Komédiák: A magyar társadalom regénye - 03

– Tizennégy vagyok.
– Tizennégynek nagy, igen nagy; nem is láttam ilyen nagy tizennégy éves
leányt soha.
– Ez a raçe, tudja, a mi raçeunk. Apa legalább úgy mondja.
– Az ám, – hagyta helyben a férfi, le nem véve szemét a bájos
gyermekről, – ez a raçe; apának igaza van.
A kis leány hálásan nézett bele a férfi rátapadó szemébe, a miért az úgy
foglalkozott vele, mint csakugyan egy _nagygyal_. Feljebb húzta lábát,
hogy hosszabbnak tessék a félrövid szoknyája.
Csábrágh észrevette s elértette igyekezetét; önkénytelenül
elmosolyodott.
De a kis leány is elértette a férfi mosolyát. Elszégyellte magát, fülig
pirult.
– Eh, – mondta, ismét kinyújtva lábacskáit, – hosszabb azzal úgyse lesz
ez a szoknya, majd hosszabra szabatom a következőt.
A férfinek kimondhatatlan gyönyörűséget okozott a kis bakfis bájos
közvetlensége, úgy mulatott rajta, hogy nem tudta jókedvét
visszafojtani, harsányan elkaczagta magát.
– Pompás kis leány maga, Manczi, – s egyre nevetett – kurta szoknyában
is.
A férfi nevetése, úgy látszik, nem volt helyénvaló. A kis leány legalább
annyira zokon vette, hogy csaknem elpityeredett.
– Mi mulatni valót talál rajtam? – kérdezte, vonagló ajkait
összeszorítva. – Annyira gyermek tán mégsem vagyok, hogy kinevessenek.
A gróf szinte megszeppent. Nem számíthatott a leány hangulatának ilyen
váratlan fordulatára. Az imént még csupa gyermek s egy pillanat mulva
már úgyszólván asszonyi méltóságára hivatkozik. Oh, Csábrágh a világért
sem akarta azt távolról sem megilletni. Az őszinte megbánás hangján kért
Margitkától bocsánatot.
– Ne haragudjék, Margit grófnő, megfelejtkeztem magamról, többet ez nem
fog megtörténni.
S szive ösztönét követve, szinte öntudatlanul a kisleány keze után
nyúlt, hogy megsimogassa.
A férfikéz érintésétől lánggá csattant a leányka hajnalszin arcza. Kezét
hevesen kirántotta a férfiéből s mialatt haragtól szikrázó szemét
elfordította tőle, szigorú szavak váltak le elsápadt ajakáról.
– Ne nyúljon hozzám! Vissza ne éljen a helyzetemmel!
Mi volt ez? A női szemérem ébredése? Lehetetlen! Hiszen öt perczczel
előbb még a nyakát ölelte a leány!
Csábrágh elképedt. Az asszonyi lélek ilymérvű szubtilitásáról fogalma se
volt. Érezte, hogy tapintatlan volt s gyöngédtelenségét mindenáron jóvá
kell tennie. Ám annyira el volt fogódva, szinte félt, hogy újabb bakot
fog lőni.
– Margit!…
Tovább nem ment a szóval. Maga elé nézett és elgondolkozott. Szinte
merengővé lett. Mintha szivén érintette volna valami váratlan esemény,
valami tiltott, rejtélyes csuda.
A kisleány ezalatt összekuporodott az ülésen: a mennyire lehetett,
kicsivé tette magát. Arcza aggodalmat és izgatottságot árult el.
Többször előrehajolt s fölemelte fejét, mint a ki valami nagy
elhatározásra készül, de valahányszor mindig visszaesett a kocsipárnára.
Nagysokára mégis elszánta magát. Megszólalt.
– Gróf Csábrágh (most már elhagyta a bácsit)… gróf Csábrágh, eljött az
ideje, hogy okát adjam, mi birt arra, hogy magamat a kocsijába
belesvindlizzem.
– Oh, – jegyezte meg a fiatal gróf szerényen, – akármiért történt is,
nekem csak örömöt okozott vele: kitüntetett.
– Nincs itt kitüntetésről szó, – tiltakozott a leány erélyesen a
bókszerű kifejezés ellen, – egyéb, igen nagy oka van annak, hogy erre a
hozzám nem méltó komédiázásra elszántam magamat…
Margitka keményen s oly folyékonyan beszélt, mintha könyvből olvasott
volna. A férfi némán s csudálkozással hallgatta további szavát.
– Testvéri kötelességemet teljesítettem, – folytatta a kisleány minden
további kertelés nélkül, – az Erzsike érdekében kellett magával
négyszemközt beszélnem s egyéb alkalmam, mint ez a kocsizás, erre nem
kinálkozott…
A leány elhallgatott egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen. A férfi
tűkön ült.
– Beszéljen Margit grófnő, hallgatom.
S folytatta a leány:
– Maga, Csábrágh gróf, egy nagy mulasztást követett el az én jó
testvérkémmel szemben. Megkérte kezét szüleimtől, a nélkül, hogy
meggyőződött volna, akar-e a felesége lenni.
– Csakugyan, – mondta a férfi gépiesen. – Erzsike igen kedves volt
velem, – tette hozzá – azt hittem s hiszem most is, hogy feljogosítva
érezhettem magamat…
A kis grófnő szavába vágott:
– Rosszúl hitte, rosszúl hiszi. Erzsike rokonszenvezik magával, de nem
szereti úgy, _a hogy egy férjet szeretni kell_.
– Ah!…
A férfi végkép elszomorodott; leejtette fejét. Olyan új, oly meglepő
volt az, a mit hallott, hogy minden erélye odalett… Ujjaival babrált,
ajka összeszorult.
A kisleány egyszeribe megszánta. Bánta már, hogy ily kiméletlenül tört a
czélja felé.
– Ne nehezteljen reám, – kérlelte a bátorságát vesztett férfit melegebb
hangon, mint akarta, – de meg kellett ezt magának mondanom, mert a
szüleim mindent elhallgattak maga előtt.
Csábrágh grófnak megcsuklott a torka, midőn nagynehezen kijött rajta a
szó.
– Jól tette, hogy megmondta; köszönöm.
– Én is köszönöm, – mondta Margitka, – hogy nem haragszik.
– Magának nincs mit köszönnie. Hiszen még azt sem tudja, mire határoztam
el magam _ezek után_…
Elhallgattak mind a ketten. A kocsi veszedelmesen közeledett a faluhoz s
a kislány küldetését még nem fejezte be. Ismét odaszólt a kocsisnak:
– Lassabban Sándor, lépésben is mehet… Hát mire határozta el magát? –
kérdezte a gróftól, kezét szorongó mellére tapasztva.
– Arra, a mi a kötelességem.
Margitka még nem tudott bizonyosat, de magatartásából kiérezte a férfi
szándékát. Egész elérzékenyedett, majd hogy ki nem csurrant szeméből a
könny.
– Oh, – mondta hálálkodva, – én mindig sejtettem, hogy magának van
szive…
– Én is azt hiszem…
– Hogy nem fogja egy gyenge nőtől azt kivánni, hogy miatta boldogtalan
legyen.
– Nem, soha…
A leányka majd hogy fel nem ugrott örömében. Megragadta a férfi kezét, s
mielőtt az megakadályozhatta volna, megcsókolta azt.
– Maga derék ember! Maga jó! – hajtogatta szinte önfeledten. – Szeretem
magát!
Csak most vette észre, mily meggondolatlanságot követett el. A
kézcsókkal is. Szavaival is. Eltakarta arczát. Nagyon röstellette
hirtelen szivét.
Még jobban röstellette a férfi a csókot, a mit a leányka a kezén, az ő
férfikezén felejtett. Egy nő. Egy harmatos kicsiny leányka… Szeretem
magát, – nyilallottak szivébe az édes kis teremtés utolsó szavai; s erre
végképen odalett. Megfeledkezett róla, hogy öt perczczel előbb még a
nénje vőlegénye volt (s valójában még most is az), egyáltalában
mindenről a világon megfelejtkezett, csak a kis leányt látta maga
mellett (a mint kezével eltakart arczát szégyenkezve elfordította tőle),
pihegő galambkeblét, szőke selyemhaját a kalaprengeteg alatt s nem is
vágyott többé egyebet látni, egyebet érezni, mint szűz teste illatos
melegét, s egyebet tudni, mint hogy képes lenne-e őt azzal a szerelemmel
szeretni, a melylyel a férjeket _szeretni kell?_… Végkép megrészegedett
a szivéből kikérezkedő érzések árjától, nem látott, nem hallott, csak
odaborult a leányka kezeire s visszaadta neki azt a csókot, a mit tőle
az ő keze kapott, tizszeresen, százszorosan.
– Margitka! Oh, Margitka! – suttogta minden csókja után.
A leányka valósággal megijedt. Kezét leejtette aczáról az ölébe. De a
férfi ott sem hagyott neki békét, megragadta, úgy csókolgatta tovább.
– Margitka! Oh, Margitka!…
Margitka meg se mocczant. A férfi forró lehellete lebűvölte,
elernyesztette idegeit. Ajka megnyilt, levegőt kérve, mint egy
virágkehely; igen zakatolt a szive.
A férfi megérezte, hiszen látta, hogy viszontszerettetik. Kimondta a
döntő szót.
– Margitka, szeretem… Mondja maga is, – könyörgött, – hogy szeret.
A kislány nem felelt. A férfi unszolta:
– Mondja, oh mondja, hogy szeret, én mindenem, egyetlenem!
Margitka alig birta kiejteni:
– Nekem még nem szabad…
Aztán sirva fakadt. Rosznak, igen gonosznak hitte magát, a miért
kisleány létére szeretni merte a nagy szép szakállas férfit. Mit
mondanak, ha megtudják, otthon a szülei, a missz, a cselédek? Bizonyára
mindnyájan meg fogják őt vetni s elmúlik szivükből iránta való
szeretetük.
– Ne sirjon, drágám, gyöngyöcském, – csöndesítette Csábrágh, gyöngéden
simogatva a leányka kezeit, a melyeket egy pillanatra sem eresztett el.
– Ha nehezére esik _az_ a szó, majd másszor; most csak arra adjon nekem
engedelmet, hogy megkérhessem kezét szüleitől.
A leányka erre minden ízében megreszketett. Ijedtében könnyei is
elapadtak. Ő menyasszony! Egy gyerek! Hát lehetséges ez!? Nem, nem
lehetséges, ki fogják nevetni. Vagy szobaáristomot kap a merészségéért…
Bármint félt is, nem tudta a férfi kérését megtagadni…
– Sze… szeretem, – susogta akadozva, aztán félig öntudatlanul
odatartotta neki forró ajakát…
… Épen a falu végére értek. Öt percz mulva berobogott a kocsi a
várkastély udvarára. Ideje volt…


IV. A majoresko a családban marad.
– Rettenetes! Hol késik az a kocsi!… Biztos szerencsétlenség!… Tudom,
látom: elragadták a lovak!… Ah, minek is él az ember!…
A rapszodia a grófnétól származott s a kastély emeleti erkélyéről zúgott
széjjel, a hol is a kétségbeesett dáma, övéitől körülvéve, rengeteg
szivszorongások között a vőlegényes kocsit leste. Az ősflegmájú Guido
gróf nem rapszódiázott, ő felesége parancsára egy messzelátóval
vesződött, a mit sehogyse tudott akkurátosan beigazítani.
– Nem látom, csak az eget, – referált párjának, vesződsége eredményéről.
– Most meg csak a földet… Most meg csupa fát…
Az országutat, a melyen a vőlegénynek jönnie kellett, sehogysem tudta
megcsipni.
– Ügyetlen voltál teljes életedben, – konstatálta a grófnő sipogó
hangon, – Erzsi, – szólt rá Őszikére, a ki szüleitől elhúzódva, réveteg
szemekkel nézte a napsugár-aranyos uszkáló bárányfellegeket az égen. –
Erzsi, vedd át apától a _gépet_ s nézz te bele.
A parancs teljesítve lett. Őszike előrelépett, az apja meg hátra.
Szerepet cseréltek.
Az országút hamarosan kijött a leánykának, de a vőlegényes kocsit már
sehogysem mutatta meg a látócső neki sem.
A mama kezét tördelte. Biztosan megtépte volna a haját is, de az
frizérozva volt.
– Rettenetes! Hány óra van? – hujjantott rá urára olyan hangon, hogy a
kis embernek megcsuklott a térde. Kapdosott az órája után, de oly
ügyetlenül, hogy a földre ejtette. Majd utána esett, midőn fölemelte. –
Háromnegyed hét, drágám, – mondta, s sietve visszadugta az órát
nadrágzsebébe, hogy kedvelt párja ne konstatálhassa rajta, hogy egy
negyedórát svindlizett. A kocsi félórát késett volt a nélkül is…
– Hol van a gyerek? – jutott hirtelen a grófné eszébe, hogy Margitka
után tudakozódjék. Bántotta őt, hogy a gyermek életének eme nehéz
perczeiben nem lebzsel körölötte izgalomlevezető médiumnak, mint férje
és Erzsike.
Nem tudott a _gyermekről_ sem az apja, sem a nénje.
– Hol a missz? – telefonált le az ideges dáma az erkély alatt elvonuló
komornyikra. – Nézzen a szobájába.
Egy percz mulva jelentette a komornyik, hogy nincs otthon a missz, a
komteszka szobájában sincs senki.
– Bezárom a haszontalan gyereket, nem adok neki vacsorát, a misszt meg
elcsapom!
A további létániát nem énekelhette el a grófné, leánya közbekiáltott a
messzelátó mellől:
– Ah, mama, jön a kocsi!
– Végrevalahára! – A mama misszt, Margitkát, mérget felejtve, úgy
felengedett a dicső hirre, mint nap sugarától a májusi fagy. Félrelökte
férjét, a ki az erkélyajtóban bambáskodott s massziv termetétől alig
föltételezhető fürgeséggel leviharzott a hallba, ellenőrzendő, hogy a
drága vőlegény fogadtatására megtétetett-e minden előkészület.
Rendben talált mindent. Ott állott glédában a komornyik, a nagyinas, a
kisinas, ugrásra készen, hogy egy szempillantást se késsenek, ha
előállott a vőlegényes fogat.
A dáma nyugodtan rugtatott vissza az emeleti szalonba, hogy egy-egy
bizonyos székre elhelyezze urát és menyasszony-leányát s megadja nekik
utolsó utasításait. (Úgy szerette, hogy az ő házában minden zsinórra
menjen. Különben nem tudta volna magát feltalálni, mert ki volt számítva
apróra legkisebb kézmozdulata is.)
Apa és leánya ezalatt ott maradtak az erkélyen. Szokva voltak hozzá,
hogy nem mozdultak arról a helyről, a hol utoljára hagyta őket a
rendszerető mama.
A következő párbeszéd folyt le apa és leánya között azalatt a három
percz alatt, míg a grófné a Hallban intézkedett:
– Apám!
– Tessék, édes Őszikém?
– Csábrágh nem ül egyedül a kocsiban.
– Nem? Hát kivel?
– Meg se merem mondani.
– Csak merd. Én nem vagyok ijedős, sem mást nem szoktam megijeszteni.
– Margitka ül mellette.
– Margitka?!
A grófot – annyira furcsállotta az ujságot, – egy pillanatra elhagyta
jellegzetes ősflegmája.
– Az lehetetlen!
– Jól látom, úgy van apám…
S minden ízében reszketett a menyasszony a bizonytalanságtól, a mely
előtt a Margitka komolyan nem vett s mégis megvalósított beavatkozása
folytán állott. (Hát csakugyan beszélt a kislány a vőlegényével… Úgy
erőszakolta ki az alkalmat, hogy megleste s a kocsijába kérezkedett.
Szülei háta mögött! Istenem, mit ért el vele! Mi következik el még
rája!?) Nem reménykedett. Nem volt magával tisztában, haragot vagy hálát
érezzen-e huga iránt. Nagyon oda volt.
Apjába azonban visszatért a családi ősflegma.
– Nojszen, – vélte, – lesz ebből hadd el hadd. Csak legalább annyi esze
lenne a gyereknek, hogy leszálljon a falu végén.
Erzsike igazított a messzelátón és belenézett. Úgy látszik, rögtön
megtalálta a kocsit, mert igy referált apjának:
– Most fordulnak be a faluba… Margitka nem szállott le… Csendesen ülnek
egymás mellett… Mosolyognak egymásra… Mosolyognak, – ismételte, – s
halvány pirosság jegyében gyönyörű arczába szállott az első remény.
(Hiszen ha mosolyog, jól végzett a kisleány!) Persze arról fogalma sem
lehetett, hogy _mennyire_ jól végzett.
Nem is igen gondolkozhatott rajta, mert betoppant a mama.
– Erzsi, aztán kedves légy a vőlegényedhez… ne vágj mindig olyan
elegikus arczokat, mint a fancsali feszület; az ma már nem nagyvilági
divat, mint az én koromban. Ma azt követelik a menyasszonytól, hogy
szeles, bolondos legyen. Naivságot kell mutatni, nem méltóságot. Érted?
– Igen…
– Te meg – fordult férjéhez a nagy rendelkező, – szedd össze magadat. Ne
ropogtasd ki az r-et, mint egy kanász, ne beszélj folyton gyermekkori
éleményeidről, mint egy református pap és ne vedd kezedbe a rákot, hanem
nyomd le a rákkéssel, úgy piszkáld ki a belét.
– Ühüm, – mondta Guido, de gondolt is hozzá valamit. Azt, hogy álljon
csak elő a fogat a vőlegénynyel s Margitkával, be furcsát fognak látni
valamennyien…
Már hallani is lehetett az olajtengely méla búgását… Guido elfordult,
hogy egy torzképet vágjon önmulattatására, Őszike idegesen babrált a
zsebkendőjével, a mama arcza kigyúlt, mint a fáklya.
– Szaladj Guido, fogadd a vőlegényt, – rendelkezett. – A lépcső közepén
_megállsz_, mert mégse fejedelem; bevárod ott és rokonilag megöleled.
Értetted?
– Ühüm. – S ment Guido, hogy a parancsot teljesítené.
– Erzsébet, – s fölvetette a grófné fejét, – mi az erkélyen leszünk.
Ints, ha meglátod vőlegényedet, ints és mosolyogj. Ha nem tudod hogy,
nézz rám s utánozz szóról-szóra, én is inteni és mosolyogni fogok… Ne
félj, légy szeles és sokat nevess…
A kocsi befordult az udvarra. A három lesben álló díszszolga nekiuszult
a Hallból, akárcsak három indiánus, midőn barlangjából a fehér
zsákmányra kitör. A diplomata pofájú Ferdinánd komornyiknak arczizma se
rándult, midőn a gróf oldalán észrevette Margitkát, hozzálátott a kocsi
kiürítéséhez: megfogta a takarót, odadobta Józsefnek, az inasnak, a gróf
necessaire-bőröndjét meg a Pityu markába nyomta. Nevezett Pityu, a
kisinas, még nem volt egészen bedrillirozva: Margitka felé csikkantott a
szemével s egy egészséges fintort vágott ki neki, a mi körülbelül azt
jelentette, hogy: jól csináltad, komteszka, de megiszod a levit.
Az erkélyen ezalatt drámai előjátékot játszott a mama, a melyben néma
partnerként részt vett Erzsike is. Persze Margitka adta hozzá az
inspirácziót.
– Jesszuss Mária, ki az a nő? (Pedig beh ráismert legott!) Hogy került
_melléje_ az a nő? Erzsébet, az angolsót!… Mi történhetett?… Erzsébet,
mondd, hogy ki az, mert elájulok… Letérdepeltetem. Lenyiratom a haját!
Őszike anyja orrához tartotta az angolsavas üvegcsét.
– Vigyázz, mamácska, jönnek.
Az ideges dáma összeszedte minden erejét, a szalonba támolygott az épen
belépő Csábrágh elé, szinte hiszterikusan kaczagva, mert előkelően
mosolyogni nem tudott az izgalom miatt. Örülnie pedig muszáj volt
valahogy.
– Isten hozta, kedves gróf Csábrágh. Oly _nagyot_ késett, hogy már félni
kezdtünk maga miatt… A menyasszonyka egészen oda volt… Aáá…
A nagy úr mérsékelt, megbocsátó mosolylyal fogadta a kedveskedést s a
menyasszonyára vonatkozó hazugságot. Egész tisztában volt a mamával, a
család helyzetével, tehát azzal is, mekkora értéket képvisel itt az ő
házassága. De fegyelmezett ember létére nem árulta el a visszatetszését.
Szive tele volt szerelemmel, de azt sem jelezte az arcza. A szava sem. A
látogatás első czerimóniás óráját nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a
megváltozott helyzetet feltárja a szülőknek. Egy szebb, intimebb
alkalomra várt.
– Kezét csókolom, grófné.
Mélyen meghajtotta magát, de a kézcsók irányában az igéret mellett
maradt. _Régi_ menyasszonyával kezet fogott. Nem szólt hozzá, de
jelentősen bólintott neki. Erzsike nem merte ezt a bólintást jóra
magyarázni s mégis hálát érzett érte a gróf iránt. (Egész rosszat talán
mégsem jelenthetett.) Ő is bólintott. Alig észrevehetőleg,
bizonytalanul, de egy, bár gyönge mosoly is kisérte kecses fejvetését.
– Hol szedte fel Margitkát? – kérdezte, hogy a kérdés nyomán tovább
haladhasson a világosság felé.
Ám a mama útját állotta a világosságnak, nem hagyta szóhoz jutni a
vőlegényt.
– Ne itéljen el, édes gróf a kisebbik leányom miatt. Jószivű gyermek, de
fékezhetetlen. Nem tudom, hogy került maga mellé a kocsiba, bizonyosan
eléje ment és fölkérezkedett, mert a kocsikázás a mindene. Bocsásson meg
neki, hisz még egész gyermek.
– No nem egészen, – vélte Csábrágh s fölragyogott az arcza, nem annyira
a helyzet humorától, mint inkább szive megujuló érzéseitől.
– Ah, – sápítozott a mama, – legalább nem volt-e nagyon alkalmatlan,
kedves gróf? Jól viselte-e magát a kocsiban?
– A kocsiban igen jól viselte magát, – biztosította a gróf az aggódó
mamát, majd egy jelentős pillantást vetve Őszikére, így folytatta: –
Erzsike legalább nagyon meg lesz vele elégedve. Engem meg – tette hozzá,
– valósággal elbájolt, megbabonázott.
– ? ? ?
A hölgyek szeme tele volt kérdéssel. A papa azonban nem feszélyeztette
magát: a szájával kérdezett.
– Ugy-e helyes kis kölyök? Mit csacsogott neked?
– Ha megengeded, – kérte Csábrágh, – erre majd később felelek… Majd ha ő
is itt lesz.
– Ah, bocsánat, – sipogta a mama. – Maga túlságosan elnéző, édes
Csábrágh; a gyermeknek gyermekszobában a helye a missz mellett. Még ha
jól viselte volna magát, tehettünk volna kivételt, mert maga volt a
szószólója, de így!…
– Ismételten biztosíthatom, grófné, – mondta a fiatal gróf s most már
szivből kaczagott a helyzet humorán, – biztosíthatom, hogy az _édes kis_
gyermek igen jól viselte magát. Boldoggá tett engemet.
– ? ? ?
Erzsike közeledett a világossághoz. Az ő szeme már nem is kérdezett,
csak hálát ragyogott.
A papa ellenben ismét megkottyant.
– Boldoggá tett? Téged? Mivel?
– Majd ha itt lesz. – S jókedvében, gyönyörűségében folyton nevetett a
gróf.
– Hivd hát be, Livia, – kérte feleségét Guido papa, – mert igen kiváncsi
vagyok.
– Ah! – intette le urát Livia szinte mérgesen.
Csábrágh gróf ekkor felállott. Abbahagyta a nevetést, inkább ünnepiesen
komolylyá vált az arcza.
– Bocsánatot kérek, grófné, – kezdte a beszédet, – ha olyasmibe
avatkozom, a mi tisztán a szülők hatáskörébe tartozik. Ha úgy látja
jónak, hogy a kis Margit ne jelenjék meg közöttünk, mert a gyermeknek a
missz mellett a helye, ám legyen meg az akarata. De – folytatta
bensőséges hangon, – ahhoz már bátorságot veszek magamnak, hogy arra
kérjem, ne illesse szemrehányással, a miért velem kocsizott. Nagyon fél
szegényke, biztosan elbújt valahova a büntetéstől, pedig én vagyok a
hibás, ha egyáltalában hibáról szó lehet…
A mama olyan zavarba jött, hogy elejtette zsebkendőjét, a mivel
idegességében játszadozott. Csábrágh felkapta és visszaadta neki. Ám
ettől sem lett okosabb a mama. Mit csináljon? Honorálja-e a gróf
protekczióját, avagy udvariassági formának tekintse, a minek nem szokás
jelentőséget tulajdonítani? Mi kell az értékes embernek? Hogy esik
jobban neki? A világért sem akart tetszése ellenére cselekedni, de
beugrani sem akart neki, mint valami liba.
Végre is Guido papa vágta ketté tépelődése gordiusi csomóját.
– Tegyünk úgy, mintha mitsem tudnánk a kalandjáról, – javasolta. – Ha
bekukkan, jó, ha elbújt, úgy is jó, vacsorázni, ha éhes lesz, majd csak
bejön.
E mellett maradtak. De Guido papa nem várt vacsoráig, motoszkálni
kezdett valami az ő férfi eszében (fiatalkorában ő is bomlott a bakfisek
után), meg akart róla győződni, hogy ennek a motosznak van-e annyi
alapja, mint a mennyit az ő megfigyelő és analizáló esze a megfigyelhető
jelenségekből leszűrt. (Miért kaczagott a gróf szokása ellenére annyit?
Miért vette oltalmába oly buzgón a kis bűnöst? Miért mondta, hogy egész
boldoggá tette? És mitől lett az Erzsike arcza oly nyugodt s elégedett?
stb.)
Guido gróf kapta magát s az alatt az ürügy alatt, hogy egy kedvencz
lovának a lábát bliszterezni fogják, távozott a szalonból, hogy
megkeresse Margitkát. Hamarosan ráakadt a missz szobájában. Vizes
borogatásokat rakott az ángolna fejére bűnbánata jeléül, mert hiszen ő
fájdította meg az ángolna fejét.
– Mit csinálsz, Margitka?
– Umslágolok, a szegény jó missz beteg.
– Hogy jutottál Csábrágh mellé a kocsiba?
A kis bűnös fülig pirult.
– Be… bekérezkedtem.
– Nem féltél a mamától? Miért kérezkedtél be?
– Szeretek kocsizni.
– Hm. És mit beszéltetek egymással?… Velem ne komédiázz, én nem harapom
le az orrodat.
– Oh, apám! Édes jó apám…
A kislány kezébe temette az arczát. Roppantul szégyellette magát.
– Beszélj hát, – bátorította a kiváncsi apa, – hozatok neked egy félkiló
Kuglert.
– Ne kérdezzen apám, – könyörgött Margitka pityeregve, – akkor inkább
Csábrágh bácsit kérdezze meg.
A papa orra új szimatot kapott a leányka magatartásától.
– Bácsit? Úgy mondtad neki, hogy bácsi?
– Néha úgy.
– Hát nem akarsz vallani apádnak?
Erre már csakugyan sirva fakadt a kisleány.
– Rosz vagyok, hiszen tudom, hogy rosz vagyok, – zokogta, – bocsáss meg
nekem, apám.
– Az ördögöt vagy te rosz, – vigasztalta az apa, szeretettel simogatva
lánykája puha haját. – Nono, ne bőgj… Nem vallatlak no, ha nem akarod…
Csitulj hát! Ki bánt?
A missz, a ki eddig nem mert résztvenni a párbeszédben, most szintén
megszólalt.
– Sokat hibázik, – mondta gyöngéd szeretettel szorongatva kedvencze
dundi kezét, – de mindig meg kell neki bocsátani… Nincs ebben annyi
roszaság sem, mint egy ma született gyermekben, csak sok a
temperamentuma.
A nevelőnő s tanítványa összeölelkeztek, úgy folytatták az _édes_
keserves zokogást az egymás kebelén. A Margitka búja különösen édes
volt, mert volt benne egy oly elem is, a mi a misszéből teljesen
hiányzott.
Guidó gróf azonban únta a női lelkek ilyetén passziózását, attól is
tartott, hogy ráragad a szentimentalizmus: megráspolyozta a torkát s
dünnyögve távozott. Nem lett sokkal okosabb, de kombináczióinak
továbbfűzésére egy pár fonalat kapott azért.
– A gyerek alighanem szerelmes, – konstatálta visszaskándálva a lépcsőn.
– Már most csak az a kérdés, mi van Csábrághgal s mi lesz Erzsivel?…
Egye kánya, – s belevágott a levegőbe, – akár így lesz, akár úgy lesz,
csak a familiában maradjon a majoresko s senkit se üssön meg a guta.
A feleségére gondolt persze, magát nem féltette a gutától…
– Mi van a lóval? – kérdezte a grófné, midőn ura a szalonba lépett.
– A lóval? A lóval? Hát megblisztereztük.
– Nem láttad Margitkát?
– Margitkát? Margitkát? De őt is láttam.
– Mit csinál?
– Hogy mit? Gyógyítja a misszt. A missznek ugyanis migrénje van.
Guidó azért adott ilyen félszeg feleleteket, mert folyton figyelte
Csábrághot. Olvasni akart az arczából. Szaporítani akarta logikai
lánczszemeit. Magában igen mulatott rajta, hogy a családban annak
látható kormányzó feje, a mama az egyedüli, a ki semmit se sejt, holott
a _környülállások_ (ez kedvencz szava volt) csaknem ordítanak. – No, –
jegyezte meg ugyancsak magában, – az eszire nem igen lehet büszke, hiába
van oly nagyra vele…
A vacsoráig még theázni kellett, de azon is túlesett a társaság
szerencsésen. Azaz hogy a grófné szerencsétlennek érezte magát, bár nem
a theától, hanem mert Csábrágh nem foglalkozott eleget a
menyasszonyával. És annak az arczában is talált valami kellemetlenül
nyugodt, elégedett vonást. Valami igen szokatlant. És hiába csikkantott
rá a szemével, intését tudomásul sem vette a menyasszony. Kellemetlen
menyasszony volt a mamára nézve, olyan elfogulatlanul csevegett, mintha
elfelejtette volna családi állapotát. (Nojszen majd eszébe juttatja
alkalomadtán.)
A five-oclock után sétálni kellett a parkban. Általánosan feltűnt, hogy
István, a főkertész, ünneplőben dolgozik. Fején kemény kalap,
mellényében óraláncz. De ünneplőben gyomláltak és öntöztek a bojtárok
is, kettő közülök czigarettázott.
– Mi lelte ezeket? – morfondirozott Guidó gróf. – Hisz nincs vasárnap.
Ezt az újabb különös jelenséget sehogyse tudta kombinácziói lánczába
beleilleszteni, csak sejdítette, hogy ez is egy szemet jelent. Különösen
mikor Jánoson, az igáskocsison is konstatálta az ünneplőt, sőt Matyin,
az udvaroson és Ferkón, a kiskondáson is. Több cseléddel nem
találkozott, de mérget vett volna rá, hogy valamennyien ünneplőben
vannak. Nem állhatta meg, megkérdezte a főkertészt:
– Bál lesz ma, István, vagy mi?
– Nem lesz bál, kezét csókolom, – válaszolt István pirulva.
Többet nem kérdezett Guidó gróf. Megcsóválta a fejét és magyarázni
kezdte Csábrághnak a díszbokrokat…
Telt az idő és Csábrágh a parkban sem mutatkozott menyasszonya iránt
melegebbnek, mint a szobában. A grófnénak ennek folytán igen megártott a
séta. Úgy érezte, hogy az utakon temérdek tű ágaskodik, hegygyel fölfelé
s valamennyi az ő talpába fúródik. Legalább egy minden lépésénél. Most
már az ő fejében is megkezdődött a motoszkálás… (Valami történt a
jegyesek között! De mi, – gyötörte a fejét, – mikor egy szót sem
válthattak egymással négyszem között! Hiszen úgy vigyázott rájuk, mint a
szeme fényire.) Az ő kombinácziója nem terjedt Margitkáig, neki nem
volt, mint férje urának hajdan, érzéke a bakfisekhez, igen kevésre
becsülte a rövidruhás női nemet. Ilyesformán persze nem lyukadhatott ki
sehova se, a feje oly sötét maradt mindvégig, mint az éjszaka.
Az este szerencsére meghozta a világosságot az ő fejének is.
Drasztikusan, de alaposan.
… Egy órával az estebéd ideje előtt a grófné kiadta a komornának a
rendeletet, hogy a kis grófnőt öltöztesse fel rangosan, mert a
vacsoránál okvetlen meg kell jelennie. Tudta, hogy a kis bűnös magától
nem fog a nagyok közé merészkedni a suskus után, melyet elkövetett, azt
meg nem tudta, hogy a grófi vőlegény a leányka kimaradása esetén nem
fogja-e elitélni az ő anyai szigorát. Úgy vélte, kedvezőbb hatást fog
elérni a túlságos engedékenységgel, mint a túlzott keménységgel.
– Mondja meg a leánynak, Náni, hogy tekintettel a vendégre, máskorra
halasztom a számadást. Adja fel rá a rózsaszin ruhát s à la grècque
fésülje a haját. Parfümöt ne merjen venni, se ékszert, selyem szalagot
is csak egyet. Értette?
– Értettem, kezét csókolom.