszta égen
Csillagok közt úszik fényben,
Ablakodhoz vágyott lelkem,
Oda vágytam, oda mentem.
… Fontál kerek guzsaly mellett.
Könyben úszott drága szemed;
De hallottam mostohádat,
A mint szidott s szórt rád átkot,
A mért forrón szeretsz engem.
Pedig már az mind hiába!
Mert ha három éjjen által
Eresz alatt térden állva,
Habzó ajkról, vérző szivből
Szakad is ránk szitka, átka, –
Hogy ha misét mondat, hetvent,
S kalácsot süt egyszáz hetvent
Egymástól mi puszta szóra,
El nem válunk soha, soha.
Nem, mig anyád meg nem tudja,
Leveleit egy tölgyfának
És füszálát egy határnak;
A mig tisztán meg nem tudja
Szőrszálait száz egérnek,
Virágait egy mezőnek;
Mig a bükk nem terem körtét
S a füzfán megygy nem lesz nőve,
Hogy egyék anyád belőle.

MÉRT NEM NŐSÜLSZ…
Mért nem nősülsz ifju, vajjon,
Midőn annyi virág vagyon?
Tán szülőid nem egyeznek,
Vagy a lányok nem szeretnek?
– A szülőim egyeznének,
A leányok szeretnének, –
És üldöznek is a vágyak,
Mégis sugják, hogy csak várjak,
A mig ujra tavasz leszen,
Hátha eljő uj kedvesem…
Csinálok én akkor kertet,
A kis törpe kunyhóm mellett,
Virágim közt ülök, járok,
Nézni jőnek majd a lányok…
Ki is ülök a töltésre,
A lánykákkal összejőve,
Nyujtok nekik szép virágot,
Olyan szépet egy sem látott, –
De ha eljő a galambom,
A legszebbet neki adom, –
Ott nyilik az ablakomban,
Nőm számára azt ápoltam.
– Mondd meg milyen, mondd meg várjuk?
Ismerjük meg, ha meglátjuk…
– Könnyü zerge,
Nagyon fürge;
Gerle madár,
Repül, nem jár;
Az ő teste,
Sugár gyenge;
És az arcza
Rózsás, barna;
Szép hajában
Nyilt virág van;
Fürteibe
Virág hintve;
Szemét nézve,
Megigézne;
Ajakában
Egy világ van.

MEGSZÁLL A VÁGY…
Megszáll a vágy reggel, estve,
Nyugtot nem ad, bár egy perczre;
Beszél nekem… kérdi egyre:
– Mért vagyok én olyan gyenge?
Azt felelem siró hangon:
– Mert szerettem hően, nagyon!
És felelem könyes szemmel:
– Nem szerettem soha renddel.
A vágy kaczag s tovább ereszt,
Verné meg őt a szent kereszt…
Ha a vágy eladó volna,
Galambomnak adnám nyomba!…
Ha a rózsám vevő lenne,
Szivem vele megegyezne;
Meg is venném, hogy megvédjen,
A vágy, ha megtámad éngem.

CHOLERA.
Tova le a Pruth partján
A jó Vilkul lakásán,
Vilkul iszik egyre-másra;
Három leányt tart a térden
S nem gondol a cholerára.
Gondoskodik anyja róla,
Könnyes szemmel ekép szóla:
– Drága Vilkul, drága fiam!
Te csak iszol egyre-másra,
S nem gondolsz a cholerára…
Szokd el már a részegséget,
Minden roszra az visz téged;
Pruthban van már a cholera,
Vagy talán átlépett rajta…
És az ifju szót fogadott,
Négy szép ökröt befogatott,
A szép lovát fölnyergelte,
Le a völgybe utját vette;
Utazni ment messze tájra,
Kereskedni jónak látta.
Egy gyönyörü téres völgyben,
A kanyargós Pruth vizében
Vajjon, vajjon mit is láta?
Egy agyaros, fogasbába.
A testéből méreg árad
És bőre a csonthoz száradt;
Lobog haja kibomolva,
Rút kigyókkal van befonva;
Ugrál ide, ugrál oda,
Töviseket termel nyoma;
Szárad a fű a nyomába,
Embert küld a másvilágba…
– Derék ifju, csendes utat!
Olyan büszkén merre halad?
– És ke’d bába, térne vissza!
Merre vész el majd az utja?
– Megyek a szép Pruth partjára
A jó Vilkul lakására;
Hogy életét vegyem hátra
S menjek vele más világra!
– Te utazó rút nyavalya,
Rút betegség! kérlek arra, –
Vedd a lovam, fegyveremet,
De ne bántsd az életemet…
Nekem otthon van szép lányom,
Engedd, hogy őtet meglássam!
A szekerem s ökröm vidd el,
Vidékünket ne pusztitsd el…
– Nem kell nekem ember-fegyver,
Van énnekem ördög-fegyver;
Láthatatlan három kaszám,
Tüzes vassal van kiverve:
Az egyik a hős ifjaké,
A másik a csecsemőké,
A harmadik nagy lányoké
És az ifju menyecskéké!
Nem kell nekem ökrös szekér,
Három kaszám titeket kér, –
Élteteket veszem hátra,
S megyek vele másvilágra!
Vilkul álla megkövülve,
De Cholera hozzá szökve,
Zörgő csontját kinyujtotta,
S szegény Vilkult körülfogta.
Száját teszi a szájára
És ajkát ajakára, –
Az életét ki is szivta!
Vilkul vissza azt nem vivta.
Vilkul halva le is rogyott,
A Pruth vize közelében,
A szép mező közepében!
Varju, holló rá is szállott –
S a Cholera görbét nézve,
Sántikálva tovább állott.

RÁDICA.
Amott a nagy házba’
– Nap süt ablakába –
Sok a boros hordó,
Hajolnak egymásra.
Sok nincs is megkezdve
– Ötszáz veder egybe’. –
Amott a nagy házba,
– Nap süt ablakába –
Édes a bor ize,
Egy nap fogy száz ice;
Rádica árulja
Kevés az ő gondja.
Kereskedők, sokan,
Elfogyasztják nyomban.
Közülök egy aztán,
Mátyás a kapitán.
Öreg szatócs ő már,
A sir szélén áll már,
Rada felé tartva
Egy nagyot sohajta,
És szóla eképen:
– Radica, Radica!
Szépséges Radica!
Légy a feleségem,
Eltartalak szépen,
Leolvasok nyomba’
Száz rubelt markodba, –
És veszek topánkát
Indiai, drágát, –
Kendőt a nyakadra,
Selyemmel kivarrva
S aranynyal ékitett,
Drága teritéket,…
Rada nézve rája,
Felelt nemsokára:
– Hej Mátyás kapitán!
Gazdag vagy jól tudom,
Még sem leszesz uram,
Fehér a szakállad,
Fog nem körzi szádat.
Egyébiránt férjnek
Azt választom én meg,
Ki átmegy a Dunán
Lábaira állván,
Buzogányt szoritva,
A jobbik marékba’. –
… Senki nem áll erre,
Egynek sincsen kedve; –
Idegen vendégek,
Sorban amott ülnek.
Közülök egy ifju,
Feláll hamarjába’,
A helyét jól állja,
A Dunát átuszsza
És ismét jő vissza;
Lábaira állván,
S buzogányt szoritva
A jobbik marékba’. –
Radica örvendve,
Ezeket rebegte:
– Jere, ifjam, szépem,
Légy te az én férjem
Én téged választlak,
Ifiu uramnak! –
Van egy példabeszéd,
Szól az pedig ekép:
A ki a Dunát átuszsza,
Feleségét nem kinozza!

A GERLICZE…
A gerlicze bús madárka
Ha elpusztul a hű párja;
Pusztán bolyong, repül gyorsan,
Ha oda ért tovább onnan…
Életén át gyászol mindig,
Más gerléhez nem szegődik;
A zöld erdőt is megjárja,
Virulását nem is látja;
Mig elfárad, bolyong, repül,
De zöld ágra akkor sem ül;
Hogyha néha le is szállna,
Rászáll egy-egy száraz ágra;
Vagy rászáll a szirttetőre,
Étel, ital nincs inyére;
Ha folydogál csermely, patak,
Felzavarja s tovább halad:
A vadászt ha jönni látja,
Eleibe repül szárnya!

A SZERELMEK.
A szerelmek, a szerelmek,
Mint a madár, énekelnek;
Havasokon, a berkekben,
A pusztákon, az erdőkben,
Itt is, ott is, mindenütt.
A hűséges nagy szerelmek
Szabad uton járnak-kelnek;
A kicsikék elhuzódnak
Belsejébe a vadonnak…
Sárban járnak s mégis tiszták,
Az ifjukat megrohanják;
Vizben usznak, meg nem fulnak,
Lány-kebleket ostromolnak;
Tűzbe mennek, el nem égnek,
Annál tovább s jobban élnek.

KIS MENYECSKE…
Kis menyecske jő a párja…
– Ha jő itt lesz, ördög bánja,
Készen áll a vacsorája.
Egy pár lepény… összeszedve,
Hét udvarról a sok növényt,
Csak megenni legyen kedve.
Mert gonoszul egyre-másra
Szidalmazva, csak azt mondja:
„Hej, feleség, ne nézz másra!“
– Kis menyecske, jön babája!
– Egészségben érjen hozzám,
Készen áll a vacsorája:
Egy sült csirke paprikázva,
Jó sütemény tejben ázva…
Megérdemli, mert ő soha
Nem pirongat, sem nem mondja:
„Ez vagy amaz jól igy volna.“
Bejön, köszön, csókol, leül…
Egy ilyennel a nő elül.

CSENDES FOLYAM…
Csendes folyam, Duna vize,
Rég vagyok már én is árva,
A kim volt és kit szerettem,
Elment már egy szebb világba.
Hogyha nem hiszed talán,
Illatos virány,
Itt a sirja, ásd ki ujra,
Virágos a sirja!
Vedd a fátyolt arczájáról,
Virág a határról;
Arczájáról és kezéről,
Virág a mezőről;
Kezeiről és lábáról,
Virág a sirjáról.

SZEGÉNY JANKÓ.
Hegy alján a juhász legény,
Elaludott mélyen szegény,
S a juhnyáj a sötét éjjel
Barangolt is szerte-széjjel…
Pásztor nélkül csavarogva,
Bement volt már a tilosba.
– Befogták a juhászlegényt, –
Bekisérték lánczon szegényt, –
A juhnyáját behajtották,
Semmi áron ki nem adták.
– Jött az apa, jött az anya,
Tüszőjükben hozva bankót,
Könyörögtek, térdre hullva,
… Adnák ki már szegény Jankót.
A bankóért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják,
– És jövének a fivérek,
Tüszőjükben aranyt hozva,
Szavuk olyan, mint az ének,
Minden szép szó összehordva,
… De aranyért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják!
– Felöltözött a mátkája,
Vett szép szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára,
Szép nyaka a gyöngytől fénylett,
Már messziről hajtott térdet,
És kezeit összecsukta,
Szép szeméből a köny hulla:
– Törvénylátó, drága urak!
Váltságdijba miket hozzak?…
Ereszszétek már ki Jankót,
Ha bűne volt, meg is lakolt!
Drága gyöngyét földre dobta,
– A birákat megcsókolta.
Erre aztán a jó birák,
Szegény Jankót ki is adták!
– Végy el Jankó feleségül,
A börtönből megmentélek,
Értted halok, érted élek…
– Nem veszlek el feleségül,
– Mást csókoltál már mint mátka,
Félek rám száll az ég átka!
* * *

NAGY LEÁNYNAK…
Nagy leánynak a szerelme
Utban nyiló violaszál,
Midőn lanyha szellő éri,
Csakhogy lelked rája nem száll.
Menyecskének a szerelme
Ablakban diszlő viola,
Oldalvást ha éri szellő,
Illatos az egész szoba.

ZÖLD LEVELÜ…
Zöld levelü almafácska,
Az én rózsám bájos lányka,
Napsugárból van a haja,
Szél lengeti erre-arra.
Két szeme két fényes csillag,
Rájuk nézesz, meggyilkolnak.
Két vércsepp a két arczája,
Gyönyörrel tekintesz rája;
Ajaka van eperizből;
Puha testén fehér inge,
Édes tejbe van fürösztve;
A járása csendes, mintha
A földön betüket irna;
Szép idő a mosolygása,
Menybe repit a szólása,
És ha a föld minden kincsét,
Hét országnak drága gyöngyét
Adnák nekem, édes lelkem,
Egy hangodért én megvetem.

HONNAN REPÜLSZ…
Honnan repülsz kakuk madár?
– Messze tájról; a hol van nyár!
– Messze tájról? künn nem láttad,
Értem élő szép rózsámat?
– Lehet, – de rá nem ismertem!
– Ismerhetted volna könnyen,
Mert a rózsám ismert lányka,
Sárga pohárt tart kezében,
Csillog drága köny szemében,
Felköszönt és sohajt egyre,
Búban úszik egész lelke!
Hallgass, hallgass, drága lélek,
Majd elveszlek, hogyha élek,
Jegenye, ha terem körtvét
És a fűzfán megygy lesz nőve,
Hogy együnk mi majd belőle.
Szerelmünktől, egykor, régen,
Virágoztak a fák szépen,
Nagy titokban az irigyek,
Minden ágot letördeltek.
Ki a más szerelmét rontja,
Gabnáját a madár hordja,
Ne is legyen annak étke,
Sem egészség a testébe.

A BOJÁR ÁLMA.
Barátságos laknak
Vendégei vannak;
De a gonosz háznak
Megrögzött lakói
Ilyet sohse látnak.
A bojár egy napon
Nyughatatlan nagyon;
Fényes ebédet ád,
Összehivja a vár
Öregét és ifját.
Az ebédért nem vár
Jó szót a nagy bojár,
Gyanus álmot látott –
Kéri vendégeit,
Fejtsék meg ez álmot:
„Az éjjel házamban,
Tiszta tó terült el,
Tükörén a sugár
Csak játszva merült el;
És partját a tónak
Aranyív övezte,
Az ív egyik végét
Sárkány-szem fedezte.
Az aranyíven túl
Sötét bokrok álltak,
S itt ága terült el
Diszes almafának.
Szép ezüst virágot
Mutatott a szélnek,
Lombos ágai közt
Gerle madár fészek.
A fa koronája:
A galamb tanyája;
Az aljban: a nádnak
Terült el az árnya.“
Erre a vendégek
Álmát igy fejték:
„Tiszta tó a házban:
A palotád, uram;
Az aranyív pedig
Szerető nőd, ugy van!
A fa koronával:
Te vagy uram, magad;
Az ezüst virágok:
Őszbe vegyült hajad.
Gerle madár fészek:
Férjhez adó lányok;
Galamb-tanya: ifjak,
Harczra készen állók.
És a nád az árnyba:
Vendég-sokasága.“

AZ ELHAGYOTT HITVES.
Tövében a fenyőfának,
Hol a rablók kelnek-járnak,
Ül egy nő, még ifju, gyermek,
Arcza sápadt, teste remeg…
Csecsemőt tart puha ölbe,
… Mért, hogy ezt is meg nem ölte?!
Nem is vitte a teplomba,
Keresztelve bár meg volna!
És a mint a nő ott jajgat,
Megrezdűl a fűn a harmat,
Lehajlik a fának ága,
S rá elnémul a madárka.
„Tűz égesse s ölje bánat!
Elhagyta a kicsiny házat…
Mily boldogok voltunk ketten,
Megcsalt, pedig hogy szerettem…
Verje meg a könyem árja,
Nehéz gondom sokasága,
Részvétemet akkor kérje,
Midőn jólét int feléje.“
A nő könye egyre pereg,
Feljajdul a kicsiny gyerek:
„Kis csecsemőm, beli, beli!
… Ne adj, oh ég, nyugtot neki
Viselem én a gondodat,
Éjszakára csinálok majd
Egy kis viskót zöld faágból,
Benne ágyat nyilt virágból.
Körülötted szellő lengve,
Édes álom száll szemedre;
Csak a madár dalolása,
Ébreszt majd bús valóságra,
Itt az erdők vadonjában,
A nagy rablók hazájában!“

CZIVÓDOTT…
Czivódott volt a mult éjjel
A lélek az érző szivvel.
A lélek igy szólott végre:
„Hallgass szív, a rosz forrása!
Mert por leszesz, ki-ki lássa!
De én élek, – elballagok
Vétkeimmel a hátamon
Számolni a más világon!“

ÉS MÁR ISMÉT…
És már ismét estve volna?
Meg fog szidni anyám ujra!
Az este is szidott szörnyen,
Hogy rózsámmal annyit ültem.
Pirongasson bármily sokat,