Koszorú a román népköltészet virágaiból - 3

Hogy van neked otthon,
Sok tehened bornyas,
Sok szép juhad gyapjas,
Fonni kell majd s fejni,
Sok dolgom fog lenni.
– Ilona szép lányom,
Üdvöm és világom!
Jősz-e hozzám nőül?
Kedved ha lesz fejni,
Kis kezed fog fejni.
A mi megmaradna,
Bornyamnak maradna!
Kedved ha lesz fonni,
Szerzek neked nyomba
Rokkát diófából,
Orsót ezüstszálból.
– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád,
Mert anyám megtudta,
Hogy kitől, nem mondta:
Hogy a belső házba,
Gyolcsból készült inggel
Tele van hét láda.
És azt a szabadban,
A tiszta patakban,
– Szekeren kitólni –
Kell majd kisujkolni,
– Ilona! szép lányom,
Üdvöm és világom!
Ha akarsz sujkolni,
Ott künn a szabadban,
Szerzek neked sujkot,
Szépet, kőrisfából,
A nyele lágy fából –
Mosni fogsz, a mennyit,
És a többit rendre –
– Mély a patak medre –
Ereszd a haboknak.
– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád!
S én nem megyek hozzád;
És előled, leszek
Virág a határon,
Harmat a virágon.
– Ilona! szép lányom,
Üdvöm és világom!
Én meg, leszek pásztor,
Báránybőr sipkával,
S leszakasztalak,
Reá akgatlak,
Haza viszlek s leszesz,
Jó anyámnak lánya,
Ékesség a házba!

NINCSEN ÖRÖM…
Nincsen öröm üröm nélkül,
Nincs szerelem bánat nélkül…
Patakként foly drága könyem,
És a bánat, a búbánat
A lelkem gyötri szörnyen.
… Midőn elment, igy biztatott:
– Mint a többit, ha elmentem,
Elfelejtesz százszor engem!
… Akkor foglak felejteni,
Hogyha a föld lesz csillagos,
És fenn az ég tüskés, bokros;
Ha az ember szárnyat öltve,
A felhőket járja össze;
És a madár a világot,
Gyalog járja vesztve szárnyat;
Ha a világ felfordulna…
A szerelem a szivemből
Nem pusztul ki soha, soha!
De jöjjenek szentelt papok,
Kik kezében kereszt ragyog,
S legyen bármily szent az ének,
Legyen bármily szent az ima,
Hő szerelmem a szivemből,
Nem pusztul ki soha, soha!
És hozzanak kuruzslókat,
Kik kezében a kő olvad;
De szedjenek százegy fáról
Famagokat, – és hozzanak
Gyógyfüveket hét határról;
Füves vizben füröszszenek,
Famagokkal füstöljenek, –
S legyen bármily szent az ének,
Legyen bármily szent az ima,
Hő szerelmem a szivemből
Nem pusztul ki soha, soha!

ERDÉLYI ANNA.
Barna kövü oszlop alól
Igy kiált Erdélyi Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
– Nem veszlek én el tégedet,
Mig a te kis testvéredet,
A kis hős, bár még fiatal,
Meg nem ölöd méreg által.
Viselete s minden szava
Kitünőbb, mint az enyém, ma. –
– Megmérgezném, de hát mivel? –
– Egy szentséges vasárnapon,
Ha a pap templomban vagyon,
Menj házatok kis kertjébe,
Ott egy csohány kis bokrában
Lelsz egy kigyót, csúfat élve.
A pikkelye aranyszinü,
Tajték foly a csúf szájából,
Méreg csepeg a farkából…
Végy egy pohárt s támaszd hozzá,
És a mérget fogd fel benne,
Testvéredet öld meg vele.
Kaszálóból haza, ha jön,
Add: ígyék hogy erősbüljön,
Hogy ha jön a forgatásból:
Add, hogy igyék szomjuságból…
S a mint haza megérkezett,
Anna ép ugy cselekedett.
– Igyál, igyál öcsém, lelkem!
Piros bor ez, szép Brassóból
A te kedves barátodtól.
Ajakához nem is tette,
S már a méreg meggyult benne!
Másodszor is kiált Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
A mint mondád, ugy van minden.
– Bizony lelkem, el nem veszlek,
Mert ha reám megharagszol,
Ezt teszed majd, hejh, tudom jól.

A GYŰRÜ ÉS A KESZKENŐ.

I.
Volt egyszer egy királyfiu,
Súgár, magas, erős fiu,
Mint a fenyő az erdőben,
Ott a havas tetejében.
Meg is nősült, mert ő látott
Egy falusi szép virágot;
Román lányka, szelid lányka,
Minden szomszéd előtt drága.
Az ő arcza vonzó, édes
És a teste gyönge, kényes,
Mint a mező violája,
Uszva a nap sugarába’.
Levél jő és el kell menni
Katonának is kell lenni.
Megszorul a szivnek mélye
És az ifju igy beszéle:
– Drága nőm, oh drága lelkem!
Itt a levél, el kell mennem,
Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra,
Nézd meg sokszor, nézd meg ujra;
Ha e gyűrüt rozsda éri,
A te férjed nem fog élni.
– Búban hagyod ifju nődet?
Vedd magadhoz keszkenőmet,
Aranyos a szegély rajta,
Az arany, ha majd elolvad,
Drága nőd is meg lesz halva.

II.
Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messze tájra;
De egy erdő közepében,
Hol a patak folyik csöndben,
Ime, hamar nagy tüz támad,
Szilaj dühe ki nem fárad.
S keze a kebelre ére,
Rátekint a keszkenőre,
S szive csakhogy meg nem hasad.
– Kedveseim, hű bajtársak!
Itt az idő hogy megálljak.
E zöld fának árnyékába’,
Enyhül az ut fáradsága…
Buzogányom, zöld asztalon,
Otthon hagytam, visszatérek,
Hiszen korán visszaérek.
Visszatért s a mint ment volna,
Ráakadt egy utazóra.
– Jó napot! – szólt ő hozzája –
Mi hir van e szép hazába’?
– Hirt ha akarsz tudni, uram,
Kedves lehet másra nézve,
De tégedet bánat ére;
Atyád tábort hivott össze,
S mig rátalált ifju nődre,
Rommá tette ez országot…
És szép nődet be is dobta,
Nézd ott… ama tiszta tóba…
– Itt a lovam, a szép sárga,
Vezesd apám udvarába;
Ha megkérdi, hová lettem,
Mondd meg neki, útra keltem,
Fölfelé itt a tó partján…
Csend honol a tiszta tóban,
Feleségem vár rám ottan.

III.
Atyja tábort hivott össze,
Kiszárad a mély tó vize…
Aranyszinü lágy iszapon
Rátalál a két ifjúra.
Egymásba van kezük fonva…
Arczuk szelid, olyan sima,
Mintha bennük élet volna.
A királyt mély bánat szállja,
Selyem közé bepólálja
És beviszi a templomba,
Elhelyezi koporsókba.
A királyok szép nyugágya,
Latin betü vésve rája.
A szép ifjut elhelyezte
Az oltárhoz napkeletre;
És a nőt a sekrestyébe,
Hová a nap estve ére…
S tudod mi lett az ifjuból?
Zöld levelü fenyő fája,
A templomra hajolt ága!
Futóvirág lett a nőből,
Mely kikelt a kemény kőből,
Reggel kelt ki, és már estve
Össze vala ölelkezve
Templomtetőn a fenyővel.
* * *
Oh! ég dörögj s sujtsad agyon,
Kiben olyan rosz sziv vagyon,
Hogy megront egy hű szerelmet,
Pusztává tesz két életet!

NYILÓ VIRÁG…
Nyiló virág zöld fa alatt…
Ugy szeretnék, de nem szabad.
Itt a szivben sok a kincsem,
Van szeretőm és még sincsen.
Ugy szeretnék, de nem szabad…
Gyengébb vagyok, mint a harmat;
Titkos tüzem pusztit szörnyen,
Meg is ől tán szenvedésem.
Van szeretőm és még sincsen,
Nem szabad, hogy rám tekintsen;
Nem szabad, hogy felsohajtson,
Hogy engemet megohajtson.
A ki mást ront, vedd el uram,
Nyugodalmát az ágyából,
Hogy ne legyen nyugovása,
Puha ágyban álmodása!

HOGYHA VAGYOK…
Ide-oda már egy éve,
Hogy valamit mondnom kéne,
Hordom azóta a lángot,
Élvezem a boldogságot.
Hogyha vagyok veled szembe,
Semmi sem jut az eszembe.
De azt érzem, tudom, látom,
Hogy te vagy az én világom.

MIG A LEÁNY…
Mig a leány nagy-lány kort él,
Szép hajával játszik a szél,
És nem tudja, mi a bánat…
De ha a lány férjhez megy, már
Kalitkában elzárt madár, –
Akkor tudja, mi a bánat.
Istenem! az én arczom,
Nem gondoltam, hogy köny folyjon…
De nem gondolok a könynyel,
Mert letörlöm keszkenőmmel, –
Sajnálom két szép orczámat,
Hogy elhervasztja a bánat.

SZÜRKE TOLLU…
„Szürke tollu kakuk madár,
Szépen dalolsz, ha itt a nyár!
Eltartalak piros borral,
Szép buzából lágy czipóval;
Leszesz lelkem drágasága:
Csak jőjj s dalolj palotámba’.“
»Méreg legyen hordód leve,
Czipódat a penész egye;
Inkább szállok ágról-ágra:
Ez lelkemnek szabadsága!«

A SÓLYOM ÉS A SZEDERVIRÁG
Egykor a sólyom leszálla
A havasi fenyőfára.
Merőn tekint fel a napba,
Szárnyaival csattogtatva.
Lenn a fenyőfa tövében
Szedervirág nyilik szépen,
Napvilágra nincs szüksége,
Oda simul a fatőre.
– Jó illatu virágocska,
Én vagyok az erdők sólyma;
Ki az árnyból, napvilágra,
Hadd tekintsek szép orczádra!
Szeretnélek szárnyra venni,
S a világba elrepitni;
Járni veled napsugárban,
A nap körül, a fényárban.
Virágoznál velem, nálam,
A nap körül a fényárban.
– Sólyom madár, szép szólással!
Mindenki bir hivatással.
Te birsz sebesröptü szárnynyal,
Én enyelgek itt az árnynyal;
Te fenröpülsz a magasban,
Én világom itt alant van;
Szárnyaiddal játszik a szél,
Én virágzom a fatőnél.
Menj csak el, ne bolygasd álmom’.
Elfér benne: nagy a világ –
Egy sólyom s egy szedervirág!

A HÁROM RABLÓ.
Megy az uton legény, három,
Erdély fia mind a három;
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból.
… Összejárták a világot,
Dultak, a mit szemök látott.
– Többek közt igy este tájba’
Beülének egy csárdába,
A királyi korcsomába.
– Csaplárosné, virágszálom!
Van vendéged ime három…
Bort mindenik asztalára,
Megfizetjük, mi az ára?
… Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha az asszony árát kérte,
Gúnyolódtak egyre véle.
Elrémült e tolvajságra,
Tolvajságra, prédaságra;
S ládájából öltött nyomba,
Fehér szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára;
Fekete volt főkötője,
Fekete a hajban tője…
S elindult az asszony nyomba’,
Elérte a király házát,
Nem telt bele tán egy óra.
Letérdelt a király előtt
És könyörgött, kulcsolt kézzel,
Hallgassa ki a király őt…
– Korcsmárosné, rózsaszálom!
Mondd meg, mi bajodot látom?
Nincs tán több bor a hordóban?
Vagy a gyertyád van fogyóban?
– A borod is, a gyertyád is
Mind elfogyott, drága uram!
Mert hozzám jött legény, három,
Erdély fia mind a három,
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból;
Három nap és három éjjel
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha talán az árát kértem,
Gúnyolódtak egyre vélem.
– Menj békével, térj csak vissza,
A boromat a pinczéből
Ez a három mind megissza.
Jól ismerem mind a hármat,
Arczaikat most is látom:
Hegedüssel Mircsát, Topreát,
Utonálló mind a három.
Hisz hozzám is eljövének,
Körülvettek bár legények,
S bár üldözték – mind hiában!
Menekültek a vásárba;
S a vásár hol legszebb vala,
Elvonultak mind rabolva;
A sátrakat felperzselték,
– Hajamat is megtépdesték.

MOGOS.
Bukarest szép városába’
Hét férfiu jár állingálva.
Nem győzi az ember nézni,
Sárkány-szülött e hét férfi, –
Mintha hét fenyőszál volna,
Mind a hét Mogos sógorja…
Ott a tágas utcza végen,
Nézve át a járó népen –
Várják drága nővérüket,
S nővérüknek hites társát,
Mogost, a ki szép és gazdag,
Jó élczei mindig vannak.
Az árnyékba leülének,
Esznek, isznak, szól az ének, –
A kulacs is járja rendre,
Öt veder s egy oka benne;
A belgrádi vedret értve,
Király által erősitve.
A nagyobbik feláll közben,
– Mert habár nagy, esze nincsen, –
Lenéz messze, le az utra,
S rekedt hangon imigy szóla:
– Látjátok őt, mint én látom,
Ott jő Mogos, jő lóháton…
Ott jő Mogos, mint egy sárkány,
Ugy ül lován, a szép sárgán.
Mind felállnak a testvérek,
A mezőkön által néznek,
S ime, látták szinről-szinre,
Mint jő Mogos lovát ütve…
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
– Fogadj Isten, sógor uram!
Hogy ma megjősz, nem is tudtam.
De hol van a feleséged?
A nővérünk mért nem követ?
Vagy a midőn hozzánk jöttél,
Midőn Stancát nőül vetted,
Arról is megfelejtkeztél,
Hogy elhozd egy télen hétszer,
Mert ilyenkor több az ünnep;
Nyáron által csak is négyszer,
Mert ilyenkor nincs sok ünnep!
– Arról meg nem felejtkeztem,
Midőn Stancát nőül vettem,
Most is vele keltem utra,
Hogy elhozzam vigalomba, –
De utközben, puszta uton,
Török, tatár értek utól,
És elvitték fele utról…
– Nővérünket elragadták?
És te Mogos megszaladtál?
Nem volt erő a szivedbe’
A törökkel szállni szembe?
S nem üldözted hét éven át,
Hogy leöld a török, tatárt?
Halj meg tehát elátkozva!
Nem volt ugy elrendelve, hogy
E fiuknak légy sógorja!
Kik Stancával mind testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek.
Tűzbe jőnek, lángra gyúlnak,
A pallósok messze nyulnak…
E közben az idősb testvér
– Ennek esze poltrát sem ér –
A nagy pallóst megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
De a pallós nem ért szivbe,
Suhogott a levegőbe;
Megütődve egy kőfalba,
Onnan ismét megfordula,
S Mogos mellett le is esett;
Leesett a puha földre,
S markolatig ment a földbe…
A kisebbik is felálla,
– Kicsiny, de nagy bátorsága –
A pallósát megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
Szivéig ért markolatja…
De ki jöhet amott szembe,
Nem is hisznek már a szemnek!
Egy taliga mozog elől,
Kiczifrázva kivül-belől, –
Tizenkét öszvér befogva,
A sörényük jól befonva.
A nővérük ott ül benne,
Egészségnek örvendezve.
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
A sógortok hol van? halljam!
Drága férjem köztetek van?
– Elküldöttük a pokolba,
Szivébe hét pallóst nyomva…
Nem érdemes, hogy itt éljen,
Hogy közöttünk még beszéljen,
A kinek nincs bátorsága,
Hogy a török utját állja,
És megvédje drága nejét!…
– Mit tettetek? jaj én nékem,
Mogos tréfált jó kedvében,
Midőn rólam szólt eképpen!
Alig, hogy a nő igy szólott,
Szemeiből a köny csorgott…
Mogos mellé hullt a földre,
Két karjával átölelte –
Drága szókat ott rebegvén,
Férje testén mult ki szegény…
Ott a tágas utcza végén
Annyi ember búsan nézvén.

PÉTER.
Tova, messze, a hegy alatt,
Hol a zugó csermely fakad, –
Égő tűznél, néma éjben,
Éjfél tájban, vajj’ ki légyen…
Péter vasal hátas lovat,
Szép patkóval, sárga rézből,
Jó szegekkel, lágy ezüstből. –
De hát ki ül Péter mellett?
… Péter anyja, öreg asszony,
Foly a köny a ránczos arczon,
Bánatában ily szót ejtett:
Péter fiam, Péter lelkem!
Mért vasalod sárga lovad,
Szép patkóval, sárga rézből,
Fehér szeggel, lágy ezüstből?
Mért titkolod bánatodat?…
– Ránk ütött a török, tatár!
Pusztit, rombol, mint a vizár;
Letiporja vetésinket,
Megmérgezi vizeinket,
Lánczra fűzi lányainkat,
Felkonczolja ifjainkat.
Szép szó elől ki nem állnak…
Megyek anyám katonának!…
Ha vágyni fogsz engem látni,
Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, –
Nézz meredten fel a hegyre…
Fiad lova felnyergelve,
Nyargalni fog bokron, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon;
Szikrázni fog a patkója,
Lángot bocsát majd az orra; –
Te meg igy szólj szelid hangon:
– Megállj, megállj szelid állat!
Fiam, urad, merre vagyon?
Elesett tán török kéztől,
Hosszu, véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre!
S aztán járd össze a völgyet,
Szedj számomra gyógyfüveket,
Kötözzem be sebeimet. –
* * *
Elment Péter a csatába,
Török, tatár csorda ellen,
Hogy a magva is elveszszen!
… De az anya nemsokára,
Péter fiát látni vágyta,
Ki is állott a küszöbre,
Felnézett a magas hegyre,
Látta fia lovát futni,
Tüskén, bokron, vizen, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon!
Szikrázik is a patkója,
Lángot bocsát, fú az orra.
És igy szólott szelid hangon:
– Megállj, megállj nemes állat!
Fiam, urad, merre vagyon!
Elesett tán török kéztől,
Hosszu véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre?
S összejárta a szép völgyet,
Sok gyógyfüvet összeszedett
Fia vérző sebeire…
Ezzel gyorsan haza tartott,
De Péter az ajtóban volt:
– Kivertük a török, tatárt,
Megmentettük a dús határt;
Kimentettük lányainkat,
Megmentettük ifjainkat; –
Im itt vagyok ujra épen,
Az Istennek hála légyen!

ÉRJEN TÉGED…
Érjen téged, rózsám, érjen
Az a vágy, a mely űz éngem;
A szerelem vágya érjen;
– Egész nap ülj a töltésen…
Jókor, – később, ozsonára,
Hogy égj, mint a gyertya lángja,
És azután este felé,
Mint a viasz, olvadj belé;
Aztán a nagy vacsorára
Aludj ki, mint gyertya lángja!
Hogy a midőn éjfél lészen,
Halálverejték emészszen;
És a midőn hajnal leszen,
Életednek vége legyen;
Hogy a napnak áldott arcza,
Süssön rád a koporsóba;
– Mert te rútul megcsaltál,
Nem tudom, mit gondoltál!

MIT VÉTHETTEM…
Mit vétettem neked bánat?
Hogy megkötve tartasz folyton,
Mint a lopott portékákat.
Mit vétettem neked bánat?
Hogy ugy kergetsz, mint a szélvész
A fáról leszakadt ágat…
Lefekszem, hogy erőt nyerjek,
Testem, lelkem olyan fáradt;
S egy percz alatt felébredek:
Felébreszt a gond, a bánat!

A JEGYES LEVELE.
Levelet ir a leányka.
Jegyesének van az szánva,
A szép ifjut rég nem látta.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jőjjön hozzám, arra kérem,
De ne jőjjön a havason,
Erdejében farkas vagyon;
Hozz’ magaddal lovast, ötvent,
Gyaloglegényt számra többet.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jőjjön hozzám, arra kérem,
Be se nézzen a berekbe,
Sok a tüske, bokor benne,
Csal a berkek hüvös árnya,
S rá léphetnél a virágra…
Hozz’ magaddal lovast, ötöt,
És gyalogost tizenkettőt.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jőjjön hozzám, arra kérem,
Még is jőjjön csak magára.
Ne üljön fel a lovára,
Mert nem tudnám megitatni,
A patakra kihajtani,
Szénát tennék majd elébe,
Megsértene a sörénye.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra kérem,
De ne jőjjön az esőben,
Mert a ruha ázik könnyen,
Gyenge vagyok én még arra,
Hogy kivigyem a patakra,
Kifacsarjam, kiteritsem,
Erre nekem erőm nincsen.
Gyere hozzám szép időben,
Mint a sas a levegőben,
Szép koszorút, nekem fonva,
Akkorát, mint az ég holdja,
Gyere hozzám, tedd fejemre,
Jegy-gyürümet adom érte.

A VIRÁG ÉS A DÉR.
Gyönyörü kert közepében,
Ül a lányka s mereng mélyen…
Nyugszik boglár-rózsaágyban,
A violák árnyékában.
Egy ifiu arra menve,
A leánykát megkérdezte:
– Kedves gyermek, fehér arczczal,
Fénylő szemmel, rózsaajkkal,
Leány vagy-e vagy menyecske,
Avagy angyal égből esve?
– Sem lány biz én, sem menyecske,
Sem szép angyal égből esve.
Virág vagyok, nyilok szépen,
Gyönyörü kert közepében…
De te ki vagy oly rejtélyes,
Szabad ifju, feleséges?
– A dér vagyok, kedves lányka,
Szólt az ifju nyomban rája,
Estve járok én az árnynyal,
Virágkebel az én ágyam,
S napsugárral ha felszállok,
Elhervadnak a virágok.

HA A LÁNYOK…
Ha a lányok, mint a bárány,
Hegyoldalon legelnének,
Juhász lennék s furulyámon
Éjszakán át szólna ének.
S midőn küzd a nap az éjjel,
Piros hajnal hasadtával,
Behajtanám kis kertünkbe
S betakarnám a subámmal.

ANYÁMNÁL.
Anyámnál a midőn voltam,
Ha dolgoztam, vagy ha ültem,
Anyám előtt kedves voltam…
A mióta férjhez mentem,
Rabszolgája másnak lettem.
Jókor reggel házat seprek,
Tüzet rakok, ágyat vetek;
És teritek asztalt nyomba,
Friss reggeli párolg róla;
És kifutok a forrásra,
Rokkámat nem hagyom másra,
Hozok tiszta forrásvizet,
Megmosdatom gyermekimet;
Csecsemőmet megszoptatom,
Gédelgetem, elaltatom;
És megfejem a tehenet,
A mi keskeny kapunk mellett;
És igy telik napom, éjem,
Nincs ki engem megkiméljen…
– Dorbézoló férjem, drága,
A dolog igy rosszul járja…
Választok egy szép barátot,
Osszon nekem igazságot.

A KIS KAKUK…
A kis kakuk repül, repül…
Három napja ágon nem ül;
Hegyen, völgyön, vizen, árkon,
Csak repülni, szállni látom.
Kakuk madár! bár leszállna,
Közel hozzám, a zöld ágra,
S énekelne reggel, estve,
A bánatom ugy engedne.
Ha a kakuk ifju volna,
Én elfognám szegényt nyomba!
Szőnék neki finom inget,
Tartanám, mint szeretőmet…
Ha a kakuk vitéz volna,
Elüzhetné búmat nyomba!…
Hej, de ő egy szabad madár,
Zöld erdőkön, lombok közt jár,
Énekelni leszáll ágra:
Búmat nem is veszi számba.

ANYÁM, ANYÁM…
Anyám, anyám, ne adj férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez;
Mert az öreg nem is csoda,
Kimegy reggel aratóba,
Estve eljő, lába gyenge,
Egyre baktat ide-oda…
És ha hivom vacsorára,
Nem eszik csak sóhajt rája;
S ha megvetem ágya helyét,
Gyenge hangon azt feleli:
Kössem be a fájó fejét…
Anyám, anyám, ne adj férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez:
Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy
Jó reggel az aratóba,
Estve eljő fütyürészve,
Nem baktat ő ide-oda;
Ha elhivom vacsorára,
Mosolyogva mondja rája:
– Étel, ital nem kell nekem,
Egy édes csók százszor jobb lesz,
Édes, kedves feleségem!

TOMA.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
A küszöbig. – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol;
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik, –
Két pisztoly van két lábánál,
Fejtől töltött puskája áll.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
És az asszony kijött erre,
Övnél fogva felragadta:
Széles – mondá – lovam nyerge!
… Közepében az erdőnek,
Hol a „Holló“ vize vagyon,
Elfáradva leülének.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe’…
S puha keze babrált fején…
Látott bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
S szép szemének könye árja
Lefoly Toma arczájára…
– Mit akartál, mit müveltél?
Megforráztál, megperzseltél?
Vagy szemeddel megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is sirtam
Láttam bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomban párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan tehát,
Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
Menjünk haza éjszakára!…
Megérkeztek a kis házhoz,
A kis háznak ablakához
– Aludj, aludj árva kincsem,
Atyád van, de anyád nincsen,
Nincs a török hálójába, –
Tomával ment a világba.
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából,
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol.
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden…
Beszól Toma a szobába:
– Visszaveszed nődet bátya?
– Hogy ne venném, jámbor ember,
Igy magamra ég és föld ver!
S beugrott a nő a házba,
Megszoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De a férj a pallost vette,
És a nőnek fejét vette!
… Aludj, aludj árva kincsem!
Atyád van, de anyád nincsen,
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából;
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol;
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden!…
Hanem atyád boldogsága
Oda lett… lehullt virága! –

TOMA.
Mán ablaka előtt állva,
Beszól Toma a szobába:
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek.
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol,
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen;
Nyikorog is a ház ajtó,
Künn az ebem, a haragvó.
– Anna, Anna, drága lélek
Jöjj ki hozzám arra kérlek,
Tüzet lehet eloltani, –
A gyermeket elaltatni, –
Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
A kutyádat tarsd kenyérrel.
– Nem mehetek ki a házból
Nem lehetek ma már távol, –
Itt a férjem, alszik, szegény,
Töltött puska pihen mellén,
És két pisztoly a lábánál
Pallos fekszik oldalánál.
Ha mozdulok: puska ropog,
Ha felkelek: halva rogyok.
– Anna, Anna drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
Kis ideig leszünk távol.
… És az aszszony kijött erre,
Fel is kapta a nyeregbe;
Mentek nem is nézve hátra,
El is vitte messze tájra:
Zöld erdőnek közepébe,
Csergő patak közelébe,
Vastag fának árnyékába.
Itt leültek megpihentek.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejemben…
S puha keze babrált fején…
Látott gerlét, a mint várja,
Merről? honnan? jő a párja;
Messzebb ismét, benn az erdőn,
Látott bárányt puha emlőn
S rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit; –
Látta kedves csecsemőjét,
Szép szemében drága könnyét,
Csendes szellő fuvalmában,
Gyermek sirást hall magában.
… Anna erre, a kést vette,
És Tomának fejét vette.
Visszaindult haza felé, –
Megérkezett a kis házhoz,
A kis háznak ablakához,
S benézett a nő a házba:
Látta férjét vacsorálva,
És anyosát rongyot kötni,
Csecsemővel bibelődni
És altatva drága szóval:
– Aludj, aludj, árva gyermek,
Lefektetni nem is merlek,
Mert mióta anyád nincsen,
Jó éjszakád, álmod sincsen;
Két szép szemed, két nap óta,
Nem volt soha becsukódva;
Nem is szoptál édes tejet,
Nem is fogtál puha kezet,
Nem csókoltál édes ajkat,
Nem volt soha nyugodalmad,
Nem figyeltél anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek, néked,
Csupa sirás volt az élet…
Beszól a nő a szobába;
– Feleséged, ha megjönne,
Mit csinálnál vele bátya?
– Meg se sütném, meg se verném,
Rút szavakkal sem illetném;
Meg se kérdném: merre jártál,
Annyi időt hol töltöttél,
Kivel voltál, mit csináltál?
Csak az volna kivánságom,
A mig magam vacsorálok
Legyen gyertyám, mécs-világom…
Bement a nő a szobába,
Meg szoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De Mán erre mitsem szólott,
A ládához ment, s belőle
Vett ki puha, fejér gyolcsot.
S betekerte a nőt vele,
És szurokkal csepegtette,
S meggyujtotta és világolt,
Mig maga Mán vacsorázott.

A HEGEDÜS.
Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas völgybe’,
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája!
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.