Komédiák: A magyar társadalom regénye - 12

hozzáférni.
Az idealista koldús elkaczagta magát. Úgy kongott a kaczagása, mint az
üres hordó.
– Gondolod? Oh, milyen naiv kegyed, monsieur Alfonse!
Miklós nagyot nézett.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy te egy gazdag nővel tartatod ki magadat, a lapra is tőle
kaptad a pénzt. És azt, hogy én egy fajtalan őrült vagyok. És azt, hogy
Lombos lopott és rabolt. És azt, hogy a szerkesztőnk gyilkos.
De már erre felpattant Miklós.
– Ez van megirva a füzetben?
– Egyebek közt ez is. Ezek után nem is kell elolvasnod, tudsz mindent.
A házigazda egy ideig le s fel járkált a szobában, hogy fölélénkítse
megdermedt idegeit.
– Képtelenség! – fakadt ki barátja felé fordulva. – Csak maguk alatt
vágják a fát, midőn ilyen ostoba rágalmakat találnak ki ellenünk.
Erre még epésebb lett a proletár kaczaja.
– Nem ismered a közönséget és nem ismered a rágalmak magvát. Mert –
tette hozzá – ezeknek a rágalmaknak van magvuk.
– Nem értem, – mondta a házigazda csudálkozva.
– Hát majd elmondom neked, – ajánlkozott az extanár. – A rád vonatkozó
rágalomnak az a magva, hogy csakugyan egy nőtől kaptad azt a 900,000
koronát, a melyből lapodat megalapítottad…
– Ugyan, kérlek.
– Ne nevess, – vágott Miklós szavába Bodonyi, – hallgass először végig…
Az ellenem emelt vádnak az az alapja, hogy abban a gimnáziumban, a
melyben én tanítottam, csakugyan volt egy perverz tanár…
– De ha nem te voltál az! – kiáltott fel elképedve Miklós.
Bodonyi belesuhintott a levegőbe.
– De engemet dobtak ki: az a tanár most is tagja a tanári karnak.
– Hogy lehetséges az?
– Úgy, hogy ő kimosdott valahogyan s én mint rágalmazó, a páczban
maradtam… Igazad van, – folytatta, – a perverzitás vádja alól
tisztázhatom magamat, ha arra kerül a sor, de tudod-e mit jelent a
nyilvánosság szemében egy ilyen tisztázás? Barátom, a kinek egyszer
meghurczolták a nevét ebben az országban: az elvesztette a hitelét
örökre. Még talán jobb, ha hallgatok. – Mély lélekzetet vett, hogy
fulladozó torkán kiférjen a további szó. – Igen, hallgatni fogok, nem
csapok lármát, kilépek a lap kötelékéből, csak titkos munkatárs leszek,
annyival inkább, hogy a paskvill többi rám vonatkozó adatai helyesek.
Két álló esztendeig (ezt is a szememre hányják ugyanis) csakugyan a
városligeti fák alatt laktam nyáron, ágyra jártam télen, kofák és
napszámosok közé, buzát ettem – nem kenyeret, buzát! – és rothadt
gyümölcsön éltem: ez mind igaz s az is igaz, hogy mindez igen undorító.
Az én nevemet ki kell törülni a tisztességes polgárok sorából, mert én
egy unlak vagyok…
Megcsuklott a torka, mintha szél ütötte volna, egy székbe esett.
Miklós ráborult és átkarolta.
– Bencze! Bencze! Rosszúl érzed magadat?
A nagyerejű athléta, hajdan kitünő reményű tanuló, dísze a
tudományegyetemnek, praecellens doktora a jognak és a bölcseletnek,
össze-vissza rázta fejét és vállát, mint a lánczát tépő oroszlán.
– Ne törődjél velem, átok van rajtam. Magadra és nemzetedre gondolj…
Végtelen szánalom fogta el a Zádor Miklós szivét.
– Azt bízd rám, nekem is van fejem és lelkem. A lapnál maradsz.
– Soha!
Ez volt a Bodonyi utolsó indulatosan kiejtett szava. Mintha könnyített
volna vele a lelkén, lassacskán elsimultak dúlt arcza barázdái, ziháló
keble is elcsöndesedett.
– Na, most már kitomboltam magamat, – mondta mosolyogva, – jó leszek
ezentúl, röstellem is, hogy így megfelejtkeztem a bontonról… Még
elreferálom neked – folytatta egész nyugodtan, – a Lombos Keresztély és
a szerkesztőnk dolgát. Lombos csakugyan lopott húsz éves korában, be is
volt csukva csempészetért, csakhogy húsz év óta, mióta nazarénus lett,
egyebet sem tesz, mint vezekel. Hihetetlen energiával, megmagyarázhatlan
nélkülözések árán, garast-garasra rakva tiz év alatt harminczezer
koronát gyűjtött, hogy visszatéríthesse az általa elsikkasztott
összeget. S ez még nem elég, folytatni akarja a robotot élete fogytáig,
hogy azt a büntetéspénzt is összegyűjthesse, a mit a franczia állam
csempészésért jövedéki kihágás czímén kirótt reá, de be nem hajthatott.
Negyvenezer koronája már van, de még kilenczvenezerre van szüksége, hogy
tartozásának eleget tegyen… Mit szólsz – végezte szavait a tudós
proletár – ehhez az emberhez?
– Azt, – válaszolta Miklós egyszerűen, – hogy bámulom. Az ilyenekből
lesznek a szentek.
– Még elmondom a Belky gyilkosságát, – folytatta Napi a jelentését, –
aztán majd megbeszéljük bővebben, mi a _kötelességed_ irányunkban és a
közüggyel szemben. A Belky gyilkosságának is megvan a magva. Ő csakugyan
ölt, persze csak egy rablót, a ki ötször rásütötte revolverét, de czélt
tévesztett; a Belky golyója talált. Fölmentették természetesen.
Bármilyen izgatott volt is Miklós, úgy tett, mint a ki az egész tömeges
rágalommesét semmibe sem veszi.
– Köszönöm, Napikám, – mondta kezeit egymásba dörzsölve, – hogy
megkiméltél a szennyirat azonnali elolvasásától. Legyetek nyugodtak mind
a hárman, a milyen nyugodt én vagyok s továbbra is kérem értékes
támogatástokat. Majd a sajtóper ki fogja deríteni ártatlanságtokat s
becsukatjuk a gaz rágalmazókat.
Bodonyi felállott.
– Nem úgy lesz az, – mondta olyan kategorikus hangon, mintha a
tizparancsolatot szavalta volna el, – nem úgy lesz. El fogsz bennünket
csapni, mind a hármunkat s szükség esetén elcsapod magadat is, ha többre
tartod az eszme diadalát, mint a magad jó hirnevét.
Zádor Miklós valósággal elsápadt.
– Ugyan kérlek, ne fantaziálj, – korholta barátját türelmetlenül, – a
becsület jogáról csak nem kell az eszme érdekében lemondanunk, csak
összefér a két dolog.
– Nem fér össze, – magyarázta Bodonyi konokul. – A nagyközönség szemében
ennek a röpiratnak, hiába tartalmaz rágalmakat, csak annyi az értéke,
mintha igazat mondott volna. Mi mától fogva – téged egyelőre kiveszlek –
kompromittált, legalább is gyanus személyek vagyunk a tömegek szemében,
becsületesek csak azokra nézve, a kik ismernek bennünket. Már pedig
kompromittált egyének nem predikálhatnak erkölcsöket, apostoloknak pláne
nem valók, holott a Véreimnek apostolokra van szüksége.
Miklós még türelmetlenebb lett.
– Ellentmondásba jönnénk önmagunkkal, ha a keresztény erkölcsöknek
propagandát csinálván, ártatlanul üldözött, megvádolt barátaink
elejtésével annak legelemibb törvényét szegnénk meg.
– Idealizmus, theoria, – gunyolódott az apostollelkű proletár, –
dilemmába szorultál: hazád érdekében az a kötelességed, az észszerűség
is azt diktálja, hogy két rosz közül a kisebbiket válasszad… Mi hárman –
ismételte még egyszer, – kilépünk a lap kötelékéből.
Miklós belátta, hogy nem bir a makacs férfival. Engedményt tett neki.
– Nem bánom, ha másik két barátunk is úgy akarja, ne szerepeljetek a
lapnál, míg el nem dől a sajtóperünk. Fizetésteket természetesen addig
is megkapjátok, azon túl meg okvetlenül reflektálni fogok a munkátokra
is.
A makacs ember is belátta, hogy barátja megnyugtatása szempontjából
engednie kell.
– Majd meglássuk, hogy lesz aztán, – mondta, – egyelőre az a tanácsom,
hogy mindenekelőtt magadra gondolj. Jó lesz még a sajtópör megindítása
előtt nyilatkozatot kérned nagynénedtől, hogy tőle kaptad a 900,000
koronádat, egyben egy keresztlevelet is kérj tőle annak bizonyságául,
hogy túl van a nyolczvanon: úgy közöld lapodban, minden megjegyzés
nélkül a nyilatkozatot a keresztlevéllel együtt.
Miklós arisztokratikus lelke valósággal fellázadt barátja czinikus
tanácsától.
– Oh, – jelentette ki határozottan, – azt már nem teszem!
Bodonyi belátta javaslata bizarrságát, gondolkozott egy pillanatig.
– Nyilatkozhatnának a tanuid is helyetted, – mondta aztán. – Bizonyára
tanuk előtt, vagy valami irás ellenében adta át neked nagynénéd a pénzt.
Miklós tagadólag rázta a fejét.
– Nincsenek tanuim. A pénzt négyszemközt vettem át minden irás nélkül.
Bodonyi összerázkódott.
– Akkor – kiabálta, – ülj a vasútra azonnal és végy nénédtől irást,
adjál neki elismervényt, láttamoztasd s hitelesíttesd a közjegyzővel
mind a két okiratot. Nem bánom, kényeskedjél, czikornyázzad (majd nem
teszed később), ne közöld a két irást a lapodban, csak meg legyen.
Miklós belátta, hogy barátjának igaza van. Minden eshetőségre számítania
kell.
– Azt megtehetem, – jelentette ki, – de egyelőre nem sietek vele.
– Siess, rohanj…
Csöngettek.
Lórika bedugta kandi fejét az ajtónyiláson:
– Méltóságos úr, táviratot kaptunk, tessék a szelvényt aláirni.
Miklós kiment s egy pillanat mulva visszatért a távirattal.
– Bocsáss meg, elolvasom.
Feltörte a pecsétet. Olvasott. Elsápadt. A papiros kiesett a kezéből.
Bodonyi mellette termett.
– Mi baj?
Miklósnak megeredtek a könnyei.
– Meghalt a nagynéném, – fuldokolta, – a nemes szent asszony nincs
többé. Isten áldása lebegjen porai felett!
Bodonyi, a fanatikus proletár nem kimélte barátja fájdalmát, egy annál
sokkalta hevesebb fájdalom kínjától kitört a szó vonagló ajkáról
kiméletlenül:
– Meghalt a nénéd, meghalt a lapod, most csak azon légy, meg ne halj
magad is s veled együtt az eszme, a mely benned él.


XIV. A dilemma.
Ha tudott volna Bodonyi Zádor Miklósnak a herczegnővel való viszonyáról,
talán azonnal rájött volna, kiben keresse az ellenük intézett
orvtámadásnak értelmi szerzőjét.
Miklós nem jött rá mindjárt, holott régi kedvesének a politikáról ejtett
jóslatszerű szavaiból s burkolt czélzásaiból, a melyek igen
hasonlítottak a fenyegetéshez, elég gyanuokot meríthetett volna ahhoz,
hogy elsősorban is a szenvedélyes asszonyt okolja az őt ért rágalomért.
Miklós ellenei otromba támadását az ő akcziója természetszerű
reakcziójának tekintette, annak bővebb magyarázatához nem keresett a
lényegen kívül fekvő mellékindítékokat. A féligazsághoz eljutott így; a
herczegnő elleni gyanuja azonban csak akkor merült fel a lelkében, a
mikor az első döbbenet és családi gyásza lélek- és agyemésztő zavarából
kikerülve, elemezni kezdte a paskvillt, kombinácziót kombináczióra
halmozva, annak várható hatásait mérlegelve s keresve az elégtétel
módozatait.
Fenkölt lelkű nagynénje, a Zádor-család eme hű sáfárja váratlan halálán
való gyásza úgy elfoglalta egész szivét, hogy egyéb érzésnek, agyában
gondolatnak, valameddig be nem zárult a szent asszony után a családi
kőkripta ajtaja, nem jutott benne hely. A rágalom szele, mire Miklós
odaért a temetésre, eljutott Zádorházára is, – a kiadóhivatal megküldte
a paskvillt a papnak és jegyzőnek, – de a mérge nem hatolhatott hozzá:
annak egyelőre útját állotta a halott. Pap, jegyző, a szomszédos
megyebeli urak, a kik eljöttek a végtisztességre, az uradalom tisztikara
és cselédsége kivétel nélkül részvétteljes tisztelettel járultak eléje;
a barát a barátot üdvözölte benne, az ismerős a kiváltságos urat, s mint
leendő jóltevőjüknek hódoltak neki, az örökösnek, az utolsó Zádorbirtok
gazdasági alkalmazottjai. Még csak nem is suttogtak az emberek. Az
előkelő halott a koporsóban feléjök fordította finom markiz arczát s
rájuk meresztette jóságosan szigorú szemét: ne bántsátok az én
örökösömet, az utolsó Zádort, a kire én egy életet szenteltem, hogy
kiemeljem az élet szürkeségéből a gazdagság és boldogság fényébe,
viszonzásul azért a boldogságért, a melyben egy másik Zádor, az én édes
uram által részesültem. Ne higyjetek a rágalomnak, oh élők, az utolsó
Zádor lelki tisztaságáért én felelek, én, a halott…
Miklós mindössze két napig maradt Zádorházán nénje halála után.
Megerősítette állásában a halott gazdatisztjét, egy öreg, kipróbált
becsületességű és hűségű hétszilvafást, fölvette vele a leltárt,
felruházta teljhatalommal s visszautazott a fővárosba. A vasúton két
kaszinóbeli barátjával találkozott: azok is úgy tettek, mintha mit sem
tudnának az ellene irt szennyiratról…
Miklós fővárosi lakásába érkezvén, hideg észszel foghatott hozzá az
ismeretlen iró ellen megindítandó bűnvádi eljárás anyagának
összegyűjtéséhez. Nem zavarta többé a Bodonyi pesszimizmusa, csak magát
a tarthatatlan, szinte otrombául ostoba rágalmat látta (a mit csupa
gyermekség leleplezni), annak eventuális hatásaival nem számolt.
Hovatovább kicsinyes kellemetlenségnek kezdte az egész esetet tekinteni,
a melyen túl kell esni, de a melytől félni nem szabad. Elvégre
rágalmaztak már czézárokat, szenteket is.
Elmélkedései során történt, hogy valamiképen – talán rövid
közszereplésének mérlegelése közben, – eszébe jutottak a herczegnő
búcsúszavai: «Nem fogom többet háborgatni, a politikára bízom, hogy
megtérítse önt a számomra…» Továbbá: «Sem pénzt, sem fáradságot nem
fogok kimélni, hogy kivivjam háláját azokkal a szolgálatokkal, a
melyekkel révbe fogom juttatni a hajóját, ha sülyedőben lesz…»
Miklós visszaemlékezett rá, hogy ezek a czélzások annak idején mily
kínos, nyugtalanító hatással voltak rá; majd arra is, hogy azon
melegében kombinácziókat is fűzött a herczegnő fenyegetésnek is beillő
szavaihoz… Igen, igen, akkor úgy kombinált, hogy a szenvedélyes asszony
meg akarja őt alázni, hogy annál könnyebben visszaemelhesse magához
czéljatévesztett élete romjairól. Igen, igen, el is határozta akkor,
hogy nem fog elbizakodni, résen lesz a herczegnővel szemben, ha távol
van is tőle; ki tudja meddig ér egy fejedelemnő keze… És ime, hogy
megfeledkezett egy pár hét alatt az őt ezen oldalról fenyegető
veszedelemről. Valósággal a homokba dugta fejét, mint a struccz.
Apránként világossá lett Miklós előtt, hogy a boszorkányüstben, a
melyben neki politikai ellenfelei a halálthozó mérget kotyvasztották,
benne van a hiszteriás szőke herczegasszony keze is. S a kanál a kezében
nem lehet más, mint a már idáig is leleplezett kalandor: Langer Viktor,
a szenvedelmes asszony bravoja… Hát majd felelősségre vonja a kalandort,
esetleg vallomásra kényszeríti az esküdtbiróság előtt. S ezzel egy
csapásra összezsugorodik az ellenfél harczvonala; a rágalmazási hadjárat
erkölcstelen indítéka legjobban meg fogja világítani a rágalom értékét
és hitelét…
A nyilvánosság időelőtti állásfoglalásától nem igen tartott Zádor
Miklós. Nem ismerte a tömeg-pszihét, bízott annak loyalitásában és
türelmében. Hogy nyugodtan megvárja a sajtóper eredményét s csak aztán
formálja meg itéletét… Neki sincs egyéb teendője, mint várni, –
gondolta, – mintha mi sem történt volna, tovább dolgozik a lappal és a
lapban. Taktikai hibának tartotta a Bodonyi s megrágalmazott társainak a
laptól való időleges eltávolítását is: úgy vélte, hogy ez hamis
következtetésekre adhat okot. De ezen a ponton nem akart az apostollelkű
proletárral szembeszállani. Legyen az ő akarata szerint, ha úgy kivánja
a lelkiismerete.
De a hű ember titkos támogatásáról, tanácsairól Miklós ideiglenesen sem
volt hajlandó lemondani. Hazaérkezvén a temetésről, első dolga volt,
hogy magához kéresse az élet eme bátor, tapasztalt hősét.
Bodonyi azonnal megjelent a hivására, de nem hozott magával semmi
örömet. Feketét látott a sokat szenvedett ember mindenben és mindenütt.
Ezekkel a szavakkal nyitott be barátjához:
– Te most gazdag ember vagy, Miklós, jó ember is vagy, megérdemled a
földi boldogságot: eredj haza. Megtetted a magadét, még többet is
tehetsz, odaajándékozhatod a pénzedet a lapnak, az eszme, a mit
megpendítettél, talán élni fog nélküled is, de _veled_ mindenesetre
megbukik… Hallgass reám, én kijártam az élet iskoláját, eredj haza, míg
végkép tönkre nem tesznek a gazemberek.
Miklós végre is megsokallta barátja megfejthetetlen kishitűségét és neki
is meg volt a maga feje.
– A te tanácsod – mondta, – a gyávák tanácsa, érthetetlen, hogy épen
neked oly kicsiny a lelked: megijedsz a veszélyben, a hol a
legerősebbnek kellene lenned. Én bízom Istenben és nem félek semmitől.
Bodonyi megcsóválta fejét.
– Szánlak, Miklós, szivemből szánlak, mert látom a jövődet s
megjósolhatom neked reformmozgalmunk sorsát is, ha a helyeden maradsz.
Tágulj barátom, miként én tágítottam, mert ha nem, keresztet vethetsz
magadra és megkezdett művedre. A haza érdekében engedd át másoknak a
tért.
Zádor Miklós nyakába szegte fejét.
– Megfutamodjam gyáván, mert egy pár gazembernek úgy tetszik! Soha!
– Alkudni kell, az élet csupa megalkuvás; a rendíthetlen hősök kora
lejárt; ebben a társadalomban a nagystilú akaratnak győzelmi esélye
nincs; ma a hordák, a nyájjá összeverődött tömegek győznek.
– Honnan vetted ezt a sötét világnézetet?
– Ismerem Ujmagyarországot… Eredj haza Miklós, a moloch téged kiván
áldozatul, állj félre előlük, mert elnyel a moloch, a minek millió karja
és millió szája van…
Zádor Miklós megállott a helyén makacsul.
– Hát majd megmutatom neked, hogy ezzel a két karommal lebirom a millió
szivolás molochot is. Csak van igazság talán!
– Hiszen épen ez az, hogy nincs igazság, – ellenvetette a keserű
proletár, az őt jellemző üres szarkasztikus kaczajjal kisérve szavát. –
Ha volna igazság ebben az országban, mi szükség lenne a mi mozgalmunkra.
Mi egyebet teszünk mi, mint hogy az igazságot keressük. A míg az nincs
meg, meg kell lapulnunk, Miklós, mert kettőnk kedvéért még nem változik
meg a társadalom. Az sem lehetetlen, Miklós, (érveinek legsulyosabbikát
a végére hagyta az elkeseredett ember) mondom néked, még az sem
lehetetlen, hogy az esküdtbiróság fel fogja rágalmazóinkat menteni.
– Képtelenségeket beszélsz! – riadt fel Zádor a jóslásra sápadtan. –
Fantaziálsz.
– Nem fantaziálok, csak ismerem az esküdtszékeket, – állította Bodonyi.
– Ez a per politikai per, a mit ellenségeink mindenáron meg akarnak
nyerni, pedig csak úgy nyerhetik azt meg, ha bennünket erkölcsi
halottaknak nyilvánítanak. Vederemo. Egy pár erkölcsi halott nem számít
a milliók rengetegében: a többség győzni akar s mindenáron győzni fog.
– Bizonyítékok nélkül a kannibálok sem itélnek el ártatlan embereket.
Az epés kongó kaczaj újra kitört a proletár ajakán.
– Nekik lesznek bizonyítékaik, mert ők csinálnak maguknak, neked meg nem
lesznek ellenbizonyítékaid, hiszen azt sem tudod beigazolni, honnan
vetted a lapodra a pénzt; azt sem, hogy nem húszezer forintot költöttél
évente, vagy ha ezt nem tagadod, hogy honnan szerezted a módot hozzá,
mikor vagyonod csak négyezret jövedelmezett.
Miklós elborult. A félelem kezdett a lelkébe belefészkelődni. Barátja
épen egy érzékeny gyenge oldalára tapintott: haragudott magára,
röstellte magát.
– Nyertem, – mondta mogorván, – a mikor kedvezett a kártyaszerencse,
többet költöttem legális jövedelmemnél, mikor vesztettem, kevesebbet.
Adósságot is csináltam: 30,000 koronát. Léha fráter voltam, beismerem,
de mi köze a nyilvánosságnak az én magánügyeimhez!…
– Semmi köze nem lenne, – válaszolt Bodonyi, – ha magadnak élnél, de
miután a nyilvánosságnak élsz, – legalább így okoskodik a tömeg, – van
köze hozzá. A tömeg tudni akarja, hogy ki az az ember, a ki neki
predikál, ismerni akarja, olyan a természete, magánélete legapróbb
intimitásait is… Egy szó, mint száz – fejezte be a makacs ember a
párbeszédet, – nem disputálok veled többet, utoljára figyelmeztetlek,
hogy az esküdtszék könnyen a páczban hagyhat: eredj haza.
Mondván, kezet sem fogott barátjával, indulatosan távozott. Az ajtó
dönögve csapódott be utánna… Miklós meredten állott a szoba közepén. Jó
öt perczig tartott, míg valamennyire feloldódtak az idegei. Akkor vette
kalapját s szinte rohanvást az utczára sietett. Melle oly nehéz volt,
hogy szinte fájt. Vágyott a szabad levegőre… Emberek után vágyott,
társaságra… Vajjon oly sötétnek látják-e helyzetét többi barátai is?
Csábrágh, Belényessy s a kaszinó egyéb rokonszenves urai, a permanens
értekezlet tagjai, a kiknek ő az elnöke? Türelmetlen volt: szokása
ellenére beült egy bérkocsiba s a Nemzeti Kaszinóba hajtatott.
Az urak úgy üdvözölték, mint máskor. Mintha mitsem tudnának az ellene
irt paskvillról. Miklós semmi nyugtalanító momentumot nem érzett ki a
magatartásukból. Sőt egy szokatlan kitüntető figyelemben részesült. A
kaszinó igazgató elnöke meglátván őt, intett egy pár barátjának s azok
kiséretében a gyászoló férfi elé állott.
– Kedves Miklós, családi gyászod alkalmából fogadd mindnyájunk, az egész
Kaszinó őszinte meleg részvétét.
A meggyötört embernek végtelenül jól esett ez az előkelő gyöngédség. Ah,
hát vannak még urak, szépen, nemesen gondolkozó gavallérok! Lelke mélyén
haragot érzett a zord Bodonyi ellen, a ki kiméletlen nyerseséggel támadt
rá s még jobban megterhelte amúgy is nehéz lelkét.
Különösen szokatlanul meleg volt Miklóshoz Csábrágh. A nagyúrnak nem
volt természete az érzékenykedés, de most szinte ellágyult a hangja,
midőn részvéte és baráti hűsége jeléül átkarolta gyermekkori czimborája,
oxfordi kollegája vállát.
– Jó öregem, kedves hű pajtásom, – motyogta, – veled érzek.
Miklós megszorította a nemes úr kezét.
– Köszönöm, édes Ödönöm, sok csapás ért csakugyan.
Csábrágh megfordította barátja kezét s belecsapott a tenyerébe bizalmas
kordialitással.
– Csak ne hagyd el magadat, Miklóskám. Mindnyájunkat ért már baleset.
Miklós kiérezte barátja hangjából és szavaiból, hogy annak részvéte nem
egyedül nagynénje halálára vonatkozik. Annál jobb. Van a kivel őszintén
kibeszélheti magát. A helyet azonban nem tartotta alkalmasnak a
bizalmaskodásra.
– Kivel ebédelsz, Ödön?
– Veled, ha nincs ellenedre.
– Sőt hálás vagyok érte, némi megbeszélni valóm lesz veled.
– Én meg már fel is akartalak keresni, de megtudtam, hogy elutaztál a
temetésre…
A két barát egy külön helyiségben, a földszinti sárga szobában
teríttetett magának.
Miklós belevágott a dolgok közepébe mindjárt a leves után.
– Ismered az ellenem irt paskvillt?
– Olvastam, – válaszolt Csábrágh sajátszerű közömbös hangon.
– S mit szólsz hozzá?
– Semmit. Felfordult a gyomrom, mikor olvastam, de most már csak
nevetek.
– Tárgyalták az ügyet a Kaszinóban?
– Alig. Szóba jött, de csak úgy mellesleg. Te oly magasan állasz s
rágalmazóid oly alacsonyan; igazán nem lenne méltó a Kaszinóhoz, hogy
ezzel a teljesen érdektelen, mert lehetetlen üggyel foglalkozzék.
Miklós megkönnyebbedett, de nem volt oly könnyelmű, hogy mindjárt az
első megnyugtató benyomásra lerázza lelkéről valamennyi aggodalmát.
– Hiszen – sóhajtott fel, – ha csupa művelt úrból állana a világ, vagy
mondjuk úgy, hogy: ha mindenki ismerne engem, nem érintene ez a piszok
magamat sem, de számolnom kell két tényezővel, úgymint a tömegpszikhével
és annak az ügynek a kényességével, a melynek a szolgálatába léptem.
Csábrágh nem tiltakozott barátja felfogása ellen. Bólintott.
– Úgy van, ezekkel számolnod kell.
– Ha csak az én személyemről lenne szó, – folytatta Zádor, – alighanem
agyonhallgatnám az egész komédiát, legföljebb megkorbácsolnék valakit
(Langerre gondolt), de így, exponált vezető helyzetemben, kénytelen
vagyok az ügyet a nyilvánosság elé vinni. Elhatároztam, hogy rágalmazóim
ellen megindítom a sajtópört.
Csábrágh egyelőre nem reflektált barátja szavaira, csak piszkált a
halastálban, a mely előtte állott, mintha nem tudta volna magát
elhatározni, melyik falatot tegye a tányérjába.
Miklós észrevette habozását. Megivott egy pohár bort, utánna sem szólalt
meg mindjárt, de hogy a barátjának sem jött meg a kedve a beszédre,
mégis megkérdezte tőle:
– Mit szólsz hozzá?
Csábrágh letette a halkést és villát s rákönyökölvén az asztalra,
barátja szemébe nézett.
– Kinek akarsz azzal a sajtóperrel használni?
A kérdés száraz volt s Miklósnak igen különösnek tetszett.
– Az ügynek, – válaszolt rá, – a melynek a szolgálatába szegődtél magad
is, a felsőbb társadalom szine-javával együtt.
– Gondolod?
– Te máskép gondolod?
– Igen.
– Kiváncsi vagyok…
– Nekem, – válaszolt Csábrágh s rejtélyes arczának derült kifejezést
igyekezett adni, – nekem, de az egész Kaszinónak is az a véleményünk,
hogy a piszkot még jobban felpiszkálni nem szabad. Gazemberekkel nem
szokás párbajt vívni.
– De verekedni igen, – kiáltotta Zádor türelmetlenül.
– Még kevésbbé, – vélte Csábrágh. – A kit nem tudok az öklömmel egy
csapásra leteríteni, annak kitérek az orvtámadása elől.
Miklós hátradőlt székében, megsáppadt, sehogysem tetszett neki ez a
beszéd.
– Ez a kaszinói felfogás szerintem helytelen, – jelentette ki nyersen, –
én annak meg nem hajolhatok.
Csábrágh nem akarta barátját mindjárt brüszkirozni, csak elkomorodott.
– Én mindenesetre veled maradok, – mondta szinte szomorúan, – de mit
használ az neked? S mit használ a lapodnak, a közügynek, az eszmének, a
melynek a magvát te ültetted el!
Zádor Miklós észrevette, hogy a tapintatos, fegyelmezett idegzetű
arisztokrata egy nyomban van vele szemben másik barátjával, a nyers, bár
lánglelkű, de fegyelmezetlen proletárral: Bodonyival. Úgyszólván csak a
modoruk különbözött, a felfogásuk lényegben teljesen egyezett.
– Te is úgy beszélsz, – mondta szemrehányó hangon, – mintha félre
kellene állanom egy pár gonosztevő miatt.
Csábrágh nem vette tudomásul a szemrehányást.
– S mit árt az neked, – kérdezte, – ha félre is állasz? Sokkal nagyobb
úrnak tudlak, mint hogy _hiúnak_ higyjelek.
De erre már végkép megbomlott az elgyötört férfi lelki egyensulya.
Felugrott és széke karjára támaszkodott.
– Hová beszélsz te most, Ödön? Mi köze van ennek az ügynek a
hiúságomhoz? Tudom én, hogy nem vagyok pótolhatatlan s végezhetném a
dolgomat, mint közkatona is, szereplési viszketeg sohasem bántott, magad
tudod legjobban, hogy szinte irtóztam a nyilvánosságtól. De – kiabálta,
– nem arról van most itt szó, hanem arról, hogy az én félreállásom jelen
esetben gyáva megfutamodást jelentene, az ellenség részéről meg
győzedelmet, a mely újabb orvtámadásokra serkentene. Miféle erő az, a
mely az első káromlásra meghátrál, a mikor még az ellenség golyója sem
érheti utól! Mi lesz velünk akkor, a mikor belekerülünk a tűzvonalba, ha
már a táborban is így viselkedünk!
– Csak abban tévedsz, – magyarázta Csábrágh barátja idegességével
szemben holtnyugodt hangon, – hogy a te félreállásod nem meghátrálást
jelent, hanem okos erőkimélést. Schonung von Mann und Material. Igenis,
a tűzvonalba vigyed harczkészségedet, ne tapostasd el magadat idő előtt,
a nélkül, hogy bárkinek is használnál vele. Várj, míg feledésbe megy a
rágalom, két-három év alatt minden elévül ebben az országban; ha csak
monstrummá nem fújja fel az ember, elfújja a szúnyogot az első vihar.
Miklós visszaült a székébe, nagy erőfeszítésébe került, de nyugalmat
erőltetett magára.
– Jól van, – kezdte meg ellenvetéseit, – tegyük fel, hogy hüllő vagyok:
se akaratom, se vérem; megsemmisültnek tekintem magamat; suhogtatják a
pálczát felettem, nem mukkanok; lemondok emberi jogaimról. Rendben van.
Vagyok olyan ember, hogy vállaljam akár a martiromságot is. De mit szól
majd mindehhez a nagyközönség? A mi embereink, hitsorsosaink, a kiknek
lelkéből táplálkozik az új magyar eszme s zsebéből a lap, annak
organuma? Martirt fognak-e ezek bennem látni, bennem, az ő első
apostolukban? Martirt-e, vagy egy gyáva szájhős ficzkót? Szájhőst-e,
vagy egy ludas gazembert, a ki megszökik az önvédelem elől?
Csábrágh vállat vont.
– Gondoljanak, a mit akarnak… Csak idő kérdése: az igazság mindig
napfényre jő.
– S addig elpusztul a lap…
– Arról majd gondoskodom én hogy el ne pusztuljon. Viselem a
gyermekbetegségek költségeit.
Miklós az asztalra ejtette öklét. Mind sötétebb lett előtte a szemhatár.
Csak a maga kínos helyzete domborodott ki a sötétségből élesen.
– Egyszóval kidobtok! – sohajtott fel. – Elejtetek.
Csábrágh felállott s szeliden barátja vállára hajolt.
– Senkit sem tisztelünk jobban, mint téged, láthatatlan szellemi
vezérünk te leszel ezentúl is. Még nagyobb odaadással lépünk eszméidért
a sorompóba, mint eddig, de az elnökségről a magad s az ügy érdekében le
kell mondanod…
Az ebédnek úgy is vége volt. Zádor Miklós felállott s egy ideig
értelmetlenül nézett barátja szemébe, aztán hátracsapta fejét; valami
kejelmetlen, emberfeletti dacz villant meg a szemében; háromszor is
megvonaglott az ajka, míg kitört belőle az indulata.