Komédiák: A magyar társadalom regénye - 09

rákerül a sor. És ne vedd rosz néven a detektivnek, hogy a herczegnő
egyéb személyes ügyeiről is tájékozódni akart; el kell neki hinned, hogy
a nélkül nem végezhetett volna alapos munkát; hogy kiderítse a
tényállást, a mire szükséged van, föl kellett gombolyítani a legmesszebb
vezető szálakat is. Én nem említettem neki a nevedet sem, ő maga tudta
meg Berlinből telefonon egy vele összeköttetésben álló tudakozódó
vállalattól. Onnan kapta a herczegnőre vonatkozó értesítéseit.
– Hogy tudta meg a nevét?
– Ő csak X. Y. herczegnőről tudakozódott, az ő nevét is a berlini
detektiv tudatta vele. Elvégre nem is valami boszorkányság, Németország
nagy, de aligha akad benne sok olyan fejedelemasszony, a kinek magyar
úrral van viszonya.
Ez elég nyilvánvaló volt. Miklós még nyugtalanabb lett.
– Mit tudtál meg abból, a mit megtudni érdekemben áll _nekem is?_
A szemrehányást zokon vette Csábrágh.
– Miklós, ne légy igazságtalan, elvégre is annyira bizhatsz bennem, hogy
ki nem kürtölöm a titkodat. Nem is ejtem ki a herczegnő nevét még
előtted sem.
Zádor észrevette magát.
– Bocsáss meg, hálátlan vagyok, de izgat a homály, mert még semmivel sem
tudok többet, mint eddig. A herczegnő elutazott; kit hagyott itt maga
helyett? S milyen utasítással? Csak az én személyemre pályázik-e, avagy
fölvette-e programmjába a menyasszonyomat is?
– Részletes feleletet ezekre a kérdésekre nem adhatok, – válaszolt
Csábrágh, – egyelőre csak annyit sikerült megtudnunk, hogy csakugyan van
itt egy titkos megbizottja, egy magyar származású kalandor, a kinek
alighanem – de ez már a detektiv kombinácziója, – alighanem az a
feladata, hogy belegabalyítson téged valami zavaros, kompromittáló
ügybe, a melyből csak magasabb segítséggel lesz lehetséges menekülnöd.
Ah, a politika! Az lesz az a zavaros ügy, a melybe a veszedelmes asszony
az ő érintetlen reputáczióját bele szándékozik fojtani.
Miklós szemében mindjobban kiéleződtek a szenvedélyes nő taktikájának
körvonalai.
– Folytasd kérlek, – unszolta barátját türelmetlenül, bár majdnem
biztosra vette, hogy több újat nem fog tőle hallani. Mert azt rögtön
kitalálta, hogy a herczegnő spadasszinja csak Langer Viktor lehet.
– Ezekután – folytatta Csábrágh, – most nincs veled egyéb közlendőm,
mint a herczegnő kirendelt végrehajtójának a neve, de még egy
arczképvázlatot is adok róla, hogy ráismerhess, ha netalán álnevet
találna fölvenni.
Zsebébe nyúlt s egy vázlatot adott át Miklósnak. Ez legott ráismert
benne emberére, még ha nem is lett volna a neve a kép alá irva így: báró
Langer Viktor, alias Haselbeck Curt, vagy vicomte De Launay. Miklós nem
szólt Csábrághnak arról, hogy a detektiv eme fölfödözése már nem volt
ujság neki, örült, hogy nem csalt a sejtelme s hogy az ellenség a
Bodonyi ügyességéből már félig-meddig az ő harczvonalába tévedt, a mi
igen meg fogja könnyíteni a védekezését.
Megköszönte a Csábrágh szivességét s fölmentette őt a további
fáradozástól.
Egyébre kérte őt; mindenekelőtt beszólította a szomszéd szobában
gurnyasztó Bodonyit…
– Kedves barátom, nekem most az a szándékom, hogy fölkérjem a nemes
grófot: álljon be a mi hadseregünkbe bontott zászlóval, hogy nagy
erkölcsi presztizsével, fényes történelmi nevével erősítse a nemzeti
ügyet. Mit szólasz hozzá, barátom Napi?
– Csatlakozom a kérésedhez s még meg is toldom azzal, hogy legyen
vezérünk s alakítsa meg táborkarát.
Csábrágh tudatában volt annak, mekkora erkölcsi tőkét képvisel az
országban az ő neve. Egy pillanatig sem farizeuskodott.
– Az önöké vagyok, – mondta egyszerűen. – Csak azzal nem vagyok
tisztában, hogy kapok-e elég alkalmas embert a vezérkarba. Mert az az
érzésem, hogy a mozgalom élére az ügy érdekében a legmagasabb társadalmi
állásban levő urakat kellene állítanunk, holott _a mi arisztokrácziánk a
quieta non movere elvi álláspontján áll: lusta és fukar_.
– A lapvezér mindenesetre te légy, – kérte Miklós, – engedd meg, hogy
ezen minőségedben a lap élére nyomassuk a nevedet.
– Köszönöm a bizalmat, talán méltó leszek reá.
Csábrágh ezt a mondását ünnepies, halk hangon ejtette ki. Meglátszott
rajta, hogy fogadalmat tett magában. További beszédje is arra vallott.
– Irni és beszélni, sajnos, nem tudok, de cselekedni és áldozni fogok.
Egyelőre 200,000 koronát adok _lapunk_ czéljaira.


X. Kilencz óriás.
Hárman valának együtt a hosszúhajúak és bajusztalanok. Finomak és
túlemberek mindhárman, de szájjal mégis legjobban győzte Bary Pali, a
hétszilvafás ősmagyar, a ki azonban lemondott a rangjáról, megjárta
Párist, hektikus volt, abszintot ivott, mert kokett ifjú volt (a
halállal kaczérkodott) és fekete körmöt viselt. Bary Pali rég
megállapította magáról, hogy zseni, a kinek iskolát kell csinálni, mert
minden zseni iskolát csinált.
A másik bajusztalan túlembert Hunyadi Jákónak hivták. Nem volt igazi
Hunyady: az erkölcsi tőkét, a mit a Hunyadiak egy pár csatában
összegyűjtöttek, hogy a nevük jóhangzású legyen, Jákó modern ember
létére minden nagyobb erőlködés nélkül egy koronán vásárolta meg. Bolond
lett volna érte többet fizetni, mikor ennyi az ára egész komolyan.
A harmadik lángelme Koplathy Friczi volt, a legpiszkosabb ember
Magyarországon, nem kivéve a tótokat. Ennek homály fedte a származását;
ő nem dicsekedett vele, más meg nem tudta kitalálni, mert bár öt nyelven
beszélt, egyet sem értett tökéletesen, a mi igen hasznára vált, mert
okkultista, szimbolista és neoimpresszionista vala egy személyben s az
volt a trükkje, hogy olyan verseket irjon, a miken csak csudálkozni
lehetett, de a miket megérteni nem volt szabad…
A zsenik persze kozmopoliták voltak mindhárman, mert Magyarország igen
kicsiny volt nekik. Nem fértek bele. A királyságot különben is komisz
hivatalnak tartották, inkább köztársasági elnökök szerettek volna lenni.
Bary Pali, lehet, azt sem vállalta volna, mert manapság már ahhoz is
türelem kell, holott ő _nyugodtan_ csak Istennel volt képes beszélgetni,
az emberi nemnek kívüle eső kontingensével csak paczkázni tudott. Hanem
azért megitta a művüket, az abszintot.
A másik két zseni inkább enni szeretett. A pulykát jobban kedvelték,
mint a rövid gulyást, de azért rövid gulyást ettek. Meg szafaládét
eczetben-olajban. Néha kirándultak és akkor körített liptóit ettek.
De _vesézni_ még jobban szerettek a zsenik, mint enni. Az
asztaltársaságnak, a melynek tagjai voltak, az volt a főtörvénye, hogy
távollevőkről jót mondani nem szabad. De kiszedték a veséjét a jelenlevő
_tehetségteleneknek_ is. Sőt egymást, a tehetségeseket sem kimélték,
csak Bary Palit nem merte senki sem bántani, mert ő iskolát csinált. Az
alanyi költők mind az ő methodusát követték a versirásban, hektikusak
voltak, mint ő, de nem haltak bele, mint ő sem, mert halhatatlanok
voltak, mint ő is. Csak abszintot nem ittak, mint ő, mert nem volt egy
szilvafájuk sem, mint neki, csupán szilvaszeszt ittak, mert az olcsóbb
vala.
A Chicago-kávéház hosszú asztalánál (ott ült a három hosszúhajú) épen
Hunyadi Jákó vitte a szót. Egy irót kritizált _tárgyilagosan_. Oltott
baromnak s búban fogantatott bakkecskének nevezte a szerencsétlent, mert
regénye hősével diadalra vitette a nemzeti eszmét, a helyett, hogy
megorgyilkoltatta volna szegényt. Még vitézkötéses bornyúnak s pitykés
aprómarhának is elmondta Jákó a szerencsétlen regényembert…
Ezenközben újabb három «vesetag» érkezett az asztalhoz. Alsóbbrendű
tagok (mert dolgoztak is, nemcsak költöttek), épen a szerkesztőségből
jöttek. Pór Muki, Keve Mór és Ősi Ignácz volt a nevük. Másutt
szemtelenek voltak, de itt, kezdetben legalább, nem igen mertek mukkanni
sem, Bary Pali igen lefújta őket, kezet sem fogott velük, csak ásított
nekik…
A Jákó kritikáját ennek a háromnak kellett magasztalnia (a jó blatt
végett), mert Bary Pali felette állott az elismerés konvencziójának,
Koplathy Friczi meg épen parizert evett, a mit fontosabbnak tartott egy
idegen regénynél.
Kezdé Muki:
– Már az igaz, hogy náladnál élesebb szemű esztheta egy sincs közöttünk,
irók között.
Bary Pali megráspolyozta a torkát, Ignácz folytatá:
– A katedrákba Frimmbe[1] való hülyéket ültetnek bele, a kiknek Aranyban
kulminál az irodalom s te… s te még _nemzeti_ ajándékot sem kaptál az
államtól.
Végezé Mór:
– Fuj, micsoda rongy nemzet, a mely így becsüli meg nagyjait!
Nem nagyított, mert Jákó igen nagy volt csakugyan, megütötte az ölet,
bárha nem tetézte is. De az iskolacsináló Bary azért megharagudott
Mórra.
– Micsoda nagy? Ki itt a nagy? Igazi nagyság csak egy van közöttünk s az
én vagyok.
Az ötök kibékítették a haragos világpolgárt. Azt mondták neki, hogy
sohase számítsa magát, midőn emberről van szó, mert ő több annál.
Szent lett a béke s valahonnan távoleső fülkék homályából ismét hárman
járultanak az asztalhoz: Kócs Zsiga, a hősszerelmes, Veterán Náthán, a
bohém háztulajdonos és Bakk Manó, Budapest legtiszteltebb és
legzseniálisabb riportere, a kinek semmi sem volt lehetetlen. Ha
tetszik, lop is a riport érdekében, sőt már egypár betöréssel is
szaporította a dicsőségét. Csak egy hibája volt Bakk Manónak, a
tiszteletreméltó és zseniális riporternek, de az aztán ordas.
Agyonbeszélt egy egész regimentet, neki az semmi sem volt. Most is teli
szájjal jött a veseasztalhoz, már húsz lépésnyiről okádta a szót.
– Ide figyeljetek, gyerekek, és bámuljatok, mert ilyet még sohasem
hallottatok. És a mi előkelő úri kontenansz találtatik bennetek, azt
mind szedjétek össze, hogy meg ne pukkadjatok. Akár a méregtől, akár a
nevetéstől. Olyan kirohanásról fogok nektek beszélni, a mihez képest
csupa bolhatáncz volt a thermopilei. Az arrogancziának, megalomániának,
reakcziónak, ultramontanizmusnak, mezmerizmusnak, darvinizmusnak,
atavizmusnak…
– Elég az izmusból, mert ütök, – recscsentett bele a szapora beszédbe
Jákó, az öles.
– Nekem beszélhetsz, – tiltakozott Manó az erőszakos megrövidítési
kisérlet ellen, azután így folytatta: – Nepotizmusnak, bizantinizmusnak
és egyéb isztikus velleitásoknak ilymérvű elfajulásával még nem
találkozott az emberiség. Dühöngnék rajta, ha nem volna nevetséges, s
nevetnék rajta, ha nem volnék dühös… Találjátok ki, miről van szó, –
pukkantotta ki végül Manó a nagy hólyagot.
– Marha! – tisztelte meg egy tekintélyesebb tag, alighanem Koplathy, a
feladott találós kérdésért.
– Hüle, – mondá Bary Pali is s ez ellen fellebbezni nem lehetett.
Mór kénytelen volt kirukkolni a hirrel. Most már meg túlságosan rövidre
fogta a lényeget, csak ennyit mondott:
– Egy új ujságot csinálnak.
– ? ? ?
Úgy kellett belőle kipiszkálni a többit.
– Miféle ujságot? Kik? Mikor? Mennyi pénzük van? Adnak-e előleget? –
kérdezték össze-vissza a jeles kilenczek.
Manó most már csak azért sem eresztette könnyen a szót, csak egyet
kotlott ki egyszerre.
– Konzervativet?
– Klerikálist? Reakczionáriust? Antiszemitát? – kérdezték a kilenczek
türelmetlenül.
Erre megint egy szó következett feleletnek.
– Mágnáslapot.
Mágnáslap! Hü, hát ebben a szóban aztán csakugyan benne van a világ
minden feketesége a középkortól az ázsiaiig. A hir óriási konsternácziót
és szenzácziót keltett, a szaporaszavú Manónak egyszeribe megnőtt a
becse. A kilenczek egyhangúlag rimánkodtak neki, ne tagadja meg a
természetét, mondjon el mindent, a mit tud a lapról, egyszerre tiz szót
is mondhat egy helyett.
Az egy ideig élvezte rehabilitácziója gyönyöreit.
– Nna, ki a marha? Ki a hüle?
Aztán újra nekibodorodott a beszédnek. Először azonban megnézte az
óráját.
– Három óra, – konstatálta, – a lapok le vannak zárva, a riportomat
senki sem lophatja el, ergo beszélhetek. Hallottátok-e Zádor Miklósnak a
hirét? Kiféle, miféle ember ez? Honnan jött? Miből él? Volt-e papája?
Honnan vette a laphoz a baksist? Fiú-e, leány-e, vagy csak úgy mutatja?
Először Koplathy felelt a kérdésekre.
– Spiller. Kaszinótag. Egyszóval egy obskurus fiú, egy intellektuális
Nimand.
Veterán Náthán is tudott Zádorról valamit; ő titokban nemes akart lenni,
ismerte a családfákat, de miután ő még nem volt az, gyűlölte a
nemeseket.
– A Zádor, – mondta összevontan, – egy ezeréves koldus, az utolsó a
familiájából, a mi Árpáddal jött be országot hódítani.
A kilenczek így összevontan is megértették a háziúr szavát s a Zádor
rovására irták föltálalt adatait, körülbelül ilyenféle szavakkal: Rohadt
elem, hyperrafinált idiota… majmok atyjafia.
Előadó Manónak ennyi teljesen elég volt ahhoz, hogy az előkelő
társaságnak Zádor Miklóst terhelő közvéleményét röviden megfogalmazza.
– Egyszóval kimondhatom, hogy egy agylágyulásos kéjencz? – kérdezte.
– Bátran, – biztatták a keményagyú aszkéták.
– Akkor – folytatta a riporter, – azt is kimondhatom, hogy ez az ember
az, a ki a lapot kiugratta; ez meg egy bizonyos Bodonyi nevezetű, a kit
ismerek is hirből, arról nevezetes, hogy nyers buzán él, mint a csirkék,
mert nincs hivatala, miután semmit se tud.
A szalámizó és parizerező tudós társaság kinevette a buzarágó tudatlan
embert, bár senki sem hitte el a riporternek, hogy igazat mond, még
Bary, a főzseni sem.
Az általános derültség lezajlása után beszédjét a riporter imigyen
folytatá:
Zádor és Bodonyi ugratták ki a lapot, de nem ők szerkesztik, hanem
Lombos Keresztély, az ismert vegetariano-nazarenus, jelenleg szabó,
Decsy Franczi, a tömegproduczens, Belky János, a korcsmáros.
Munkatársak: a rimini fölszentelt püspök, a rimanóczi remetepolitikus,
három akademikus, egy herczeg, két gróf, három báró, egy urasági ispány,
egy hölgytyukász, egy importált dsiudziczu és egy akrobata. (Zajos
derültség.) Tehát – konkludált Manó, – czéhbeli csak kettő van közöttük,
ezért tudták a mozgalmukat titokban tartani, bár ötezer előfizetőt
gyűjtöttek a vidéken a sötétebb helyeken, a papok, agrárok és mágnások
között.
Úgy rukkolnak ki, – dühösködött a riporter, – mint valami összeesküvők a
pinczéből, egyszerre csak itt vannak és mellünknek szegzik a tőrt:
Szabadgondolkozók, szocziálista betörők, nemzetiségi banditák, zsidók,
hazátlan bitangok, adjátok meg magatokat, mert mienk a haza, mi
építettük fel, mi védtük meg kilenczszázegynehány évig, ti a korrupt
hatalmaskodó kisebbség csak pióczái vagytok az élő organizmusnak,
csaltok, loptok, gyujtogattok, gyilkoltok, diszkreditáljátok a magyar
faji karaktert és ősi becsületet!
– Nnnná, – jegyezte meg Veterán Náthán humorosan, de csudálatosképen
senki sem nevetett neki, a czinizmus röheje az ajkakon fagyott s
gyűlöletté fajult, midőn fölengedett.
Ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy történik valami az országban:
emberek támadnak fel, a kik eddig lethargiás álmot aludtak,
tetszhalottak kélnek ki a sírból új életet követelőn, nekitámadva az
örökükön megosztozkodott tömegeknek, hogy visszaragadják tőlük ősi
jussukat.
Az általános megdöbbenés fakó csöndjébe ismét belesivított a riporter:
– Kóstolóba felolvasom nektek az első szám vezérczikkét az agylágyulásos
Zádortól, a mit a lap programmjával együtt saját életem koczkáztatásával
tudtam csak megszerezni, úgy, hogy éjnek idején kifúrattam a kasszát egy
nyugalomba vonult professzionista betörővel, de én is segítettem neki.
– Bravó! Ez megint mestermű volt tőled, – zúgták a kilenczek lelkesen.
A dilettans betörő folytatta beszédjét, intentique ora tenébant a hálás
hallgatók.
– Először a vezérczikkből olvasok nektek szemelvényeket, aztán ha
tetszik, jöhet a programm. – S olvasni kezdett egy kefelevonatból, a mit
a belső zsebéből húzott ki:
UJ-MAGYARORSZÁG.
Aligha csalódunk, midőn azt állítjuk, hogy a magyar nemzettest ezeréves
léte után most került bele a megpróbáltatás legválságosabb időszakába. A
kórtünetek legalább arra vallanak.
A hajdanta hires magyar faji erő, önbizalom, politikai bölcseség,
erkölcsök és hazaszeretet, a mely kvalitások a legintenzivebb nemzetközi
veszedelmekből is mindenha kirántották a magyar fajt – (nemhogy, de azok
erejével Európa államainak egyensúlyozási munkáját is ellátták a
dicsőség epocháiban) – skartba téve. Emez erőtényezők helyét a haladás
jegyébe iktatott, de valójában a felforgató tendencziák posványából
kikelt hamis jelszavak és irányzatok, megtévesztő bolygótüzek: a
nemzetközi szoczializmus, utilitarizmus, szabadgondolkodás,
felekezetnélküliség, sőt istentagadás foglalták el Újmagyarországban. Az
eszközök az újmagyarok kezén: a régi dicsőségnek, hagyományoknak,
keresztény szellemnek, történelmi osztálynak, mindennek, a mi szent volt
és nagyot alkotott, kigúnyolása, megbuktatása; a tulajdon szentségének
lerombolása a szekularizáczió sürgetése által, a keresztény szellem
meghamisítása s helyettesítése az ingatag értékű, úgynevezett szabad
népjóléti és erkölcsi törvényekkel.
A tendenczia egyszóval: megsemmisítése mindennek, a mi dicsőségesen
bevált egy évezreden át… A modern szellem megteremtői némi dialektikával
kivághatják a tétellel szemben az adút: csak egy szuperióris kisebbség
lehetett képes ama hires, fitogtatott nemzeti szellemnek, a
hagyományoknak ilyetén felforgatására s mint ilyennek, joga volt hozzá.
Hát tagadjuk. Mert – itt a bökkenő – az a kisebbség, a mely a
felfordulást, a nemzet degenerácziójának munkáját végzi, nem fölényes
egyének társasága, még nem is a nemzet igazi kisebbségét képviseli
(szinte kivül áll rajta, nagy részük szivós faji jellegüknél fogva
sohase volt és lesz asszimilálható), ez a minoritás ügyes, erőszakos
kalandorok tábora, a mely a maga hasznát és poziczióját a romokból
reméli, s az új épületet, a melyben uralkodni fog, azokból szándékozik
felépíteni.
S valamint a prehisztórikus korban sikerült a gyengéknek megteremteni s
elfogadtatni a jog fogalmát, korlátokat állítani a maguk védelmére az
erősek uralma ellen, úgy sikerült most Újmagyarországban egy inferioris
kisebbségnek a hatalmas többség nyakára lépnie. A két siker ethikája
különböző, de a titka egy. A prehisztórikus erőember magában állott s a
másik erővel való folytonos surlódása következtében csak gyengülhetett –
a gyengék ellenben ösztönszerűleg tömörültek s erősítették magukat az
összetartás és szervezet dinamikájával.
A magyar ember erőszakos egyéniség, szervezetbe nehezen törhető, mert
bízik a maga erejében s másnak köszönni mitsem akar. Előkelő, gőgös,
erejét az egymással való erőmérkőzésre pocsékolja el, a helyett, hogy
összetartással meghatványozná. A kisebbség ebből a faji karakterből
dedukálta a maga kilátásait s vonta ki a hasznot. Szerveződött, egy
testté tömörült, a melynek egy feje s ezer karja van, mint a polypnak, s
mind az ezer karja annak az egy fejnek engedelmeskedik. Azok a titkos,
vagy álczégér alatt működő társaságok és intézmények, a melyek
pátensüket erkölcseinkre, kulturánkra máris rásütötték, sikerüket csakis
szervezetüknek köszönhetik.
Ez így van. Ezen vitatkozni nem is lehet. Az összefogózkodás jelenségei
nagyon is szembeötlők, sikerei visszataszítóan rikítók. Az irót s egyéb
művészt: képfestőt, képfaragót, zenészt, ha az általa inaugurált
szellemet kolportálja, az egekig emeli a klikk a kritika szárnyain, a
neoimpresszionizmus rémképeit és gonosz czinizmusát klasszikus nagy
tetté minősíti az újmagyarság hamis mérlege, – hujjahózik az
abszintmarta agyvelő, a moral insanity kóros aberráczióinak, a
költőknek, a kik _megbeszéléseket_ folytatnak Istennel s karikaturákat
rajzolnak a nemzeti s emberi erények kigúnyolására. A minden erkölcstől,
fennálló esztétikától elrugaszkodott dialektikai kötéltánczosokat nagy
emberekké fújják fel, holott legtöbbjük magyarul sem tud, ellenben
nekivágnak Aranynak, Vörösmartynak, hogy lerántsák arról a talapzatról,
a melyre Isten kegyelméből emelkedtek fel, mert jól tudják, hogy a mai
vérbeli magyar irógárdának roszhiszemű diszkreditálása teljesen csak
elődjeik, a nagy klasszikusok műromjain át sikerülhet; nem ránthatják le
az Arany nyelvén beszélőt s az ő lelkével érzőt a sárga földig,
valameddig le nem rántották legalább a földszintig Aranyt magát…
A társaság szörnyet prüsszente rá s vitéz Mór felolvasását eképen
folytatá:
«S ha belenézünk a közélet, a politikai üzelmek perspektiváiba, hasonló
jelenségekkel találkozunk. Megtévesztő, szuggeráló eszközeikkel,
érdekhálózatuk titkosan vezetett szálaival be tudják az újmagyarok
hálózni, véleményüknek meghódítani, esetleg terrorizálni a hatalmat: a
testületeket, törvényhatóságokat s egyéb faktorokat, a kiktől a nemzeti
közmunkák sorsa függ. Az állami szubvencziókat ők kapják; a kormány s
pénzintézetek diszkrét költségeit (a hallgatás-díjakat) ők kapkodják el.
S a szabadelvűségnek (mint nemzeti tradicziónak) hamis értelmezésével
inaugurált s telített közszellemet oly türelmetlenséggel s fenyegető
brutalitással igazgatják, hogy, teszem, egy-egy gyengébb vagy hiúbb
miniszter, a ki fél az ujságokba irott betűtől, vagy emelkedni akar a
közvélemény szárnyán, egy-egy állás betöltésénél legjobb meggyőződése
ellenére is az ő emberüket hendikepeli a legkedvezőbben s az állam
gépezetébe annak czinikus koptatóját illeszti bele keréknek, elejtvén a
hűséges, kipróbált, megbizható energiát.
Így rongyosodnak, kallódnak el nagy értékeink s helyettesíttetnek apró,
hamis pénzzel. Mindennek oka pedig, hogy az újmagyarok karmai között van
a mozgató, az anyagot kikészítő erő, a nagy erjesztő energiák exponense,
a haladás diadalmas csatahajója, a _sajtó_, a mi áldást és dicsőséget
hozhat egy nemzetnek, ha hivatása magaslatán s erkölcsi alapon áll, de
megrágja a lét gyökereit, ha önczélokat hajszol, hizeleg, hazudik és
blaszfemál, – mint a mienk…
Manó művészi pauzát tartott, bár a nélkül is elhallgattatta volna a
bugyborékoló indulatok egyszeribe kitört riadása. (A Sajtót becsmérlik,
a hatodik nagyhatalmat, a szent és sérthetetlen Bálványt, a melynek
kultuszából százezer ember él, a nemzet szine-java. A dicsőséges fáklyát
oltogatják, az isteni szövétneket, melynek világossága behatolván a
közélet legsötétebb zugaiba és kipusztítja az ott vonagló férgeket, a
maradiság rohadt hulladékain rágódó úgynevezett történelmi osztályt: a
papokat, arisztokratákat s egyéb unlakokat!)
Hajrá! Miként a czorka nyügéből fölszabadított falka a nádasból
kipattanó rókára: úgy úszúlt rá a fékevesztett asztaltársaság a
_czikkmonstrum!_ szerzőjére. Villogtak a szemek, rángatództak az öklök,
csattogtak az agyarak. Csak indulatszavakat lehetett hallani, a józan
kritikát megfojtotta a düh.
– Gyáva gazember! Aulikus tányérnyaló! Hülye majom! Patkány! Vakand!…
– Hátha még a programmjukat tudnátok! – rikoltozott karjaival hadonászva
s féktelen temperamentumát az asztal körüli ugrándozással csillapítani
igyekező riporter, a Manó.
A zürzavaros lárma közepette felállott az asztalfőn székelő főzseni,
Bary Pali s abszintos poharát a szódásüveghez koczogatva, így kiáltott
fel:
– Csend!
A Neptun hármas villája nem tett olyan hatást a háborgó tengerre, mint a
díszes társaságra ez az egy szó a Bary Pál ajkáról. Meglőn a csend.
– Uraim, – rendelkezett az iskolacsináló poéta s úgy kimeresztette a
szemét, mintha annak fényéből dicskoszorút akart volna a homlokára
fonni, – uraim, ne szenvedélyeskedjünk, midőn a földgolyó habár
csekélyke s szellemi kulturára alkalmatlan parczellája tulajdon- és
birtoklási jogának megvédelmezéséről van szó. Nem azért _fegyelmezek_ –
folytatta, gyűrűs kezével egy merész hyperbolát rajzolva a levegőbe, –
mert imminensnek tartom _fölperesek_ perpatvarkodását, veszélyről ott, a
hol maga az Isten az alperes, s mi, a világosság terjesztői vagyunk a
prókátorok, szó nem lehet. A «Nagy Pénztáros» úgy szerkeszti meg a maga
számadási mérlegét, hogy abba belekapaszkodni nem igen lehet… Nem arról
van szó, hogy pervesztesek lehetünk, hanem a _gesztusról_. Az óbégatás
nem méltó hozzánk, a kik _fennt_ vagyunk. Ez az ország a mienk.
Kiragadtuk a sötétségből, meghódítottuk másodszor mi a Nagy Hadvezér
kondottierjei, a nélkül, hogy munkánkért felvettük volna a bennünket
megillető zsoldot. Hét napig teremtettünk, hogy a khaoszból szerves
életet hozzunk létre: a földi igazságnak felettünk nincs hatalma, a mi
agyvelőnk abszorbeálja a jogot. Hidegvérre – folytatta a zseni – csupán
csak azért intelek benneteket, mert felesleges a nagy ágyúkat ott
elsütögetni, a hol megteszi a szemöldök összevonása is. A puskapor
egyébre kell. Még nem robbantottuk fel a nagy _átokhegyeket_, a melyek a
mellünkre nehezednek. Takarékoskodjunk.
Síri csend. Egy pisszenés sem volt hallható. Bary extázisba jött és nem
tudni miért, a márványasztalhoz vágta abszintos poharát, hogy ezer
darabra tört. Aztán fújt egy nagyot s eképen folytatá:
– Tekintve, hogy mégis aktivitásba kell lépnünk, mert megbolygatták
teremtő nyugalmunkat, teendőink anyagának felosztása czéljából kimondom,
hogy zárt üléssé alakulunk. Fölhivom előadót, ismertesse rövidesen a
lázadók programmpontjait.
Az elnöki beszéd óriási hatást keltett. A ki nem elégített zsoldosok
vezérükhöz siettek s megrángatták a kezét. Pénzért sem lehetett volna
köztük olyan embert találni, a ki félt. Mindenki úgy érezte, hogy
megkötötték Istennel a trösztöt, csak fújniok kell, hogy tönkretegyék az
ellenséget.
Manó különösen meg volt hatva, mert rája kivételes szerepet diktált a
vezér. Megköszörülte meghatottságtól megbicsaklott torkát, hogy
megismertesse a társasággal a _mágnáslap_ programmpontjait. Gőgösen,
lapidarisan beszélt.
– _Első programmpont:_ Szervezkedés, tömörülés. _A második:_ A
keresztény szellem ápolása, a krisztusi erkölcsök diadalra juttatása
minden vonalon. _A harmadik:_ Intenziv asszonykultusz politikai
jogokkal, az anyák kivételes tisztelete. _A negyedik:_ A büntetőjog
reviziója, az esküdtszéki intézmény megszorítása. _Az ötödik:_ A közjogi
kérdések levétele az állam napirendjéről, jóléti, közgazdasági
intézmények létesítése. _A hatodik:_ A parasztság megvédése. A
homestead. _A hetedik:_ Nemzeti művelődési prémiumok kiosztása. _A
nyolczadik:_ A fiatal generáczió testi és szellemi nevelésének reformja.
A felsőbb oktatás deczentralizácziója. _A kilenczedik:_ A közszabadsági
jogok, az élethez, becsülethez való jog kiterjesztése s hatékonyabb
védelme. _A tizedik:_ A sajtótörvény reviziója, a sajtóvisszaélések
szigorú retorziója a keretek között… Punktum, – végezte előadó szavait s
helyet foglalván, egy kortyintásra lenyelte rumspriczczes feketéjét.
Minden szem Bary Palira tapadt. Mit szól mindehhez az iskola? Az iskola
azonban hallgatott egyelőre. Rákönyökölt a márványra, megvetőleg
mosolygott, de nem tanított. Elsőbben tanítványai véleményét akarta
meghallgatni, nagykegyesen előre bocsátotta őket a sikátoron: Passez,
messieurs! Intett Koplathy Friczinek, hogy szóljon ő.
S szólt Koplathy Frici; fölényes humorral pedig, mert ki volt adva az
ordré: vigyázni kell a gesztusra, miután pervesztésről szó nem lehet.
– Fiúk, ki mondja meg nekem, mit kell érteni sajtóvisszaélés alatt?
Jobban mondva: mivel élhetne vissza a sajtó, mikor neki minden szabad,
mert ha nem szabad, akkor eo ipso nem sajtó többé?
A szellemes paradoxont megtapsolták a fiúk, Hunyadi Jákót kivéve, a
kinek volt a begyében valami, a mi jobban tetszett neki, mint a Friczi
szellemessége. Azt tálalta ki.
– Hallottatok valamit a lex Zanardelliről?
Ezzel a kérdéssel kezdte, de miután senki sem tudott semmit a lex
Zanardelliről, állító mondatokban folytatta:
– A lex Zanardelli, – humorizált, – szegény Olaszországban _kapott
lábra_ s abból áll, hogy vaskeztyűt és szájkosarat tartozik viselni
minden élő, a ki lapba ir, külömben becsukják. Hogy megértsétek a
szájkosarat, – folytatta általános derültség között, – mesélek nektek
egy konkrét esetet. Svengali vagy Senegalli vagy kicsoda, könyvet irt a
párbajról. A könyvet elküldte egy kritikushoz. A kritikus elolvasta a
könyvet és úgy találta, hogy plagium. Mérgében megfeledkezett a
szájkosárról, nem kötötte az orrára, a nélkül irta meg a kritikáját:
Senegalli hülye, Senegalli tolvaj, Senegalli betörő s a könyve lopott
jószág… Ez az ő legszentebb joga volt, ugy-e? – kérdezte hallgatóitól, a
kik nevettek a naiv kérdésen, a nélkül, hogy feleltek volna reá. –
Legszentebb joga volt, – felelt helyettük Jákó. – S mégis mit gondoltok,