Komédiák: A magyar társadalom regénye - 13

– Nem! Hogy a bűn győzedelmeskedjék az erényen! Nem, ha ilyen a ti
iskolátok, én nem követem; majd csinálok magamnak más iskolát. Az, a mit
te kivánsz tőlem, – mondta kínos, szaggatott lélekzetvétellel, – az az
összeomlás, az igazság bukása, a teljes derut.
Csábrághnak leesett a feje.
– Kedves barátom, hiszen ott vagyunk; azért dolgozunk, hogy máskép
legyen. – Kezét nyújtotta. – Ne haragudj reám, én mindenesetre melletted
maradok.
Zádor elfogadta a nyújtott jobbot. Aztán vette kalapját… Az utczán, a
hideg éjben folyton az a gondolat gyötörte, hogy Bodonyitól is így vált
el… Úgy érezte magát, mint a ki egyedül áll a világon. De ez nem
csökkentette a bátorságát: annál erősebbnek érezte magát. Meg volt róla
győződve, hogy az igazság mellette van s győznie kell egymagában is. Nem
történt vele egyéb, mint hogy egy kínos dilemma válaszútja elé került,
lesz még rosszabbul is. Egyelőre a helyes irányt kell eltalálnia: a
nagyközönséget veszítse-e el, vagy egy pár barátja bizalmát? Semmi
kétség, hogy a göröngyösebb utat kell választania. _A sajtópert meg
fogja indítani_…


XV. Egy igaz barát.
Zádor Miklós immár negyedik napja, hogy nem látta Bodonyit. Az igazat
megvallva, nem is igen vágyott a sötét pesszimista erőemésztő
prédikáczióira. Minden erejére szüksége volt, mindent került, a mi lelki
állapotával s életfelfogásával ellenkezett. Feljárt a szerkesztőségbe
csaknem mindennap s ott maradt a lap zártáig.
A szerkesztőség képén mit sem változtatott a lap megbuktatása czéljából
kieszelt paskvill s a három megrágalmazott munkatárs időleges távolléte.
Annál serényebben és lelkesebben dolgoztak a többiek. Bodonyi jól
összeválogatta őket: kemény, viharedzett férfiak voltak valamennyien,
egy-egy vereségtől még nem ijedtek meg egykönnyen, hiszen csupa
vereségből állott a legtöbbjük élete. A Véreim nivója sem sülyedt a
paskvill óta, inkább emelkedett. Zádor megbántott lelkének minden erejet
belevitte czikkelyeibe. A paskvillal egy sorban sem foglalkozott a lap,
csak bejelentette, hogy irója ellen sajtópört fog indítani, s hogy három
megrágalmazott munkatársa annak eldöltéig önkényt megvált a laptól.
Másképen, sokkal szomorúbban állott a dolog a kiadóhivatalban. A napi
elárusítás az első héten felényire csökkent s a havi előfizetők
legnagyobb része nem ujította meg az előfizetést. Zádor hidegen fogadta
az igazgató idevágó jelentéseit.
– El voltam rá készülve, annál több előfizetőnk lesz a sajtópör után.
A sajtópör előkészítését s anyagának feldolgozását egy lelkes és
nagytudású ügyvédre bizta Zádor, maga alig foglalkozott vele. Teljesen
megbizott emberében. De nem is lett volna rá ideje…
Közeledvén a reform-bizottság második ülésének a határnapja, mégis
elhatározta Miklós, hogy magához kéreti Bodonyit. Az előadóval csak meg
kell beszélnie a tárgysorozatot s az elnöki jelentés anyagát.
A pesszimista proletár azonnal megjelent nála a hivására.
– Itt vagyok. Mi szükséged lehet még reám?
Zádor szárazon válaszolt.
– Szét kell küldenünk a meghivó leveleket.
– Miféle meghivó leveleket?
– A reform-bizottság második ülésének a tárgysorozatát.
– Ja vagy úgy!… Ahhoz nekem – jelentette ki Bodonyi, – most már semmi
közöm.
Miklóst ingerelte a makacs ember czinizmusa.
– Előadói tisztedről – figyelmeztette őt – csak az ülésen mondhatsz le,
addig teljesítsd kötelességedet.
– _Azt_ teljesítem… Rühös vagyok, – fakadt ki a proletár, – tehát
félreállok.
Miklós az asztalba csapott.
– Mint elnököd ragaszkodom hozzá, hogy várj az ülésig. Parancsolom.
– Hm. – A csökönyös ember keresztbefonta karját s farkasszemet nézett
rátámadójával. – Tudod-e, hogy miféle ember vagyok én? Hogy miért
maradtam koldusnak, holott emberi értékemnél fogva miniszternek kellene
lennem? Mert soha senki akaratának meg nem hódoltam s meghódolni nem is
fogok soha. Mert nekem csak egy úr parancsol ezen a világon, a saját
lelkiismeretem.
Hátat fordított Miklósnak, hogy távozzék, de az ajtóban egyebet gondolt.
Visszafordult s megállt.
– Külömben megnyugtathatlak, – jósolta, karját a megdöbbent házigazda
felé kinyújtva, – nyugodt lehetsz, hogy nem fogod az előadót nélkülözni
az ülésen, egyszerűen azért, mert – _nem lesz ülés_.
Mondván, felrántotta az ajtót s köszönés nélkül távozott.
Miklós utánna ment az előszobába…
– Napi, ne távozz így tőlem, haraggal… Gyere vissza, Napi.
De a proletár nem hallgatott rá. Féktelen szenvedélye, elvszigora nem
ismert megalkuvást, elrohant.
Miklós mélyen megrendülve nézett utánna. Érezte, hogy egész embert
vesztett el benne, olyan embercsudát, a milyen kevés akad milliók
között…
… Vajjon csakugyan elvesztette-e a barát a barátot?
Nem vesztette el… Csak ezután tűnt ki igazában, hogy egész ember volt
Bodonyi… A Miklós lakásáról egyenesen a Bristolba sietett.
– Itthon találom Langer Viktor urat? – kérdezte a portástól.
– Fennt van, – válaszolt a fényes szolga a kopott úrnak, – II. emelet
26.
Bodonyi beállított Langerhez.
– Jó napot.
A _nemzetközi politikus_ épen azzal foglalatoskodott, hogy kicsipeszelte
fekete szakállából az ősz szálakat. Bodonyi csöppet sem feszélyezte:
folytatta szépítő munkáját, még hátra se fordult neki, úgy is láthatta a
tükörből, a mely előtt ült.
– Ah, te vagy az, barátocskám?… Isten hozott, barátom Bodonyi, foglalj
helyet.
– Köszönöm, majd csak állok.
– A hogy tetszik. Pénz kell, czimbora?
– Nem ártana. Most itt az ideje, csinálhatnánk Zádorral valamit.
A kalandor most már hátrafordult, gyanakodó pillantást vetett
látogatójára.
– Ahá, ahá… Miért mondod, hogy itt az ideje? Történt vele valami? –
kérdezte ravaszúl.
Bodonyi adta az intelligens czinkost.
– Ne affektálj, kérlek. Te ne tudnád, mi történt vele, mikor (nem tudom,
mi okból) minden egyes lépését megvigyázod?
A kalandor észrevette magát. Mi szüksége sem volt a tettetésre. Azzal
legfeljebb csak gyanút kelthetett.
– Ja, a paskvillt érted? Olvastam.
Bodonyi vállat vont.
– Akkor miért kérdezel? Magadtól is sejtheted, hogy itt az alkalmas
pillanat, hogy hozzá férkőzzél. A gyengék könnyebben megközelíthetők,
mint az erősek.
– Ahá, ahá…
A kalandor letette a szőrcsipeszt s felállott. Vendége felé nyújtotta
szivartárczáját.
– Nem gyújtasz rá, barátom?
– Tudod, hogy nem szoktam szivarozni.
– Ahá, ahá…
Bodonyi tudta, hogy a gazember töri a fejét valamin: azért mókázik vele,
hogy időt nyerjen a gondolkozásra.
– Mit szólsz a paskvillhoz? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
– A paskvillhoz?… Ahá, én igazán nem tudom, – kertelt a kalandor. – Én
azt hiszem, a paskvill nem igen ártott meg neki, túlbecsülöd a hatását,
barátom, túlbecsülöd.
Bodonyi megcsóválta fejét.
– Megint affektálsz! – mondta szemrehányó hangon. – Mi szükséged reá?
Nem akarod nekem elárulni, hogy mi terved van Zádorral?… Hát kérdeztem
én tőled?
A ravasz szélhámos tágranyitotta szemét s átható, szúrós tekintetét
egypárszor végigsétáltatta vendégén.
– Különös vagy te most, Bodonyi. A beszédedből azt veszem ki, hogy te
engem a Zádor ellenségének vagy roszakarójának tartasz.
Bodonyi állta a fürkésző tekintetet.
– Hát nem?
– Nem.
– Nem akarsz hasznot belőle?
A kalandor elkaczagta magát.
– Phü, hasznot!… De csak olyan hasznot, a mi neki is az.
– Hm, hm…
Bodonyi felállott most, s mint valami lusta jaguár, kinyujtóztatta
gerinczet, égő szemét a szélhámoséról egy pillanatra sem véve le.
– Mondd csak meg nekem, – kérdezte kimérten, – miért fizetsz te engem: a
spionodat?
Langer nem felelt. Jónak látta taktikát változtatni, úgy tett, mintha
gondolkoznék.
– Miért nem felelsz? – támadt rá Bodonyi.
– Tudod mit, – szólalt meg az iparlovag végre, – meggondoltam a dolgot:
csakugyan nincs értelme, hogy titkolódzam előtted. Igenis bevallom, ki
akartam Zádort használni a magam magasabb czéljaira, de időközben
rájöttem, hogy erre ő egy csöppet sem alkalmas médium. Föladtam a vele
való tervemet, nincs többé szükségem reá.
Bodonyi úgy állott a kalandor előtt, mint egy szobor.
– Akkor természetesen rám se? – kérdezte gúnyosan.
– Valóban…
– Csak ezt akartam tudni, – mondta Bodonyi, eleresztve hatalmas karjait.
Arcza félelmetes volt, ijesztőn kidülledt a szeme. A szélhámos
hátralépett tőle.
– Mit tudtál meg?
– Azt, hogy elérted a czélodat Zádorral szemben, hogy az ő romlása volt
a czélod s talán részed is volt a megrontásában.
– Tagadom…
– Mindegy, – folytatta Bodonyi sivár hangon, – én azt nem kutatom;
megengedem azt is, hogy nem volt benne a kezed az ellene elkövetett
merényletben, de kapóra jött neked. Tehát a vesztét akartad. – A
kalandor vállára csapott és rárivallt: – Mered tagadni?
– Nem is akarom, – daczolt most már Langer a nyilt támadással. – Lásd,
mi hasznod van belőle, hogy ezt tudod?
Bodonyi nem eresztette el a gazember vállát.
– Majd megválik. Hanem először azt tudjam még meg, mi hasznod van
_neked_ a Zádor bukásából? Ki uszított reá? Ki bérelt fel ellene?
Ismernem kell az ellenségét, hogy agyonüthessem, különben téged ütlek
agyon.
– Eressz el…
– Nem addig, míg meg nem mondod…
– Megmondom, ha eleresztesz.
A puha gerinczű kalandor sápadt volt, mint a halál, igen megijesztette a
vasmarok nyomása, de azért persze nem mondott igazat. Azt a meset
tálalta fel szorongatojának, a mit valóságnak hittek róla a Kilenczek.
– Kérlek én politikai ügynök vagyok.
Ám Bodonyi legott rajtakapta a hazugságon.
– Hazudsz. Már akkor kezdtél rá leskelődni, mikor még nem politizált.
S most már mindkét kezével megmarkolta a minden izében remegő embert.
– Bocsáss meg… megvallom: asszony van a dologban…
– A nevét!
– Azt meg nem mondhatom.
A nevét!
A Goliáth erejű ember egyet kanyarított a két kezével s a másik
pillanatban ott ténfergett a kalandor a lábainál, mint valami rongy.
– Beszélj, vagy megfojtalak…
– Egy német herczegnő, – dadogta a lesujtott ember.
– A nevét!
– Babenberg herczegnő…
Bodonyi lélekzetet vett.
– Kelj föl, – mondta aztán a szélhámosnak, – mert még beszédem lesz
veled.
Az ónszinű iparlovag feltápászkodott.
– Ne bánts.
– Nem bántlak – nyugtatta meg Bodonyi – ha teljesíted parancsomat. Ülj
le és irjál.
Egy nyilatkozatot vett a kalandortól, melyben az elismeri, hogy a
herczegnő megbizásából a Zádor becsületére tört. Maga sem tudta mi
hasznát fogja venni ennek az irásnak, inkább ösztönből cselekedett, mint
számításból.
Hanem azt, a mit ezután mondott a kalandornak, már okkal mondta:
– Azonnal pakkolsz és takarodsz ebből az országból, külömben vagy
elcsukatlak vagy végzek veled magam. Értetted?
– Értettem.
– Ha megcsalsz, vagy ha hazudtál, lelőlek, mint egy veszett ebet.
– Nem hazudtam és az esteli vonattal utazom…
… Bodonyi otthagyta a gyáva szélhámost és meg sem állott a Zádor Miklós
lakásáig. Otthon találta a gazdát. Zsebébe nyult a Langer
nyilatkozatáért. Az asztalra dobta csudálkozó barátja elé.
– Ezzel még tartoztam neked s régi barátságunknak, – mondta, – használd
fel tetszésed szerint. Egyebekben még csak az a mondanivalóm, hogy
Langert, legfőbb ellenségedet, sikerült a fővárosból eltávolítanom. Ma
éjszaka már nem hál itten…
Zádor Miklós csak nézte egy darabig a visszatért barátot, csak nézte,
míg meg nem fájdult a szeme, aztán nem tudott magán tovább uralkodni,
felugrott és tárt karokkal Napi felé sietett.
A zord proletár sem volt erősebb mint ő, az ő szeme is megfájdult, az ő
karja is ölelésre tárult… Összeölelkezett a két barát s görcsösen
zokogott az egymás kebelén…
Mi mindent sirattak el! Mily vakmerő álmokat! Mily szép reményeket!…
A két önfejű férfi érzelem és gondolatvilágát, a melyet csak még jobban
eltávolítottak egymástól az érvek, a rimánkodás, egyszóval a szó, így
hozta, forrasztotta össze a könny. Egy órai meghitt beszélgetés folyamán
megtudtak egyezni a részletekben is. Egyik is, másik is engedett
sarkalatos elveiből. Zádor Miklós rászánta magát, hogy sajtópere
eldőlteig távoltartja magát a lapjától s a permanens bizottság elnöki
tisztéről a következő ülésen lemond. Nem lényeges, ki aratja le az ő
magvetését, a fő, hogy az aratásból a nemzetnek legyen haszna.
Hirtelenében valóságos átlényegülésen ment át a lelke: szivére vette a
jelenségek figyelmeztetését; a lap anyagi sorvadását, a Kaszinónak a
Csábrágh által tolmácsolt konzervativ felfogását, egyszóval úgy a
nagyközönségnek, mint barátjainak vele szembe helyezkedő itélkezését s
legyőzte önmagát csaknem minden vonalon. Csak a sajtóperből nem
engedett. A vezérségről kész volt lemondani, de arról nem, hogy a
kapandott elégtétel után tovább szolgálja a közügyet, ha csak mint
közkatona is.
Bodonyi viszont abban engedett barátjának, hogy a bizottság legközelebbi
üléséig hajlandó volt előadói kötelességeinek eleget tenni.
Megfogalmazta s széjjelküldte a meghivót a tárgysorozattal s megirta
jelentését. Természetesen felvette a tárgysorozatba az ő lemondásukat
is. Mindent megtett, hogy a második bizottsági ülést teljes számban
összehozhassa…


XVI. Kalvária.
Bizonyára nem az előadó-titkáron múlt, hogy a reformbizottság második
ünnepies ülése fiaskóval végződőtt. Hiába vette fel Bodonyi a
tárgysorozatba elnöke és a maga lemondását, a konzervativ urak
feszélyezve voltak s nem jöttek el így sem az ülésre. Az iparos,
kereskedő és lateiner elem viszont talán épen az ellenkező okból
tartotta magát távol: kudarcznak vette az elnöki válságot s ebből a
mozgalom életképtelenségére következtetett. Nem bízott annak
komolyságában.
A fiasko ténye tehát hatványozottan igazat adott Miklóssal szemben
Bodonyinak. A rágalom megnyerte első csatáját, ördögmalmában nemcsak az
ellenséget, de megőrölte annak eszméit is. Mert olyan ennek az ország
társadalmának az összetétele: a nemzettest szervezete immár nem képes
kiforrni a kártokozó baczillust, mint az egészséges vérű
emberorganizmus: a nemzettest beteg…
Az ülésen mindössze négyen valának együtt: Csábrághon a házigazdán
kívül: Miklós, Bodonyi és Deréky, a kitünő műasztalos. A kudarcz
legjobban a fanatikusan soviniszta nagyiparost sujtotta le.
– Méltóságos uram, – fakadt ki ez hazafias borongásai folyamán, – azért,
hogy megbuktunk az első lépésnél, ne ejtsük el a szent ügyet. Ha tizszer
levernek, támadjunk tizenegyszer, valameddig nem győzedelmeskedünk. A
tisztességes ipar nemzeti létkérdés, azért nincs vagyonunk és hitelünk a
külföld előtt, mert hűtlen kalandor kezekben van az ipar és
kereskedelem: az újmagyarok csúffá tették a magyar becsületet.
Csábrágh, a hatalmas úr megrázta az egyszerű, de nagyeszű ember kezét…
– Semmit sem ejtünk el, – fogadta meg, – csak várunk. Az új támadásra
alkalmas pillanatot várjuk, addig sem henyélünk, előkészítjük a terepet…
Zádor Miklós felajánlotta a lelkes nagyúrnak a lapját, a Véreimet.
Minden ellenérték nélkül.
– Tőled pénzt nem fogadok el, a mit a lapra költöttem, fizesse nekem
vissza, ha módjában lesz, maga a lap.
A Csábrágh-palotából megtépetten, de emelt fővel távozott Miklós a
Bodonyi karján. A két barát hallgatagon rótta a járdát, a jövőbe
kalandoztak gondolataik.
– Csudaország ez, – sohajtotta fel egyszerre Zádor Miklós, – nincs itt
harmónia.
– Mert nincs kultura, – mondta Bodonyi, – a férfiak tudatlanok és
élvvágyók, az asszonyok hazudnak és közönségesek s ravasz munkakerülő a
legújabb nemzedék. Hej pedig – keserűségében belevágott a levegőbe, –
mennyi itt a kincs! Az agyvelők tele gondolattal, a lelkekben isteni tűz
lobog s aczélból vannak az inak. Nincs a világon több ily istenverte s
egybeg istenáldotta nép, mint a magyar.
Zádornak mellére esett a feje.
– De megtagadta Istenét.
– Majd visszatér hozzá, – jósolta a fanatikus proletár, – levezekli a
bűneit s újjá fog születni lelkiekben… Egy ilyen őstehetségű nemzetnek
hivatása van s az isteni rend úgy hozza magával, hogy egy nemzet addig,
valameddig le nem élte az élnivalóját, nem pusztulhat el…
A jóslelkű ember bucsút mondott Miklósnak a legközelebbi utczasarkon…
Igen éhes volt. Egy szatócsboltban kenyeret és húsz fillér ára
sonkahulladékot vett magának vacsorára. Többre nem tellett most már
neki, mert pénzt sem Miklóstól, sem a laptól nem fogadott el többé.
Ilyenforma ember volt…
Miklós hazament. Belevetette magát egy karosszékbe. Az volt a szándéka,
hogy megpihen: teljesen átengedi magát gondolatainak, a melyekből oly
szép légvárakat tudott a képzelete felépíteni. De az egyszer megtagadta
a feje a szolgálatot. Gondolatai össze-vissza kuszálódtak benne, máskor
oly élénk fantáziájának szárnya törött s kínosan vergődött a rögökön. Mi
történt vele az Istenért! Egész életét, testét-lelkét felajánlotta az
embereknek, s az emberek megtagadták őt: Bujj el a sötétségbe, a
fényesség nem a te elemed!… Az emberiséggel szemben mindenesetre
elvesztette pörét. Azt a másik, kisebbik pert meg fogja nyerni, de mi
haszna belőle! Egy pár gazemberen győzedelmeskedni! Mily kicsinyes,
megalázó gondolat! S mégis görcsösen ragaszkodott ehhez a gondolathoz!
Lelke szinte szomjuhozta a megalázkodást. (Talán túlfent kezdte, Isten
büntetése érte, mert megvetette a kis téteket. Jó, hát kezdi előlről. A
szalmacséplésen. Megvédelmezi a becsületét, a mit el sem vesztett, de a
világ kedvéért mégis úgy fog tenni, mint ha elvesztette volna. Jó,
megteszi, de micsoda élet az ilyen! Agyveleje nagy terveket termelt, a
föld meg sülyedni kezdett a talpa alatt!)… Tétova tekintete össze-vissza
barangolt a szobában. Meghitt öreg butorai, a miket még az apjától
örökölt, idegenül meredtek reája, iróasztala gőgösen terpeszkedett a
sarokban, – (Rám ne támaszkodj, nem kellesz nekem) – egy becsületes vén
paraszt képe megelevenedett keretében s gúnyos mosolylyal nézett le rá a
falról… Mi történt vele? Idegen lakásba tévedt… Nem, hisz ott mosolyog
az édes anyja, a meleg, az édes… Ő otthon van, csak nem érzi magát
otthon… Felállott, majd kinézett az ablakon; az olvadó lucskos hóban, az
utczai lámpák szennyes fényében keresztül-kasul emberek futkároztak, nem
tudni miért, hogyan kerültek az utczára, mi czélt hajszolnak? Éhesek
vagy boldogok-e? Az arczkifejezésükből semmit sem lehet megtudni, oly
sajátságos a járásuk, a tekintetük. Idegenek. Csupa idegen! Egy se
rokon, egy se barát, egy se fajbeli… Hogy lehet az?… Hiszen ebből az
országból való ő is, a gyökere mélyen fekszik az anyaföldben, honfoglaló
őse egy tizedrész országot hódított meg nemzetének s mégse lenne otthon?
Nem az utczán járókelők az idegenek ezen a földön, hanem ő? Kiveszett a
fajtája s helyét új elemek foglalták el, a kik nem fogadják be őt, a
kivesző bölényt, maguk közé? Egyedül áll az emberrengetegben?!…
Igen, egyedül áll. Határozottan érezte Miklós, hogy nincs többé senkije…
Romhányi Erzsébet?… Oh, Romhányi Erzsébet talán mégis… Ő szép és nemes
és jó… Vagy ki tudja! Lehet szép, nemes és jó, de nem neki. Mit akar ő?
Ki ő?… Ő a ritka bölény, a kire vadászni kell!… Ki szerethetné őt, az
idegent?… Azaz lehet, hogy mégis szereti _valaki_. Oh, mily boldog
lenne, ha igazán igaz volna…
Miklós az ajtóhoz sietett s megnyomta a villamos csengő gombját.
Gábriné belépett.
– Gábriné, küldje be nekem Lórikát…
A kis leány szaladva jött a szobába s szokása szerint egyenesen nekiment
az urának, hogy kezetcsókolna.
Miklós megsimogatta a talált gyermek üde, hunczutka arczát.
– Lórika, tudod-e, hogy már nagy leány vagy?
– Ej, méltóságos úr.
– De bizony. Ideje, hogy tanulj valamit. Ősszel majd intézetbe küldelek
jó apáczanénikékhez, a kik szeretni fognak téged. Ugy-e örülsz?
Lórika azzal felelt a kérdésre, hogy térdre esett a szőnyegen, átölelte
a méltóságos úr lábát görcsösen és szivettépő zokogásban tört ki.
Miklósnak megdagadt a keble. Régóta nem érzett ilyen tiszta nagy örömet.
Hát mégsem egészen idegen ezen a földön, van a ki szereti, habár csak
egy kis kolduska is. De mit tesz az, hiszen a szeretetnek rangja nincs!…
Magához emelte a zokogó gyermeket.
– No ne sirj, kicsi… Nem fogsz elmenni… Itt maradsz, a meddig csak
akarsz.
– Mindig, mindig, mindig, – hüppögte Lórika könnyein át mosolyogva, – én
nem megyek innen, inkább meghalok.
– Hát szeretsz, Lórika?
– Hogyne szeretném a méltóságos urat, mikor ő Istenke után az első
nekem…
A Miklós szeméből majd hogy ki nem csordult a könny.
– Mehetsz, Lórika, légy mindig ilyen jó és akkor igen-igen boldog
leszel…
A kislány kitipegett, szokása szerint lábújjhegyen (úgy tanulta
Gábrinétól): Miklós magára maradt… A szobája most már nem tetszett neki
olyan kietlennek, mint az imént… Könyvszekrényhez lépett és válogatni
kezdett az ő örök igaz barátjai, az emberiség szellemóriásainak
irásaiban. Oh, azok bizonyára megértenék őt: Shakespeare, Göthe,
Carlyle, Kant, Rousseau. Megvigasztalnák őt, ha feltámadnának,
megmosolyognák, a miért oly tragikusan fogja fel az életet s részt
vennének megszokott bánatában; ők hozzá, hiába, más nemzetek szülötte,
nem lennének idegenek.
Miklós elmosolyodott. Micsoda rémképeket látott az imént. Dehogy is van
ő egyedül, mikor a legnagyobbak az ő barátjai…
Kiválasztotta magának Hermann und Dorothea-t s visszaült karosszékébe,
hogy Göthével társalogna. Az este nem is távozott hazulról, Gábriné
hideg vacsorát tálalt fel neki, Lórika megvetette az ágyát jó puhára,
boldog volt Éjfélig olvasott, aztán lefeküdt.
Reggel arra ébredt fel, hogy Lórika csak igen rángatja a paplanját.
– Mi baj, kisleány?
– Jaj, méltóságos úr!…
– Mi baj?
– Nem mertem volna a méltóságos urat felkölteni, de Máli néni oda van a
csarnokban, a Pityu meg azt mondta, hogy nincs ideje várni, úgy szökött
el, megverik, ha észreveszik.
– Miféle Pityuról beszélsz, Lórika?
– Csak azt mondta, hogy Pityu és hogy a méltóságos úr nagyon meg fog
neki örülni, egy pengő fogja ütni a markát: úgy mondta.
Miklós elnevette magát.
– Hát küldd be a Pityudat. Lórika…
Az emlegetett Pityu belépett a hálószobába s bár kicsi, de művelt férfiú
létére haptákba vágta magát.
– Kezicscsaukulom, méltóságos uram!
S mint régi ösmerősre, bizalmasan rávigyorgott az ágyban fekvő úrra.
Annak valami boldog sejtelem varázsában szinte elállott a szive verése…
Pityu a Romhányi-ház kis inasa volt.
– Mi jót hoztál, Pityu?
– Levelet, istállom.
– A méltóságos úrtól?
– Aligha, – s ravaszúl mosolygott a kis legény, – ugyan nem kötötték az
orromra, hogy ki irta, de a szarkaláb betűiből azt orrontom, hogy az
_ángolna_.
– Ángolna?
– Igen, a missz, a misszt hijjuk ángolnának.
Így már meg lehetett Pityut érteni. De miért nem adta át mindjárt a
levelet?
Hamarosan kisült, hogy nem ment az olyan könnyen. A missz szörnyű
titokban és kötött marsrutával küldte Pityut azzal, hogy el ne veszítse
a levelet s a világon senkinek se szóljon, hová viszi, különben
elkárhozik. Pityu tehát nem akart elkárhozni és biztonság okából a
czipőjébe a talpa alá rejtette az irást. Egyszóval le kellett vetnie a
czipőjét, hogy hozzá férhessen a levélhez.
Miklós úgy el volt fogódva, hogy nevetni sem tudott ezen a bohóságon.
Megérezte, hogy nem a missz irt neki. Remegő kézzel vette át a levelet,
s a küldöncz markába nyomván az általa előirányzott pengő forintot,
kikelt ágyából. Először kiküldte Pityut, miután lelkére kötötte a
titoktartást, aztán magára kapta ruháját. Nem akarta a levelet éjjeli
alsóruhában elolvasni. Így tisztelte meg az iróját. Biztosra vette, hogy
az ő Őszikéje irt neki.
Feltépte a borítékot és elolvasta a levelet.
«Kedves Miklós.
Apa beszédjéből megtudtam, hogy megrágalmazták rosz emberek. Maga alig
szól hozzám a csütörtöki zsurokon, így hát ezen az úton, a jó missz
nehezen kivivott beleegyezésével tudatom magával, hogy bármi csapás érje
is ezen a világon, én együtt érzek magával, _várok_ bármeddig, a
titoktartást nem töröm meg s örökké hű maradok magához.
_Őszikéje_.»
_U. i._ De bízzon ám maga is bennem. S ne adjon a látszatra semmit. És
beszéljen velem csütörtökön a zsuron. Fontos közleni valóm van.
_Őszi_.
_Várok! Bármeddig várok!_…
Miklós kitárta karját, mintha keblére akarta volna ölelni az egész
világot, a melyet úgy megvetett még tegnap s most annyira szeretett.
Tehát hű maradt hozzá az édes, a drága nő. S ő oly nyomorult volt, hogy
a látszat után itélt. Hogy is sérthette meg a nemes teremtést, ha csak
gondolatban is, a gyanakodásával!… Most már nem fog tovább bujkálni,
vagyonos ember, semmi akadálya, hogy a gyászév letelte után (egy évig
akarta gyászolni a nénjét) oltár elé vezesse a párját… Csábrágh?… Igaz
is, mi lesz Csábrághgal? Lemondott a leányról? Megkérte? Kosarat
kapott?… Vagy ragaszkodik hozzá, küzdeni fog érte ezentúl is? Persze
lemondana róla, ha tudná, hogy a leányka őt szereti… Vagy nem?… Hiszen
majd megtudja. Most már nyiltan beszélhet vele. Független ember, a
nyilvánosság nem árthat neki többet, mint a mennyit ártott; a herczegnő
sem. Amaz elérte czélját, lelökte a közszereplés magaslatáról, ez még
nem fejezte be ugyan a művet, de mit tehet neki! Ártalmatlanná van téve
a spadasszinje is. Az csak mégsem lehetséges, hogy a szenvedelmes
asszony az életére törjön. Vagy egy ártatlan leány ellen fordítsa tőre
élét!… Ah, nem ijed meg a fenyegető árnyaktól: megkéri az Erzsike kezét.
Csütörtökön Béltekyéknél bejelenti neki a szándékát, még aznap beszél
Csábrághgal s másnap a leány szüleivel. Így kell cselekednie.
Alig győzte Miklós a döntő napot bevárni. Gyönyörteljes izgalmában
szinte megfeledkezett sajtópöréről is…
A zsúr napján ő volt az első, a ki belépett Béltekyék szalonjába. A
nagyműveltségű s kényes öreg dáma még jobban kitüntette, mint máskor,
mintha tudtára akarta volna adni, hogy a róla táplált véleményében
semmiféle rágalom nem ingathatja meg. Egy szóval sem említette a
paskvillt, de czélzásokat tett reá. (Ah, kedves Zádor, beh gonoszak az
emberek!… Mily kevesen vagyunk, a kik méltók vagyunk egymáshoz, a kik
minden orvtámadásnak felette állunk!)
A nagy dáma kiválasztott vendégei is ép úgy ünnepelték benne a fölényes,
nemes barátot, mint mindig. A paskvill megbuktatta Zádort a politikust,
de Zádorhoz az emberhez hozzá nem férhetett…
Megtelt a szalon, de Romhányiék még mindig nem jöttek. Miklós tűkön ült,
de türelmetlenségét nem árulta el. Elemében volt ebben az előkelő
társaságban, itt tudott uralkodni magán a legszorongatottabb lelki
állapotában is.
Elsőnek jött és utolsónak távozott Miklós a zsúrról, de Romhányi
Erzsébettel nem találkozott. Romhányiék nem jöttek el. A háziasszony
szóvá is tette elmaradásukat. Senki sem tudott róluk semmit. De elmaradt
Csábrágh is, a ki eddig ugyancsak elmaradhatlan látogatója volt a
Bélteky-zsúroknak… A mamák keresni kezdték a két abszenczia közötti
összefüggést. Miklós is elhatározta, hogy a zsúr után azonnal megkeresi
barátját s tisztázza vele szive ügyét…
A Kaszinóban nem találta… Palotájára hajtatott.
– A méltóságos gróf úr Csábrághvárra utazott, – jelentette a medvebundás
portás a kocsiból kiszálló Miklósnak…
Ez erre elbocsájtotta a bérkocsit s visszasétált a Kaszinóba. A metsző
márczius eleji szél átfújt a ruháján, de fölhevült testét nem hűtötte
le. Szinte izzott az agya. Utóbbi időben annyi csapás érte, hogy már nem
is tudott jót remélleni. Valami katasztrófától tartott. A leányka
levélben irta meg neki, hogy fontos közleni valója van vele s nem jött
el a rendezvousra. Ennek csak nagy oka lehetett. Mi vajjon?… És még
Csábrágh is elutazott, hogy ne oszlathassa el a lelkére nehezedő kínos
homályt. Mit volt mit tennie: hazagyalogolt Miklós. Másnap reggel egy
expressz sürgönyt menesztett Csábrághvárra nyitottan. Két óra mulva
megérkezett rá a válasz.
«Gróf úr ismeretlen helyre elutazott.
Várnagy.»
Miklós a reggelinél ült, de nem nyúlt hozzá. Már most mitevő legyen?…