Komédiák: A magyar társadalom regénye - 06

Total number of words is 3848
Total number of unique words is 1930
31.3 of words are in the 2000 most common words
45.1 of words are in the 5000 most common words
52.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
– Nem is annyira kontinentális, mint szellemi birodalmat, – gúnyolódott,
most már álarcz nélkül, – az szokott olyan olcsó lenni.
– Olcsó, a kinek olcsó, – mondta Miklós, – nekem igen drága, hisz
mindenemet adom oda érte.
Olyan hangon mondta ezt a fiatalember, hogy egyszeribe elapadt az öreg
dáma szatirája.
– Cher Miklós, – figyelmeztette öcscsét, – látom, hogy elérkezett a maga
ideje is: rájött a Zádorok szent kisértete, hogy a haza nevében azt a
talpalatnyi földet is kirántsa talpa alól, a mely (az általam szivem
vérével őrzött birtokon kívül) még a család kezén maradt. Ez ellen nem
lehet tenni: tudom. A maguk sorsa meg van pecsételve: a Zádoroknak el
kell pusztulniok.
– A Zádorok elpusztulhatnak, de új élet fog kelni hamvaikból… A
pusztulás természeti törvény, a megujhodás föltétele…
Egy pár pillanatra elhallgattak. Az ősz dáma törte meg a merengő
csöndet.
– Mi a terve, Nicolas?
– Egy ujság czéljaira kell a pénz.
– Hm. S kifutja a föld árából?
– Nem, az csak a fele költséget fedezi, a másik felet majd
összekéregetem.
– Mennyit tesz ki az egész?
– Egy millió koronát.
– Épen egy milliót?
– Épen.
– S megegyezett már a vevőjével?
– Körülbelől. A helybeli jegyző régen unszol: adjam oda a birtokot a
parasztoknak, jót teszek velük s magammal is.
– S miért nem adta el eddig?
– Oh, néném, – fakadt fel végre a fiatalember szivének nehezen titkolt
sebe, – a dolog így is emberfeletti fájdalmat okoz nekem. Honfoglaló
ősöm hősi munkájának utolsó földi emlékét pusztítom el, midőn az
ezeréves családi birtokot eladom. Valójában egy megrázó tragédia ez… az
utolsó jelenet…
Szaggatottan beszélt, keble zihált a megindultságtól.
Az öreg dámára ráragadt az izgatottsága.
– Nem az utolsó… az utolsó jelenetet én fogom lejátszani.
– A nagybátyám birtoka már nem Zádor vagyon, – jegyezte meg Miklós, – az
a néném tulajdona.
A fehérhajú agg nő magasra emelte büszke, méltóságos fejét.
– Nagybátyád rám hagyta, – mondta, – de én sohasem tekintettem az én
tulajdonomnak. Egy szent bizomány az az én kezemben… S azt hiszem, hiven
sáfárkodtam vele. Megtartottam az utolsó rögig. Beczéztem, javítottam,
gazdagítottam: ma mégegyszer annyit ér, mint mikor átvettem… a ti
őseitek földje hálával fizetett nekem.
Miklós lehajolt nénje átlátszó kezére s egy áhítatos csókot lehellt reá.
A szó, az a torkán akadt.
– Ám mi hasznom a sáfárkodásból, – folytatta az idegenből magyarba
szakadt nagyasszony, – midőn, látom, ennek is csak az lesz a vége, a mi
a többinek. – Te, – s egész törékeny testében megremegve fölemelkedett,
– te el fogod ezt is adni, chimaerákat fogsz hajszolni az árán.
Erre fölállott a férfi is. A perspektiva, a mely nénje szavai nyomán
megnyilt előtte, megrázta idegeit.
– Én? – kérdezte tájékozatlanul.
– Te, te, te! – erősítette a nagyasszony tragikai erővel. – Mert hiszen
a tied lesz, még pedig sokkal korábban, mintsem gondolod!
– Az enyém?
– Te vagy az utolsó Zádor. Kire hagyhatnám?
Mondván, a nagyasszony kimerülten visszaroskadt a székébe s átható
nézésű szeméből könnyek szivárogtak s hullottak alá az arczára némán,
égető szemrehányással emelve vádat az utolsó Zádor fejére.
– Oh, néném, néném!…
Miklós mélyen meg volt rendülve. Az asszony összeszedte minden erejét.
– Legyen Isten akarata szerint, – szavallta ünnepiesen, – én
mindenesetre megteszem a magamét. A család érdekét a síron túl is védeni
fogom. Én, az idegen asszony, méltó utódja akarok lenni ősanyáitoknak. A
birtokot rád hagyom, de esküdj meg itt nekem, hogy nem fogod
elidegeníteni s megesketed erre, ha lesz, a fiadat is.
Akárcsak a Zádorok valamelyik tizenhatodik századbeli ősanyja
elevenedett volna meg s szállott volna ki az ebédlőház egyik
képkeretéből: úgy állott ott szemben az ükunokával az utolsó Zádorné,
öregmódis fekete empire ruhájából misztikusan kivillanó hófehér
arczczal, előrenyújtott reszkető kezekkel.
Miklós térdreesett a felséges jelenés előtt, úgy esküdött.
– Fogadom becsületszavamra, őseim emlékére… Esküszöm!
Az öreg dáma egy pillanatra elfordította fejét. Zokogott. Majd egy
hirtelen kemény elhatározással beszüntette könnyeit.
– Keljen fel, Miklós.
A férfi nem mozdult. Mintha valami névtelen fájdalom odaszögezte volna a
földhöz.
– Kelj fel Miklós, – ismételte meg kérését a nagyasszony. Gondold meg,
hogy rám nézve már ebben a korban végzetes lehet minden elérzékenykedés.
Holott még dolgunk van egymással; addig nem akarok elmúlni, míg földi
kötelességemnek eleget nem tettem.
A férfi fölemelkedett.
– Parancsol, néném?
Holnap elhivatjuk a közjegyzőt. Addig, míg vele nem végeztünk, ne add el
a birtokodat…
Másnap megjött a közjegyző. A nagyasszony tollba mondta neki
végrendeletét, a melynek erejénél fogva Miklós egy kétezer holdas birtok
várományosa lett.
Azonkívül rögtön a kezéhez kilenczszázezer koronát kapott az utolsó
Zádor készpénzben és értékpapirokban az utolsó Zádornétól, a nemzetség
négy vármegyére szóló szállásbirtoka utolsó parczellájának nagyszivű
sáfárjától, a thüringiai származású nemes dámától, a ki meg akarta
mutatni, hogy méltó utódja nagynevű magyar elődeinek… Méltóbban nem
mutathatta volna meg…
Természetes, hogy Miklós ezek után nem adta el a birtokát. Vagyonos
ember lett egyszeribe. Ha akarja vala, legott elhozhatta volna ősei
fészkébe édes kis szerelmetes madarát. De még nem akarta… A haza
mindenek előtt! Ezt ő így érezte, így tanulta, így örökölte őseitől. S
ment ment az ő nyomdokukon a sötét jövő felé, a múltból fölczikkázó
fénysávok mutatták az útját… Ő látott a sötétségben is.


VIII. A fejedelemasszony.
– Kilenczszázezer koronát hoztam magammal…
Bodonyi még a kést sem tette le, a mivel szalonnáját szabdalta:
folytatta a falatozást.
– Ühüm, – dünnyögte, – szép pénz, megér kilenczezret.
– Annyit ér, mint a mennyit mondtam.
– Csak lesd…
– Miért lessem, mikor itt van a szekrényemben.
– Az ám, az aláirási ív.
– Nem aláirási ív. Pénz és értékpapir.
De erre már csakugyan abbahagyta Napi a szalonnázást.
– Készpénzzel fizettek volna? A kaszinó urai? Hihetetlen.
– Nem a kaszinó uraitól hoztam a pénzt.
– Hát kitől?
S nyitva maradt a Napi szája a csodálkozástól.
– A nagynénémtől.
– A német bárónétól?
– Tőle.
Még nagyobbat csodálkozni úgy sem tudott volna Napi, hát egyáltalában
nem csodálkozott többé. Kopott nadrágjába dörgölte a kezét és
belenevetett a levegőbe.
– Ejnye, ejnye…
– Meglep a dolog, ugy-e? – kérdezte Miklós barátja vállára hajolva és ő
is nevetett.
– Ejnye, ejnye…
– Térj magadhoz, Napi.
– Várjál egy kicsit… Olyan váratlanul jött a dolog… S az én szivem úgy
elszokott az örömtől… Várjál egy kicsit…
Napi igen sápadt volt csakugyan. Úgy látszott, dermedt szivének valóban
megártott az öröm láza, mint éhenhalódó gyomrának a zsiros falat.
– Ejnye, ejnye, – hajtogatta egyre; csak negyedszerre tudta befejezni az
ajkán csüggő mondatot. – Ejnye, ejnye, hisz akkor az egy szent a te
nénéd, a te német nénéd…
– Szent, – hagyta helyben mély meggyőződéssel Miklós. – Úgyszólván
semmit sem költött magára az utolsó huszonöt esztendőben, (mióta az ura
meghalt); egy szobában lakott a kastélyban, hogy csaknem egész
jövedelmét félretehesse az ura véreinek…
Most már meg a fejét lóggatta váltig a nagyszivű proletár.
– Csudálatos, csudálatos, – motyogta, – mi most megszentelt pénzből
fogjuk a lapot megindítani!…
– Megindítjuk – jelentette ki Miklós, – minél hamarabb, azonnal, ha
lehet. Gondoskodjál kiadóról, állítsd össze a szerkesztőséget: ez a te
dolgod lesz.
Bodonyi egyszeribe elemébe jött. Szögletes arcza kigömbölyödött,
végtagjai elkezdtek rángatódzni, ugrált, hadonázott gorilla-karjaival,
buzgalmában nem találta helyét.
– Azt rám bízhatod, pajtás. Én ismerem az embereket… Micsoda társaság
lesz itt együtt!… Megállj, kóstolóba felsorolok neked egynehányat.
Főszerkesztőnek Lombos Keresztélyt csipem meg, a nazarénust. Egész
Magyarországon nincs még egy oly tiszteletet parancsoló pofa. Aztán nem
is üres ember: kilencz nyelven ir és beszél, van tanári, mérnöki, orvosi
diplomája, úgy versel, mint a záporeső, pingál, hegedül, egyszóval
mindenhez ért.
– S hol van jelenleg alkalmazva? – kérdezte Miklós kiváncsian.
– Hogy hol? Jelenleg?… Hát jelenleg szabó.
– Szabó!
– Persze hogy persze. Éhen csak nem halhat az ember: a tudománya nem
kellett senkinek, hát a szabómesterségre adta a fejét s mondhatom, ezen
a téren se kontár.
Miklós megcsóválta fejét. Napi folytatta:
– Egyszóval Keresztély koma jó lesz főszerkesztőnek. Szerkesztőnek
ellenben Deéry Ferkét bazsaltam ki magamnak. Ő praktikus ember és
szörnyen munkabiró. Egyidőben egyszerre hét laphoz volt szerződtetve.
Csinált politikát, közgazdaságot, sportot, novellát, regényt, rövid
hirt, talányt és halálozási rovatot.
– Akkor az sokat keres, – vélte Miklós, – drága lesz nekünk.
– Bízd rám, – s jóizűen elkaczagta magát Napi, – száz forintot adunk
neki havonta.
– S ezért az összegért otthagyja mind a hét lapját?
– Azokat ő rég otthagyta, – világosította fel Napi még jobban kaczagva.
– Immár két éve, hogy irnok a rendőrségnél.
– Tréfálsz?
– Nem. Jön a segédszerkesztő. Ez most kifutó a Kiss és Nagy czégnél. De
ne gondold, nem közönséges kifutó, nélküle rég kridát mondott volna Kiss
és Nagy, nem fejtegetem neked bővebben, hogy miért, egyelőre csak annyit
a barátomról, hogy három hetilapot ir, – nem szerkeszt, hanem maga irja
a lapokat az elsőtől az utolsó betűig.
– S nem boldogul? – vágott Miklós a Napi szavába.
– Nem, – válaszolt ez gyermekes egyszerűséggel, – mert nem népszerű
lapokat csinál. A Keresztények Lapjának hetvenöt előfizetője van, Árpád
Népének hatvan, a Magyar Virtusnak pláne csak huszonkilencz… De ne
beszélj közbe, – folytatta az extanár lelkesen. – Jönnek a
főmunkatársak. A politikai rovatot Belki Jancsi fogja vezetni. Annak
ugyan most igen jól megy a dolga, korcsmáros a Külső Váczi-úton, de a
milyen lelkes ember, biztosan bezárja a bótot s testtel-lélekkel felcsap
közénk…
– S ért a politikához? – kérdezte Miklós elhülve, szinte roszkedvűen.
– Valamikor ő irta ebben az országban a legemelkedettebb politikai
vezető czikkelyeket, – mondta Napi a legmélyebb meggyőződés hangján. –
Persze nem a napi politika szalmáját csépelte, az ilyes hülye
pitykézésre nem volt kapható, ő mindig a nagy konczepciók embere volt.
Kezdeményező elme, távolbalátó bölcs, a ki a kis dolgokból nagy
következtetéseket tud levonni, nem mint ezek a mai divatos napszámosok,
a kik úgy széjjel elemzik a legnagyobb államjóléti kérdéseket is, hogy
ember legyen, a ki kikeresi belőlük a lényeget.
– De hiszen ez végtelenül szomorú, – fakadt ki Zádor, – hogy ezek a te
embereid így deplaszirozva vannak.
– Hát nem azért akarjuk mi ezt az országot revizió alá venni, – kérdezte
az extanár naivságot mimelő gúnynyal, – mert az emberek nincsenek benne
a helyükön? Nem azt akarjuk, hogy az erők teljes érvényesülési
lehetősége minden vonalon biztosítva legyen? Hogy parlagon ne heverjen
az ész és munkatőke; ki-ki annyit érjen, mint a mennyi értéket képvisel!
Zádor kissé zavarba jött.
– Jó, – mondta, – de te, azt hiszem, túlzasz.
– Én túlzok? – heveskedett Napoleon. – Én, a két diplomás proletár, a ki
egyszer eszik napjában (nem panaszképen mondom), akkor is csak
szalonnát; a ki mindent megtanultam, a mit megtanulni lehetett; a ki
soha senkit meg nem bántottam, de csekély erőmtől telhetőleg mindenkin
segítettem, a ki hozzam folyamodott… Én túlzok, – folytatta
szenvedelmes, rikácsoló hangon, – a ki a tudásommal, ha alkalom adódnék,
szégyenbe borítanám a legtöbb akadémikust; a ki különbül
eladminisztrálnám akármelyik miniszteriumot, mint a mai nagyfejűek
bármelyike; a ki teljes életemben dolgoztam, küzködtem, égő
szenvedelemmel törtem a magasságokba, mert úgy teremtett meg Isten, hogy
fent legyek!… És hol vagyok? – fejezte be hosszúlélekzetű tirádáját
tragikusan lefokozott tompa hangon. – Járdataposó, létnélküli kétes
egyén vagyok, a rendőrség szemében megfigyelendő veszedelmes proletár,
hulladékon tengődő féreg… S miért? Mert ember akarok lenni elsősorban,
nem tányérnyaló ripők, csúszó-mászó hüllő, mint a siker jegyében működő
élősdiek. Ember vagyok! Az maradok!
Mondván, nyomatékul az asztalba csapott öklével a kopott proletár.
Miklós meg volt győzve… Ennek a sokat szenvedett, viharvert, nyomorban
edzett lelkű férfinek ismernie kell az embereit. A társadalmat is.
Hiszen átfúrta magát annak minden rétegén, mielőtt a legalsóbbig jutott.
Az, a mit ő csak egy bizonyos távlatból láthat, hozzá olyan közel
fekszik, hogy megfoghatja akár puszta kézzel is… Az intézmények, a
közszellem vétkei nemcsak rút látvány az ő szemében, de kínzókerék is, a
mely megropogtatta tagjait… Odanyújtotta jobbját a proletárnak.
– Igazad lehet, barátom, te jobban ismerheted a világot, mint én.
Vezess, követni foglak.
Még át akart neki adni egy pár ezer koronát a lap szerződtetendő
munkatársainak leelőzésére, de a proletár csak ötven koronát fogadott el
tőle egy öltő ruhára, hogy ne szégyelljék magukat, a kikkel a lap
érdekében tárgyalnia kell.
– A pénz irányában, – jelentette ki, – míg nincs kiadónk, hozzád
utasítom a feleket; én pénzt nem kezelek.
S emelt fővel, dagadó kebellel távozott barátja lakásáról, a nagy
igazságok martirja, a fenkölt szellemű úri koldus, a kinek oly végtelen
volt az ambicziója: elsősorban erővel ember akart lenni szegény…
Miklós magára maradt dolgozószobájában, szemlélődő elméjű ember létére
fölidézte, összegyűjtötte utolsó három napja változatos eseményeit,
megdöbbentő benyomásait. Érezte, hogy a picziny időkeretben roppant
meggazdagodott a lelke, de érezte a gazdagodása terhét is. Elméjében új
megfogalmazatlan kötelességek jelentkeztek szigorú erővel, parancsolón:
nem vagy többé a magadé, ezentúl másoknak élj! Egy-egy pillanatra szinte
megijedt a rámeredő felelősségek árnyaitól, de csak leküzdte
gyöngeségét, eszébe jutott egy amerikai dollárkirály mondása: Mennél
több terhet vállalok, annál erősebb vagyok.
Azért mégis, mintha megkönnyebbedett volna a szive, midőn Lórika
többszöri félénk kopogás után belépett a szobájába.
– Méltóságos úr, – kezdte a kis fitosorrú leányka, – a néni leszaladt a
grajzlerhoz vajért, nekem kellett ajtót nyitnom.
– Keres valaki? – kérdezte Miklós mosolyogva.
– Igen, egy bácsi.
– Ismerős bácsi?
– Nem ösmerős, de finom úr azért.
– Hogy tudod, hogy finom? – évődött Miklós a gyerekkel.
– Onnat, hogy lakkos topánka van a lábán, a fején meg pincs.
– Pincs? Czilinderkalap talán?
– Olyan kéményformájú.
– No ha kéményformájú, – nevetett Miklós, – kérd el a névjegyét és hozd
be.
– Már kértem, – jelentette a kislány fontoskodva, – de nem adta ide.
Aszondta, hogy aszongya, ugyis _örülni_ fog neki a méltóságos úr.
– Hát ereszd be.
Egy percz mulva önérzetes magatartású pofaszakállas úr lépett a szobába.
Kurtán levágta fejét, mint a ki fölötte áll a meghajlás konvencziójának.
– Van szerencsém magamat bemutatni: báró Langer Viktor vagyok.
A házigazda felállott s visszonozta az üdvözlést, de kezet nem nyújtott
vendégének. Az igen ki volt pomádézva, monokli ült a balszemében,
hepcziás volt egész magatartása. Miklós ösztönszerűleg fázott az efféle
alakoktól.
– Tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?
Az idegen úr leült, meghúzogatta nyakát a gallérjában s keresztbecsapta
lábát.
– Mindenekelőtt exkuzálnom kell magamat, hogy a kis cseléd előtt
megtartottam inkognitómat… Én nevezetesen igen exponált ember vagyok.
– Mennyiben? – kérdezte Miklós gépiesen.
– Üldöznek.
– Ah!
– Orosz alattvaló vagyok, azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
Miklós úgy vélte, hogy biz az semmit sem magyaráz meg, de nem tett
megjegyzést az ellenszenves úr szavaira.
– Muszka kémek ólálkodnak körülöttem, – folytatta a pofaszakállas, – s
elkeserítik az életemet. S mindez – magyarázta, – egyetlen liberális
politikai czikk miatt. A rendőrség fekete könyvében mint veszedelmes
anarchistát tartanak nyilván.
– Kellemetlen, – jegyezte meg Miklós szárazon.
– Ám mindez – jegyezte meg az idegen, – azt hiszem, kevéssé érdekelheti
Méltóságodat. Nem is azért tettem tiszteletemet, hogy elnyafogjam a
bajaimat. Egy világraszóló találmánynak vagyok a résztulajdonosa.
– Oh, kérem, – tiltakozott a házigazda a további szó ellen, – ha az a
czélja, hogy velem financziroztassa a találmányát, ne is menjünk tovább…
Arra nekem nincs pénzem, punktum.
A pofaszakállas úr markába ejtette monokliját s finom battiszt
kendőjével megdörzsölgette annak nyomát az orra nyergén.
– Ön nem koczkáztat semmit, – mondta, inpertinensül farkasszemet nézve a
házigazdával, – holott milliókat nyerhet.
– Köszönöm.
A jövevény felhúzta az orrát.
– Ön nem őszinte hozzám, uram.
Ennyi szemtelenség már mégis fellázította Miklóst.
– Semmi okom rá, – mondta s a levegőbe nézett vendége feje fölött.
– Önnek van pénze, – állította ez, ügyet sem vetve a Miklós
visszautasító magatartására. – Annak a pénznek a tizedrészével két
hónapon belől megnégyszerezheti a vagyonát.
Miklós most már teljesen tisztában volt vele, hogy szélhámossal van
dolga. Nem sokat teketóriázott, nem tartotta magához méltónak a gyáva
türelmet, a melylyel az eféle tolakodást általában honorálni szokás,
felugrott székéből s a szó szoros értelmében ajtót mutatott a gyanus
embernek.
– Uram, volt szerencsém. Drága az időm.
Szempillája se rezdült meg a tolakodó embernek.
– A hogy parancsolja, – mondta, – majd eljövök másszor, addig is – s egy
nyomtatott füzetet vett ki zsebéből, – itt hagyom ezt az expozét, tessék
áttanulmányozni.
Mondván, meghajtotta magát, még kurtábban, dölyfösebben, mint jöttekor,
s viszontüdvözlést sem várva, távozott.
Miklós elnevette magát, mert nem akart bosszankodni.
– Honnan tudja ez az existenczia, – kérdezte önmagától, – hogy neki
pénze van? Mikor Bodonyit kivéve, senkinek sem szólt a nénjétől kapott
pénzről! S mindössze egy pár órája, hogy Budapestre érkezett!
Nem sokáig törte fejét a csudán, átöltözködött feketébe, czilindert tett
a fejére s kiment az utczára. A legelső virágkereskedésben pár szál
gyöngyvirágot vett a gomblyukába. Aztán gyors, szilárd lépésben elindult
a Nemzeti Kaszinó felé. Csábrághot akarta felkeresni, a ki rendszerint
ott szokott ilyen időtájt villásreggelizni. Ám a sors könyvében úgy volt
megirva, hogy ne jusson el aznap a Kaszinóba. A Baross-utcza és
Mária-utcza sarkán majd elgázolta egy szelesen hajtott automobil.
Folytatni akarta útját, mintha mi sem történt volna, de megállította egy
női hang. A nevén szólították; csak francziául.
– Monsieur de Zadorre!
Zádor arrafelé fordult, a merről a hang a füléhez ütődött.
A veszedelmes automobil ott állott öt lépésnyire tőle oldalt, a
Mária-utcza túlsó sarkán. Épen egy drága prémbe burkolt magas női alak
lépett ki belőle látható sietséggel.
Miklós legott ráismert. Elsápadt. Szinte gyökeret vert a lába a
döbbenettől. Alig ocsudott fel, a dáma már ott állott előtte és fogta a
kezét.
– Ah, Zádor, – mondta francziául, – mily kedves, hogy találkoztunk
egymással.
Szeme mosolygott, buja piros szája negédesen összecsucsorodott, a mint
nézte a sasarczú férfit, szinte műértő kedvvel, mint a hogy egy szép
lovat mustrálni szokás. Annál komorabb volt Miklós. Ő már ismerte ezt a
mosolyt.
– Madame itt Budapesten? Hogy került ide?
A szép asszony most már kaczagott is.
– Miért kérdezi, mikor ugyis tudja. Nicolas? Oh petit Niclas! – tette
hozzá, s egy kaczér mozdulattal melléje termett s a férfi karjába
kapaszkodott.
Miklós érezte, hogy nevetségessé válnék, ha tiltakoznék megfogatása
ellen: jó arczot igyekezett vágni a kelletlen játékhoz.
– Egyedül van, madame? – kérdezte udvariasan.
– Csak a komornám van velem. Kimondhatatlan gyönyörűség az nekem, hogy
végre ismét egyedül lehetek a komornámmal egy nagy városban
ismeretlenül.
Gondolta magában Miklós, bár én sem ismernélek, de persze kifejezést nem
adott a gondolatának.
– S hol van most, Juliette? – kérdezte gépiesen, csak hogy mondjon
valamit.
– Az autóban… Várjon, hazaküldjük, mi meg, ha maga is úgy akarja,
sétálunk egy kicsit. Kettesben, mint régen, tudja, az algeri pálmák
alatt. Oh, que ça sera gentil! (Oh, de szép lesz!) S a szép asszony
teste minden ízében megreszketett.
Az automobil haza száguldott a dáma parancsára a komornával. Miklósnak
minden erejére szüksége volt, hogy rászánja magát az idegen nő feltűnést
keltő magaviseletének brüszkirozására. Elég feltűnő volt már magában
véve a megjelenése is, az ezreket érő hermelin prém, a mely fejedelmi
termetét takarta, érdekes idegenszerű arczának eleven játéka s karjainak
merész mozdulatai.
– Nem sétálhatunk karonfogva, – mondta határozottan s kiméletlenül
leejtette karját, a melyen a dáma keztyűs keze pihent.
Az asszonynak egy szempillantásra sem hagyott alább a jókedve, egy
hunczutka grimaszt vágott s karmantyújába sülyesztette kezét.
– Haragszik rám a petit Niclas?… C’est bien. Jól tudja, hogy én semmiért
sem neheztelek. Ce n’est pas mon affaire, ças. Hát menjünk egymás
mellett, – csevegte, – mint két engedelmes gyermek, a kiknek nevetniök
sem szabad. Ugy-e, ne nevessek?… No, ne legyen olyan medve, szóljon
Nicolas.
Miklós szórakozottan haladt a bizarr nő mellett. Láthatólag ingerült
volt, bár arczára nyugalmat erőltetett.
– De csak nevessen, madame; jobb, ha nevet.
Ám a szeszélyes dáma épen hogy elkomolyodott. Még meg is állott egy
pillanatra, hogy szemébe nézhessen az elfogott férfinak.
– Niclas?
– Parancsol?
– Én feszélyezem magát.
A férfi nem szólt, az asszony folytatta:
– Hallgat, tehát úgy van. Csak az okát szeretném tudni, miért. Talán
_szégyelli_ a társaságomat?
Szuverén gúny árnyékolta be lebiggyedt szája szélét, villogó szeme nem
eresztette a férfiét.
– Menjünk talán, – vélte az, – így megállani az utczán feltünő.
– Addig nem, – makacskodott az asszony, – míg nem válaszol.
– Csak banális választ adhatnék… Ha megelégszik vele.
– Halljuk a banális választ.
– Az a válaszom, hogy úriember létemre vigyáznom kell annak a nőnek a jó
hirere, a kivel együtt vagyok. Ennyi az egész.
– Allons, – mondta a dáma s újra kilépett. – Kénytelen vagyok beérni a
válaszával, – folytatta előbbi évődő modorában, – bár érzem, hogy
becsapott, oh petit polliçon. A gondolatának csak a felét mondta el…
Várjon csak, kitalálom-e a másik felét!… Ide hallgasson, megfogalmazom
szebben, mint a hogy maga tudná. Ime, az ön gondolatának második fele:
Miért jött a nyakamra, miért kompromittál engem, oh herczegné – vagy
kicsi Maud – mikor jól tudja, hogy már nem szeretem magát? Megmentettem
az életét; a vipera mérgét kiszíttam fehér vállából, a melybe egy kis
időre, három esztendőre, úgy belevesztem, hogy azt hittem, soha többé
nem menekülök a bűvköréből – de azt már ne kivánja tőlem, hogy örök
életemre a rabszolgája legyek. Különben is megmondtam magának, midőn
_utóljára_ szakítottunk, hogy nevetséges szerepet játszani nem akarok
maga mellett, egy olyan nő _szolgálatában_, a ki szabad s mégse lehet a
feleségem ostoba házi törvényei miatt… Ugy-e így beszélne a bon Nicolas
volt kedvesével, Babenberg özvegy herczegnőjével, ha volna hozzá szive?…
– Körülbelől, – vágta ki a férfi, minden udvariasságot félretéve,
elszántan.
A fönséges dámának megvonaglott az arcza, mintha kigyó marta volna meg,
de a szava az édes maradt. Annál kínosabban hatott a férfira.
– És ha én most azt mondanám magának, mon Nicolas, hogy nem vagyok többé
Babenberg koronás herczegnője, csak egy egyszerű szerelmes
polgárasszony, a ki asszonyi méltóságát félretéve eljött a férfi után, a
kit imádott, hogy neki újra felkinálja magát, most már feleségül persze,
mert igen szubtilisak az ő ártatlan bolond embere erkölcsi érzései… Mit
szólna ehhez az én Nicolasom?
Az érdekes pár a Calvin-térre ért. Vigyázniok kellett magukra a nagy
kocsiforgalom miatt. Abbahagyták a beszédet, hogy zavartalanul
surranhassanak át a robogó fogatok s villamoskocsik forgatagán. A
Kecskeméti-utcza szögletén megállottak. A férfi sápadt volt, az asszony
arcza ellenkezőleg, vérpiros szint öltött, mint a kicsattant pünkösdi
rózsa. Egy ideig némán, görcsös merevséggel néztek egymásra a régi
szerelmesek. A férfi szólalt meg először.
– Remélem, herczegnő, tréfa volt.
– Ne remélje, – mondta az asszony.
Hangja olyan tompa volt, mint a kalapácsütés.
– Akkor – nyögte ki Miklós kínosan, – én vigasztalan vagyok.
– Azaz nem kellek.
– Herczegnő, alázatosan bocsánatot kérek, de…
– Bátran, mondja csak… Valami libája van, ugy-e? Mert azt, hogy nem
házas, tudom; volt annyi eszem, hogy informáltassam magamat.
– Herczegnő, ez a tonus nem illik magához.
– A herczegnőhöz nem, de nem vagyok az. Egyszerűen Wallheim Magda
vagyok. Lemondtam minden jogomról s összes rangomról.
– Valóban?…
– Valóban… De jó lesz, ha járunk… Úgy látszik, nincs egész magánál, egy
kis mozgás jót fog tenni az idegeinek.
Most már nyers volt a koronás dáma hangja, mint csakugyan egy féltékeny
polgárasszonyé.
A különös pár folytatta sétáját.
– Liba van a játékban, – mondta az asszony inkább magának, mintsem a
férfinak, – különben kezesebb lenne… Szegény liba!
A férfi kijött a sodrából.
– Herczegnő, – fakadt ki emelt hangon, – ne fenyegesse s ne sajnálgassa
az én menyasszonyomat. A maga hatalma nem ér odáig, hogy kárt tehessen
bennünk, még ha az uralkodásról nem is mondott volna le.
– Tehát csakugyan szerelmes, – konstatálta az exherczegnő s egy idétlen
hiszteriás kaczaj fakadt fel a torkából, – a liba él, csak az a kérdés,
kiféle, miféle.
Miklós megelégelte a kínos játékot. Az Egyetem-térre érve intett egy
bérkocsisnak.
– Madame, tessék beszállani.
Ám a dáma nem hagyta magát.
– Après vous, monsieur. (Ön után, uram.)
– Haza kisérem, – súgta a férfi a fülébe, – csak ne csináljon feltünést.
Engedje, hogy besegítsem a kocsiba.
Megfogta az asszony karját szinte erőszakosan. Az végre is engedett a
nyomásnak, felszállott. Miklós utánna ugrott.
– Hol vett szállást?
– Hôtel Bristol…
A bérkocsi elrobogott. Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét. Újból
kezdte kegyetlen játékait.
– Nicolas, haragos kis Niclas, mondok magának valamit.
– Semmit se mondjon, herczegnő, mindent tudok…
– Nana, hátha nem jól tudja… Mégis megmondom, látja jobb az úgy, ha nem
keverem vizzel a bort. Niclas, én semmiesetre sem mondok le magáról.
– Tudom, – mondta a férfi, merőn farkasszemet nézve a dámával, – de azt
is tudom, hogy nem megy velem semmire.
– Nem jól tudja, drága Nicolas. Még egyet mondok magának, Nicolas, hogy
jobban megértse a helyzetet. Én mindenre kész vagyok, a lehetetlenre is.
S mosolygott az asszony, de az arcza oly merev volt, mint egy
Medusa-fej.
A férfi vállat vont.
– Ha csak el nem pusztít…
– Min-den-re kész vagyok, – ismételte a dáma, tagolva ejtve ki a szót,
hogy nagyobb nyomatéka legyen. – Ne is próbáljon az én kisértésemnek
ellentállni, mert ugyis hiába minden, – folytatta folyékonyan, – mert én
azok közé tartozom, a kiket nem szabad megúnni… Mondja Nicolas, hogy nem
únt meg, mondja hamar.
– Vőlegény vagyok, nincs egyéb szavam.
Az asszony megrázogatta fejét, látszólag minden indulat nélkül.
– Hagyja ott a menyasszonyát, mondjon le róla, Nicolas.
– Soha!
– Akkor, – mondta a dáma, – én igen sajnálom a menyasszonyát, szegény
Nicolas.
A kocsi a Bristol-szálló elé ért. Miklós kiugrott belőle s segített a
herczegnőnek leszállani.
– Au revoir, mon cher ami.
– Madame!…
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Komédiák: A magyar társadalom regénye - 07
  • Parts
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 01
    Total number of words is 3909
    Total number of unique words is 2005
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    40.7 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 02
    Total number of words is 3960
    Total number of unique words is 1915
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 03
    Total number of words is 3925
    Total number of unique words is 1808
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 04
    Total number of words is 3834
    Total number of unique words is 1926
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 05
    Total number of words is 3878
    Total number of unique words is 2028
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    40.8 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 06
    Total number of words is 3848
    Total number of unique words is 1930
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 07
    Total number of words is 3897
    Total number of unique words is 1921
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 08
    Total number of words is 3902
    Total number of unique words is 1886
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 09
    Total number of words is 3835
    Total number of unique words is 2045
    25.1 of words are in the 2000 most common words
    35.2 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 10
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 2053
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    42.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 11
    Total number of words is 3861
    Total number of unique words is 2054
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 12
    Total number of words is 3866
    Total number of unique words is 1946
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 13
    Total number of words is 3955
    Total number of unique words is 1896
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 14
    Total number of words is 2877
    Total number of unique words is 1519
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.