Koszorú a román népköltészet virágaiból - 1

KOSZORÚ
A ROMÁN NÉPKÖLTÉSZET
VIRÁGAIBÓL.
FORDITOTTA:
MOLDOVÁN GERGELY.
KOLOZSVÁRT,
NYOM. A MAGYAR POLGÁR NYOMDÁJÁBAN. (K. PAPP MIKLÓS ÖRÖK.)
1884.
_Urmánczy Ilonának_
ajánlja
a szerző.
Kedves Ilona!
Ime, átnyujtom az igért koszorút; egy koszorút a román népköltészet
virágaiból.
A ki gyönyörködni tud a szabad természet szépségeiben; a ki megbámulja a
vadregényes táj mesterkéletlen alakzatait; a kit meglep a nyilt mezőn
egy árvácska, egy harangvirág, egy nefelejts, vagy akár egy pipacs
rikitó pirossága, az gyönyörködni fog azon vadvirágokban is, melyeket a
román népköltészet annyira gazdag mezején összegyüjtöttem.
Nincs meg e virágokban a pikáns illat; a szinvegyülék meglepősége,
melyet a kertészet ma már oly tökélyre vitt; maga a megjelenés, az alak
is felette igénytelen; de mindazonáltal rá van nyomva mindenikre a
természetes egyszerüség; mindenike bir egy szinnel, az egyik kék, a
másik sárga, a harmadik vörös és olyannal, a mi felette sajátságos, a
minővel csak a szabad mező virágainál találkozhatunk.
A román népdal egyszerü, de annak minden gondolata igaz; minden érzése
valódi, a sziv mélyéből eredő.
A nép költője nem hazudik és nem affectál érzelmeket. A mit érez, azt
gondolatba foglalja; annak a gondolatnak kifejezése: a szó, egyszerü, de
találó.
Azért, a mikor a nép leánya énekel, a palotában a kisasszony figyel és
hallgat;… vele érez, vele gondolkodik s azon bámul, hogy az az egyszerü
leány, kinek összes világa nem terjed tul a láthatáron, kinek minden
igénye egy veres pántlikánál tovább nem éled, mint tudhat oly igazán
szeretni, mint tudhat oly érzelmeknek adni hangot, a melyeket ő is érez
a palotában; átveszi dalát és énekli aztán ő is, rágondolva ő is arra, a
kit szeret.
A dal igazságában, valódi érzéseiben egyesül a nép embere az urral, a
nép leánya a kisasszonnyal; a népdal az, mely összeforrasztja a
sziveket, mely leszállit mindenkit oda azon grádicsra, melyen első
sorban nem a rang, de maga az ember áll.
Meglehet, hogy az általam nyujtott koszorú egyes virága nem lesz
tetszetős; az egyes dalban a kifejezések nem találóak, fogyatékosak; a
hibás azonban mindenesetre én vagyok, hogy nem tudtam megtalálni az
igazi hangot; hogy a virágot az idegen talajba nem tudtam akként
átültetni, hogy életerősségét, szinét és üdeségét el ne veszitse.
Kegyed Ilona, a ki annyi előszeretettel viseltetik a román nép iránt,
midőn a fenséges szépségü Toplicza mezőin hallani fogja a román nép
leányát énekelni, jusson eszébe, hogy annak a leánynak is van bánata;
kérdezze ki szegényt és segitsen rajta!
Tudja meg azt is, hogy az a bánat mély, s nincs a világon senki, a kinek
elpanaszolná; az ő bajával nem törődik senki! Azért dalol ő, azért füzi
gondolatait dalba; nem embernek, de a természetnek panaszol; a Maros
habjainak, a fenyő tüleveleinek, az elrepülő hollónak, a messze elszálló
daru madárnak.
Érdeklődjék e nép dalaiban kifejezést nyert érzelmek iránt s érdeklődjék
mind az, a ki szereti az embert.
Ha megfigyelik dalát; ha szerelmében elősegitik; gyülöletében
korlátozzák, bánatában részvétet mutatnak fájdalma iránt; ha könyeit
letörlik s mosolyát duzzogó képpel meg nem rontják, azokat istene
gyanánt imádja, a föld minden kincseiért el nem árulja, a halálig hű
társuk lesz, mert ez az a nép, a mely jóban-roszban „tiene minte“; el
nem felejti a roszat, de a jót sem soha, a mig él.
Ilona példát ad, mint kell szeretni e népet; mások követni fogják s én
meg leszek örvendeztetve, hogy egy porszemmel a kölcsönös szeretetet s
becsülést előmozditottam.
Tordán, 1883. szept. 20-án.
Tisztelettel: Moldován Gergely.

RÓZSÁT BIZTAM…
Rózsát biztam kis kezedre.
Feltüzted a kebeledre.
Három napig ott viselted,
Mig elfonyadt, elviselted.
Oh, de hányszor nem szagoltad,
Meg nem nézted, megcsókoltad.
S nem mutatád fűnek-fának,
Hold fényének, napsugárnak.
Picziny ajkad nem egyszer szólt:
„Ilyen rózsám egyszer sem volt!
Ez a szín és ez az illat,
Elandalit, kábit, izgat“.
S hogy elfonyadt, hogy elszáradt,
Meg fogád a kemény szárat,
És kidobád az utczára,
A szemétbe és a sárba!
Kaptál mást és tettél frisset,
Ez az emlék most is éget;
Nem gondoltál reám, rája,
Hogy meghalok ő utánna;

ÁLOM… ÁLOM…
Álom, álom, kinos álom!
Felébredek, ki nem állom.
Testem dermedt, vérem lázban,
Minden forog e kis házban.
Álom, álom, édes álom,
Végy magadhoz, ki nem állom…
Megfullaszt a szivverésem,
Ugy kinoznak itt e részen!
Szivem gyillal, agyam: átok; –
Napvilágot, mert nem látok.
Megfulladok; tüdőt: százat;
Több levegőt: egy világot!
És aludjam, legyek ébren,
Mind csak ő áll én előttem;
Elszegődött, elfelejtett…
De megette a szivemet.

DE HIDEG…
De hideg a kezed, hideg,
Mint a jég, mely tél közepén
Lefelé csüng, mint furulya,
Szegényes ház kis ereszén.
Forró lehet a szerelmed,
Forró, mint a pirosló tűz,
Mely a kandalóban pattog,
S száz alakban játékot űz.
Édes lehet csókod, édes,
Mint a méz, a kis köpüben,
A melynek még zománcza ép,
És még nem járt semmi kézben.
Kedves lehet hangod, kedves,
Mint a holdvilágos éjen,
A kis fülemile dala,
Csergő patak közelében.
Szép vagy te magad egészen;
Viola; alma az ágon;
Drága cseppen szép napsugár,
Szivárvány a felhős tájon.

KIRA.
Bráila kikötőbe’
Két csónak kikötve,
Portékát leraknak,
Portékát felraknak,
Kövér szemü buzát,
Milyent a szem nem lát,
A dagadó Dunán,
Le-föl egyre hordván.
Ki rakodik vajjon?
Dolgozva oly nagyon?
Keletről egy arab,
Fekete, de gazdag;
Csupasz fején annak
Hal-pikkelyek vannak.
Széles a két ajka,
Véresre dagadva,
Szeme kimeredve.
Mig ott lenn dolgoznak,
Csónakra rakódnak,
Mit csinál ő vajjon?
A virágos parton,
Eszik-iszik egyre,
Árnyában tölgyfának
Legyezik az ágak.
Egy szép lányka jöve,
Korsót tart kezébe:
„Károlina drága,
Kertnek vagy virága,
Ha követnél engem,
Jártatnálak szebben,
Vennék neked nyomban,
Drága köntösöket, –
Csak ez illik neked!
Rajtad beh jól állna,
Köntös felczifrázva!
Vennék szép nyak-éket;
Drágakőből kéket;
S kisebbet nyakadra,
Ezüsttel kivarrva!“
De Kira nevetve
Mindjárt ezt felelte:
„Ej te csúf arabja,
Nem volt eset soh’se,
Hol esküdött össze
Holló a gerlével,
Medve a zergével.
Kigyó a virággal,
Felhő a sugárral.“
A kelet arabja,
A mint ezt meghalja,
Gyorsan hozzá szökve,
Felkapja az ölbe,
Csónakába dobja,
Csónakát kioldja,
Dolgozik lapátja,
Evez Szulinába.
A Duna kigyói,
Braila vitézei,
Kira fivérei,
Szaladnak a partra,
Kirát hangoztatva;
Az uszásra készek,
A vizben merészek.
A midőn felbuknak,
Kezökben a csónak:
„Jaj, te bűnös testvér,
Elátkozott rosz vér!
Mely halált mond, gyorsan –
Ohajtnád jobban!
Hogy világ okozza,
Vagy sötétség hozza?“
„Oh drága fivérek!
Esküszöm tinéktek,
Esküszöm lelkemre,
Esküszöm istenre,
Tiszta vagyok éppen,
Mint a nap az égen.
Oh drága fivérek,
Oh, irgalmat kérek!
Nincs ok a gyanúra,
Haragra vagy búra!“
A Duna kigyói,
Braila vitézei,
Kira fivérei,
Aztán hazatérve,
Mit csinálnak véle?
Kötözik karóhoz,
Kemény tölgykaróhoz;
S igy alája raknak,
Száraz tölgyfa-galyat…
S mit csináltak végre?
Le is vetkeztetik,
Kátránynyal megkenik,
És tüzet rakának,
Alája a fának,
És eként szólának:
„Jaj, te gonosz testvér,
Elátkozott rosz vér!
Nem volt eset soh’ se
Hol esküdött össze
Holló a gerlével?
Medve a zergével?
Kigyó a virággal?
Felhő a súgárral?
És a kemény tűzbe,
Üszök legyen csontod,
Szén legyen a tested,
Hogy a csúf arabot
Szeretni akarod,
Megszeretni merted!“
A tüz éled egyre,
A fák gyulnak rendre,
Lángok felcsapának,
Jaj a szegény lánynak.
Szeme uszik könyben,
Testét töri szörnyen,
És eként beszéle:
„Ti drága fivérek,
Hármatokat kérlek!
Testem tűzben lángol,
Félek a haláltól,
Bár a láng okozza,
Vagy sötétség hozza.
Átok van a lányon,
Közel van halálom.
Közeledik gyorsan,
Senki sem hisz szómban.
Anyám, anyám lelkem!
Veszély környez engem.
Már a tüz ugy éget,
Ki hoz segitséget?
Anyám, anyám lelkem!
Mért is hagysz el engem?
Hol van a te hazád?
Hogy repülnék hozzád.“
A lány reszket szörnyen,
Vergődik a tüzben,
Keserüen jajgat,
Kinosan abajgat,
Szép fejét lehajtja,
S a lelkét kiadja.
Tovább ég a teste,
Kiégett veresre,
S fekete lesz nyoma
Lehull a hus róla,
Ropognak a csontok,
Csapkodnak a lángok,
A füst karikázik,
A tüz hamvad, vége,
Por marad helyébe,
Csak csont s harmu látszik.
Kira fivérei,
A Duna kigyói,
Braila vitézei,
A csontokat szedik,
Hamut felemelik,
Szétszórják a légben,
S szólanak eképen:
„Nyeljen el a föld s vész,
Hordjon el a szélvész,
Heted-hét országba,
Hét tengert megjárva.
S végtelen sik pusztán
Lelj nyugalmat csupán“.

SÁRGA CSŐRÜ…
Sárga csőrü kis madárka,
Mért daloltál távozásra?
Sárga csőröd bár kihullna,
Fajod bár ma kipusztulna.
Vagy nem láttad te e szivbe’
Szerelmemet lánggal égve?
Jégdarab a szivem már ma,
S nincs remény a vidulásra.
A te édes dalod, hangod,
Távozásra búsan hangzott;
El is mentem messzetájra,
Elmaradt a kis leányka.
Ámde érted vadász leszek,
Mikor repülsz, reád lesek,
Ki lesz adva dalod ára:
Testedbe egy nyilt bocsátva.

A SZERELEM, A SZERELEM…
A szerelem, a szerelem,
Mondjátok meg, miből terem?
Szellő hozza virágágyból?
Tündér fonja napsugárból?
Oh, szerelmet ott ne keress; –
Férfitől jő, a ki kedves;
Beszél egyet, tizet, század,
S a szerelem éled, támad!
Az unalom, az unalom,
Mondjátok meg miből vagyon?
Pénteknapon ördög szövi?
Vagy csohányból éjjel jő ki?
Ne keresd itt az unalmat,
Férfitől jő, a ki hallgat;
Beszél egyet… hallgat rája,
Az unalom igy kél lábra.

ANYÁM BÚJA.
Kristályvizü csergő patak,
Anyám háza előtt halad,
Ott folyik az nappal, éjjel,
Anyám kijő és néz széjjel…
Kijő anyám s nem lát engem,
Köny fakad a sötét szemben;
Könyre fakad, mert hisz látja,
Hogy a viz a könyem árja.
Mire a nap nyugvóra száll,
Kis patak bár kiszáradnál;
Lenne medred fűben búja,
Szűnnék talán anyám búja.

A MIRCSESTI LEÁNY.
„Miért jársz ugy elmélázva,
A mircsesti szép határba’
Szép leány, galambom?
Ládd a berek csupa virág,
Bűverővel bir a faág,
Szép leány, galambom!“
„Eltévesztéd tán az utat,
A mely Brandus felé mutat
Szép leány, galambom?
Vagy kimarjult picziny lábad,
A mint Persor hegyét másztad,
Szép leány, galambom?“
„Oda voltam a berekben
Harmat csillog sima gyepen,
Édes bátya, édes!
Fülmile dalt hallni egyre,
Friss virágot tűzni mellre,
Édes bátya, édes.“
„A berekben sima ágon
Rigó madár dalol, fájón,
Szép leány, galambom!
Elmerengni nem jó rajta,
Eszét veszti a ki hallja,
Szép leány, galambom!“
„Ne tarts tőle… oda jártam,
A Fánt-tónak nádasában
Édes bátya, édes!
És ott vékony nádat törtem,
A madárra azzal törtem,
Édes bátya, édes!“
„Ámde a Fánt nádasában,
Mérges kigyó ül az árnyban,
Szép leány, galambom!
Hogyha lábad nyugodt rajta,
Azt bizonynyal meg is marta,
Szép leány, galambom!“
„Mogyorófák sürüjében,
Mogyorófa vesszőt téptem,
Édes bátya, édes.
A kigyónak azzal mentem,
A nádasból kikergettem,
Édes bátya, édes!“
„Mogyorófák sürüjében,
Kis pataknak közelében,
Szép leány, galambom!
Szép ifjunak áll a háza,
Tán az ifju meg is láta?
Szép leány, galambom!“
„De meg bizony, ráakadtam
S az ifjunak odaadtam
Édes bátya, édes!
A vesszőt s a gyenge nádot,
Szivemet és a virágot,
Édes bátya, édes!“

ZÖLD LEVELE…
Zöld levele fügefának…
Mért vagy hozzám olyan kemény,
Ládd, mióta vágyad emészt,
Még az eszem sincs a helyén.
Mióta a vágyad emészt,
Ég a szivem kemény tűzben,
És bolyongok hegyen, völgyön,
Még sem szűnik szenvedésem.
És bolyongok hegyen, völgyön,
Csupa vágy az élet sorja;
Sötét szemed, piros ajkad,
Gondolatim feléd hordja.
Felejtem az eke szarvát,
Midőn látlak tánczot járni;
Ökreimet el-elhagyom,
Történhetik velük bármi…
És kedvedért drága lánykám,
Ökremet befogatnám,
Összetéve napot, éjjet,
A világot beszántanám.
Oh, mert édes a nő hangja,
Érző szivben tüzet gyujtván,
Erőt ad és bátorságot,
Tenni azt, mit a nő kiván.
Tőlem kérni: nincsen vágyad,
Ezért emészt ugy a bánat.

A SZÉP POHÁRNOK.
A Szucsáva vize mellett.
Szép paloták emelkednek…
A dús-gazdag Moldovában,
István vajda udvarában,
Hosszu asztal van teritve,
Mind csak bojár ül körülte;
Esznek, isznak, vigadoznak,
Nagy kelete van a bornak.
Egy bojár a társaságból
Kinéz a ház ablakából; –
A pohárnok hangját hallja,
Mily édesen olvad dalba…
Mily kábitó, – koboz mellett…
Lángra gyujt sok ifju keblet.
Elhangzik a dal az éjben
És a bojár szól eképen:
„Nagyságos ur! halld mi lágyan
Ömlik a dal künn az éjben,
Egy hang rezgi át a léget,
Soh’ se hallék olyan szépet.
Kiséri egy ifju kobza;
Halld! mintha ez nekünk szólna!
Csak fenyeget folyvást minket,
Ugyan vajjon ez mit jelent?
Téged foszt meg koronádtól,
Vagy minket a bojárságtól?“
Im az egyik harczfi, Rozul,
Ülő helyéből megmozdul.
S reszketvén, mint szélben szálfa,
Ily szavakat ejt ki szája:
„Nagyságos ur! István vajda!
Ne jőjj dühbe e szavakra,
Kálipod, a szép pohárnok,
Kit ugy kegyelsz, van is rá ok,
Egy lányt szeret, mért ne tenné,
A lány is mért ne szeretné,
Csak hogy ez a szép leányka,
Nem más, mint e ház leánya.“
Bősz harragal szól a vajda:
„Menj és hozd el ide nyomba,
Ha találod ugy az ágyba’;
Hozd el nekem ugy az ágyban;
Ha találod pongyolába,
Hozd el nekem pongyolában!“
Kijött Rozul a szobából,
Összehivat cselédséget,
A vajdának parancsából,
Tartott nekik egy beszédet:
„A pohárnok Kálipodot,
Kit szerettek igazában,
Parancsot a vajda adott,
Hogy elfogjam a házában.“
A csatlósok ezek után
Végig mennek a sok utczán,
Ott, hol az Izáé háza,
Gajna Lia palotája,
Megállott a csapat nyomba.
Ajtót érve, feszegették.
De im a szép gazda kilép.
Rozul bemegy, köszön szépen,
A háziur illendőképen
Fogadja őt, bár megdőbben.
„Pajtásom ne vedd rosz neven,
Hogy ha tőled azt kérdezem,
A mióta harczfi lettél,
Mért, hogy hozzám be nem jöttél?
Mondd csak nekem, mért vagy itt ma,
S mért nem vagy a vigalomba’?“
A kérdezett im igy szólott,
Megejtvén az illő bókot:
„A nagy vajda küldött ide.
Hogy vigyelek eleibe!“
„Ha a dolog igy áll épen,
Megkérem a vajdát szépen,
S aztán téged ép ugy uram,
Várj egy cseppet nyugalomban,
Mig magamra ruhát öltök
S ezzel egy kis időt töltök.“
„Arra nincsen engedelem,
A parancsot kell követnem,
E ruhában – jőjj ki, állj ki,
A vajda igy óhajt látni,
Éltem van koczkára téve,
Ha a jöttöd soká késne.“
Rozul harczfi ezen szókra,
Házgazdáját mellen fogta,
A lépcsőkön lehurczolta.
A csatlósok egymás után,
Végig mennek a sok utczán,
Az örmények utczájában,
Bámészkodnak ezren, százan;
A román nők megsiratták,
Megkönyezték a leánykák, –
De Rozul csak tovább tolta,
A sok csatlós körülfogta,
És elértek nemsokára,
A nagy vajda lakására.
Kálipod a mint bemégyen,
A sok urnak köszön szépen,
A kik körben ülve, állva,
Tanácskoznak a vajdával.
A vajda igy szóla végre:
„A mit tőled kérdni fogok,
Ugy felelj, mint áll a dolog…
Az a dolmány rajtad, mintha
Az enyémhez hasonlitna?“
„Igaz uram, ugy van épen!
A leányod adta nékem;
A hátamra lányod tette,
Hogy gyulasszon szerelemre;
Kenyeredet, sódat ettem,
Ámde mindezt becsületben.“
„Pohárnokom! már hisz jól van,
Hiszek én a tiszta szóban,
De fejeden az a kucsma,
Mintha csak az enyim volna.“
„Igaz uram! ugy van épen!
A leányod adta nékem!
A fejemre lányod tette,
Hogy gyulasszon szerelemre.
Szerettük is egymást nagyon,
Ámde tisztán, ime mondom.“
„Pohárnokom ez is jól van!
Hiszek én a tiszta szóban;
Hanem felelj még csak egyre,
Az egyetlen kérdésemre:
Gyémánt gyűrüd az ujjadon,
Felelj, nem az enyém vajjon?“
„Az ujjamra lányod tette,
Hogy gyúlasszon szerelemre,
Szerettük is egymást nagyon,
Istenemre! tisztán vallom.“
Azután, hogy kikérdezték,
A szobából kivezették,
Bojárjait kérdi rendre,
Mi a véleményük erre?
Egyik kéri a kegyelmet,
Több is szólott még e mellett;
Mások mondák: „Halált reá!
Égettessék teste porrá!“
Az itélet ki van mondva,
Büntetése: Akasztófa.
Kálipod az itéletet
Meghallgatja, de nem remeg;
Csak az az egy kivánsága,
Hagyják élni egy órára,
Adják kobzát a kezébe,
Ugy szerette életébe;
Hogy még egyszer, de utolján,
Rövid dalt verjen ki kobzán.
Be sem végzi jól a szavát,
Már is hozzák a kobozzát,
Kezébe kapá a hangszert,
S édes hangon dallani kezd.
A dal áthat erdőn is tul,
Falevélhez oda simul;
Annyi bánat szól hangjából,
Hogy a levél hull az ágról
És röptében a madárka,
Hallgatni a dalt megálla.
A bojárok könyezének,
Olyan búsan szólt az ének;
És a gazdag bojár-lányok,
A sok könytől nem is látnak.
… Ilona, a vajda lánya,
Ott zokogott ablakába’;
Mint a patak folyt a könye,
Nem volt a ki letörülje.
És a mint ott áll sirongva,
Eként szóla szép Ilonka:
„Szeretőmet elitélték!
A szivemet széjjeltépték!
Hogyha viszik a halálra,
Visznek engem is utána!“
A mint szólt és a mint hallja,
Nagy örömmel szól a vajda:
„Ha szereted s szeret téged –
Legyen még ma a te férjed!“
A bojárok, a vitézek,
Nagy bámulva összenéznek.
Bólintanak a fejökkel.
A népet nagy öröm szállja,
Nagy hangosan ezt kiáltja:
„Éljen soká István vajda!
Igazságos az uralma!
Éljen lánya s ennek férje,
Legyen nagy a nemzetsége!“

MEGMONDÁM…
Megmondám, hogy ugy szeretlek,
Mint napsugárt a rügy, a szem;
A fénynél és levegőnél,
Hogy sokkal több vagy te nekem.
Pedig neked is két szemed,
Két kis kezed van, mint másnak,
Csakhogy szemed öl, kezeid
Felemelnek, porba hánynak.
Ugy szólsz, mint más, ugy mosolyogsz,
Csakhogy szavad lesujt, bájol;
És mosolyod vegyitve áll,
A világnak száz mosolyából.
Járni más is jár, ép, mint te,
De mégis a te járásod:
Betűirás; a merre jársz,
Mintha vinnél egy világot.
Mindenem a te kezedbe
Önkéntesen volt letéve,
Szivem, lelkem – egy szavaddal,
Összezúzva, összetörve.

ILLATJA VAN…
Illatja van a virágnak,
Melege a napvilágnak,
A forrásnak üdesége,
A bereknek fülmiléjc…
És a szivnek?… nagyon ritka,
Melynek nincsen édes titka.
A sziv édes titkot ha zár,
Értékesebb, mint egy kincstár;
Illatosabb, mint a virág,
Melegebb, mint a napvilág,
Üdébb minden friss forrásnál,
Dallosabb a csalogánynál.
Árnyék nyujthat édes enyhet,
Virágillat élvezetet,
A melegre bimbó fakad,
Csalogánydal el-elragad…
A szivben, ha titok lángol,
Felér az egy nagy világgal.

ZÖLD LEVÉL A SZÁRAZ…
Zöld levél a száraz ágon…
A sétálást ugy imádom,
Egy délután ki is mentem,
Barangolni a szép kertben.
Találtam is egy leánykát,
De már ilyet senki se lát…
Az a teljes nyiló rózsa,
Mint ő hogyha olyan volna,
Bizony százszor többet érne,
De hát igy vajj’ kinek kéne?…
Láss bokorban üdeséget,
Nem nyujt annyi édességet.
A violán, ugy kibontva,
Nincs, mint rajta, annyi pompa.
A fejtől a derekáig,
A csipőtől a bokáig,
A szájától le a mellig,
A lábától fel a fejig,
Soha se látsz annyi szépet,
Minden tagja égett, fénylett.
Violából van az ajka,
Vagy rubinból van kirakva,
Azon belül? Mit látsz ottan?
Kis czukorkák állnak sorban…
Jártam sokat, jártam messze,
Nem akadtam oly termetre!
A világot összejártam,
Olyan kedvest soh’se láttam.
Az ő uri szép termete
Szivemet, de megsebezte;
Ringatozó szép járása,
Csak siromat meg ne ássa.

LE NEM FEKSZEM…
Le nem fekszem, nyom az álom,
Helyt maradok, űz a vágyom;
Álmos vagyok, ugy ledülnék,
Üz a vágyam, ugy eltünnék.
Le nem fekszem, várok egyre,
Hátha bejő, bár egy perczre.
Elaludnám… nyom az álom,
Le nem fekszem, várom, várom,
Hátha erre lesz az utja,
Hogy én várom, hátha tudja.
Végig alszik hosszu éjen,
Az, a kinek buja nincsen.
Mindenkinek vagyon álma,
Mindenki megy, ha jő vágya;
Csak az enyém nem jő erre,
Csak ő nem hajt szerelmemre,
Engem kerül csak az álom,
Engem maraszt csak a vágyom.

A BETEG HARCZOS.
Zöld levele gyöngyvirágnak…
Sok vitézt rejt el az erdő,
Minden fánál van egy-kettő.
… A tölgyfánál, ott az utba’
Deli ifju, hajh! lehulla! –
Ott hever a tőre, kardja,
Fejét egy lány ölben tartja…
Kis lány szeme könybe fullad,
Sirástól már alig szólhat:
„Drága ifjam, mi bánt téged?
Metsző kin, vagy bánat éget?
Vagy gond szállt meg s üldöz egyre,
Kétkedel-é szerelmembe’?…
Hogyha tán a bánat éget:
Bűverőm nyujt segitséget;
És szerelmem, hogyha bántna:
Vizet hozok uj pohárba’!…
Szenet oltok érvizében;
Megerősit ölelésem:
Ajakodon csókom éltet:
Visszatér majd egészséged.
Ha gond, vagy kin sujt keményen:
Szólj csak nékem: megigézem…
A gyógyvizet kitalálom,
Ugy eltünik, mint egy álom“.
„Hű galambom, szived szeret…
Addsza ide picziny kezed;
Kezecskédet tedd mellemre,
Kardcsapástól ejtett sebre.
Meg is rontott az ut nagyon,
Füstölő nem segit azon!
Bűvszereket keress nekem:
Forróláz a betegségem!“
A lány ifját megöleli,
Csókkal, szóval kényezteti;
Keszkenővel hűs szelet hajt,
Egy másikkal árnyékot tart…
Bűvszereit összehordja,
Szeretőjét kigyógyitja.

LEVÉL, LEVÉL…
Levél, levél, tölgyfalevél!
Leszakadtál, hova levél?
Sebet csak az ágon hagytál,
Honnan, fájón, leszakadtál!
Levél, levél, betüs levél!
Elvivének… hova levél?
Sebet csak a szivben hagytál,
Honnan, fájón, kiszakadtál!
Szél a levélt messzeüzte,
Elsodorta, összetépte,
Beteljesült mégis vágya,
Mégis akadt földön ágya!
Téged pedig elvivének,
Puha kézzel eltevének,
Néma ajkkal olvasának,
Nem értettek… eldobának.
Jő a tavasz, ág meggyógyul,
A sebhelyen rügy kimozdul;
Friss a hajtás, ujabb vágygyal,
Reménységgel, álmodással.
Csak a sebnek nincsen irja,
Csak a sziv nem hajt ki ujra…
Elvittél te minden szépet,
Boldogságot, reménységet.

IFJU ÁLMIM…
Ifju álmim helyén voltam,
De már rózsám nem volt ottan;
Mentem a szél irányába’
S ráakadtam a sirjára.
Üde virág diszlett rajta,
Szép bimbókat akkor hajta;
Derült nappal, holdas éjjel,
Játszadozott lengő széllel.
Nincs már semmim a világon!
Végórámon, halálágyon,
De meghagyom átok mellett,
Itt adjanak egy kis helyet.

A POKOL.
Arra le tán nem is élnek…
Nincs napja a magas égnek;
Sötét mélység mindenfelől,
A fojtó lég mindent megöl.
Ott a hegyek tüzet hánynak,
Hire sincs a puha ágynak.
Ott a barlang sárkány-fészek,
Kigyó lakja s gonosz lélek…
A kapunál senki sincsen,
Bemehetni rajta ingyen;
Jó kedvéből mindazáltal,
Ki se megy a kapun által.
… Ez a pokol rémes háza,
Gonosz lélek éjszakája…
És belül, kik laknak itten?
– Őrizzen meg a jó isten!
Benn a kaput ördög őrzi,
Onnan senki már nem jő ki…
És kik laknak a mélyiben?
– Őrizzen meg a jó isten!
Ott a rosszak lánczra füzve,
Félig vizben, félig tüzbe’…
Éhség bántja, szomj emészti,
Az álomra mi sem készti;
Minden érben, minden csontban,
Irtóztató fájdalom van…
És kik ők a pokol mélyben?
– Őrizzen meg a jó isten!
Azok, a kik öltek egyre,
Szitkot szórva fel a mennyre;
A ki megcsalt jó barátot,
Jótevőnek egyre ártott;
A ki rontott más ház csendjén,
Undok bünnel megfertőzvén;
A ki hazudt minden szóra,
Más vagyonát csalta, lopta…
S mi van még a pokol-mélyben?
– Őrizzen meg a jó isten!
Sok hegy rakva mind egymásra,
Rút mélységben összehányva;
Nincsen világ, csakis felhő:
A nap soha ott fel nem jő;
Nincsen soha derült kék ég,
A tűz minden láng nélkül ég;
A sik mező puszta, sárga,
Száraz kövek patak-ágyba’ –
Nincsen madár, virág sincsen,
Égő parázs, puszta minden,
– Őrizzen meg a jó isten!

FÜLEMILE…
Fülemile zöld bokorban,
Ne átkozódj’, legyek jobban.
Ne átkozz’ meg, betegágyon,
Magam be elhagyva látom…
Oh, mert nekem senkim sincsen,
A ki szépen rám tekintsen,
A ki főmet megsimitsa,
A ki kinom meggyógyitsa;
A ki várja, a ki lesse:
Mit kiván a beteg lelke;
A ki kérdje, hol fáj jobban?
S nézze meg, hogy szivem dobban?
Gerle madár az ugaron,
Ne átkozódj’ olyan nagyon; –
Ne átkozzál, legyek jobban;
Hideg a föld lenn a sirban; –
Mert ládd, nekem senkim sincsen,
A ki szépen rám tekintsen,
A ki kérdje: mért halok meg?
Mi óhaja van lelkemnek?
Szememet a ki befogja,
Betegyen a koporsóba…
S a miért ugy fáj a szivem –
Nincs ki könyet ejtsen érttem!

ELMEGYEK ÉN…
Elmegyek én a vásárra,
Lássam: mi a kakuk ára?
Ha a kakuk olcsó volna,
Veszek én is egyet onnan
Eleresztem a kis kertbe…
Lesz majd ének reggel, este.
Erre jőnek majd a lányok,
Szivesen, a kiket látok;
És a kedves kakukszóra,
Mind megállnak majdan sorra.
Virág-bokor alá bújnak,
Szerelemről súgnak-búgnak.
Én meg szépen lábujhegyen,
Ugy, hogy észre egy se vegyen,
A kis bokrot, ha elérem,
El is fogom őket szépen.
A tilosban, hogy elfogtam,
Csókot kérek majd zálogban;
S im egy kakuk szürke tolla,
Mily sok édes csókot hozna!

AZ ŐRÜLT.
„Hittem, pedig szentül hittem,
Hogy te lész a feleségem!“
„Nem gondoltam soha másra,
Lelkemet az isten lássa!“
„Mondtam: ne hordj piros tollat!“
„Csak kedvedért viselem azt!“
„Ünnepnapon mentél tánczba
Nagy czifrán felpántlikázva;
Piros csizma arcz kifestve –“
„Egy szó igaz sincsen ebbe’!“
„A legények vittek tánczba,
Te szoknyádat szedéd ránczba,
Ráborultál a legényre,
És a táncznak nem volt vége…
Olyan hévvel lejtél tova,