Komédiák: A magyar társadalom regénye - 11

– De mennyire gondolom! – ismételte, midőn felszabadult a torka a
dicsőség nyomásától. – Holnap ott leszek a Bristolban egy egész kötet
adattal. Hány órakor legyek ott?
Ebben a pillanatban ismét kipattant a szeparéból egy világfelforgató.
Hunyady volt, a ki, miután utolsó garasát is elramslizta, nyugodni tért.
Azaz nem tért, mert egyszeribe nyugtalanná tette az a látvány, a mi
szeme elé tárult. Bakk, a tehetségtelen potyász Bakk, pezsgős palaczkok
között, pirosan, mint a főtt rák, szemben az érdekes idegennel, a kit
Szepi feldicsért nekik. Micsoda czudar igazságtalanság a sorstól! Hát
nem érdemli meg ő jobban a pezsgőt, annál a minden kanálban lé
nimolistánál? Persze ő nem tolakodik, mert neki előkelő lelke van!…
Egyet gondolt az előkelő lélek: lehányta magáról a kabátot s a
gummiczipőt s leült egy asztalhoz, két lépésnyire a Móni háta mögött.
A nagy tükörből azonban (a melylyel szemben ült) meglátta őt a Bakk s
hátrarántván fejét, mintha srófra járt volna, egy igen kellemetlen,
mondhatni sértő grimaszt vágott feléje.
Hunyadi a szeme közé nevetett s miután tele volt malicziával,
visszasértette barátját, az érdekes idegenre való tekintet nélkül.
– Jól élsz, ujdondász barátom… A princzinek sem lehet jobb dolga, mint
neked.
A gorombaság oly nagy volt, hogy nem fért a riporter zsebébe. A dicsőség
tetejéről a gúny fenekére letaszított Manótól nem lehetett rosz néven
venni, hogy kijött a türelméből.
– Paraszt! – sziszegett vissza bántalmazójára. – Feküdj le, ha
elkártyáztad a pénzedet, de velem ne komiszkodjál.
Langer Viktor úr most szakasztott úgy viselte magát, mint (hasonló
körülmények között) egy birodalmi gróf. Megkoczogtatta poharát, hogy
fizet s egy szempillantásra sem méltatta a további kakasviadalt. Pedig
ugyancsak sarkantyúzták egymást Manó és Jákó, mialatt fizetett. Sápadtak
voltak és köpdöstek dühükben, attól lehetett tartani, hogy
belekapaszkodnak az egymás fülébe. Azonban mégsem kapaszkodtak bele,
mert Manó észrevette, hogy készülődik új barátja, pedig még beszélni
szeretett volna vele. Nosza felkapta télikabátját s válasz nélkül hagyva
a Jákó legsulyosabb becsületsértését, követte a kijárat felé tartó
nemzetközi politikust…
Jákó magára maradt a dühével a gyérszámú vigyorgó kávéházi vendégek
között. Az egyiket, hogy pártjára hódítsa a hátrányára billent
közvéleményt, megkérdezte:
– Látott már uraságod még egy ilyen gyávát? Megszökik a lovagias
elégtétel elől?
A kérdezett vendég azt mondta, hogy bizony ő még sohasem látott ilyen
gyávát s utánna hangolódott az egész kávéház: a kik gúnyosan
megmosolyogták egy pillanattal előbb, most lovagias hősnek tisztelték
Jákót és összegyávázták a kereket oldott goromba riportert.
… Manó egész a Brisztolig kisérte az ő szövetségestársát in politicis.
Hogy mi mindent beszéltek?… Csak annyi bizonyos, hogy az utolsó
pillanatban már a szálló kapuja előtt valahogy kiesett a riporter száján
a Zádor neve.
– Zádor? Zádor Miklós? – kérdezte a nemzetközi ember látszólag unottan
(egy nagyot ásított a kérdése után). – Én azt az embert ismerem, –
jegyezte meg mellesleg és becsengetett a szállodába.
– Ismeri? – érdeklődött Manó, úgy pedig, hogy szinte kétfelé kérezkedett
a füle.
– Mint a rosz pénzt, úgy ismerem.
– Mi a véleménye róla? Milyen ember?
– Nagyképű komisz firma.
_Nagyképű komisz firma._ Hopp! Ez aztán a felfedezés! Manó se látott, se
hallott egyebet, befurakodott az épen nyiló kapun, félretolta a portást
és belekapaszkodott a Viktor úr kabátujjába.
– Csak még egyet, kérem, igen tisztelt uram, – kérdezte szinte
könyörögve. – Miért komisz firma a Zádor?
A politikus kegyes volt, füléhez hajolt a kiváncsi riporternek s ezt
súgta bele:
– Egy asszonynyal tartatja ki magát. Holnap tizkor, ha tetszik, majd
mesélek magának róla egyebet is…
A portás udvariasan kitessékelte Manót a kapun s liftbe ültette a szálló
előkelő vendégét, hogy felhúzza a második emeletre, a hol is két
dunaparti szobában lakott…
Manó kint volt az éjben, a csúszós járdán. Fölnézett a csillagokra, de
nem voltak az égen csillagok. Havas, jeges eső csapdosta az arczát és
czilinderét. De nem fájt neki most a havas eső, nem sajnálta sem az
arczát, sem a czilinderét. Azonban mégis nekiment egy bérkocsinak, a
melybe bele is tette az egyik lábát s csak akkor rántotta vissza, midőn
szerencsére eszébe jutott, hogy nini, hiszen elramslizta összes pénzét a
Kikeletben, gyalogszerre kárhoztatta a sors.
Manó nekivágott a világnak, hopkázva rótta a sikamlós járdákat, hanem
azért, ha véletlenül arra szaladt volna egy nyúl, megfogta volna
örömében a nyulat.
… Nagyképű komisz firma! Mily dicső fölfedezés…


XII. Zászlóbontás.
Nagyszámú és sokrétű társaság gyűlt össze a Csábrágh-palotában.
Főrendiházi tagok, országgyűlési képviselők, állami tisztviselők,
főpapok, pénzügyi kapaczitások, kereskedők, iparosok. Csupa komoly,
tisztes ember, a magyar társadalom szine-java. A palotaúr nem szórakozni
hivta őket össze, hanem fontos tanácskozásra _a haza nevében_.
Az urak a tágas hallban foglaltak helyet, számszerint negyvenen. Az
előterem lépcsőházi torkolatában hosszú zöld posztóval letakart asztal
volt elhelyezve, tizenegy székkel.
Csábrágh pár kedves szót váltott minden egyes vendégével, aztán az
asztal elé állott.
– Uraim, együtt vagyunk mindnyájan, azt hiszem, megalakulhatunk.
Belényessy Sándor gróf, mint a legidősebb közöttünk, lesz szives a
korelnöki széket elfoglalni.
Egy hetven év körüli galambősz aggastyán fölemelkedett székéről s kezet
fogván a nyitrai püspökkel, a kivel eddig élénk eszmecserét folytatott,
ruganyos léptekkel a zöld asztalhoz közeledett. Hátratolta az elnöki
széket, állva maradt. Piros üde arczában jóságosan fénylett a szeme.
– Tisztelt uraim, megnyitom az értekezletet. _(Éljenzés.)_ Mindenekelőtt
meg kell alakulnunk. Az értekezlet elnökéül ajánlom Zádor Miklós urat.
Korra, hirre s társadalmi állásra nézve, értem főképen a méltóságos és
főtisztelendő főpapságot, lehetnek közöttünk olyanok, a kiket látszólag
talán jobban megilletne a bizalom kitüntetése, de jellem, okosság s
önzetlen hazafiság dolgában jelöltemet senki sem múlhatja felül.
_(Általános egyhangú éljenzés.)_ Kimondom tehát, hogy az értekezlet
elnökéül Zádor Miklóst egyhangúlag választotta meg. Következik a jegyzők
s az előadó megválasztása. Jegyzőkül ajánlom: Lombos Keresztély ujságiró
s Baronyi Gábor birtokos urat, a tiszavidéki gazdaszövetség elnökét;
előadóul doktor Bodonyi tanár urat, a _Véreim_ politikai napilap
igazgatóját. _(Egyhangú éljenzés.)_ Megejtetvén a tisztikar választása,
ezennel átadom helyemet a megválasztott elnök úrnak, Istenhez szállván
buzgó imámmal: árassza ránk végtelen kegyelmét, hogy a szent
törekvéseknek, a melyeknek jegyében összegyűltünk, az Ő s a haza
dicsőségére foganatja legyen.
Az utolsó szavakra mind egy szálig felállott a nemes gyülekezet; a
püspök urak keresztet vetettek magukra s összekulcsolták kezüket…
Zádor Miklós ünnepies csendben foglalta el elnöki székét. A jegyzők a
két oldalán helyezkedtek el, Bodonyi az előadó, szemben vele.
Az elnök megvárta, míg ismét helyet foglaltak az urak, aztán felállott.
– Tisztelt értekezlet! A kitüntető bizalmat szivem mélyéből köszönöm.
Első javaslatom, mondja ki az értekezlet, hogy permanencziában marad
mindaddig, a míg feladatának: egy szilárd, az egész országra kiterjedő,
valamennyi érdekkör egyesítését s megerősítését czélzó társadalmi
organizmus tervezetének munkálatát be nem fejezte. _(Elfogadjuk!
Éljen!)_ Második javaslatom, hogy reformtörekvéseink hitele s presztizse
érdekében kérjük fel Belényessy Sándor és Csábrágh Ödön gróf urakat s
főméltóságú Emericy püspök urat: engedjék meg, hogy azt az erkölcsi
tőkét, a melyet már puszta fényes nevük is széles e hazában képvisel,
hasznunkra, a nagy tömegek hitének megerősítésére fordíthassuk… Engedjék
meg, hogy díszelnökeinknek tekinthessük őket.
Ez a szerény és tapintatos jelölés csak fokozhatta a rokonszenvet, a
melyet az előkelő társaság elnöke iránt érzett.
A közfelkiáltással megválasztott három díszelnök meghatottan fogott
kezet az üdvözlők seregével.
Következett az előadó előterjesztése. Ennek alapján határozatba ment,
hogy: Bizassék meg egy szűkebbkörű öttagú választmány részletes
praktikus pragmatika s programmvázlat kidolgozásával s osztassék ki a
munkálat az értekezlet tagjai között tanulmányozás végett, legalább két
héttel napirendre kitűzésetése előtt.
Több tárgy nem lévén, elnök megtartotta záróbeszédét.
– Mélyen tisztelt uraim! Mielőtt távoznánk erről a helyről, a melyen egy
új eszményi ország első alapkövéhez összehordtuk a vakolatot,
tájékoztatás czéljából van szerencsém bejelenteni, hogy reformmozgalmunk
sajtóorganuma, a _Véreim_ alig három heti fennállása óta tizennyolczezer
előfizetőt hódított el az újmagyarság lapjaitól. A leányzó tehát nem
halt meg, csak aludott. Főképen az bátorított fel bennünket, a kiknek
lelkében megszületett az eszme, hogy már most megtegyük a második lépést
czéljaink felé: megindítsuk az országos szervezkedés előkészületeit azok
körül az eszmék körül, a melyeknek lapunk hasábjain elvetettük a magvait
s a melyek bő termést hoztak már eddig is. Isten – fejezte be az elnök
szavait, – áldd meg tiszta, önzetlen igyekezetünket s óvd meg, ne
büntesd többé bűnbánó népedet, a magyart!
Az urak meghajtották fejüket s néma csendben széjjeloszlottak. Minden
hühó, az ilyen értekezletek után szokásos szellemi viaskodás nélkül,
egyszerű meleg kézszorítással váltak el egymástól, gondolataikat,
benyomásaikat szivükbe zárva vitték haza…
Ime, ilyen kedvező auspicziumok között tört előre Zádor Miklós apostolos
pályáján a nemzeti czél felé. A legjobbak voltak kiséretében; minden jel
oda mutatott, hogy a gondviselésszerű férfiú harczi riadójára felébredt
végre hosszú lethargiás álmából Árpád nemzete… S Zádor Miklós eredményes
munkája mámorától áthatva, szinte átszellemülten, mint egy buddhista
élőszent, rendületlen nyugalommal, merészen előreszegzett tekintettel
nézett önemelte talapzatáról a jövőbe. Lelke kiforrta emberi
szenvedélyeit, lemondott az élet hétköznapi örömeiről, egész lényét
betöltötte az alkotás gyönyöre. Egyebet nem kért a Gondviseléstől,
boldognak érezte magát szive sajgó sebével is. Mert ha mindenről
lemondott is: Romhányi Erzsébetet nem tudta felejteni emberfeletti
erőfeszítéseinek közepette sem; a munka láza a leányka szivében viselt
édes képét egy pillanatra sem homályosította el. Pedig jóllehet minden
csütörtökön találkozott, alig beszélt vele. Néha úgy tetszett neki, hogy
fényes két szemével kérte őt a leányka, üljön melléje s melegmeghitten,
mint azelőtt, legalább közömbös dolgokról beszélgessen vele, de a
szerető férfi nem értette meg a szelid leányszem néma kérelmét,
itélőképességét folyton zavarta a Csábrágh udvarlása s az az egyszerű
kedvesség, a melylyel azt Erzsike fogadni látszott. Aztán meg nem is
árulhatta el magát Miklós, tartózkodnia kellett minden lelki izgalomtól;
nem volt többé a magáé, fölszentelte a kötelesség Nemtője, a haza
oltárára rakta lelke kincseit… Csak az ő nemzete legyen boldog. Mit
számít egy ember milliók között!
Csak a _haza_ legyen boldog!
A Kikeletben éjfél után, a kopott aranyléczes falak között, barlangjában
az aknamunkás kilenczek gyülekezetének egyszer sem hangzott el az a
szent divatverte szó: a haza! A felvilágosodott bajusztalanok irtóztak
tőle, mint ördög a tömjéntől. Államot mondottak, országot mondottak,
polgárságot emlegettek, népjogokat hangoztattak, de hazát, hazafiságot
soha. Nem voltak már ezek csak születésüknél fogva magyarok…
… Annak a napnak éjjelén, a melynek délutánján szert tartott a régi
nemzet a Csábrágh-palotában, hogy az ősök példájára megbeszélje a
jövendő terveit: a bujkáló Kilenczek boszorkánymódra ülték körül a
füstös szeparéban az üstöt s kajánul élvezték a kotyvalékot, a melyet
egy hét óta főztek benne… No de nem hiába. Pompásan izlett a kigyó-béka
koszt mindnyájuknak. Szemmel láthatólag hiztak tőle a zsenik…
Hunyadi Jákó egy nyomtatott füzetet tartott a kezében s szemelvényeket
olvasott fel belőle. A többiek röhögtek, üvöltöttek és ettek: sonkát,
imbiszt, kaviárt, de még többet ittak: sört, bort, pálinkát, pezsgőt.
Nagy volt itt most a jólét nagyon. A zsenik gazdag meczenásra tettek
szert, nem is meczenás volt ez, hanem egyenesen a Német Birodalom
ügynöke. A nagy zseniális reximperator titkos embere, a ki egy millió
koronával s azzal a megbizatással jött az országba, hogy megakadályozza
a statusquo ante állapotok ellen forralt merényleteket. Mert a
reximperatornak az az érdeke, hogy minden a régiben maradjon
Magyarországon. Quieta non movere, különben felmondja a
hármasszövetséget… Semmi kétség, hogy ez így van és másképen nem lehet.
Tudja Bakk Manó, a kit a német császár ügynöke magyarországi jobbkezének
tett meg s titkos küldetését leplezendő, meczenási álarczot vett fel,
hogy hozzáférjen a sötétségben világosságot terjesztő Kilenczekhez, mert
tőlük és általuk reméli missziójának sikerét.
Ő maga is dolgozik: adatokkal szolgál, egy egész detektivbanda van a
háta mögött, de a végrehajtással a kikeleti összeesküvőket bizta meg.
Ilyenformán most rajtuk fordul meg a Magyar Állam helyzete, a
hármas-szövetség kérdése, per mopsz az egész Európa békéje. Nem lehet
másképen, mert alanyi poétáknak és vizállás-rovatvezetőknek nem szokás
ezreseket ajándékozni, holott Bary Pali kettő, nyolcz tanítványa meg
egy-egy ezrest kaptak munkájuk előlege fejében már eddig is. Világos,
mint a vakablak…
A megalomaniakus banda nemcsak vallotta ezt a bizarr okfejtést, de hitt
is annak helyességében. Jóhiszeműségük volt meghibbant, perverz
agyvelejükön kívül egyedüli mentségük abban a bűnben, a mit elkövetendők
voltak…
Hunyadi Jákó befejezte a kezében levő _politikai röpirat_ első tárgyi
részének felolvasását, aztán pauzát tartott. Következett volna a
személyi rész, de éhes volt Jákó, előbb megevett egy heringet, csak
aztán fogott hozzá a _kivégzés_ bemutatásához. A Kilenczek ezt a részt
azért mondották kivégzésnek, mert azt czélozta, egyelőre négy ember
fejére mondotta ki az erkölcsi halálitéletet.
Lecsúszván a hering a garatján, felállott Manó s általános halljukozás
között folytatta a paskvill felolvasását.
– «Alczím: _Kik csinálják a Véreimet?_… Befejezvén a trottlik
szennylapjának tárgyilagos kritikáját, bár rendes körülmények között
perhorreskálunk minden személyeskedést, jelen esetben mulasztást
követnénk el az országos érdekű földerítő szolgálat körül, melyet
önzetlenül, semmi áldozattól vissza nem rettenve, magunkra vállaltunk,
ha az ország intelligens közönségét föl nem világosítanánk egynémely
hattyúbőrbe bújt büdösbanka viselt dolgairól. A nagyképűségnek,
hipokrizisnek oly visszataszító példáival állunk szemközt, hogy egy
pillanatra szinte megáll kezünkben a toll…
«Kik azok az unlakok, a kik bennünket, a tisztességes sajtó önzetlen
munkásait, megbirálni merészelnek? A kik lovagi álarczot öltve felülnek
a nagy lóra s felülről lefelé diktálni akarnak nekünk?
«Lerántjuk őket a nagy lóról, kihámozzuk a rozsdás pánczélból, a mit
rablólovag ükeiktől örököltek s azért öltöttek fel, mert hülye nagyzási
hóbortjukban azt hitték, hogy megvédi őket a mi nyilaink ellen is, a
minek a hegyét a világszabadság és művelődés kohójában edzették magasabb
szellemek. Hadd lássuk, hogy néznek ki az új honmentők a földszinten,
papucsosan, meztelenül?
«Zádor Miklós! Ki az, a ki ezt a nevet nem ismeri? Ki ne tudná, hogy hol
született? Milyen tejet szopott!… Krumpli, a minek a földben a java.
Ivadék, utód, mert nemcsak apja volt, de nagyapja, dédapja, ükapácskája
is. Mily dicső állapot, mily isteni kegy! Kiváltság, jogczim, méltóság,
érdem egyben. Neki csak a szemöldökét kell összehúznia ott, a hol más
halandó az agyvelejét aprózza fel, hogy aprópénzre felváltsa s kenyeret
dughasson éhes gyermeke szájába. Ő más. Csak látszólag van két lába és
két keze, több keze és több lába van. Csak eltitkolja előttünk, hogy ne
provokálja irigységünket. Mert fél tőlünk. Gyáva. Vakand, a minek a
szeme nem állja a világosságot, a föld alatt túr, talán mert ott vannak
az ősei…
Bary Pali ismerte már az undorító paskvillt, únta még egyszer
végighallgatni. Rászólt Jákóra:
– Hagyd a frázisokat. Halljuk a tényeket.
Jákó engedelmeskedett. Csak a tényeket(!) olvasta fel.
A főtény az volt, hogy Zádor Miklós egy dúsgazdag asszonynyal tartatja
ki magát, tőle kapta azt a 900,000 koronát is, a melylyel lapját
megindította. A paskvill iró hajlandó volt törvény előtt bizonyítani…
Ennél a pontnál Bary Pali újra megállította előadót.
– Itt pihenjünk meg egy perczre. Ismernünk kell bizonyítékaidat.
Manó nem jött zavarba. Tudta a leczkéjét, mint a karikacsapás.
– A vád – kezdte, – konkludens tények lánczolatával bizonyítható. Zádor
Miklós vagyona össze-vissza 400 magyar hold paflagonia, még ezen is van
30,000 korona teher: első lánczszem. Négyszáz holdnak a tiszta jövedelme
legföljebb négyezer forint, holott tulajdonosa ezer forintos lakást
tart, bakkozik a kaszinóban és Afrikába járkál oroszlánt vadászni,
egyszóval legalább 20,000 forintot költ évente: második lánczszem.
Semmiféle gyűjtést nem rendezett, a lapja tőkéje tehát egyedül az ő
zsebéből került ki: harmadik lánczszem.
Bary Palinak elég volt a lánczszemekből is. Csak azt kérdezte:
– Hitelesek az adatok?
Felelt Manó:
– Langer mindenért vállalja a felelősséget, de magam is meggyőződtem
_bemondásai_ hitelességéről. Beszéltem, bár csak telefonon, a dámájával
is.
– Hol lakik a dámája?
– Berlinből beszélt velem.
– Mit beszélt?
– Azt, hogy nemsokára Magyarországba fog jönni s magával viszi azt az
embert, a ki neki örök életére _lekötelezettje_… Ez csak elég világos, –
tette hozzá Manó.
– Világos, – hagyta helyben Bary. – Folytathatod, Jákó.
S folytatta Jákó. Bodonyiról szólt a folytatás. A paskvill tanítványai
ellen elkövetett erkölcstelen merényletek vádjával illette az extanárt.
Hogy azért csapták ki. Ezért nem kapott sehol kenyeret. Míg meg nem
könyörült rajta díszczimborája, Zádor, nyáron a szabad ég alatt hált a
Városligetben, télen ágyra járt s télen-nyáron buzát rágott s rohadt
gyümölcsön élt.
Most Lombos Keresztélyre került a sor.
A röpirat szerint húsz éves korában 15,000 forintot sikkasztott Lombos
Keresztély, csak azért nem zárták el, mert sikerült megszöknie. Az
olasz-franczia határon csempészettel foglalkozott, ült is érte, majd
Afrikába került a Nyegus szolgálatába. Tiz évi távollét után megtörve
visszatért a hazájába s fölvette a nazarenus hitet.
A paskvill negyedik erkölcsi halottja Belky volt, a politikus
korcsmáros. Ez pláne embert ölt. El nem itélték, mert jogos önvédelmet
bizonyított, de perujítás esetén aligha tudna még egyszer kimosakodni;
első izben is csak azért menekült, mert a koronatanú, a ki egy más
ügyből kifolyólag el is lett hasonló bűneért itélve, hamis vallomást
tett a javára…
Ime ez a gúnyirat volt arra hivatva, hogy egy csapásra felrobbantsa az
ellentábort. S az aknabombának, a mely a nemzet többségének szine-java
ellen irányult, egy piszkos lebujban kilencz degenerált ember kezében
volt a kanócza.
Különben Hunyadi szerkesztette a paskvillt főkép Bakk Manónak a Langer
Viktortól, a _czezári_ ügynöktől vett adatai alapján. Bodonyi ellen
Kaplathy Friczi szerzett bizonyítékokat, Lombos ellen Ősi… Belkyt maga
Bary végezte ki. Előszót is ő irt a paskvillhoz…
Elkészült az aknamunka, most már csak föl kellett a bombát robbantani.
Bary fölkelt, hogy végszóval éljen s megadja utasításait.
– Nagy nap előtt állunk, – kezdte, – az atmoszféra feszültségét velem
együtt éreznetek kell mindnyájatoknak; gondviselésszerű hivatásunk egy
világérdek középpontjába helyezett bennünket; nem kevesebbről van szó,
mint hogy nekünk kell a népcsaládok mappáján támadt fekete foltot
kitörülnünk. A feltámadt magyarországi reakczió ez a fekete pont,
szégyenére a fajnak, a melytől eredt.
Mielőtt tovább mennék, köszönetet kell mondanom a német császárnak, a ki
anyagilag segélyezte általános emberi érdekű missziónkat. Nem tekintem,
hogy hiszen a mi sikerünk nem kevésbbé állott az ő érdekében, mint akár
a mienkben, a statusquo ante megbolygatását megsinylette volna a német
birodalom is annál a kapcsolatnál fogva, a melyben velünk áll: én csak
azt nézem, hogy a _tehetséges_ államfőnek volt _esze_, hogy felismerje a
helyzetet és volt szive pénzbeli áldozatra is. Emelem poharamat
Vilmosra, a németek fejedelmi vezérére.
Az összeesküvők felállottak, kocczintottak és éljeneztek. Bary
folytatta.
– Köszönet illeti továbbá Langer Viktor urat, a ki éles szemével s nem
megvetendő itélőképességgel legott fölfedezett bennünket s nem csak hogy
ránk bízta missziója végrehajtásának munkálatát, jelentékeny
segítségünkre is volt a haditerv előkészítésénél különösen azokkal az
adataival, a melyeket Zádor Miklósra vonatkozólag rendelkezésünkre
bocsátott. Elitélendő ugyan, hogy titkolódzik, meczenási álarczba bujva
keveri előttünk megbizója kártyáit most is, mikor rég beleláttunk a
kártyáiba, de hátha rá van parancsolva ez a titkolódzás: mi megbocsátunk
neki. (Éljenzés.)
«Továbbá elismerésemet fejezem ki együttesen Bakk Manó, Hunyadi Jákó,
Ősi Mór és Kaplathy Frigyes uraknak, a kiknek legélesebb fegyverünk, az
imént felolvasott politikai röpirat megkovácsolása körül legbokrosabb az
érdemük… _(Éljen az elnök!)_
Szünetet kellett tartani, mert igen fészkelődtek a megdicsért urak, a
többiek meg szomjasak voltak. Egy pohár pezsgő nem veszélyezteti az ügy
komolyságát: töltöttek, kocczintottak és ittak a zsenik. Bary is
hozatott egy új abszintot, azzal, hogy majd folytatja, ha kiitta.
Már jó pirosak voltak az arczok és az orrok, a Kaplathy mozgatható füle
különösen úgy világított, mint valami lampion. Ihattak a derék fiúk:
művük betetőzése előtt állottak, koszorúünnepet ültek. S volt miből. Nem
annyira a reximperator, de mindenesetre egy hiszterika német
fejedelemasszony ezreseiből futotta a _flancz_. Lelkesedésük bőven
ontotta a kedvet, a Csimborasszó csúcsán állottak, igen szépek voltak a
kilátásaik. Kaplathy Friczi látta magát, a mint a németek czézárjával
ölelkezett, Hunyadi Jákó egy palotát képzelt maga alá, Bary Pali
képzelete egy nemtőt térdepeltetett eléje, a ki kombinált
akanthusz-tölgylevél koszorút font felkent fejére, abszintos szájára meg
csókokat lehellt…
Ám haladt az idő és haladt a szesz, Bary érezte, hogy nemsokára kéket
fog látni az abszinttól, holott valahányszor kéket lát, mindig megdagad
a nyelve. Pedig még rendelkeznie kell.
Ismét felállott, csöndet rendelvén sörényével és szemeivel.
– Urak, következik művünk betetőzése: megállapítása annak, mikép
használjuk a fegyvert, hogy a csapása mennél pusztítóbb legyen.
Javaslatom a következő: _Először_. Nyomassék ki röpiratunk egyelőre
100,000 példányban s terjesztessék szerte az országban mindenfelé,
palotában, kunyhóban, kolportázs és posta útján. _Másodszor_. Az
expediczió szervezésével Ősi tagtársunk bizassék meg. _Harmadszor_. Bakk
Manó úr hatalmaztassék fel, hogy a költségekre 20,000 koronát vegyen fel
a társaság nevében Langer Viktor úrtól à fond perdu. _Negyedszer_.
Röpiratunk netaláni megtámadtatása esetén ügyvédőül további
megbeszélésig beszámolás kötelezettségével Hunyadi Jákó urat nevezem ki…
Elfogadják az urak javaslatomat?
Persze hogy elfogadták az urak. Több tárgy nem lévén, öt perczig
éljeneztek is utánna…
Aztán következtek a kombinácziók. A hatáskiszámítások. Hatan beszéltek
egyszerre, mindenki más nyomon és külömböző hangnemből. Vágni lehetett
volna a füstöt, ételszagtól és lármától csepegő levegőt. Egy palaczk
pezsgő eltört és tartalma végigfolyt az asztalon, épen a Koplathy ölébe,
de ki bánta. A császár ügynöke fizette, Koplathyt meg nem feszélyezte,
hogy ragad…
Bary részegen távozott az orgia szinhelyéről, egy dal is zümmögött a
fejében, egy allegoriás dal: _Öreg legények vérszürete_… Tánczolni
mentek az öreg legények a fiatalok közé; azt hitték, hogy mivel többen
vannak, ők szedik meg a «leányfa» gyümölcsét, a piros- és fehérképű
hajadonokat, elgázolják a fiatal rózsaszüretelőket…
A vers folytatása még nem volt kigondolva, csak zümmögött teremtője
fejében az abszinttal együtt, mert az is zümmögött.
A részeg poéta kitántorogván a kávéházból, szinte öntudatlanul bukott
bele egy _konfleder_-be, a mi épen akkor állott meg a járda szélénél.
– Vigyázzon, kérem, – kiáltott rá a bérkocsi, – először hadd szállok ki.
Nem a bérkocsi kiáltott rá Baryra, mint ő hitte, hanem egy benne ülő úr,
a kinek a zseni buktában a tyúkszemére taposott.
A tévedés tisztázódott. Bary hátra hőkölt, a kocsikázó úr kiszállott.
– Ah, kedves Langer!
– Ah, kedves Bary!
– Hová? Hová?
– Én kérdezem, hogy hová, hová? Abban állapodtunk meg, hogy bevárnak
önök s referálnak nekem.
A Bary zsenigőgje felkavarodott.
– Be kurtán beszél, amicze!
Ám felkavarodott a szélhámos bugyellárisgőgje is.
– Az beszél, a kinél a pénz.
Bary a kipumpolandó 20,000 koronára gondolt és megjuhászodott.
– Bocsánat, nekem most haza kell mennem, nem jól érzem magamat, dohszagú
Halál úrfi a nyomomban, de ön azért megkaphatja a kivánt értesítést,
hivassa ki Hunyadi Jákót vagy Bakk Manót, ők majd elmondanak önnek
mindent.
– Úgy, jól van, jó egészséget kivánok.
Mondván, magára hagyta a szélhámos a kocsiba kapaszkodó zsenit és
beállított a Kikeletbe. Helyet foglalt a tükör alatt és kihivatta a
szeparéból Bakk Manót. Egy óráig tárgyalt vele, a végén egy 20,000
koronás csekket irt neki.
– Itt a pénz, lesz még több is, ha szükséges, de Zádor Miklóst,
különösen Zádor Miklóst mindenáron fel kell akasztani. Ha nem elég a
paskvill, egyebet kell kigondolni, majd segíteni fogok önöknek. Egy
hónapon belől ennek az embernek nem szabad ebben az országban lennie…
Hát így operált a herczegnő, «_die blonde Bestie_», a távolból az ellen
a férfi ellen, a kit szeretett.
… És a naiv zsenik szentül azt hitték, hogy a reximperátor operál egy
ország ellen a hármasszövetség, a világbéke érdekében.
A herczegnőnek messzire nyúlt a keze s a kártyakeveréshez igen értett az
ő embere…


XIII. Az első csapás.
Bodonyi mindennap reggel tiz órakor jelent meg a Zádor lakásán,
pontosan, mint az óra, hogy megbeszélje a tulajdonossal lapja következő
számának tervezetét.
Csak egyszer késett el Bodonyi. Miklós nem tudta mire vélni a
lelkiismeretes barát késedelmét. Azaz biztosra vette, hogy
megbetegedett.
Tévedt. Bodonyi mégis eljött. Abban a pillanatban, a melyben a házigazda
távozni készült, hogy fölkeresse.
– Elkéstél, Napi. Mi történt?
Napi izgatottnak látszott, mégis így felelt.
– Semmi különös. A holnapi számba én irom a vezető czikkelyt; azért
késtem, mert be akartam fejezni. Ime olvasd…
Miklós elolvasta a czímét fenhangon.
– _Becsületrablók_.
– Majd átfutotta a czikkelyt. Meg elolvasta még egyszer figyelmesen. Nem
akart hinni a szemének. Letette a kutyanyelveket.
– Te irtad ezt, Napi?
– Én.
– Erős. Igen erős!
Bodonyi vállat vont.
– Gondolod? – Belső zsebéből nyomtatott füzetet vett elő s átnyújtotta
Miklósnak. – Akkor olvasd el ezt is.
– _Sötétség!_… Furcsa czím. Mi van benne?
– Olvasd a második rész alczímét, abból rá jösz magadtól is.
Miklós lapozott és elolvasta a második rész alczímét: _Kik csinálják a
Véreimet?!_ Arcza szint változtatott, de azért nyugodt maradt.
– Most már értem: ez alighanem egy paskvill lesz.
– Alighanem, de jó lenne, ha végig olvasnád. Van időnk.
Miklós nehezen fogott hozzá a gúnyirat elolvasásához. Megforgatta a
füzetet s fürkészőleg nézett barátjára. Annak most igen szokatlan,
szinte félelmetes volt a tekintete.
– Nagyon idegesnek látszol, Napi…
– Miért nem olvasol?
Miklós újra felnyitotta a füzetet, közben beszélt.
– Nem érdemes magadat fölingerelned. Erre el lehettünk készülve. Mit
árthat nekünk a rágalom? A fő, hogy a becsületünkhöz nem lehet