Komédiák: A magyar társadalom regénye - 05

Zádor a cselédszobába vitte a megfagyott kis teremtést s letette a
gazdasszony ágyára.
– Gábriné, vetkőztesse le.
– Isten, ki vagy a mennyekben, egy leányka!
Többet nem óbégatott a jó asszony, gyors, bátor kézzel hozzáfogott a
gyermek levetkőztetéséhez. Aztán ösztönszerűleg dörzsölni kezdte annak
merev tagjait, de gazdája beszüntette az igyekezetét.
– Hagyja Gábriné, menjen a konyhába s gyújtson tüzet. Az élesztéshez
jobban ért a doktor.
Lupus in fabula: a doktor megérkezett, a házmester társaságában.
– Parancsol, méltóságos uram?
– Vizsgálja meg kérem ezt a gyereket: él-e.
Az orvos azonnal munkához látott: az ágyra hajolt s a kis koldus mellére
tapasztotta fülét.
– Él, – mondta egy pillanat mulva. – Szaladjon a házmester a lakásomra s
kérjen a feleségemtől aethert…
Alig tiz percznyi kezelés után fölengedtek a kis leány dermedt tagjai,
szeme kinyilt, ajkai megvonaglottak.
– Meg van mentve, – mondta az orvos, s miután megadta Gábrinének
utasításait, ajánlotta magát.
A jó asszony akkorára már fel is forralta a vizet, majd felgyújtotta a
házat, oly nagy tüzet csinált… Mindenekelőtt megfürdette a gyermeket,
dohszagú, ványadt kis testét megszappanozta, leöblítette langyos vizzel.
Miklós szobájába ment. Világosságot csinált s szokása ellenére
fölcsavarta a villamos kályha gombját is. Öt percz mulva kellemes meleg
áram járta át a hálószobát. Miklós egy bőrzsöllébe vetette magát s merő
szemmel, mozdulatlanul bámult bele a kályha izzó rézdobjába, míg meg nem
zsibbadtak érzékei. Annyira uralkodott magán, hogy ha akarta, be tudta
szüntetni agya működését is. Most is beszüntette. Ez a nirvana-szerű
lethárgia (öntudatos léttelenség) jótékony hatással volt a szellemére.
Friss ötletek, meglepő képzetek támadtak az agyában. De nem adta át
magát a sajátszerű mámornak, csak egy negyedórára. Akkor hirtelen
elhatározással elűzte magától a rózsaszin ködöt, a mely lelkére
szállott. Lecsavarta a kályhát és iróasztalához ült. Először megcsókolta
édesanyja odaállított arczképét, aztán munkához látott. Irt. Olyan
ünnepies volt az arcza, mintha egy nemzetet reprezentált volna milliók
nevében. Viharos sietséggel rótta a sorokat, szinte kényszerítette a
tollát, hogy lépést tartson automatikusan tornyosodó gondolataival…
Egyszerre csak lecsapta a tollat egy sor, egy mondat közepén. Hátradőlt
székében, mintha meglökte volna valaki, vagy valami súlyos életbevágó
mulasztás jutott volna eszébe. Csengetett.
Gábriné belépett.
– Parancsol, méltóságos uram?
– Hogy van a gyerek?
– Jól, hál’ Istennek. Megfürdettem, adtam neki forró kávét; egy literre
valót bevett szegényke, úgy ki volt éheztetve; aztán megágyaztam neki a
kanapéra…
– Alszik?
– Nem. Nem tud elaludni. Az a bogara szegény pelécskének, hogy elviszik
tőlem s újra kiteszik a fagyba a kapu alá.
– Mit mond? Ki tette oda?
– Nem mondja meg. Faggattam, de fél vallani.
Miklós gondolkozott egy pillanatig, aztán elhatározta magát.
– Gábriné, én bemegyek hozzá. Látni akarom…
A kis lelencz egy szivettépő sikolyt hallatott, midőn meglátta a Gábriné
nyomában belépő férfit.
A gazdasszony hozzá sietett, átkarolta s megnyugtató szavakkal
lecsillapította beteg gyermekidegeit.
– Ne félj, csacsika. Senki se bánt. A méltóságos úr az, a ki megmentett,
ölében hozott ide a kapu alól.
A kislány tágra nyitotta szemét. Az ijedtség kifejezése egyszeribe
eltűnt arczáról s merő, szinte állatias csudálatnak adott helyet.
– A méltóságos úr? – hebegte. – Akkor nem félek. – S szinte pajzán
sietséggel leugrott a kanapéról s úgy a hogy volt, a Gábriné hosszú
ingében, megmentőjéhez szaladt, megragadta annak kezét s egy alázatos
csókot czuppantott reá.
Miklós megsimogatta a gyermek haját, szintelen, durva, vöröses sörényét.
– Jól érzed magad, kislány? Nem fáj semmi?
– Semmi. A néni igen jó, nagyon szeretem. Megkértem, ne adjon oda
senkinek… Ő megigérte, hogy nem – s félénken Miklósra sandított a
szerencsétlen kis teremtés.
– Maradhatsz tőlem is, – válaszolt Zádor a gyermek riadt, esdeklő
tekintetére, – holnap majd bejelentem a hatóságnál, hogy vállalom a
nevelésedet.
A kisleány erre már le is térdelt s így térdenállva ismét megcsókolta a
Miklós kezét. Miklós nem állhatta meg: felkarolta a gyermeket s homlokon
csókolta.
– Légy jó s szeretni fogunk… Szoktál imádkozni?
– Nem.
– Nem? Hát nem tanított meg rá mamád vagy a tanító néni?
– Én nem jártam iskolába, nincs anyám, nekem egész nap kéregetni
kellett…
Zádor visszatért szobájába iróasztala mellé. Ám az egyszer sehogysem
engedelmeskedett akaratának a feje. Gondolatait elmélyítette a
végletekig, oly képzetei támadtak, a melyeknek kifejezésére nem talált
szavakat. Elméje a legáltalánosabb s ennélfogva a legelvontabb, talán
még soha nem érintett emberi problemák körül forgott, züremlett… A
khaoszban egyetlen társadalommá folyt össze az egész emberiség s a
monstre-társadalom minden egyes egyedének egyforma joga és értéke volt.
A határoló, szétválasztó, megkülönböztető distinkcziók megszüntek:
minden szabad volt mindenkinek, a bűn is, a mi ennélfogva nem volt
abszolut bűn, mert jog is volt: az élet kényszerjoga.


VI. Napi, a nagy proletár.
Pont hét órakor bekopogtatott Gábriné gazdája hálószobájának ajtaján.
Lórika is – nagynehezen kivallotta keresztnevét az utczáról felszedett
koldusleányka, – vele ment a szoknyájába csimpeszkedve. Már négy hete,
hogy a háznál volt, de soha még egy pillanatra sem tágított az ő Máli
nénije mellől, ott söndörgött körülötte takarításkor, vele ment a
piaczra is. Még mindig félt, hogy kiragadják új boldog otthonából. De
hogy kitől félt, azt nem merte megmondani. Ha faggatta Máli néni,
keserves zokogásba tört ki és nem felelt.
Különben nem volt alkalmatlan a kis árva, rendkívül ragaszkodott a
gazdasszonyhoz; megmentőjéből, annak minden egyes szavából, tettéből,
mozdulatából Máli nénivel együtt valóságos kultuszt csinált.
Reggelenként bekérezkedett hozzá kézcsókra s ez alkalomra fehér
köténykét öltött s vizes kefével addig nyalta rakonczátlan kondri haját,
míg sima lett…
Máli néni belépett ura szobájába. Lórika ezalatt szorosan odalapult az
ajtóhoz és várt, míg beszólítják. Csak egy perczig kellett várakoznia.
– Jó reggelt Lórika, – köszöntötte Miklós az ágyból a belépő gyermeket.
Ez hozzá lépett, elhalászta a férfi kezét s egy egészséges puszit
csattantott reá csak aztán felelt.
– Kezitcsókolom, méltóságos úr, igen jól vagyok.
Azzal egyenesen nekiment a méltóságos úr czipőinek, ölébe kapta ruháit
is s ment velük kifelé, a dolgozószobába, ott várta be, míg Máli néni
kijön hozzá. Mert nem kell ám azt hinni, hogy Lórika a jólétben csak úgy
lopta a napot. Ő fényesítette a méltóságos úr czipőit, varrta rá ruháira
a leszakadt vagy meglazult gombot, a lepedőjét is ő gyűrte a derékalj
alá, hogy ránczot ne vessen, a hajkefék és fésűk tisztogatását sem
hagyta volna a világért sem másra, egyszóval egész délig szobaleányka
volt Lórika, de délután sem hevert: akkor tanult. Egyelőre Máli néni
tanította a betűvetésre, olvasásra és imádkozni. A kisbetűket már tudta
is hiba nélkül. Az imádságok közül is hármat. Oly jól pedig, hogy a
reggeli és estvéli fohász szövegébe egész magától bele tudta kombinálni
az ő megmentője nevét…
– Hogy aludt a méltóságos úr? – kérdezte, midőn Máli néni kijött.
– Jól, hál’ Istennek.
– A lepedője nem vetett ránczot?
Gábriné elmosolyodott.
– Nem, fiam.
– A gombja, – dicsekedett a kislány – a mit tegnap felvarrtam a
nadrágjára, – s megránczigálta az illető gombot, – olyan erősen áll,
hogy le se lehet szakítani.
– Ügyes kisleány vagy; jól viseld magad ezentúl is.
A gyermek a kapott dicsérettől meghatva, rengeteg ügybuzgalommal kapta
fel a méltóságos úr ideiglenesen földretett czipőjét s vigan hopkálva
követte Gábrinét a konyhába.
Miklós ezalatt kiugrott ágyából, kicsapta az ablakot s papucsba
bujtatván a lábát, lehányta magáról a hálóinget. Majd benyitott a
szomszédos fürdőszobába s egyenesen a zuhany alá állott. A hőmérő
higanyoszlopa 0 fokot mutatott, de így szokta ő azt tiz fok hidegben is.
Úgy meg volt edzve, hogy a legnagyobb télben sem fázott. Ledörzsölte
magát tetőtől talpig először bolyhos törülközővel, aztán a csupasz
tenyerével. Majd testgyakorlatokat végzett, elővette sulyzóit – egy
kilón kezdte s ötven kilón végezte, – s megemelgette, megcsavargatta a
levegőben a nehéz vasakat. Testét vérvörösre csípte a hideg, de azért
nem öltözött fel mindjárt, a légfürdőnek húsz perczig kellett tartania.
Félórai testápolás után végre magára vette a ruhát; egyszerre
kiöltözködött korrektül, megvetette a papucsban és hálókabátban való
«komotizálást». Úgy ült a reggelihez, a hogy odaülhetett volna a
kaszinóban is. Bőségesen evett. Sonkából, vajból, három lágytojásból,
ugyanannyi csésze angol theából állott a reggelije. Reggeli után
kisétált. Télikabátot nem vett magára. Zérus fok felett egy szál ruhában
szokott kijárni, még ha fújt is a szél, a mi megkétszerezi a hideget.
Sokan különködésnek, sőt póznak tartották ezeket a testedzési
_szertelenségeket_, ő viszont egyenesen műveletlenségnek minősítette azt
a nembánomságot, a melylyel a magyar ember, bízva őserejében, teste
gondját végkép a természetre hagyja. Az volt a hite, hogy a nemzetek
termelési képességét a fizikai erők teljes kiképzése által meg lehet
kétszerezni. Ennélfogva valóságos polgári kötelesség a fizikum
épentartása, annak elhanyagolása viszont ostoba léhaság…
Jó félóráig sétált Zádor Miklós az utczákon, aztán, tiz óra tájban,
hazament. Lórika már ott leste az ajtóban:
– Méltóságos úr, az a tegnapi ember megint itt van, a dolgozóban
szivarozik.
– Tudom Lórika, én kérettem ide.
A dolgozószobában csakugyan ott szivarozott a _tegnapi ember_, bár
lehetett volna mondani mindennapinak is, mert egy hónap óta állandó
délelőtti látogatója volt Miklósnak…
– Szervusz Miklós.
– Isten hozott, Napi.
Napi a Napoleon névnek volt a rövidítése. Még tanulókorában ragasztották
rá czimborái Bodonyi Benczére, a ki akkor még kivételes energiájú,
szinte erőszakos fiú volt; erősebb is társainál, eszesebb is,
jellemesebb is. A fiúk félték és tisztelték, professzorai nagy jövőt
jósoltak neki. Valameddig tanuló volt, be is váltotta a hozzá fűzött
reményeket, minden vizsgáját kitüntetéssel tette le az egyetemen is.
Utriusque juris doctor lett, de megszerezte a tanári oklevelet is.
Joghallgató korában az olvasókör elnöke volt, de az athletikai klubbnak
is ő volt a büszkesége. Huszonnégy éves korában még egy pályadíjat nyert
az Akadémián, aztán egyszerre letűnt a láthatárról. Két évig egy alföldi
városkában volt eltemetve, mint gimnáziumi tanár, majd egy fővárosi
laphoz került, de nem vált be se itt, se ott. Összeférhetlen természetű
ember, mondták kollegái. De nem az volt az igazság, hanem az, hogy
szellemi fölénye, mondhatni lángelméje, nyomasztó súlylyal nehezedett rá
középszerű környezetére s az ilyen erkölcsi teher mindig kellemetlen,
azt, hacsak lehetséges, lerázza magáról a nyájbeli ember. Tömegösztön
lebunkózni azt, a ki az átlagnál magasabb. Alighanem ennek köszönhette
Napi is, hogy semmire sem vitte az életben, holott napoleoni szerepet
játszott az iskolák padjai között. Miklóssal való ismeretsége, a mi
később igaz barátsággá melegedett, még onnan datálódott s végképen
sohasem szakadt meg, bár Miklósnak nem volt könnyű látszólagosan nyers
természetét s megátalkodott czinizmusát legyőznie.
– Nagyúr vagy, – így honorálta nem egyszer barátja ragaszkodását, – mit
ereszkedel le hozzám, komisz _téntanyalóhoz_, a kaszinóban a helyed a
_talpnyalók_ között!
Összevesztek, de csak kibékültek megint. Zádor Miklós többre tartotta a
kicsapott professzort egy egész tudóstársaságnál.
A két barát viszonya azonban igazában csak az utóbbi időben erősödött
meg. Egy ethikai ponton úgy összetalálkozott a lelkük és szellemük, hogy
szinte elválaszthatatlanok lettek…
– Régen vársz rám, Napi? – kérdezte a házigazda látogatóját, miközben
szembe vele, egy zsöllyébe ült.
– Félórája. Kissé korábban jöttem, mert fáztam az utczán.
– Okosan tetted. Reggeli után vagy?
– De még mennyire. Épen négy órája, hogy reggeliztem.
– Akkor rendelek neked theát.
– Nem kell az az úri lötyök, inkább szalonnát adj nekem.
Miklós csengetett és megrendelte a kért szalonnát.
– Végeztél valamit, Napi?
Napi kihúzott zsebéből egy elég vaskos füzetet és átnyújtotta Miklósnak.
– Tessék, itt a tervrajz.
– Majd megtárgyaljuk, – mondta a házigazda, – de mi eredményre jutottál
Latorczayval?
– Semmire. Az egy gyáva ficzkó, csalódtam benne.
– Mit mondott?
– Hogy ő nem léphet be egy titkos társaságba, mert katonatiszt. Hogy
minden pillanatban kész meghalni a szent ügyért, de egyszerre és nem
_apránként_. Az összeesküvések és forradalmak izgalmait nem állja ki az
idegzete.
– Nem magyaráztad meg neki, hogy nincs itt összeesküvésről szó, csak
jogos önvédelemről; hogy a szövetség szervezete annyira sem lesz titkos,
mint a szabadkőmüveseké.
– Semmit sem magyaráztam meg neki. Elejtettem. Olyan vezéreknek, a kik
az első békában megcsúsznak, midőn sárkányokat kellene legyőzniök,
hasznát nem vehetjük.
– Azt tartom, túlzasz, – vélte Miklós, – nem sárkányokkal állunk mi
szemben, hanem egy erkölcsi posványnyal; nem másokat kell nekünk
legyőznünk, hanem önmagunkat kell megerősítenünk, hogy a szakadékok
áthidalására képesek legyünk…
A szalonnát behozta Gábriné; Bodonyi lekanyarított belőle egy jókora
darabot.
– Hogy képzelsz te el egy társadalmi reformot küzdelem nélkül? –
kérdezte, midőn a gazdasszony betette maga után az ajtót. – Passziv
resisztenczia? Kiket akarsz kikoplalni? Ismered-e az élősdi férgek
természetrajzát?
– Nem értelek.
– Pedig a tétel igen egyszerű, – magyarázta a nagy csontos ember
felágaskodva, hogy szinte egy egész fejjel magasabbnak tűnt fel, mint a
milyennek ülve látszott, – a tétel világos, mint a nap. Az öreg
tölgyfát, a melynek amúgy is meg vannak már az odvai, a viharvert óriást
csak úgy lehet az enyészettől megmenteni, ha kiirtjuk a rajta élősködő
gombákat; a preventiv ápolás, visszametszés, a trágya használhat a
csemetének, de a már teljesen kifejlődött fa nedvkeringését nem mozdítja
elő. Van annak elegendő felszivó gyökere a nélkül is; nem ott a hiba,
hanem ott, hogy az élősdinek még több gyökere van, a mi egy sem a földet
szíjja, hanem a fát.
Miklós megrázta fejét.
– Ez a mi kulturhadjáratunk – mondta elgondolkozva, – mégsem lehet
kimondottan agressziv.
– Különben nem kapunk rá embert, – vágott szavába a kopott Napoleon. –
Igazad van: ettől lehet tartani. De ha így áll a bál, – folytatta
szenvedelemmel, – ha nincs bennünk, a művelődési harcz megindítóiban
annyi szuggeráló erő, hogy megigézzük a lelkeket, fölébresszük a bennük
szunnyadó intellektuális és erkölcsi erőket, úgyis hiába minden: akkor
befalazhatják tőlünk a kripta ajtaját a modern magyarok.
Most Miklós is felállott. Le s fel járkált a szobában.
– Mi módon érvényesítsük a mi szuggeráló erőnket – kérdezte egy pár
percznyi hallgatás után – egy titkos szövetség keretei között?
– A szövetségnek titkosnak kell lennie, – magyarázta Bodonyi, – de az
eszme nyilvános: azt el kell szórni minden zugba, hogy szabadon
terjedhessen, elnyomja idővel a legszivósabb gyomot is.
– El kell szórni az eszme magvát, – tépelődött magában Miklós, – a
nélkül, hogy előkészítettük volna a talaját?!
– A talaj az megvan, – állította Bodonyi, – a talaj az hálás. Sejtelmes
vágyak kelnek-szállnak a levegőben fogantatásra várva, mint a termékeny
állattest a sarjadzás idején. Az undor és kétségbeesés, a czinizmus és
banalitás visszahatásaképen egy tisztább, szebb, becsületesebb jövő után
abajgat a többség, a léttel való egyenlőtlen küzdelemben elkorcsosodott
nemzettest. Áhítjuk az erényt, a tisztességet, új szenteket keresünk, a
kik megtisztítsanak bűneinktől s az új hitben megerősítsenek. Az eszmény
az ott él a tömegek lelkében titkosan, kifejezetlenül, mert senki sincs
vele tisztában, hogy mi a boldogság, mindenki az új Messiásra vár, a ki
forrongó érzések khaoszából kiválasztja, meghatározza, kifejezésre
juttatja azt, a minek ma még nincs neve, a mit a lelkek önmaguktól nem
képesek feldolgozni, csak ösztönszerűen sejtenek: _a jövő boldogságának
törvényeit_. A talaj az megvan, – fejezte be szavait Bodonyi, – azt az
eszméktől vemhes levegő élenye már megporlasztotta, nekünk csak vetni
kell.
– A törvényeket kell megformuláznunk! – jelentette ki Miklós
meggyőzetve, lelkesen. – Megformulázzuk! Kifejezést adunk a néplélek
titkos óhajainak; megfogalmazzuk a jövőnk tervezetét, hogy mindenki
lássa, okulhasson s meríthessen belőle.
– A formula, a fogalmazvány, – mondta Bodonyi hidegen, – a kezedben van.
– Ez a füzet, a melyet átadtál nekem?
– Igen, az az evangelium. De ez még nem elég. Egy napig sem szabad
pihennünk, prédikálnunk kell nap-nap után, hogy a kigyúlt lángok el ne
aludjanak. Az evangeliomot meg kell magyaráznunk, széjjel kell szednünk
elemeire, hogy a hitetlenek is meggyőzettessenek.
– Értelek, – egészítette ki Zádor barátja gondolatát, – egy független
hirlapra van szükségünk pro propaganda fide.
– Úgy van, – hagyta helyben Bodonyi, – valameddig kezünkben nincs a
tőke, a mely egy ilyen lap alapításához szükséges, hiábavaló minden
igyekezetünk.
– S mennyire lenne szükségünk?
– Egy millió koronára.
Miklóst láthatólag megdöbbentette az összeg nagysága.
– Sok… sok… Ennyit honnan vegyünk?
– Honnan? – Keserű elszántság szikrázott a kopott agitátor szeméből. –
Hogy honnan? Háháhá. Hát összekolduljuk. Én a garasokat hozom a
kurtakorcsmákból, te a kaszinóból az ezreseket. Isten kegyelméből
diktátoroknak születtünk, – s az asztalba vágta görcsös öklét, – de
miután nem jár a parancsunk, mert nem vagyunk hitelesítve az emberek
szemében; könyörögni, koldulni fogunk. Mutassuk meg, hogy ehhez is
értünk, s nem szégyelljük a tarisznyát, ha úgy követeli a haza érdeke,
mi íjjas honfoglaló magyarok kevély ivadékai.
Miklós egy darabig szóhoz nem jutott bokrosodó gondolataitól.
– Ne törd a fejedet, – intette a lánglelkű proletár, – vágj bele a
dolgok közepébe: cselekedj.
Miklós megrázta barátja kezét. Valami biztató ötlet czikkázhatott az
agyán keresztül, mert szinte megdicsőült az arcza, midőn végre szóba
kapott.
– Cselekedni fogok. A lehetetlent is meg fogom kisérleni…


VII. A zádorházi nagyasszony.
A gőzös becsikorgott a zádorházi állomásra… egyet-kettőt kaffantott a
masina, aztán végkép elcsendesedett.
Zádor Miklós kiugrott a vonatból. Egy galambősz, sárgaliberiás aggastyán
sietett eléje s erővel kezet akart neki csókolni.
– Nem engedem, Sándor bácsi… Tudja, hogy nem szeretem…
Az alázatos öregecske elszontyolodott. Mondani is akart valamit, de
valahogy megbicsaklott a hangja: tagolatlan nyöszörgéssé nyomorodott a
torkában. Ötven esztendő óta szolgálta a Zádor családot, magasabbrendű
lényt látott minden egyes tagjában s oly érzékenynyé tette a kegyelete,
hogy fogatlan szája mindig sirásra biggyedt, valahányszor Miklós ősei
fészkébe hazajött. Pedig nem őt szolgálta. Immár húsz esztendeje, hogy
atyjától átszegődött a nénjéhez, Zádor Ádám, a nagybátyja özvegyéhez.
Miklós különben sem tartott háztartást, bérbeadta birtokát kastélyostul
s valahányszor Zádorházára jött, nénjénél szállott meg. Az öreg Sándor
annak megbizásából várta őt a vasútnál.
– Hogy vannak otthon? – kérdezte Miklós az öreget, mialatt a reá váró,
sárga posztóval bélelt antidiliuviális csézába lépett.
– Jól, hál’ Istennek, a méltóságos báróné ma is csak olyan fürge, mint
húsz éves korában.
Mondván, egy rengeteg lábzsákba akarta begyűrni a Miklós lábát, a mi
ellen ez kézzel-lábbal tiltakozott.
– Nem fázom, öregem, hagyja…
– Akkor legalább a bundát, instállom, a méltóságos asszony igen lelkemre
kötötte…
– Bunda se kell, azt vegye fel maga.
Az öreg inas úgy velte, hódprémes bundát így még meg nem sértettek,
mióta világ a világ.
– Én-e, kezit csókolom? Inkább itt fagyok meg helyben. Nem métsztatott
megösmerni: hisz ez az öreg Ádám úr bundája vót…
– Akkor – mondta Miklós, – üljön be legalább a kocsiba, megfagy a bakon.
– Nojszen majd adna nekem a méltóságos báróné, – s jóizűen elkaczagta
magát az öreg szolga, mert inkább tréfának vette a kocsiba való
beinvitálását; a bakra ült.
A kocsis csettintett, a két elhizott lovacska beledűlt a hámba s egy
keserves nyögés után elkoczogott.
Épen leszállóban volt a nap, a világítás tisztét a fehér hómező vette
át. Bár feljött a hold, de csak kiflialakban jelentkezett a
csillagszöges égen. Miklós oda fordította tekintetét. A fővárosban
sohasem jutott eszébe, hogy a csillagokat vizsgálja, itt, szülőfaluja
határában, régi ösmerősként üdvözölte az eget; innen tudta az állását
valamennyi csillagnak. (Az ott a kastély tornya irányában a
gönczölszekere a kiskocsissal, a temető felett a fiastyúk húzódik meg
csibéivel; az esthajnalcsillag amott az ég peremén csak olyan fényes,
mint volt hajdanában, a mikor rövid nadrágban hajkurászta a kabóczákat a
páston…) Hej, hiába, az egész életnek sincs akkora értéke, mint a
gyermekkori emlékeknek, a melyeket tündéri távolból hajt fel a képzelet.
Csak az az édes, csak az a drága, a mi utólérhetetlen,
visszahozhatatlan. Isten a megmondhatója, miért olyan szivárványszerűek
az emberek legboldogítóbb lelki kincsei!…
Miklós egész elszomorodott, mire a faluba ért a kocsi. Most különösen
nagy oka volt a szomorúságra… Ám összeszedte magát, mire nénje kastélya
elé ért, már mosolygott, hogy Marcsuskának, öreg dajkájának, a ki szokás
szerint ott söndörgött, leskődött rá (hogy első lehessen, a ki
üdvözölje) a ház sarkában, meg ne essen rajta a szive. Magához
szólította az alázatos töpörödött anyókát, megölelte, megcsókolta az
arczát, nem törődve ránczai közé szűrődő könnyeivel.
– Hogy van, daduska lelkem? Látom, ma is csak olyan menyecske, mint
tavaly.
A menyecske csak tovább zokogott, érzései kifejezésére nem akadt szava…
Miklós belépett az előterembe, a melyben egyetlen kőolajlámpa
világított. A kőkoczkák ismerősen kongtak súlyos léptei alatt. Az öreg
Sándor előtte botrogott a félhomályban, s kitárta neki az ebédlő
ajtaját. Itt is csak egy lámpa pislogott. Az ősök árnyékbavesző fejei
neheztelőleg bólogattak le reá a falról… Nagy okuk volt a szomorúságra
az ősöknek is. Miklós úgy hitte legalább. Kényelmetlenül érezte magát a
gyéren butorozott boltives teremben. Több világosságra vágyott. Mintha
dohszaga lett volna a komoly félhomálynak. Pedig még le is ültette az
öreg inas, a miből megtudta Miklós, hogy nénje nem bocsátja egyhamar
maga elé…
Különös asszony volt a Zádor Ádám özvegye. Beosztotta a napját apróra s
ettől a beosztástól senki kedvéért nem tágított. Ha az állott a
programmján, hogy hattól hétig harisnyát kell foltoznia, stoppolt, ha
úgy kellett is a hozzávaló lyukas harisnyát kölcsönkérnie. S szót sem
szólt senkihez, mialatt foglalatoskodott.
Aránylag elég szerencséje volt Miklósnak, alig ült öt perczig a
barátságtalan, petroleumfüstös teremben, magához kérette a nénje,
született Lilien Paulina bárónő, a thüringiai származású dáma.
A szoba, a melyben öccsét fogadta, már egész más képet mutatott, mint az
ebédlő. Tizenkét vastag gyertya égett két szépmivű fali karos
gyertyatartóban, további kettő az asztalon világított. Valóban volt mit
megvilágítania. Valami ünnepies, szinte merev előkelőség jellemezte a
női szalon egész berendezését, kezdve a cseresznyevörös selyemmel
behúzott, világos keretes Biedermeyer garniturától le egész addig a két
gyöngyvarrottas párnáig, a melyen jobbra és balra az asszony trónusától
két hófehér angoramacska nyújtózkodott. Minden egyes butordarab (kép,
szobrocska és egyéb apróság) a helyén volt, szinte szervesen
illeszkedett bele a dámaszoba stiljébe a legjellegzetesebben maga a
lakója. Finom arczélű, aggkora ellenére karcsú marquise-termetű dáma
volt. Halántékán lógó ezüstszin vuklicskáival s negédes kontyára
bigyesztett kukolájával úgy nézett ki, mint egy megelevenedett ó-szász
porczellán figura. Nagyon szép volt, művésziesen előkelő még most is,
csillogó sötétkék szeme s csudálatosan fekete szemöldöke meghazudtolták
nyolczvan éves korát.
Egy kerekded, minétbevaló kézlejtéssel üdvözölte öccsét, a ki
tiszteletteljes mély meghajlás után egy csókot lehellt újjai hegyére.
– Bonsoir, cher parent. (Jó estét, kedves rokon) – s egy újabb, de egész
másforma gesztussal helyet mutatott neki.
Miklós leült s bocsánatot kért a finom dámától, hogy megháborgatta
klasszikus, (így fejezte ki magát) szépséges nyugalmában.
– Úgy tudom, édes Miklós, – válaszolt a néni mentegetődzésére, – maga az
én egyedüli élő magyar rokonom, de a nélkül is szivesen látnám, mert
erősen emlékeztet az én boldogult uramra.
A fiatalember meghajolt székében.
– Néném mindig nagyon kegyes volt hozzám.
– Akkor kár volt a kegyes nénit annyira elhanyagolni, – jegyezte meg a
galambősz dáma, mutatóújjával kaczér negédességgel fenyegetve meg
öcscsét, – a néni különködő kissé, talán idegenszerű is, «az erős
férfiak nemes hazájában» nem tudott stilszerűen elhelyezkedni, de az
elhanyagolást azért talán nem érdemli meg, mert a szive: az magyar.
– A beszédje is, kedves néném, – jegyezte meg Miklós őszintén, – oly
választékos és zengzetes nyelven ma már nem is igen társalognak az
emberek.
– Hja, én még a Vörösmarty és Kisfaludy könyveiből tanultam meg
magyarul, az ő nyelvük tiszta volt és finom, mint egy sainte vierge
(szent szűz), nem olyan _grácziátlan_ és _meztelen_, mint a melyen az
ujságok s a mai irók szólnak hozzánk…
Az egyik angora macska, a kandúr, megunta a heverést, felült két hátsó
lábára, kinyújtóztatta zsibbadt tagjait s miután hatalmas ásítással
könnyített a lelkén, merész szökéssel átugrott a Miklós ölébe, annak
keze alá fúrva buksi fejét.
A néni elnevette magát. Üde, szinte dallamos volt a kaczagása, mint egy
fiatal leányé.
– Czirógassa meg… Azt akarja a haszontalan, hogy megczirógassák.
– Ismerem a természetét, – mondta Miklós s megvakargatta a törlészkedő
czicza fületövét, a mire az legott elkezdett fonni, oly hangosan
dorombolt, hogy beillett volna hortyogásnak is…
Hamarosan komolyra fordult a beszéd sora a szép antikveretű nénike s
erőtől duzzadó fiatal öccse között.
– Nemde a birtokot jött megnézni, cher Miklós?
Lecsuklott a fiatalember feje.
– Igen, – mondta, kínosan ejtve ki a szót. – Azaz – javította ki magát,
– nem is annyira _nézni_ jöttem én…
– Mint?
– El akarom adni a birtokomat. El _kell_ adnom…
Egy pillanatra megcsuklott a fegyelmezett nagyúri dáma dereka, mintha
megvonaglottak volna porcellán arczának idegei is. Hátradőlt székében s
behúnyta szemét, ajaka szigorú lett, úgy elkeskenyedett, mint egy
vonalzó. De csakis egy pillanatig tartott örökasszonyi bájosságának eme
hirtelen elkeményedése, a másik pillanatban már ismét mosolygott a
szeme.
– Ah, cher Miklós, el akarja adni?!…
– Ezer koronát igérnek holdjáért, – mondta Miklós száraz torokból – s
négyszáznak is alig hozza meg a kamatját…
– Ne mentegesse magát, Miklós, ne… Önjogú… Mit akar venni a birtoka
árán? Valami ideája van?
Hizelgő akart lenni a dáma hangja, de a tónust sehogysem találta el:
végképen elvesztette melodiáját, úgy hangzott, mint a fakalapács.
– Igen, – válaszolta Miklós gyönge hangon, – egy ideám van. – Majd
leküzdte gyöngeségét s bátran nénje szemébe nézett. – Annak a birtoknak
az árán én egy egész országot akarok venni.
– Ah, – kérdezte a néni édeskés maszkot öltve, de gúnyt lehellve, –
talán egy szigetet bánánfákkal és papagájokkal?
– Nem szigetet papagájokkal, – utasította vissza Miklós a gúnyt
szerényen, de keserűen, – hanem egy kontinentális országot, magukról
megfeledkezett bűnösökkel.
Finom és érzékeny volt az agg dáma elméje: rögtön kitalálta, hová czéloz
az öccse.