Komédiák: A magyar társadalom regénye - 14

Rendbeszedte ruházatát s a Romhányiék lakása elé hajtatott. Csak a
házmesterrel akart beszélni. Megtudta tőle, a mit már eddig is sejtett:
Romhányiék is hazautaztak.
Most már nyilvánvalónak tetszett Miklósnak is, hogy a két utazás között
összefüggésnek kell lennie. Hogy tudjon meg valami bizonyosat? Romhányba
utazzék hivatlanul?… Nem, ez ellenkeznék minden tisztes konvenczióval s
azonkívül kínos helyzetbe hozhatná Erzsikét. Biznia kell a
szerelmesében, nem szabad a látszatra adnia, mint eddig: a leányka is
erre kérte levelében… Igen, de mit takarhat a látszat? Miféle titkot,
miféle _tragédiát?!_…
A bizonytalanság kínja kiült a most már mindenben sötétet látó férfi
arczára. Kihajtatott a Városligetbe, hogy megfürössze a csipős levegőben
izzó homlokát. Mire hazaérkezett, tisztába jött magával. Várnia kell.
Erzsike irt neki, irni fog, ha szükségét látja, másodszor is.
S várt Miklós. Várt az Erzsike levelére két napig, háromig, nyolczig.
Nem jött. Aztán megint várt, kérdezősködött Csábrágh felől, közben a
sajtópere iránt is érdeklődött, a melynek a tárgyalási határidejétől már
csak egy hét választotta el és újra csak várt. Megint két napig,
háromig, nyolczig. A levél csak nem jött Erzsikétől, a várvavárt,
megszabadító levél, az esküdtszéki tárgyalás azonban befejeztetett.
Tizenkettő közül tiz újmagyar ült az esküdtszéken, a per politikai per
volt: Miklós elbukott. Nem kapott elégtételt. Bakk Manó és Hunyadi Jákó
urakat felmentette a politikusok igazmondása a rágalmazás vádja alól…
Óriási szenzáczió. A Bary Pali kocsijából kifogta a nép, az istenadta
nép a lovakat. A sajtó üvöltött. Azt üvöltötte, hogy ez az ő diadala…
A sajtóterror ezek után tetszése szerint tombolhatott: szabad polgárok
birótestülete kimondta rá, hogy neki minden szabad Magyarországon,
keresztülgázolhat nemcsak az intézményeken, de élő embereken is.
Hazudhatik, lophat, rabolhat. Czéljaihoz formálhatja az igazságot,
elveheti a becsületes ember becsületét, betörhet a családi és magánélet
legtitkosabb, legszentebb rejtekeibe.
… És a levélke csak nem jött. És Csábrágh nem hallatott magáról. És most
már csakugyan idegen volt Zádor Miklós, a honalapító Tas ivadéka a
lakásában, idegen volt azon a földön, a melyet őse hódított. Egyedül
állott, mint kiáltófa az útszélen, a melyet kifordíthat az anyaföldből
az első vihar. Azaz hogy két támogatója volt mégis. De micsoda
támogatók!… Maga is korhadt fa az egyik, tépett koronájú, meghurczolt
tölgy szilánkja: Bodonyi; a másik árva hajnalka, gyönge folyondár, maga
is támaszra szoruló: Lórika, a kis koldusleány…
… A herczegnő ime megtette a félutat czélja felé; lesujtotta a férfit, a
kit szeretett s a ki nem akarta őt szeretni. Vajjon föltételezhető-e
róla, hogy megállott a fele úton?…
Miklós az esküdtszéki itéletet követő harmadik napon levelet kapott
tőle.
«Cher Nicolas! Bruxellesben lakom az avenue de Paris 73. szám alatt. Ha
valami közölni valója van, ide irjon, vagy még szebb lenne, ha ide
_jönne_. Az ön hű
_Maudja_.»
Miklóst szinte hidegen hagyta a távoli vészmadár megszólalása. Mi
történhetik még vele olyas, a mi veszteséget jelent? Összegyűrte a nagy
intrika levelét s a papirkosárba dobta. Azonban nem hagyta válasz
nélkül.
«Madame!
Kegyednek bevált a jóslata. Ügynöke, Langer Viktor úr mindent
elkövetett, hogy beváljék, bár utolért volna a sorsom nélküle is.
«Madame, kegyed jól számított odáig, hogy engem lehetetlenné lehet tenni
a hazámban, – bár társadalmi állásom nem ingott meg, úgy érzem itt
magamat, mint a kinek keresztet kell a hátán viselnie, – de azontúl
azután, biztosíthatom, hogy hamis a kalkulusa. Hogy gondolhatja ön, hogy
egy olyan férfi, mint én, a kit a kiállott szenvedések csak még
magasabbra emeltek a lelki régiókban, valaha is leszállhasson a szférák
világából oda, a hova kegyed _sülyedt!_
«Madame, megbocsátok önnek s inkább szánalomból, mint indulatból
figyelmeztetem önt, hogy ne számítson reám. Kegyed vesztemre tört, de
azért megérdemli a szánalmat, mert szeretett. Bocsásson meg, hogy
érzelmeit nem tudtam viszonozni. Isten legyen önnel, szivemből kivánom.
_Z. Miklós_.»
… Egy pár napig még eltöprengett Miklós, a nélkül, hogy határozatra
tudott volna jövendő terveit illetőleg vergődni. Kerülte a Kaszinót, az
embereket. Nem haragudott rájuk, csak únta, szánta őket. Hovatovább
azonban mind tűrhetetlenebbnek érezte a helyzetét. Szégyellte is magát.
Bántotta, hogy megindíttatta a sajtópört politikai hóhérjai ellen. Miért
is nem hallgatott Csábrághra! Ezt a kudarczot legalább kikerülhette
volna. Csizmája sarkával kellett volna a rágalmat agyontaposnia,
Magyarország nem az elvi harczok hazája, itt a nagy csatákat nem a nagy
férfiak, csak a nagy bolondok vívják végig.
Egyszerre valami hirtelen jött kínos nyughatatlanság vett erőt a
megtépett emberen. Egy egész éjjelt álmatlanul töltött. Gondolkozott és
irt. Reggelre tisztába jött magával. Határozott. Mindenekelőtt magához
kérette Bodonyit…
– Kedves barátom, – szólt hozzá ünnepiesen, – egyedüli hűséges emberem,
a ki még megmaradt nekem ezen a földön: én innen elmegyek; nem birom ezt
a levegőt, az emberek idegesse tesznek, csupa földhözragadtság, csupa
sár mindenütt, itt rúttá válik a szép is, bűnné az erény is,
haszontalansággá a hasznos is. Jer velem! Eleget szenvedtél te is, ez a
klima a te torkodat is fojtogatja. Keressünk szebb, boldogabb hazát.
Bárhol megélünk ezen a világon, csak itt a saját hazánkban nincs
helyünk. Ököllel csapnak a fejünkre, mert egy fejjel magasabbak vagyunk,
mint a többiek. Jer velem!…
Bodonyi elképedve hallgatta barátja szavait. Haragvillámok czikkáztak a
szemében.
– Pogány beszéd ez! – fakadt ki.
Eleinte több szót nem talált barátja javaslatának visszaverésére. Leült,
mint a ki igen ki van merülve s rákönyökölvén a térdére, tenyerébe
hajtotta széles turáni fejét.
– Borzasztó az, – folytatta aztán, – hogy olyan emberek, mint te,
ilyesmire még csak gondolhatnak is!… Hát nem érzed ki szándékodból a
bűnt? Magyar anya szült tégedet? A szocziálistákkal tartasz: a hol a
jólét, ott a haza? Ezt tanultad őseidtől?
Megrázta fejét, mint a beteg oroszlán, melléből tagolatlan hang tört ki.
Miklóst – annyira el volt már fásulva, – nem hatotta meg.
– Őseimtől – válaszolt barátjának – azt tanultam, hogy meg kell halni a
hazáért, azt nem, hogy élni kell érte akkor is, ha életemmel nem
használok neki. Én tépett rongy vagyok itt, a szemétdombra dobtak, azt
szaporítom csupán. Holott ember akarok lenni s az is leszek, mert
remélem, egy becsületes országban megtalálom magamat. Bármit beszélsz
is, – végezte szavait, belevágva a levegőbe, – én megyek. A hazának itt
hagyom a földemet, az egy része a hazának, de a boldogítását, miután én
képtelen vagyok rá, másra hagyom.
Bodonyi nem birta tovább az ülést, felállott. Indulatban fogant szavai
fojtogatták a torkát, rekedten beszélt:
– És ha éhen kell halnom, bélpoklos koldus módjára az árok partján – és
ha becsületemtől megfosztottan, kivető gonosztevőként kell
végigkóborolnom az országot, – és ha rámszakad itt az ég boltozata,
holott hét menyországgal kecsegtetnek másutt: én itt maradok. – Neki
dördült a hangja: – Itt maradok egyszerűen azért, mert szent ez a föld
nekem, mert keresztények imájával dicsérem Istenemet, mert magyarnak
születtem s meghalni is magyarnak akarok. A te nénéd, – kiabált rá
barátjára, – a thüringiai bárók nemes ivadéka, külömb magyar volt
náladnál, holott bátyád halála óta egyedül állott a földön, a melyet az
ő szemében az ura teteme szentelt fel, a szavát is alig értették meg itt
– te pedig, a kinek nem egy, de száz véred vére pihen e földben, odébb
akarsz állani, mert nem vagy megelégedve a terméssel, a mely az ősök
hantjain kikelt. Tudod, mi ez? – kiabálta harsányan. – Tudod, ki vagy?
Mi vagy?
– Én egy szerencsétlen czéljavesztett ember vagyok, – mondta az
elgyötört férfi összeesve, – maradj mellettem, _egyelőre_ itt maradok…
A fanatikus proletár lángoló szavával lesujtotta barátját, de végkép nem
győzte meg…
Egy pár nap őrlődött meg az idők garatján: Miklósra nézve ködös, szürke
napok… Egy reggel történt. Miklós theájánál ült. Lórika ott
settenkedett, pratált körülötte. Igen elszomorította a kis leányt az ő
kedves gazdája tartós, szemmel látható bánata. Föltűnt neki, hogy a
méltóságos úr, a ki máskor oly mohón érdeklődött az ujságok iránt, egy
hete egy lapba se nézett bele. Lórika, a maga ártatlan kicsiny eszével
azt találta ki, hogy az ő megmentőjének bizonyára az olvasás hiányzik,
azért oly szomorú. Hát vett neki egy ujságot. Épen a Véreim-et. Egy
ideig dugdosgatta a köténykéje alatt, mert nem merte mindjárt átadni, de
aztán neki durálta magát s elszántan eléje tette a lapot az asztalra.
– Mi az, Lórika?
– Ujság, méltóságos úr.
Miklós félretolta a gyermek ajándékát.
– Nem kell nekem ujság, Lórika.
A kisleánynak megtelt a szive, elpityeredett. Miklós végre is megszánta.
– Ne sirj, Lórika. Igazad lehet, jó lesz, ha ezentúl olvasok.
Gépiesen felütötte az ujságot.
A gyermek lábujjhegyen söndörgött körülötte s loppal a gazdájára nézett,
arczáról leste a hatást… Bár ne leste volna. Oh, nem azt várta Lorika…
Az ő kedves gazdája egyszerre olyan sápadt lett, mint a fal. Aztán
kihullott a lap a kezéből. Meredten bámult maga elé.
– Méltóságos úr! – szólalt meg remegve a gyermek. – Tessék
megbocsájtani, ha rosszat tettem az ujsággal, nem akartam.
Zádor Miklós összeszedte minden erejét.
– Nem haragszom én rád, Lórika, – nyugtatta meg a szepegő leánykát, –
mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy magammal is viszlek messzire,
messzire: olyan országba, a hol a fákon narancs és czitrom terem s az
emberek nem tudnak magyarul. Eljösz-e velem Lórika?
– Én el, – rebegte a talált gyermek szinte átszellemülve, – elmegyek a
méltóságos úrral a világ végére is.
– Akkor is, ha Máli néni nem jön velünk?
– Akkor is. Én ott akarok meghalni, a hol a méltóságos úr.
– Meg lesz az akaratod, Lórika. Hivd be Gábrinét…
A kisleány behivta a jó asszonyt.
– Gábriné, – szólította meg Miklós, – pakkolja be valamennyi bőröndömet
a legszükségesebbel. Én elutazom, – a hangja megcsuklott mégis, –
elutazom, még pedig örökre. És Lórikát is magammal viszem. Magát,
hűséges gondviselőmet tiz éven át, nem is hivom, mert tudom, hogy
szerencsétlennek érezné magát idegenek között. Végkielégítésül 5000
koronát adok magának és megköszönöm lelkiismeretes hű szolgálatát.
Gábrinénak nem volt szava, csak könnye volt. De az aztán bőven. Egész
szétázott az arcza köténye alatt.
– Már rég észrevettem, – zokogta, – hogy valami bántja az én jó
méltóságos uramat. Kivánom, áldja meg az Isten a lábanyomát is, bárhova
megy.
Lórika nagyon meg volt ijedve, annyira, hogy sirni sem tudott.
A nagy cseléd és a kis cseléd magukra hagyták jó urukat és hozzáláttak a
csomagoláshoz.
Miklós iróasztalához ült s búcsúlevelet irt Bodonyinak. Mástól nem
búcsúzott el. Még Csábrághtól sem. Már nem volt hozzá ereje.
Nevezetesen a _Csábrágh és Erzsike eljegyzési hire volt az okozója
annak, hogy Zádor Miklós kiejtette kezéből az ujságot_.


XVII.
Estére elkészültek Gábriné és Lórika a csomagolással. Maga Miklós is
segített nekik. Könyveinek egy részét egy családi rézpántos ládába
rakosgatta. A többit majd maga után küldeti oda, a hol megtelepedik.
Valamint értékesebb antik bútorait, műtárgyait is. Ezeket megjelölte,
jegyzékbe vette s kellő utasítással átadta a jegyzéket Gábrinénak. Egyéb
butorát odaajándékozta a jó asszonynak…
Semmi akadálya nem volt többé annak, hogy Miklós elutazhassék akár az
első éjjeli vonattal. Abban is megállapodott már, hogy a kék ég, dalos
emberek s műkincsek országában, szép Itáliában keres magának új otthont.
Csak azzal nem volt még tisztában, hogy melyik városban fog
megtelepedni. Alszik rá egyet… Idegei már korán felébresztették, hat
órára elkészült toalettjével is. Némi fontolgatás után elhatározta, hogy
Rómába megy, a kővé vált dicsőségnek, a virtus legendájának, a megváltó
Hit himnuszának a városába. A gondolatnak és eszménynek ezen a földtekén
legmelegebb ágya a kétezer éves kozmopolisz. Alighanem Isten is oda a
legközelebb. Szent szikrája ott szállott legtöbbször az ő képmásai
lelkébe. Mutatják a római emlékek, az apostolok hagyatéka, a renaissance
lángelméinek teremtményei irásban, kőben, festett és faragott képben…
Megreggelizett, aztán kézen fogta Lórikát és kisétált vele a Belváros
felé. Egy elsőrangú gyermekruha-árúházba betért és több rendbeli
öltözéket választott az árva gyermek számára. Aztán czipőcskékről és
kalapról is gondoskodott. Még egy ládát is vett kis védenczének, nagyot,
hogy beleférjen mindene.
Majd betért a városi menetjegy-irodába s megvette a vasuti jegyeket…
Most már semmi sem tarthatja vissza: este elutazik. Szinte nem
akaródzott haza mennie. Gummikerekü kocsiba ült a kis leánynyal s
végigrobogott vele az Andrássy-uton. A gyermek arcza kipirult a soha nem
élvezett gyönyörüségtől, szeme úgy fénylett, mint a szentjánosbogár. Új
máslis ruhácskája, finom nemez kalapkája s ragyogó lakkos topánkája, a
vágtató kocsi ringó puha párnái valósággal megrészegítették.
– Jaj, de jó… jaj de szép minden! – kiáltotta, közben nagyokat kaczagva
s tapsikolva.
Ezüst hangocskájának zenéje belevette magát a szomorú férfi szivébe s
mosolyt csalt annak ajakára…
– Megállj, Lórika, majd kiszállunk egy czukrászdába s tortát és
czukrocskákat veszünk neked.
Lórika kezet csókolt.
– Jaj, de jó lesz!…
– És mondd csak, Lórika, nem félsz velem jönni száz és száz
mértföldnyire, olyan helyre, a hol a szavadat sem értik meg s még a
madarak is másfélék, mint idehaza?
A kisleány Miklósra emelte tágranyilt azurszin szemét. Olyan tiszta volt
a tekintete, mint az olasz ég maga.
– Nem én, – válaszolt hetykén, gyermekes elbizakodottsággal, – mitől
féljek, mikor mindig velem lesz a méltóságos úr?
– No nem egészen mindig, – figyelmeztette Miklós, – nekem sok dolgom
lesz, de azért nem leszel egyedül. Egy nevelőnét kapsz, a ki tanítani
fog s a kinek épúgy kell engedelmeskedned, mint nekem.
– Engedelmeskedni fogok, – mondta a leányka, – szorgalmas leszek, csak
azt engedje meg a méltóságos úr, hogy én vessem meg az ágyát ezentúl is,
mert Gábri néni is mondta, azt senki sem tudja úgy, mint én.
– Igaza van Gábri néninek, te fogod megvetni az ágyamat ezentúl is.
A Lórika bájos hűségén egész elérzékenyedett Miklós. Egy czukrászda
előtt megállíttatta kocsiját s egy ölre való czukorkát és süteményt vett
a gyermeknek. Majd elérkezvén az ebéd ideje, kihajtatott a városligeti
nagyvendéglőbe s megebédelt kettesben Lórikával.
Ez folyton pöntyögött neki: új hazájukról kérdezősködött, különösen,
hogy mifélék lehetnek az odavaló madarak? Van-e köztük strucz is, mert ő
igen szeretne struczczot látni, nem félne tőle, hozzá szaladna, kivenné
a legszebb tollát és rávarrná a kalapjára…
Miklós felvidúlt. Hetek óta most történt vele először, hogy hangosan
elkaczagta magát. Nem állhatta meg, csupa hálából ráhajolt a gyermekre s
megcsókolta a homlokát…
De gondolnia kellett a hazamenetelre is… Miklós elodázta, a míg
lehetett, szinte félt otthonától. Ki tudja, miféle kellemetlenség vár
reá ott megint? Hiszen annyi kiszámíthatatlan csapás érte úgyszólván
mindennap, hogy nem tudhatta, mikor telik meg végre a mértéke.
Nem csalt a Miklós előérzete, otthonában csakugyan ujabb váratlan
izgalmak leskődtek reá… Csakhogy ezek az izgalmak már nem végződtek
tragikusan, mint hetek óta a többiek.
A felvonás azzal kezdődött, hogy Miklós lakóháza kapujában találta
Bodonyit, midőn Lórikával kiszállott a kocsiból.
– Te mit keresel itt?
A proletár igen sápadt volt, kopott ruhájában, hosszú, ápolatlan
szakállával egy betörő benyomását tette.
– Egy órája, hogy megkaptam a leveledet.
Miklós összerázkódott. Keserű arczkifejezése nagyon is elárulta, hogy
barátja terhére van. Órájára nézett.
– Két óra mulva utazom, – mondta, – ha tetszik, egy félórám még van a
számodra, csak arra kérlek, ne érzelegjünk… elég teher van a szivemen
anélkül is.
Bodonyi bólintott.
– Jó, egy félórára felmegyek, ha megengeded.
Felmentek a Miklós lakására. A férfiak segítettek Lórikának a sütemények
és czukrocskák felszállításában.
Miklós rendelkezett Gábrinéval, hogy csomagolja be a gyermek időközben
megküldött holmiját.
Bodonyi zord szemmel nézte az előszobában sorakozódó bőröndöket és
ládákat. Követte barátját a szobájába…
– Csakugyan elmégy?
– Visszavonhatatlanúl…
– Megver az Isten!…
– Még jobban? Az nem lehet.
– Nem történt veled semmise. Nézz reám…
– Neked más lelked van, mint nekem…
– Erősebb. Nekem semmi sem kell.
– Nekem kell. Az én elemem a szabadság, a szép és a jó…
– Nos?
– Azt keresem; itthon nem találtam meg.
– Nem?… Hát az Alföld a délibábbal, az uradalmad a rengő búzamezőkkel?
Nincs ott szabadság elég? És a szarkaláb és a búzavirág, a pacsirta
nótája nem szép neked?… Nekem nem virágzik a szarkaláb, a búzavirág,
pacsirták nem zengenek a földjeim fölött, az én uradalmam mindössze egy
négyszögöles földkupacz lesz, a melynek egyedüli termése a demutka, a
halottvirág s én mégis itt maradok ezért a földkupaczért.
Rapszodikusan pergett le a párbeszéd, szaggatottan lüktetve vált le az
ajkakról a szó. Visszafojtott indulataik kohójában páthosszá szélesedtek
a két férfi taglejtései. A proletár kusza arcza átszellemült az irdatlan
magasságokban, a melyekben a lelke kóválygott, az ősnemes sasképe
megtorpadt, elkeményedett. Egyik sem hagyta magát. Úgy állottak
egymással szemközt, mint két vijjogó sas a préda fölött. Miklós érezte,
hogy a párharczban ő van alúl, összeszedte minden erejét, hogy fölibe
kerekedjék ellenfelének.
– Mindenekelőtt ember vagyok, – kezdte a támadást, – hitvány lélek az, a
ki ősjogairól lemond…
Ebben a pillanatban nyilt az ajtó. Miklós elhallgatott.
– Távirat érkezett, – jelentette a belépő Gábriné.
– Mi lesz ez már megint? – idegeskedett a házigazda s kiment, hogy
átvegye a táviratot.
Már föltépve hozta be a szobába. Úgy reszketett a keze, hogy majd
elejtette a papirost. Bodonyihoz támolygott, a karjába kapaszkodott.
– Itt maradok, – mondta – megtörve, boldogan.
Bodonyi kivette kezéből a sürgönyt és elolvasta:
«Bizzék bennem. Levél megy.
_Erzsébet_.»
… Másnap megérkezett a bejelentett levél is:
«Kedves Miklós.
Nem tehettem máskép. Csábrágh tudtomon kivül kérte meg a kezemet s
mamáék beleegyezésem nélkül igértek el neki. Küzdöttem, mig adta az
erőm. Hiába. Nem tudja maga, milyen eszközökkel rendelkeznek a szülők
gyermekeikkel szemben. Kénytelen voltam a jegyváltásba beleegyezni. De
az esküvő soha sem fog megtörténni: arra leteszem a maga kezébe a hitet.
Magától hallottam: a legrégibb törvény, olyan régi, mint az emberiség
maga: a kik szeretik egymást, egyesüljenek. Én ehhez tartom magamat… Ne
kérdezze, mi a tervem, nyugodjék meg abban, hogy czélhoz fog bennünket
vezetni. Majd annak idején meg fogom irni, mihez tartsa magát, addig egy
lépest se tegyen. Csak árthatna nekünk. A missz páratlan nő. Nagy nemzet
az angol nemzet… Örökkévaló hűséges jegyese,
_Őszikéje_.»
A többit kitalálhatja az olvasó.
A többit, mint tudva van, elcsinálta Margitka közmegelégedésre. A
majoresko benne maradt a Romhányi familiában s az volt a fő… Mellette
szivesen vállalta a mama vőnek a talán még előkelőbb, de «koldus»
Miklóst is. (Mindössze egy árva milliócskája van szegénynek, de
tisztességes ember. – mondogatta ismerőseinek.)
De félig-meddig benne maradt a familiában a missz is. Zádorékhoz került
s most egyelőre a Lórika fejébe töltögeti a tudományt. De nem fog ő a
kebelbeli tanítványokból talán sohasem kifogyni. A Romhányi leányok
gondoskodnak róla, hogy soha meg ne unja magát Őszikének egy fia és egy
leánya van, Margitkának meg pláne három babija. Pedig mindössze öt éve,
hogy férjhez mentek.
A herczegnő, a szegény boldogtalan asszony négy éve, hogy meghalt. Őt
elvitte a nagy szenvedély, az örök olthatatlan szerelem demona.
Imádkozzunk érte. Asszony volt.