Komédiák: A magyar társadalom regénye - 10

mit kapott érte? A vivómester, a könyv irója beperelte rágalmazásért, a
biróság meg elitélte kétezer líra büntetéspénzre s egy évi börtönre
azzal az indokolással, hogy egy párbaj-codex nem lehet egy másikkal
homlokegyenest ellenkező, valamit lopni kell bele a többiből.
– Hahaha… A kilenczek teli szájjal erőlködve nevettek, mert borsódzott a
hátuk egy kicsit. (Istenem, ha ez így lenne nálunk is, akadna-e valami a
világon, a mit meg lehetne irni!)
Bary Palinak elég volt Hunyadyból és a nevetésből, Ősi Ignácznak intett.
– Nekem, – kezdte ez levegő után kapkodva, mert rosz torka volt, sipolt,
– legjobban tetszik az egész programmban az asszonykultusz: ezt alá is
irom.
– Puff, – s elröhintette magát Keve Mór, – te aláirhatod, mert nem
kellesz nekik, de mit csináljak én, a ki torkig vagyok velük.
Bary Palinak megsúgta a zsenije, hogy a zárt ülésnek igen sülyed a
nivója, a rosz élczek elposványosítják a szőnyegen levő tétel lényegét:
Bary Pali felállott s kimondta a határozatot:
– Fiúk, a lapot meg kell buktatni. Patkányokról lévén szó, oly
férgekről, a melyek a mi hajónkon akarják a ragályt terjeszteni, nem
fogunk az eszközökben válogatni. (Bravó! Helyes! Éljen a vezér!) Ki
fogjuk füstölni a fenevadakat. Megmutatjuk nekik, hogy innen e mellől az
asztal mellől kormányozzák Magyarországot a magasabb intelligenczia
jogán s hogy szerzett jogunkról, igényeinkről senki javára le nem
mondunk. Követeljük az elmaradt hasznot, isteni észtőkénk be nem folyt
kamatjait visszamenőleg, a heréknek semmit sem ajándékozunk. (Úgy van!
Ez a beszéd! Vivat!) Mi eddig elnézők voltunk a buta milliókkal szemben,
eltűrtük nekik, hogy föl nem építették a mi palotáinkat, de ezentúl
nincs pardon. Ám lássák, mit vetettek! Székely támad, székely bánja! –
végezte szavait, Isten tudja miért, de kirúgva maga alól a széket, a mi
a Maxi pinczér lába közé gurult…
Ezzel aztán vége is lett a zárt ülésnek, Bary, miután hegyesebbre úgy se
tudott volna kulminálni, tanítványai éljenzése s engedelmességi votumok
között hazaballagott…
Hárman még ott maradtak az asztalnál, a mely mellől Magyarországot
kormányozzák és vajaskenyeret kértek Maxitól.
*
Ilyen fogadtatásban részesült Magyarország feltámadt népe hadüzenetének
már a szele is az újmagyarok táborában, a melynek Bary Pál, a vérét
megtagadott aposztata volt a vezére s csupa hosszúhajú és bajusztalan a
tisztikara.
… Hajnalodott. Zádor Miklós gyalogosan rótta az utczákat, megfürösztve a
fagyos levegőben izzó homlokát. A szerkesztőségben töltötte az éjet, de
csöppet sem volt fáradt, kezében egy ujságot lobogtatott. Lapjának, a
«Véreim»-nek első száma volt.
A jeges járda ropogott a talpa alatt. Szilárd, dübörgő léptei
megállították az arramenőt.
Máli néni, a gazdasszonya már ébren volt, konyhabirodalmában
pratálgatott, midőn hazaérkezett. Lórika el se tudott aludni, ébren
várta őt.
– Szegény pelécske, – referált róla Máli néni az urának, – be sem húnyta
egész éjjel a szemét, folyton sirdogált, hogy nem jött haza a méltóságos
úr, hiába eszeltem, azt hitte, hogy valami baja esett.
A nagyúr szó nélkül bement a cselédszobába, megcsókolta s elaltatta az
utczáról felszedett koldusgyermeket.


XI. A nemzetközi politikus.
A kétség az erős emberek erőemésztője. A gyenge, a ki nem maga irányítja
a sorsát, hanem a viszonyokra bízza élete alakulásait, nem érzi meg
esélyeinek ingadozását, vagy legalább nem veszi szivére, szinte
szükségét sem érzi a szétválasztó dilemmák tisztázásának, mert a nélkül
is ingadozók a tervei; nála az a rendes állapot, hogy ne törődjék vele,
mit tartogat számára dugaszban a jövő. Am a ki fix czélpontokat tűzött
ki magának, nehezen viseli el eme czélpontok végzetszerű eltolódását
vagy ingadozását, mert nincs hozzászokva, hogy a végzetnek játékbábja
legyen. Végre is akarja hajtani, a mit kezdeményezett.
A Zádor Miklós fegyelmezett lelkére kétszeres súlylyal nehezedett rá a
Romhányi Erzsébetbe vetett hitének s arra felépített életboldogságának a
válsága. Bizalma nem fogyott, de a reménye ingadozni kezdett. Érzései
megfordított arányba jöttek egymással, a mi már magában véve kín egy
olyan embernek, a ki ahhoz van hozzászokva, hogy logikai
következetességgel ejtse meg élete számvetéseit.
Más erős ember az ő helyén alighanem sietett volna kettévágni kételyei
szálait, – hiszen kezében tartotta ezeket a szálakat, – tisztázta volna
imádottjával a helyzetet. És alighanem így cselekedett volna Miklós is,
ha nem kellett volna respektálnia egyéb oly mellékkörülményeket, a
melyek egyrészt problematikussá tették férfiúi jussát a nőhöz, a kit
szeretett, másrészt nemcsak boldogsága kérdésébe, de emberi
kötelességeinek revierjébe is belejátszottak.
Vajjon joga volt-e neki a boldogsághoz ragaszkodnia abban a kétséges
helyzetben is, a melybe a herczegnő féktelen szerelme belesodorta, s a
melynek veszedelmeibe bizonyára magával rántaná a leánykát is, a kit
szeretett?!… Vajjon méltó volna-e hozzá ez a kiméletlen erőszak, a
melynek a következményeit sem lehet előre kiszámítani! És nem ütközik-e
bele őseinek hagyományos virtuskultuszába, a mely mindenha önlegyőzést
diktált a férfira, ha szubjektiv érzésvilága a haza érdekével került
szembe? Kettévághatja-e a baráti köteléket, a mely gyermekkora óta
vetélytársához fűzte épen akkor, mikor a közügy érdekében áll, hogy azt
a köteléket még szorosabbra fűzze?…
Az erős férfi kénytelen volt a végzetesen alakult viszonyok jármában a
gyöngék taktikáját követni. Nyitva hagyta élete nagy kérdését, a
viszonyok szerencsés vagy szerencsétlen változásától téve függővé annak
megoldását. Elhatározta, hogy vár.
De – s ezen a ponton már az ereje kérezkedett ki, – de nem a passziv
rezisztenczia árnyékában lesi a jobb jövőt. Tenni fog. Isten
segítségében bizakodik, ám maga is megteszi a magáét… Eljár
Béltekyékhez, hogy láthassa titkos menyasszonyát, de a hozzá s
Csábrághoz való magatartásán ezentúl sem változtat. Minden héten újra és
újra feltöri szive sebét, de következetes marad önmagához. S a csüggedés
nem fog erőt venni a lelkén, munkába öli depresszióit. Délutánját s
éjjelének első felét a szerkesztőségben fogja tölteni, ir, irányít,
lelkesít, de vállalkozik apróbb technikai munkák elvégzésére is.
Szeretni fogja a lapját, tenyerén hordozza, abajgatni fogja lelke
gyermekét, gyönyörködik a gyarapodásában…
… Hát örömét is lelhette benne Zádor Miklós, mert ugyan szépen
gyarapodott a «Véreim» Bodonyi összeszedett proletárjainak a kezén.
Helyén volt minden munkatársa, a szegény proletár embereknek valóságos
reveláczióul szolgált, hogy végrevalahára magukhoz méltó munkálkodást
fejthettek ki: megtalálták helyüket a nemzettest szervezetében, annak
szive körül.
A lap munkatársainak tehetsége és lelkessége már az első számból is
kitűnt. S abból a fogadtatásból, a melyben ez a szám váratlan,
meteorszerű feltűnésével s programmja révén részesült: már következtetni
lehetett a lap jövőjére is. A fővárosban feltünő sok példány kelt el
belőle, csaknem huszezer, de ennél a számbeli eredménynél még meglepőbb
volt az a hatás, a melyet olvasóira tett. A lap beszéltetett magáról,
eszméket termelt, vágyakat revelált: kifejezést adott eddig
kifejezetlen, sejtelemszerű fogalmaknak, önmegismeréshez vezetett,
tettre tüzelt. Értékes irodalmi munka volt minden sora. Semmi közhely,
semmi sablon, semmi szürkeség. Tetszetős forma, újszerű beosztás,
változatos rovatok. Rövidre fogott, magvas magyar stil. Tudta Bodonyi,
mit csinál. Olyan embereket szerződtetett az eszmék propagálására, a
kikben élt az eszme, vérré vált a meggyőződés s erővé a szenvedés. Nem
robotot róttak itt szakmabeli munkások, értékterheiktől szabadultak meg
mézhordozó méhek, a melyek a munkával csak természetüket követik.
A lap szinte rákényszerítette a habozókat és gyöngéket a szinvallásra:
egy csapásra két táborra osztotta a társadalmat: elmosta a pártpolitikai
határvonalakat s az erkölcsi és mívelődési érdekeknek emelt
világítótornyokat. A napi politikai kérdéseket alig bolygatta meg,
kimondta a maga véleményét ezen a téren is, de alig kritizált. «A
magyarnak – irta Belky a Véreim második számának vezető helyén, – le
kell szoknia a politizálásról, mert abban őrlődött meg az ereje…»
Feltünő jelenség volt, hogy az új renaissance-szellemet propagáló lapról
eleinte sehol sem lehetett _becsmérlő_ kritikát hallani, holott egy
egész osztálynak, egy hatalmon levő kisebbségnek létföltételeit támadta
meg. Nyilván taktikai katabázis volt ez a «felvilágosodott» ujmagyarok
részéről, de így is mutatta a megdöbbenést, a mit a váratlan ellenség
felbukkanása reájok tett. Nem merték az új lapot pozicziójukból
megtámadni, érezték, hogy új harczvonalba kell fejlődniök, hogy vele
szemben megállják a sarat. Uj harczmodor, új haditerv!…
Egyhetes korában már hitelesen össze lehetett állítani a _Véreim_
hatásmérlegét, jóllehet a napisajtó, a megtámadott Góliáth úgy adta,
mintha észre se vette volna a parittyás Dávidot. A vélemények
kialakulásának szabadságát ennélfogva nem korlátozta semmi terror; a
kaszinók, klubbok, érdekkörök, osztályok és különféle társadalmi rétegek
állásfoglalásának nem volt akadálya. A szimpátiák megoszlottak, de az
antipátiáknak nem volt méregfoguk.
A három úri kaszinó minden habozás nélkül meghajtotta zászlaját Zádor
Miklósnak, a kurtakorcsmákban székelő, tósztokon felhizott
asztaltársaságok pláne Messiást láttak benne s holtra itták magukat a
tiszteletére, a katholikus klerus szószékről propagálta a hit és
erkölcsök renaissanceát, a polgári egyesületek, iparoskörök hozsannát
zengtek feléje, – az ujságiró egyesületek, kereskedelmi klikkek,
politikai klubbok hallgattak. Különösen ezek voltak a megtámadottak…
Agressziv hangokat csudálatosképen csak a protestáns körök hallattak a
lap s annak szelleme ellen. Egy református theologiai professzor főképen
azt nehézményezte egy felekezeti folyóiratba irt czikkében, hogy a lap a
keresztény szellem propagandáját nyiltan fölvette programmpontjai közé.
A felekezetek békés együttélésének szükségéről s annak megbolygatásáról
irt: hogy kár volt az izraelita testvérek érzékenységét a krisztusi
morál homloktérbe való állításával megilletni, stb… Holott az ujság épen
hogy kínosan tartózkodott a vallásfelekezetek dogmatikájába való
beavatkozástól, azoknak csak az etikájával foglalkozott, s a keresztény
erkölcstant, mint a korszellemnek s a magyar faji géniusznak a többiek
közt legmegfelelőbb lelki orvosságot s jellemképző tényezőt állította a
homloktérbe. Lombos Keresztély a _Véreim_ harmadik számában épen azt
fejtegette, hogy mi sem áll útjában annak, hogy a zsidók magukévá tegyék
a keresztények erkölcsirendjét akkor, a midőn a neologok Mózesnek
legszigorúbb, a hitágazatokba vágó törvényeit sem respektálják többé,
részint czélszerűségi szempontból, részint mert rájöttek, hogy ezek a
törvények elavultak, szolgai betartásuk csak hátráltatná a faj
fejlődését, holott a nagy zsidó törvényhozónak és vallásalapítónak
minden intencziója abban csúcsosodott ki, hogy megerősítse, örök időkre
biztosítsa vérei életét… Egyszóval a hittörvények szellemét követik az
új zsidók, nem a betűt. És azt követnék a keresztény erkölcsök
átvételével is.
Tehát vakba harapott a vaskalap, midőn a liberálizmus jegyében avult
erkölcsök pártjára kélt.
Mindent összevéve azonban annyira aktiv volt a Zádor lapjának úgy
anyagi, mint erkölcsi mérlege, hogy szinte pontosan megfelelt annak az
aránynak, a melyben a történelmi nemzet összessége a felülkerekedett
újmagyarság kontingensével számszerűleg állott. Két millióval szemben
tizenhat millió ember vágyainak tolmácsa, organuma volt…
Vajjon mit szóltak ehhez Bary Pali és társai, a fegyverfenő
fenegyerekek, a hosszúhajúak és bajusztalanok, a kik a Csikágó
törzsasztala mellől szórták a fényt, hogy jusson belőle szegény
Magyarországnak is!… Miért nem állottak ki az ellenségnek, mielőtt az
harczvonalba fejlődhetett volna, hogy torkára forrasszák már a harczi
riadót is? Nem győzte fejük világossággal, csak szóval a szájuk?
Megijedtek? Visszavonultak?…
Hát nem ijedtek ők meg, rettentő vala az ő bátorságuk, csak nem akartak
czvicselázni (ezt a szót Kaplathy Friczi plántálta bele a magyar
nyelvbe), czvicselázás helyett oly haditervet eszeltek ki, a melylyel
saját becses bőrük veszélyeztetése nélkül egyetlenegy robbantással
söpörnék el a sírból kikelt redivivus tábort, hogy talpra ne állhasson
többé soha. Erkölcseikben szándékoztak megtámadni az erkölcsök zászlaja
alatt fölkelőket, a hitelük fundamentumát vélték aláásandónak, hogy egy
csapásra romba dönthessék az épületüket.
Hogy zavartalanul előkészíthessék a nagy _kupát_ – ez a szó meg a Jákó
találmánya volt – a kupa kedvéért egyelőre feloszlatták a jeles
kilenczek a csikágói törzsasztalt, hogy szabályszerű összeesküvéssé
alakuljanak. A váratlan megjelenésű meteort akarták ők is utánozni, hogy
a készületlen ellenség megdöbbenése mennél vérfagyasztóbb legyen.
Kiárendáltak egy sambrszeparét a dobutczavégi Kikelet-kávéházban: oda
tömörültek a zsenik éjjelenként, hogy nyélbeüssék a sztratégiájukat.
Természetesen Bary elnökölt itt is. Az előadók változtak a lángvelőkből
kirobbanó eszmerakéták szerint.
Hunyady Jákó azt javasolta, hogy a nemesi kaszinók, mint az új mozgalom
ősfészkei ellen, kell irtó harczot indítaniok: a kártyásokat, a
hedonistákat, plöncsmestereket (Ősi Mór szava) kell leleplezniök.
A javaslat letárgyaltatott, de leszavaztatott, mert hamarosan rájöttek a
kilenczek, hogy az újmagyarok társasköreiben _léteznek_ az igazi
kártyások, hedonisták és plöncsmesterek.
Bakk Manónak egyéb eszméje volt. Ő a püspököket szerette volna megenni.
– Ki kell adni egy könyvet a főpapok szerelmi kalandjairól, – javasolta,
– be kell róluk bizonyítani, hogy blicczelnek (régi kávéházi magyar szó)
az egyházi vagyonból, elpezsgőzik az alapokat s igen frekventálják az
apáczakolostorokat. Akkor aztán majd irhatnak a lapba keresztény
erkölcsökről, – végzé Manó szavait, – mindenki ki fogja hányni a
keresztény erkölcsöket.
A roszhiszemű javaslat szintén megbukott, nem azért, mert brutális vala,
hanem mert igen buta volt…
Bary Pali nem is tárgyaltatta a _kék_ hülyeséget, lepipálta azonmód, a
hogy kicsordult a hires Manó száján.
– Üde barom vagy, mit tudod te, hogy festenek a püspökök éjjel!
Legzseniálisabbnak tetszett a Keve Mór eszméje, Móré, a ki különben nem
sokat számított, a lapjánál is csak a vizállást, az eljegyzési és
halálozási rovatot vezette.
Keve Mór így szavallt és igen kitüntette magát:
– Ha azt akarjuk, hogy megbukjék a _dromedárok_ lapja (entre eux így
nevezték az ellenséget rövidesen), ne az elefántokra puffogtassuk el
viharágyúink puskaporát, hanem elsősorban a dromedárok szőrét nyírjuk le
s tegyük a füstölőre, szagolják a kiskorú buták, hogy az ő állatkáiknak
milyen az illatuk. Csábrághot, Zádort, Bodonyit, Lombos Krisztiánt: a
lapvezért, a laptulajdonost és a lapcsinálókat kell _belülről kifelé_
fordítanunk, hogy elmenjen tőlük a megbabonázott fantaszták étvágya. A
lapot kell kivégeznünk, – konkludált Keve Mór, – mert az az organum; ha
nincs organum, nincs párt, nincs eszme, nincs komédia.
A kilenczeket láthatólag meglepte ez az okosság. Bary félretolta opálos
abszinttel telt poharát s lekönyökölte a kávéházi márványasztalt.
– Ezen az alapon tárgyalhatunk, – jelentette ki. – A ki tud valamit a
szóban forgó diszfirmákról, tálalja ki.
Ám az volt a baj, hogy senki sem tudott senkiről semmi diffamálót. A
kilenczek összenéztek: a Keve Mór eszméje okos volt, de igen is kerek,
végérvényesen belekapaszkodni nem lehetett. A kávéház márványasztaláról
legalább legurult.
Ám Jákót ez csöppet sem kedvetlenítette el.
– Achilles sarka minden embernek van, – állította, – csak ki kell
keresni. A ki nem keres, az persze nem talál…
Tehát keresni kell! Ez lett a motto. Bakk Manó mindjárt felajánlotta
szolgálatait, hogy ő keresni fog. Koplathy Friczi is azt állította, hogy
ért a kereséshez, az eszmetermelő Keve is.
Magasra hágott a lelkesedés, Bary jónak látta a bugyborékoló
ügybuzgalmat kissé lehűteni.
– Figyelmeztetlek benneteket, – intette tanítványa it, – hogy
adataitokat ne az ujjatokból szopjátok; a fölfedezett réseken, tekintve
a czél szentségét, lehet tágítani, de rés legyen.
– Helyes a dürgés, – approbálta mestere szavait Ősi, – a hitelünket nem
szabad elpaczkáznunk. Olyanra nem foghatjuk rá, hogy hamisan kártyázott,
a kinek soha sem volt kártya a kezében.
– Ősi ért engem, – mondta Bary s mutatóujjával megczélozta a megdicsért
Ősit.
Ezzel aztán fel is oszlott az aznapi összeesküvés, a modern Peturoknak
ki lett adva a jelszó: keresni és találni kell. Nevezetesen
Achilles-sarkakat kell találni pánczélbabujt embereken.
Azért még ott maradtak a kilenczek a barlangjukban és ramslizni kezdtek.
Bary, a kinek hét szilvafája volt, nem ramslizott. Veteran Náthánnak is
volt már egy háza, tehát ő sem ramslizott, ellenben igen ütötte
Koplathy, mert csak huszonhét krajczárja volt, holott a borravalókkal
együtt negyvenhármat _czehhelt_…
Legelőször, mint mindig, Bary távozott az összeesküvés szinhelyéről.
Hála az abszintnak, immár szivárványszineket játszott szemében a szürke
levegő, hazamenő volt, hogy megörökítse ezeket a szineket. Alig tette be
maga után a szeparé ajtaját, újabb benyomások tapadtak a fejébe
megirandó költeményeihez.
A kávéházi terem utolsó fülkéjében pezsgőt ivott egy szörnyen elegáns,
czvikkeres, pofaszakállas úr, előtte Csicsvári Csicseri Illés, élén a
malaczbandának az _Én és a holdvilág_-ot húzta és énekelt is hozzá. A
pofaszakállas úrtól jobbra egy igen nagy nő ült és szintén énekelt,
balra egy kisebb nő ült és nem énekelt. A pofaszakállas úr olyat
mutatott a barna falú ragadós piszokkávéház miliöjében, mint egy
deplaszirozott operettdiva a falusi nagyvendéglő szinpadján. Bár a Bary
fantáziája másformán ecsetelt, az fekete párducznak festette a
pofaszakállas urat, a nagy nőt egy szimentali tehénnek látta, a kicsit
és feketét lidércznek… A fekete párducz a fehérvörös tehén s az ónszinű
lidércz. Hát ezt neki meg kell irnia…
A lidércz teleszítta magát vérrel,
Piros vérrel az ónszinű lidércz;
Kétféle vérrel, feketével, vörössel…
A megszületendő poemától vajudni kezdett a Bary feje, a rigmusok és
verslábak összecsendültek, tánczra kerekedtek, majd szétpattantották a
nagy költő halántékerét. Sietnie kellett az iskolacsinálónak, hogy forró
impresszióit hazáig ki ne szíjja _csontjaiból_ a hideg levegő.
Kiszámíthatatlan kárára az emberiségnek, a melynek ő a legfényesebb
jelenkori csillaga.
A csillag kitámolygott a kávéházból, fülére húzta bundagallérját s
elkezdett teremteni… Mire hazaért, megszületett a versgyerek, csak
papirosra kellett ragasztani.
Langer Viktor, a fekete párducz ezalatt látszólag minden indok nélkül
megúnta a czigányt, a tehenet és a vampirt s kifizetvén őket, felmondott
nekik.
– Menjetek a fenébe, fáj a fejem.
Ellenben magához czitált egy lőcslábú, ásítozó pinczér urat.
– Szepi, ki volt az a zseniális fejű úr, a ki az imént távozott?
A zsiros tapintatú frakkos ganiméd czicczentett a nyelvével.
– Ej, hát nem tetszik őt ismerni? Az a hires Bary Pali volt, a ki
nagyobb Petőfinél.
– Poéta?
– No, nem poéta! Poéta, szabadgondolkozó és zseni.
A szélhámos laposra csikkantotta szemét, mint a macska, mikor egeret
szagol.
– Sokat jár az ide? – kérdezte ásítva, nehogy kérdése gyanura adjon
okot.
– Egy hét óta állandó vendégünk, – dicsekedett Szepi, – az a szeparé ott
az övék.
– Övék? Kiké?
– A vesetársaságé, a minek Bary úr az elnöke s csupa zsenik a tagjai.
– Ah!
Egy hosszabb ásítás után bekapta Langer a száját és egy koronát nyomott
a Szepi markába.
– Mondja csak Szepi, miért bújnak ezek a zsenik sambrszeparéba, mikor
rendesen úgy szeretik a nyilvánosságot a zsenik?
– Oh, – válaszolt a lekötelezett frakkember, – az csak természetes, hogy
nem vegyülhetnek a mi vendégeink közé… Nem igen fizetnek, de azért igen
büszke urak ezek.
– Hozzon egy konyakot, Szepi.
Szepi elhozta a konyakot s távozni szándékozott, de visszaszólította a
monoklis úr.
– Hallja Szepi, hogy ismerkedhetnék én meg ezekkel az urakkal? Szeretem
a szellemet. Nekem nincs szellemem, de van pénzem; talán
összeegyeztethető lesz a két dolog.
Azon a véleményen volt Szepi is.
– A potyát ők minden esetre szeretik, – mondta, – nem hiszem, hogy
akármelyiknek is lelke volna hozzá, hogy visszautasítson egy szép
sonkacsontot tormával. Bary urat kivéve, – javította ki magát, – mert ő
gazdag, minden este egy forint nyolczvan krajczár ára abszintot iszik…
– Hányan vannak a szeparéban? – érdeklődött a szélhámos. – S mi a
hivatalos mesterségük?
Szepi pontosan megfelelt a kérdésre… Megvillant az iparlovag szeme.
– Szepi!
– Tessék?
– Itt van magának még egy korona. Aztán tegye rám figyelmesekké az
urakat. Meséljen nekik rólam valamit.
Szepi kétrét hajolt.
– Csak annyit mondok, hogy a nagyságos úr… méltóságosnak fogom mondani…
annyit mondok, hogy a nagyságos úr minden este negyven-ötven koronát
czehhel nálunk, ez elég lesz nekik.
– Magára bízom.
Szepi eltalpalt. A szélhámos megnyújtózkodott karosszékében a nagy tükör
alatt. Csettintett a nyelvével, mint egy finom falat után…
Alig telt el öt percz, nyillott a különszoba ajtaja s kibukott rajta a
Koplathy Friczi piszkos feje. Majd utánna következett a teste is
lábastul. Friczi egy földerítő körsétát tett a kávéházban, majd
megállott egy pillanatra a nagy tükör előtt s egy apró kefével
megkefélte sörényét. Ám csak ürügy volt a kefélés, Friczi valójában nem
a tükröt nézte, inkább az ötven koronát elkávézó gyanúsan elegáns
vendégbe nézett bele.
Az lesütötte szemét, hogy ne feszélyezze a kiváncsi zsenit. Ellenben
mókás grimaszokat csinált a szájával és orrával, mint valami arabus
fejedelem. Nyilván imponálni akart a mókáival.
Friczi egyet mindjárt el is tanult tőle, majommódra, önkénytelenül s
ment be vele vissza a barlangba, hogy közreadja észleleteit.
A következő perczben Bakk Manó szüntette be a ramslit s jött ki a
váróterembe, hogy terepszemlét tartson a nagy tükör tájékán. Az alatta
trónoló érdekes idegen igen pózolt, a plafondra pingált Pánt vizsgálta,
a mint egy vöröshajú nimfának udvarolt. Manó, a ki nem volt szokva
hozzá, hogy elnézzenek a feje fölött, kénytelen volt egy széket
felrúgni, hogy magára terelje a figyelmet.
A trükk sikerült. Az előkelő ismeretlen odanézett és kegyesen
tudakozódott a megbotlott (!) riporter egészségi állapotáról.
– Oh, uram, nem ütötte meg magát?
Manó mohón bekapta a horgot.
– Köszönöm a részvétet uram, kicsiség az egész.
– Talán egy pohár pezsgő mégis jó lesz az ijedtségre, – kinálkozott a
szélhámos, megragadva egy alig megkezdett pezsgős üveg nyakát.
– Pardon, – s diszkréten vigyorgott a riporter, – a legközelebbi revans
ellenében elfogadom.
Bemutatta magát.
– Bakk Manó, szerkesztő.
Viktor úr felállott, baltenyerébe ejtette monokliját és szintén
megmondta a nevét.
– Langer Viktor, nagyvállalkozó.
Most már tisztában lehettek egymással az előkelő urak, egy asztalhoz
ülhettek, hogy pezsgőznének.
– Ez Mumm? – kérdezte a riporter, miután lenyelte az első pohár
gyöngyitalt.
– Ez nem Mumm, – világosította fel Viktor úr, – ez Veuve Cliquot for
England.
– England? Jó. Mindig ilyet tetszik inni?
– Nna, többnyire… víz helyett, – válaszolt a szélhámos előkelő basszus
hangon.
– Hm, – irigykedett rá az inyencz Manó, szája szélét nyalogatva, –
boldog az, a ki jól él.
Viktor úr felhúzta hegyes vállát.
– Hát nekem tulajdonképen nem illik panaszkodnom, de mégis… Higyje el,
szerkesztő úr, hogy a pénz még nem boldogít.
A riporter nem hagyta magát lefitymáltatni. Megmutatta, hogy neki nem
imponál a nagyképűség.
– Hagyjuk ezt kérem, – leczkéztette a traktálóját, – a pénz
mindenféleképen boldogít. Ha nekem pénzem van, vehetek magamnak egy
negyven lóerejű gépet és odaszaladhatok, a hol a czitrom virul.
– Jól van, – okvetetlenkedett a pezsgős úr, – de mi hasznom nekem a
czitromból?
Manót gyanakodóvá tette ez a sajátságos dialektika. Szemtelennek
született, hát megkérdezte:
– Szabad kérnem, milyen vallású a tisztelt úr?
Langer elnevette magát.
– Nem vagyok zsidó, – mondta, – csak passzióból jüdlizek néha.
– Ah, tehát uraságod budapesti? Hogy lehet az, hogy kikerülte a
figyelmemet?
– Nem vagyok budapesti, – tiltakozott a finom úr hevesen, – Szentesen
születtem ugyan, de világpolgár vagyok.
Manó átnyújtotta kezét az asztal fölött.
– Világpolgár? Stimmt. Én is annak tartom magamat.
Kezelt a két világpolgár, aztán ivott.
A kopótermészetű riporter pezsgő között sem pihentette a szenvedélyét;
vallatni kezdte az érdekes idegent: Beütnek-e a vállalatai? Milyenek
ezek a vállalatok? Hol operál: Szentesen-e vagy Amsterdamban? Vannak-e
gyermekei? Ki a szeretője? Nem únja-e Magyarországot? Mi a véleménye a
porosz külügyminiszterről és Fedák Sáriról?
A szapora kérdésekre adott kitérő feleletekből kitűnt, hogy az érdekes
úr nem annyira nagyvállalkozó, mint inkább szenvedélyes _nemzetközi
politikus_.
Manó nem volt egészen tisztában ezzel a fogalommal, de Viktor
megmagyarázta neki.
– Tudja, kedves szerkesztő úr, ez annyit jelent, hogy hol a törököt
uszítom a görögre, hol a németet az angolra, a kártyát természetesen én
keverem.
– Ühüm, ez érdekes, – vélte Manó és megráspolyozta a torkát, mert
viszketett.
– Tulajdonképen – folytatta a nemzetközi politikus, – most is azért
vagyok itten, hogy kihalásszak magamnak egy finom politikai falatot, a
mivel szórakozni lehet.
A riporter kopóarcza megnyúlt erre, orrlyukai, mint a szimatoló vizsláé,
szipogni kezdtek. (Finom politikai falat! No ha csak az kell, adok én
neked szórakozni valót. Épen kapóra jössz nekünk.) De örömét azért nem
árulta el…
– Itt most lehet operálni, – mondta egyszerűen, – érdekes sakkhuzások
várhatók… Egy kis észszel s még több pénzzel szép partit nyerhetne egy
nagystilű politikus.
Langer Viktor úgy tett, mint a partra kivetett hal, midőn végre sikerült
a folyóba visszaviczkándoznia.
– Készül valami? – kérdezte s hosszúra kinyújtotta nyakát.
– No nem készül? – izgatta Manó. – Nem kevesebb készül, mint hogy a
Középkor rá akar dülni az Ujkorra. El akarják törülni a villamosságot, –
elménczkedett, – hogy visszaállítsák a petroleumot régi jogaiba.
Viktor úr bólintott, hogy érti a képletet.
– S az Ujkor? – kérdezte. – Mit szól hozzá az Ujkor?
– Az Ujkor? Az Ujkor – szavalta a riporter, – fel akarja robbantani a
petroleumot.
– Érdekes, nagyon érdekes… Az eset érdekelni fogja Kiderlen Wächter urat
is. Egy petroleumos ország a villamosság korában a hármasszövetségben
nem használható.
Hü, a magas politika! A riporternek duzzadozott a keble, hogy ilyen
pompás fogást csinált. (Ez érti a dolgát! Ezt alighanem maga az
imperator rex küldte hozzánk, hogy a kártyát keverje neki.)
– Uram, – jelentette ki lelkesen, – én kezdem tisztelni önt. Engedje
meg, hogy az európai biláncz iránt meginterjuholjam.
A kalandor meghajtotta fejét.
– Állok rendelkezésére, de nem itt. Legyen szerencsém holnap a
Bristolban, a lakásomon. Azt hiszem, – tette hozzá lebilincselő
mosolylyal, – hasznára leszünk egymásnak kölcsönösen. Én igen sokat
tapasztaltam és igen sok embert ismerek, olyanokat is, a kik idáig
teljesen _ismeretlenek_ voltak a saját hazájukban is… Ön ellenben –
folytatta, – adatokat szolgáltathat nekem az ön által érintett
társadalmi evoluczió mai stádiumáról… egész szép sakkhúzást csinálhatunk
így kettesben az európai táblán. Nem gondolja?
– De mennyire gondolom!…
A riporternek megbicsaklott a torka, roppantul fojtogatta a lelkesedés.
(Nini, riporter létére belepottyant kovásznak a magas politika
tésztájába!) A tehetségnek mily fényes jutalma ez!… Szájukat fogják
tátani a kilenczek, legaloppirozza magát a nagy Baryt is.