Komédiák: A magyar társadalom regénye - 04

A komorna útjára ment, a mama visszatért a pipázóba, a hol a férfiak és
Erzsike, az ő ötperczes távollétét felhasználva, a legnagyobb
fesztelenséggel társalogtok. Azaz hogy csak Guidó gróf beszélt s
Csábrágh és Erzsike nevettek neki. A gróf előadásának thémája egy stikli
volt, a melyet előadó therezianista diák korában követett el egy török
herczeggel. A novella egy csöppet sem volt érdekes, de Guido oly tűzzel
adta elő, hogy muszáj volt rajta kaczagni. Nem a novellán, hanem Guido
grófon.
Livia grófné ajkába harapott, a helyett, hogy versenyt nevetett volna a
jámbor mulatozókkal, Leintette férje urát. (Megint nevetségessé teszed
magad, vén bajazzo!) Az megszeppenve a szigorú szemektől, menten
elkuksolt… Csábrágh Margitka után kérdezősködött.
– Épen most küldtem érte, – elégítette ki érdeklődését édeskeserű hangon
a mama. (Megbomlott ez az ember a Margitkájával?… Csupa Margitka az
egész ház, mintha más nem is laknék benne rajta kivül!)
Úgy is volt valahogy, mert újabb galiba kerekedett Margitka körül. A
komornyik bekigyózott és diszkréten megsúgta a grófnénak, hogy a Náni
komornával azt üzenteti a Margitka komtesz, nem jöhet fel, mert nem
hagyhatja a misszt, a kinek is igen fáj a feje.
Nojszen majd ad ő a missz fájós fejének!… A grófné összekapta a fogát és
a sleppjét s leviharzott a renitensekhez…
A missz alig látszott ki egy rengeteg karosszékből, fején hatalmas
turbán ékeskedett bolyhos törülközőből.
– Mi baja, missz?
– Migrénem van, madam.
– S e miatt visszatartja a _gyereket?_… Öltözködj! – parancsolt rá az
erélyes mama a gyerekre, – velünk vacsorázol. Ne halljak kifogást.
A kislány oda volt félelmében.
– Jaj, mama, veres a szemem, – jegyezte meg bátortalanul.
– Mitől veres?
– Sirtam.
– Miért sirtál?
– Féltem.
– Mitől féltél?
– A büntetéstől.
A mama megnyugtatta a szepegő kis lányt, de csak a maga methodusa
szerint.
– Rosz voltál, haszontalan voltál, de az egyszer elengedem a büntetést,
az Erzsike vőlegénye kedvéért. Légy víg, nevess.
Margitka nem tudott nevetni, de megadta magát.
– Felöltözöm mama, vacsorára kész leszek.
– Majd visszaküldöm a Nánit. A la grècque fésülködjél és a rózsaszin
ruhát vedd fel.
– Az rövid, mama, – jegyezte meg félénken a leányka.
– Rövid?! – pattant fel a mama. – Tacskó vagy! Nem illet meg a hosszú
ruha.
– Igen, mama…
A grófné visszaskándált a pipázóba, miután Nánit újból Margitkához
utasította. Legnagyobb boszúságára ismét általános kaczagásra érkezett.
Ki nem állhatta a jókedvű embereket. Pedig most ugyancsak ki kellett
belőlük vennie a részét. Csábrágh beszélt; őt nem csikkanthatta agyon a
szemével, mint az urát. Sőt maga is kénytelen volt nevetni, hogy
honorálja a drága vő szellemességeit…
Végre elérkezett a vacsora ideje. A csengettyű megszólalt az udvaron. A
komornyik kitárta az ebédlőbe vezető szárnyasajtót, hogy helyet
csináljon a páros menetnek. Ám nem a párok használták először a nyitott
ajtót. Előbb még egy magányos csupa rózsaszin hölgyecske lépegetett be
rajta, oly szégyenlősen, szemlesütve, mintha engedelmet készült volna
kérni a _nagyok_ díszes társaságától, hogy egyáltalában létezik.
Arczocskája biborszinben égett, picziny íves ajka remegett.
A gróf gyönyörködve és meghatottan nézte egy pillanatig, aztán eléje
ment s megfogta a kezét.
– Margitka! – susogta. – Én Margitkám, ne féljen; azonnal megkérem a
kezét, ha megengedi.
A kis lány forró kezecskéje görcsösen szorongatta a fiatal grófét, mint
a vizbefúló a megmentőjéét.
– Félek, – mondta alig hallhatóan.
– Bátorság! – biztatta a szerelmes férfi, s a kis leány karját a magáéba
öltve, arczczal a szülők felé fordult.
– Méltóságos grófné asszonyom! Tisztelt atyai barátom, Guido!…
Eme Guido most már pontosan tudta, hogy mi fog következni. Tehát jól
kombinált. Bevált a bakfis-elmélete. E feletti örömében jóizűen
elkrákogta magát.
De tudott már mindent Őszike is. Kipirult az örömtől és hálától, a miből
bőven juttatott régi vőlegényének is; szülei háta mögött kitárta karját,
majd csókokat hányt kis húga felé, a ki riadtan kapaszkodott meg az erős
férfikarba, a melyre ettől a pillanattól kezdve teljesen rábízta
asszony-sorsát.
Csak a grófné állott tájékozatlanul a kanapé sarkánál, mint valami
megrémült antik szobor, a mit ideiglenesen állítottak oda. Kezét
előretartotta, mint az operatőröknek szokás s mind a tiz újja a levegőbe
meredt. Száját is nyitva felejtette, igen ragyogtak benne az aranyfogak.
Inai végkép meg voltak merevedve, csak az agya kerekei berregtek
össze-vissza, mint valami bomlott óra, a mi egy napot igyekszik lejárni
egy óra alatt. Görbe vonalak s tarka szinsávok kigyóztak a szeme előtt a
Csábrágh gróf további beszéde folyamán:
– Méltóságos grófné! Ez a drága kis lélek itt a karomon egy végzetes
lépéstől tartott vissza engem. Vak voltam és léha; elbizakodottságomban
megkértem az Erzsike grófnő kezét, a nélkül, hogy tisztában lettem volna
irántam való érzéseivel. Margitka kinyitotta a szememet. Megtudtam tőle,
hogy Erzsike nem szeret úgy, mint a hogy egy férjet szeretni kell.
Ezennel jóvá teszem bűnömet s bocsánatot kérek tőle a lelki
fájdalmakért, a mit neki okoztam. Visszaadom jegygyűrűjét… Egyben
(sietett a beszéddel, mert már igen ingadozott a grófné)… egyben van
szerencsém ünnepiesen megkérni a Margitka kezét, a ki talán úgy fog
engem szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kell.
– Tudtam! – pukkant ki Guido papa szájából a szó. – Tőlem viheted a
kisebbiket is.
A grófné nem nyilatkozott. Csak állt. Kissé ferdén, mint a pizai torony,
de le nem zuhant.
– Beszélj hát, Livia, – biztatta a férje.
Őszike is anyja mellett termett s összetett kézzel bocsánatot kért tőle
a maga számára s áldást az ifjú párra.
Az ifjú pár is közeledett a mamához, de arra se reagált a mama.
Kisült, hogy egyálltóhelyében elvesztette eszméletét. Energiája
fentartotta a lábán, de arra már nem volt elég, hogy megakadályozza agya
bomladozását.
Mire Csábrágh a Margitka megkéréséig jutott, már be volt fagyva mind az
öt érzéke. A megkérésből semmit sem hallott.
Először Guido gróf fedezte fel kedvelt neje csudálatos állapotát.
– Erzsike, a rikzalcot, elájult a mamád, – figyelmezteté nagyobbik
leányát kedélyesen, mert tisztelt neje ájulásának nem tulajdonított
nagyobb fontosságot. Sokkal érdekesebbnek találta a családjában
végbement hölgycserét. Oda lépett a grófnéért aggódó szerelmes párhoz: –
Ej te, – s vigan a vőlegény vállára csapott, – hát mégis jobb lesz a
kicsi? – Majd megpaskolta a _kicsi_ forró arczocskáját. – Na, Manczika,
ezt jól csináltad, ennyit még én sem néztem ki belőled… Bravo kicsike! –
S harsányan felkaczagott. – Addssza egy czvikipuszit.
A czvikipuszira végre föleszmélt a grófné is, hála az angolsónak, a mit
Erzsike folyton az orránál tartott.
– Mi történik itt? – károgta rekedten.
– Megkérték a gyerek kezét, világosította fel Guido papa.
– A _gyermekét?_ Kicsoda?
– Ébredezz, oh Livia, – humorizált a férje, – ki kérhette volna meg más,
mint az, a ki fogja.
– Csábrágh gróf?… És Erzsike?!
– Erzsike visszakapja a jegygyűrűt.
– Aaáh!
Tisztult már a khaosz a grófné fejében, de az esze még nem volt
mérlegképes. Nem értette, hogy lehet feleségül kérni egy _gyereket_.
Aztán meg boszantotta, hogy a háta mögött csinálódott a dolog, a nélkül,
hogy csak sejtelme is lett volna róla; hogy kárbaveszett minden
erőlködése, a melylyel összecsinálta s együtt tartotta a parthiet.
Máskép lesz, mint a hogy ő akarta s az új alakulás létrehozásában neki
semmi érdeme nincs. A gyerek nevetségessé tette őt!…
– Örülj hát, mama, – piszkálta párját a gróf. – Change de dames és
punktum. Add rájuk az áldásodat.
No hiszen az áldást, azt nem tagadta meg a mama a grófnak. Az áldás
készen volt benne, csak nem tudta illő páthosszal leadni. Előbb még
szeretett volna titokban a Margitka karjába belecsípni. Persze nem
csípett bele, mert eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha úgy üt vala ki
a dolog, hogy a majoresko kiereszti Erzsikét, Margitka meg nem hódítja
vissza a család számára. (Mégis csak élelmes teremtés az a gyerek.)
Hirtelen kinyújtotta kezét a csereberés vőlegény felé.
– Vigye Csábrágh gróf, a magáé.
Csábrágh egy kövér csókot czuppantott a mama kezére, kis menyasszonyáéra
meg egy kisebbfajtát lehellt.
Őszike hozzálépett.
– Kedves gróf Csábrágh, – mondta hálától túláradó szivvel, – úgy nem
tudtam szeretni, mint a hogy egy férjet szeretni kötelesség, de úgy, a
hogy egy kedves testvért szeretni kell, szeretni tudom és fogom.
Kezet fogtak. A két leányka összecsókolódzott. A csupaszszájú Ferdinánd
komornyik megjelent az ajtóban.
– Tálalva van.
– Ideje, – motyogta magában Guido gróf, kezeit elégedetten dörzsölve, –
mert szörnyen megéheztem az utolsó jelenettől.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_(Éjfél után két órakor.)_
– Livia!
– Hm?
– Nem alszol?
– Nem.
– Miért nem alszol?
– Felizgatott a szemtelen gyerek!
– Azért te izgulsz? Hát nem mindegy az nekünk, akár Panka, akár Hanka,
csak a családban maradjon az aranyborju.
A grófné, talán először életében, elfogadta férje mondását demokritoszi
bölcseségnek, átfordult a másik oldalára s elaludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_(Másnap délután, közvetlenül a vőlegény elutazása után.)_
– Te Manczi!
– Tessék apa?
– Miért voltak tegnap a cselédek ünneplőben?
– Jaj, észrevette apa?
– Nincs a dolog semmi összefüggésben a vőlegényed megtérítésével?
A kis menyasszony elfordította fejét.
– De igen, – mondta pirulva, szégyenlősen.
– Tudtam, – örvendezett az apa éles szemének, – csak azt nem vagyok
képes kitalálni, mi czélod lehetett a cselédekkel?
– Nem került rá a sor, – világosította fel apját a kis szervező zseni, –
de ha szükség lett volna rájuk, ha Sándor nem tágít az én szavamra
Őszikétől, ők következtek volna. Készek voltak István bácsival az élükön
letérdelni Sándor előtt, kérve őt, ne vigye el az ő drága
grófkisasszonyukat.
– És ezt az összeesküvést te szervezted?
– Én, – válaszolt a kisleány büszkén.
– Hallod-e, – tréfált vele az apja, – a jövő alkalommal majd én
szervezek egy ilyesfajta összeesküvést a te _érdekedben_.
– Jaj, azt ne tegye, apus, – kérte apját a kislány, majd elszégyellve
magát, hogy így beugrott neki, a szobájába szaladt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Varrónők jöttek a házhoz, kieresztették a Margitka ruháit, újakat
varrtak neki, különféle szinűeket, de csupa hosszúkat, a mi helyénvaló
is volt, mert Margitka ugyancsak rászolgált a hosszú ruhára.
A kelengye kérdése egyszerű és rövid megoldást nyert. Kész volt az már,
ha nem is Margitkának készült, csak a monogrammokat kellett újakkal
fölcserélni. Az esküvő napja e miatt nem szenvedett halasztást. Az
Erzsike számára kitűzött határidő a régi maradt, csak épen hogy Erzsike
helyett Margitkának kellett az oltár elé lépnie.
– Mindegy, – mondta Guido papa, tudja Isten hanyadszor, – akár Hanka,
akár Panka, csak meglegyen valahára az esküvő.
S a mama, a Sonderhausen (másodszor életében) igazat adott neki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


V. A talált gyermek.
A Nemzeti Kaszinó vörös szalonjában kedvesen folyt a pletyka. A
czentrumban (nem a pletyka, de a társaság czentrumában) maga a
miniszterelnök állott, egy kevésbbé tehetséges, de igen őszinte gavallér
úriember. A luxusról folyt a társalgás, különösen a drága női
harisnyákról. Brenday Gekszi gróf azt állította, hogy Tilly kisasszony,
az Opera primaballerinája, százötven koronás harisnyát visel. A tényt
azzal a lelkesedéssel tálalta fel, a melylyel egy nyert csatáról szokás
beszélni.
A thema és a fiatal gróf modora sehogy sem tetszett Sáromberky grófnak,
egy keserű öreg kegyelmesnek. (Senki se tudta, mitől lett kegyelmes.)
– A lábánál fogva kell azt a nőt felakasztani, a ki 150 koronás
harisnyát visel, – mondta, s még föl is emelte hozzá a lábát, mintha meg
akarta volna mutatni, hogy hogyan érti.
Gekszi gróf indignálódva suhintott bele a levegőbe.
– Te azt nem érted, mert nincs finom érzésed.
– Nekem?
– Neked. Az egész kaszinó levegőjét megmérgezed a britannikáddal, holott
százezer forint évi jövedelmedből havannát is szívhatnál a kedvünkért.
– A ti kedvetekért? Hát nektek szivok én, vagy magamnak?
Ezen mindenki nevetett. Heller báró, a kaszinó humoristája újra felvette
a harisnyathéma elejtett fonalát.
– Uraim, ne posványosítsuk el a tételt. Térjünk vissza a harisnyára.
Majd felteszem a kérdést, szóljatok hozzá. Joga van-e egy nőnek 150
koronás harisnyában járni, vagy nincs joga?
A kérdés komoly tárgyalás alá került.
Először Sáromberky ismételte meg a nézetét, csak lapidárisabban, mint az
előbb.
– Disznóság! – ordította dühösen.
– Ha szép a nő, különösen ha kecses lába van, – vélte Klimanóczy, a vén
rué, a kinek legalább egy milliójába kerültek a szép lábak, – megérdemli
a 150 koronás harisnyát.
Marjay Géza általánosságban osztotta előtte szóló véleményét, mindössze
egy kivétellel erősítette meg a szabályt.
– Megérdemlik, de nem a férj kontójára.
Erre még jobban nevetett a társaság, mert mindenki tudta, hogy a jó urat
a felesége igényei tették tönkre.
Herendy Friczi báró azt tartotta, hogy férjes nőnek egyáltalában nem
dukál a _láthatatlan_ luxus, az ott _deplaszirozva_ van, tehát mauvais
genre.
Egy szó mint száz, két pártra oszlott a társaság a luxus-harisnya
kérdése körül. S oly szivósan védelmezte a maga álláspontját mind a
kettő, hogy tömeges párbajozástól lehetett tartani.
Az izgalmas hangulatot a miniszterelnök csöndesítette le a
tekintélyével.
– A kérdést – jelentette ki síri csendben, – legjobb nemzetgazdasági
oldaláról pertraktálni: legjobb és legfidelisebb. Gouldné vagy
Rockfellerné megérdemlik a 150 koronás harisnyát, akár formás a lábuk,
akár bütykös, egyszerűen mert telik nekik; ha pedig telik, – folytatta
merész következtetéssel, – kötelesek is iparfejlesztési szempontból a
legdrágábbat viselni. Persze, ha egy középvagyonú asszony a
milliárdosokat követi ezen a téren s anyagi zavarokba keveri érte magát
vagy a férjét: az léhaság, akármilyen szép legyen is a lába.
A miniszterelnök tulajdonképen semmit sem mondott (mert egy banális
igazság a semminél is kevesebb), de a társaság belenyugodott a semmibe.
Más beszédtárgy került napirendre. Az irodalom. Még pedig specziálisan a
drámairodalom.
A szélsőbaloldalt ezen a téren is a roszmájú Sáromberky képviselte.
– Komiszság, a mit manapság a brettlin művelnek. Múltkor megnéztem egy
darabot (valami franczia zsidógyerek szopta az újjából), hát egy
herczegkisasszonyt csábít el benne holmi fiskális vagy ügyész. Nem
vérlázító butaság!
– Ismerem, – dicsekedett a tudományával Gekszi gróf, – azt a drámát
bizonyos Bernstein irta; de vannak annál butább dolgok is. Teszem «Az
ösztön». Egy orvos megtudja, hogy elcsábították a feleségét. Keresi,
hogy megfojtsa a csábítót. Meg is találja a felesége szobájában
félhalottan; fojtania se kellett, megfult volna magától is. S mit tesz
az orvos? Megoperálja, megmenti a csábítót. Nem hülyeség?
– Nem, – vélte Heller báró, a nagy ugrató, – mert hátha azért mentette
meg az orvos a csábító életét, mert nem akarta, hogy komótosan haljon
meg, az ő előirányzott beavatkozása nélkül! Hátha oly intenziv volt
benne a bosszúvágy, hogy mindenáron fojtani akart!?
– Azt megtehette volna az operáczió előtt is, – védte a maga
álláspontját Gekszi.
– Az nem lett volna viczcz, – jegyezte meg Heller.
– Van benne valami, – mondta Klimanóczy hótt komolysággal. – Miklós, –
fordult Zádor felé, a ki láthatólag unatkozva, félig hátat fordítva a
társaságnak, egy mély zsöllyében elnyúltan, a kandalló tüzét piszkálta,
– Miklós, mi a te véleményed?
– Semmi, – volt a válasz.
– Nem hallgattál ide?
– Nem, de azért mindent hallottam.
Klimanóczy kordiálisan a szűkszavú ember vállára csapott.
– Ne légy savanyú, Niki. Egy pár nap óta nem lehet rádismerni, olyan
unalmas vagy.
– Igazad van, – s fölemelkedett Zádor Miklós, – nem is kellene nekem
most idejárnom.
– Hát hova?
– Valami műhelybe, a hol dolgoznak az emberek.
A társaság egy része a beszélgetők felé fordult. Mindég érdekes volt, a
mit Zádor Miklós mondott.
– Műhelybe? – nevetett Klimanóczy. – Nincs izzasztóbb műhely, mint a
bakk-szoba, az pedig van a kaszinóban is.
– Nem olyan műhelyt értek. Olyat, a hol a dinamitot gyártják, a mely
felrobbantja a bakkszobákat…
Mondván, köszönés nélkül távozott.
Az urak csodálkozva néztek utána.
– Mi lelte ezt? – szólalt meg Pepszi, midőn Zádor betette maga után az
ajtót. – Hiszen ő is szokott néha bakkozni.
– Megbánta bűneit és most vezekel, – gúnyolódott Heller báró. –
Alighanem hazafiúi gondok nyomják a lelkét.
– Az rájön néha, – mondta Belényessy gróf, – azért nem kell őt
kinevetni; ennek az embernek a lelkében egész _forradalmak vajúdnak_.
– Hát ezt az országot nem fogja a forradalmaival sem újjáteremteni, –
jegyezte meg az epés Sáromberky.
Egy páran helyeslőleg bólogattak neki.
– Nem ezt, – tódította Brenday, – ez mán nem a mienk. A nagy köveket mi
hengergettük össze, de a palotában más lakik.
– Kérlek, – idegeskedett a miniszterelnök, – az én jelenlétemben ne
antiszemitáskodjatok… Ez szűkkeblűség, megalázkodás. Elismerése annak,
hogy féltek a kisebbségtől, erősebbnek tartjátok magatoknál… Ha úgy
lenne, szégyellenünk kellene magunkat. Ne jajgassatok, ne simfeljetek,
de dolgozzatok ti is. Krisztus is azt mondta Szent Péternek (a kit
egyszer elkapott az ár, de fülebotját se mozgatta, hogy kimeneküljön a
veszedelemből, csak váltig Isten segítségét kérte): Hisz megsegít az
Isten, de rugdalódz magad is.
Senki sem értette a kormányférfiú kifakadását.
– Ki beszélt itt antiszemitizmusról? – kérdezte Brenday.
A kérdéstől még idegesebb lett a hatalmas úr, belesuhintott a levegőbe
és távozott.
Miután csupa független, illetve politikai szempontból hasznavehetetlen
ember volt a társaságban, általános kaczagás követte az óvatos
államférfi sikerületlen föllépését.
A társaság ezzel oszladozni is kezdett. Tarokkparthiek állottak össze,
néhányan bakkozni mentek, néhányan haza…
Tizenegy óra volt. A szolidabb urak hazamenetelének ideje. Bérkocsik és
automobilok robogtak-búgtak keresztül-kasul a kaszinóépület kapuin.
Kemény február volt.
Zádor Miklós mindazonáltal gyalogosan lépett ki a kaszinó széputczai
kapuján, könnyű rövid télikabátban, bot nélkül, keztyűtelenül. Majd
legázolta egy automobil.
– Hó, Miklós! – kiabált rá a villammotoros edény tulajdonosa szibériai
iltiszbundájából, a melyből a füle se látszott ki, – Miklós, te vagy
az?…
Az utczára érve megállott a masina. A bundás úr kilépett belőle. Zádor
ismergette, de nem tudta kitalálni, kicsoda, csak mikor egészen a
közelébe ért. Legintimebb barátja volt Csábrágh Edmond.
– Edmond! Végrevalahára! Hol csavarogtál ennyi ideig?
A fiatal gróf két kézre fogta, úgy rázta rég nem látott intimusa
jobbját.
– Ülj be az autómba, hazaviszlek.
– Nem lenne jobb, ha te is gyalog jönnél velem?… Elbeszélgetünk…
Csábrágh elbocsátotta a soffőrt.
– Hogy vagy? Mit csinálsz? – kérdezte Zádortól, miközben annak karjába
öltötte a magáét. Így sétáltak tovább.
– Először te referálj, – mondta Miklós. – Haragszom rád, hogy az időd
nagyobb részét külföldön töltöd. Vannak kötelességek is.
– Igazad van. De látod, fiatal vagyok, élvezni szeretem az életet s ez a
mi fővárosunk mit nyújt nekem?
– Semmit, abban egyezek veled. A társaság léha, gyáva és szűk látókörű.
Az embernek szinte nincs kivel beszélnie. A harczos apák, zászlósurak
ivadékai elveszekesznek egy selyemstrimflin, vagy a napi politikai
kérdéseken kérődznek, a mi még roszabb; mert a strimfli-kérdést el lehet
intézni komolyság nélkül is, holott a politikában utálatos minden
kontárság és frivolitás. Én diszkvalifikálnám a könnyelműen politizáló
urakat. A footballban kiállítja a biró a szabálytalan játékost, a
könnyelműen lovagoló jockeynak elveszi kenyerét a steward, a regattán
szinte diffamáló a roszindulatú manőverezés, csak a haza rovására lehet
szabadon és büntetlenül kontárkodni: a közszellem meghamisítása,
elmérgesítése gentleman-like dolog.
– Hm.
– Min csodálkozol?
Csábrágh megállott s barátja szemébe nézett, mintha olvasni akart volna
a lelkében.
– Miklós, tavaly ilyenkor nem voltál te ilyen.
Most Zádor öltötte karját a barátjáéba.
– Ne álljunk meg, majd elmondom, mióta változtam meg így. Mindezideig –
mindössze egy hónapja, hogy magamba szállottam, – ennek az évnek az
elejéig, magamnak és magamért éltem, mert miként te, én is szeretem az
életet élvezni. Ösztönszerűleg távol tartottam magamat a
nyilvánosságtól, mert ez nálunk piszkol. Az exponált ember egy eleven
czégtábla, a mire sárgolyóval dobálóznak: a politikai vetélytárs, a
zsurnaliszta, a zsaroló szélhámos, a stréber. Untam ezt a piszkot, mert
szeretem a tisztaságot és a szépet, holott nincs szebb, mint a gondolat,
a tett többnyire csunya.
– Ekkora pesszimizmus! – kiáltott fel a gróf.
– Azóta változtam meg, – folytatta Zádor, nem reflektálva barátja
megjegyzésére, – mióta kiléptem a porondra, illetve mióta közszereplésem
útját egyengetem.
– Nos?
– Rájöttem, hogy ebben az országban, a melynek legalább egy tizedrészét
az én ősöm hódította meg magyarok számára, nincs helyem. Minden ülő- és
állóhely elfoglalva, olyanok által pedig, a kiknek úgyszólván semmi
közük az államépülethez, a melynek köveit mi, a történelmi nemzet
hordoztunk össze saját költségünkön. Ebben az épületben a mi vérünk az
összetartó malter, őseink verejtéke, altruizmusa, virtusa a vakolat s
mégsem mi lakunk benne, hanem a mi liberalizmusunk kegyeiből fölhizott,
elkapatott elem, a melyre nézve a haza alig jelent többet, mint egy
boldogulási alapot, Operations-bazist.
Csábrágh elszontyolodott. Nem annyira a bemutatott kép sötétségén (annak
az élethűségében nem hitt), mint inkább barátja pesszimizmusán. Nem tett
rá megjegyzést. A két fiatalember egyideig hallgatagon rótta a sikos
járdát, míglen újra megszólalt Zádor.
– Te nem látod a helyzetet, mert gazdag vagy és nem álltál a középen.
Idáig én sem láttam, mert én is félreállottam, pedig szegény vagyok.
Rájöttem, hogy nincs jogom finnyáskodni. A közélet torturáit ki kell
állani, miként őseink kiállottak a harczok zivatarának. A csatamező, a
sárral kevert vér, a halálhörgés is undorító, ha helyszini szemle
alapján itéljük meg, de micsoda érzéseket sarjaztat, mily eszményeket
termel s erényeket nevel az emberi magaslatok perspektiváján át nézve!…
Nekünk nem szabad magunkat kivonnunk a küzdelemből azért, mert
bepiszkoljuk kezünket, különben lassanként minden befolyást és pozicziót
elcsikarnak tőlünk az újmagyarok. Vedd példának – folytatta Miklós
szenvedelemmel – az én nemzetségemet. A XVI. században még százhuszonöt
birtokunk volt, ma hat hitvány parczella van a család kezén. Hová lett a
többi? A fele a Karaffa-törvényszék biráinak, illetve azok utódjainak
tulajdonába ment át (a hóhérkötelet kellett vele megfizetni), egy
negyedrészét németországi honosságú mágnások birják, a többit
széjjelkapkodták potom áron az újmagyarok…
– Nem vigyáztatok, rosszúl gazdálkodtatok, – jegyezte meg Csábrágh
nyugtalankodva.
– Persze nem, – s keserűen felkaczagott Zádor, – de hol van az megirva,
hogy a te utódaid valamennyien vigyázni fognak a te latifundumaidra,
mint okos elődeid?
– Az hitbizomány, – mondta Csábrágh önkéntelenül összerezzenve, – azt az
én utódaim el nem költhetik.
– Gondolod?!…
Csábrágh nagyot nézett.
– Persze hogy gondolom.
– Hát ne gondold. Ujmagyarország a liberalizmus s szabadságjogok nevében
ki fogja vivni a kötött birtok felszabadítását, mert pályázik arra is.
Nem látod a jelenségeket? A holt kézen fekvő vagyont máris megtámadták
elméletben. A sajtó tele van idevágó rabulisztikával, magántudósok,
egyetemi tanárok tudományos könyvekben döntögetik a tulajdon
szentségének dogmáját, érlelik a földfelosztás elméletének talaját.
A gróf újra megállott. A hátán lúdbőr támadt, igen le volt hangolva…
– Nos, – kérdezte barátját, – hová lyukadsz ki? Mit kell tennünk?
– Szervezkednünk kell. Össze kell tartanunk. Vegyünk példát azoktól, a
kik megmutatták nekünk, hogy az összetartásban mennyi erő rejlik, hogy a
szervezetben tiz ember száz magabiró széthúzó egyént legyűr.
– Hogy érted? – kérdezte Csábrágh? – A konzervativ elemek
szervezkedjenek?
– Az egész régi tősgyökeres tradicziós magyar nemzet, mind a kiknek
elődei együtt dolgoztak és harczoltak velünk: nemes, polgár, paraszt
egyaránt.
– Nem értem. Milyen formában szervezkedjünk?
– Úgy, a hogy a szabadkőmívesek.
– Ah, – rettent meg Csábrágh. – Titkosan?
– Dobbal verebet fogni nem lehet. A czél nagy, emberfeletti erőt kiván,
úgyszólván egy természetessé lett természetellenes fejlődési folyamatot
van hivatva megállítani és új irányba terelni. A társadalom, az egész
nemzet reformjáról van szó. Mit határoz itt az eszközök ethikája? A
czélt tekintve, minden eszköz jogosultságát annak hatékonysága adja meg.
A két barát a Bajza-utcza sarkáig ért az Andrássy-úton. Csábrágh
láthatólag izgatott volt.
– S te vállalod a szervezés munkáját? – kérdezte, miközben búcsúzóul
kezet nyújtott Miklósnak.
– Vállalom. A tervezete már kész az agyamban, csak ember kell még hozzá…
– Veled tartok, – ajánlta fel magát a hitbizományos úr. – Szólj, ha
szükséged lesz reám.
– Köszönöm és számítok reád. A haza nevében!
– _A haza nevében!_…
A két férfi megrázta egymás kezét, aztán elvált a csikorgó hideg éjben.
Csábrágh visszatért a belváros felé, Miklós befordult a Bajza-utczába.
Arcza égett a dermesztő hidegben lelke lángjától, szinte lekivánkozott
róla az a vékony télikabát is, a mely rajta volt. Aczéllá volt edzve a
teste. De az akarata is…
Alig ment Zádor száz lépést lakása felé, szeme megakadt valamiben. Egy
ház kapuja sarkában meghatározhatatlan szürke tömeget pillantott meg.
Kezdetben azt hitte, hogy valami eldobott ruhadarab. De ki dobhatta el
és miért? Már csak megnézi, mi lehet igazában. Elég világos volt az éj,
de a kapu mélyedése árnyékot vetett eléje. Gyufát gyújtott s az
alaktalan tömeg felé tartotta… Alig hitt a szemének. Egy tiz-tizenegy
éves leányka gunyasztott a kapuban, nagykendőkbe bugyolálva, a melyekből
csak az arcza látszott ki.
– Kisleány!
Semmi válasz.
– Kisleány, mi bajod? Hogy kerültél ide?
S hogy újra nem felelt a gyermek, megfogta Miklós a karját, hogy
fölébreszsze. Azt hitte, hogy aludt… Nemcsak aludt a gyermek, meg volt
dermedve. Ujjai kemények és szárazak voltak, mint az üveg.
Zádor nem sokat okoskodott, felkapta az elhagyott leánykát s elkezdett
vele hazafelé szaladni. Majd megtudja otthon, hullát visz-e az ölében,
vagy van-e még lélek a gyermekben… A harmadik ház kapuján becsengetett.
Ott lakott. A házmesternek, meglátván az előkelő urat szomorú, rongyos
terhével, tágranyílt a szeme.
– Mit visz a méltóságos úr?… Tessék, majd én fölviszem.
Zádor nem adta oda a gyermeket.
– Köszönöm házmester… Hanem ha szivességet akar nekem tenni, szaladjon
előre s költse fel a gazdasszonyomat, aztán szóljon be a harmadik
emeletre, a doktorhoz, azonnal kéretem: egy megfagyott gyermeket hoztam
magammal.
A becsületes háziburkus kettesével vette a lépcsőt, hogy a parancsnak
eleget tegyen. Gábrinét, a gazdasszonyát már a kivilágított előszobában
találta Miklós, midőn a kis koldussal ölében lakásához ért…
– Jesszusom, mit hoz a méltóságos úr?
– Gyújtson tüzet, Gábriné s melegítsen vizet,