Komédiák: A magyar társadalom regénye - 02

– Ha mindent tudnál is, mit érnél vele?
– Mit? – vágta ki Margitka, korához képest túldomború mellét öklével
veregetve. – Hát azt hiszed, magam vagyok a házban a pártodon? Ott van a
dadus, a kertész, a kulcsár bácsi, Mihály, a komornok, az egész
cselédség, még miss Simson is, – minden sértését megbocsátom neki érte,
– az egész világ melletted van, apát s mamát kivéve… hát ezek mind
segíteni fognak nekem.
– Miben? – kérdezte Erzsike fásultan.
A kis leány felszökött ültő helyéből s nénje elé állott, szörnyen
buzogott benne a lelkesedés.
– Ide figyelj, Őszi… Én megmentelek téged, csak azt mondd meg nekem,
hogy mivel puhítottak meg apa és mama. Az valami nagy dolog lehetett,
mert egy egész hónapig ellent tudtál nekik állani, még a mama ájulásai
sem imponáltak neked, oszt egyszerre csak beadod a kulcsot,
összenyikkansz, mint valami gyáva nénike, mintha nem is volnál Romhányi
leány… Mondd, – parancsolta a kis leány a nagynak, – miféle
szörnyűségekkel hathattak reád?…
– Azt neked nem szabad elmondanom…
– Nekem nem? Hát kinek?
– Senkinek.
Margitka belevágott a levegőbe.
– Bolond beszéd! Ha nem kimélnélek, azt mondanám, hogy csacsi vagy… Ki
vele.
Őszike, a helyett, hogy megneheztelt volna reá, önfeledt elragadtatással
nézte kis hugát, a mint előtte állott, erőteljes karcsú bokájú
lábacskáját megvetve, kipirult arczczal, csillogó szemmel, a melyből
egész bátor kis lelke kisugárzott azzal a szeretetkincscsel együtt, a
melyet szilaj, nemes kis szivében az ő számára tartogatott… Egy ideig
némán gyönyörködött a pompás gyerekben, majd végkép elérzékenyedett,
felállott s kitárt karral közeledett feléje. Az keblére vetette magát,
görcsösen átfogta nénje nyakát, de nehogy kizökkenjen a kerékvágásból,
amelybe _beledolgozta_ magát, folyton kárpálta nénjét, tekintélyeskedve
kisanyásan:
– Jaj, te nagy csacsikám, rosz kis testvérkém, ki látott már ilyet!…
Illik az, magát ennyire elhagyni… Hát senkisem szeret téged?…
A végén kirántotta magát nénje ölelő karjából s még kiméletlenebb
hangnemben folytatta a szidást:
– Gyónni fogsz nekem, Őszi. Kiveszem belőled az igazságot, ha addig élek
is. Holnap itt lesz a vőlegényed, addig mindent megtudjak, különben
leveszem rólad a kezemet… Nem szólsz? – folytatta a szenvedelmes kis
bakfis, hallgató nénje vállára téve kezét. – Jó, hát ne beszélj, csak
bólints. Igent vagy nemet. Kitalálok én mindent magamtól is. Csak ne
czáfolj meg, ha a helyes nyomon járok, mert az már majdnem hazugság
lenne, már pedig mi Romhányi leányok vagyunk… Jól van, – végezte
szavait, – ha önként nem teszed meg szeretetből, majd kiszedem én
belőled a titkodat szigorral.
Elhallgatott. Fájt neki a szenvedés, a mely nénje arczáról lerítt s
melyet nyilván az ő erőszakossága okozott. Mindegy, gondolta magában, az
operáczió is fáj s mégis üdvös dolog… Föltette az első kérdést:
– Nem azzal vett le mama a lábadról, hogy meghal, ha nem leszel a
csámpás Csábrághé? Nem mondta, hogy szivbajos s már ugyis csak egy pár
hónapig tart az élete?
Őszike hallgatott.
– Tehát úgy van, – konkludált a kis kínvallató. – Pedig – folytatta –
egy szó sem igaz az egészből, mama olyan egészséges, mint a makk, az,
hogy ájulni tud, mitsem bizonyít, azt, ha jól esik, én is megtanulhatom,
gyakorlat dolga az egész…
Őszike hugára emelte feddő tekintetét.
– Ne bántsd szegény mamát; nem tehet róla, hogy oly nagyravágyó… Ő csak
jót akarhat nekünk.
– Pszt, – hallgattatta el Margitka nénjét, – mondtam, hogy te ne
beszélj. Te csak bólints, Őszim, majd én csevegek.
S tovább csevegett.
– Apa bizonyára azzal gyakorolt rád pressziót, hogy szegények vagyunk;
hogy van egy csomó váltója, a mit nem tud kifizetni, dobra kerül a
kastély birtokostól, ha meg nem erősíted a hitelét ezzel a házassággal.
Nem lesz hozományunk, éhezni fogunk… Jól beszélek?
Erzsike ismét hallgatott.
– Egyszóval ezt is eltaláltam, – mondta Margitka s büszkén, nagyosan
fölvetette fejét. – Elég szomorú, hogy így van, – tette hozzá. – Miért
tartanak apáék ilyen nagy háztartást, ha nem telik? A ki szegény, ne
járjon négylovas hintón, ne tartson Budapesten 3000 forintos lakást, ne
kaszinózzék, ne adjon bálokat a világba… Becsületemre mondom, – hadarta,
– hogy lekivánkozik rólam ez a 300 koronás battisztruha is, mikor neked
kellene megfizetni az árát a szived vérével. Borzasztó csak rágondolni
is.
Őszike mohón szívta magába a kisleány kiméletlen igazságait, de olyan
volt a galambszive, nem tudott vádolni senkit, mindenkit csak
mentegetett. Összetette kezét, úgy kérte kis hugát:
– Ne itéld meg szegény jó apát, hisz annyi gondja van.
– Úgy, – fakadt ki a kislány. – S a te boldogságod árán meneküljön a
gondjaitól! Szép lenne! A gyermekeknek kötelességeik vannak szüleik
irányában, – jelentette ki szavaló hangon, – de a szülőknek is vannak
kötelességeik gyermekeikkel szemben…
– Elég! – vágott Őszike a szavába. – Mit akarsz még?
– Semmit. Most már mindent tudok, a mire szükségem van.
– S mi hasznod belőle?
– Az, – vágta ki a kislány s toppantott a lábával, – hogy beszélni fogok
a csámpás Csábrághoddal. Ha te nem birtál apáékkal, vele majd elbánok
én.
– Mit akarsz?
– Leszidom. A becsületére appellálok, a szivére… elmondom neki, hogy meg
fogsz halni, ha a felesége leszel, egyszóval leszidom… Elvégre –
jegyezte meg csendeskén s kissé pirulva, – nem karaib indiánus ő sem,
hogy ne lehessen a szivéhez férni… Sőt inkább – motyogta szinte
szégyenlősen, – azt hiszem, hogy alapjában véve úgynevezett nemes
férfiú, szépnek mindenesetre igen _csinos_.
Szomorú Őszike végighallgatta csacska hugocskáját, de csak azért, mert a
csudálkozástól szinte megállott az esze. Annyira gyermeknek tartotta
Margitkát a családban mindenki, ő is, hogy képtelen volt annak a
megitélésére, vajjon hiszi-e, a mit mond, vagy csak a levegőbe
csicsereg, mint valami bánatos pintyőke, nem meggyőződésből, hanem mert
épen jól esik neki szomorút csipognia.
– Tréfálsz, Manczika, – mondta félig megszeppenve, félig neheztelőn, –
ne tréfálj velem.
– Tréfál az ördög. Esküszöm neked, hogy miként Zrinyi Miklós,
végrehajtom nagy művemet.
– Oh, Manczi, Manczi!…
– Mit Manczi, – henczegett a kisleány. – Azért hogy én kicsi vagyok, a
mi az akarást és bátorságot illeti, sok naggyal nem cserélek én. Azt
hiszed, imponál nekem Csábrágh a millióival, ha még akkora nagy mafla
is.
Oly határozott volt a kisleány magatartása, hogy nénje önkéntelenül is
hinni kezdett a jóhiszeműségében. Csak annál jobban megijedt a
szándékától, a melynek jó sikerében egy pillanatig sem tudott bizni.
– Nézd, Margitka, kezdte eszelni kis hugát, – sohasem fogom neked
testvéri buzgóságodat elfelejteni. Áldjon meg érte az Isten, a kitől
mindnyájunk sorsa függ, – én is rábiztam a magamét, – de gondold meg,
mit érhetsz el vele, ha vőlegényemmel beszélsz. Kinevet. Mamáékkal
szemben meg csak sulyosbítod a helyzetemet, a magadét is. Aztán meg –
folytatta hevesen megrázva büszke kis fejét, – úgy látom… azt vettem ki
a beszédedből, hogy a cselédséget is bele akarod ebbe a szomorú dologba
ártani… A kertészről beszéltél, meg a Simsonról… Ne alázz meg, kérlek,
ennyire… ne tégy nevetségessé…
A kislány fölényesen mosolygott.
– Ne félj, nem fog a sor a cselédségre rákerülni. Őket én csak
tartaléknak tartogatom, a Csábrágh szivét én fogom megpuhítani magam, a
misszék csak a kegyelemdöfést adják meg neki, azt is csak akkor, ha
okvetetlenül muszáj.
Őszikének módfelett sértette női büszkeségét, hogy kis huga csupa
szeretetből így elposványosítani szándékozik az ő bánatát. Megragadta a
kislány kezét.
– Ha szeretsz, egy lépést sem teszel az érdekemben, mert hiábavaló
minden… Én – folytatta némi önmagával való vivódás után, – magam akarom
a sorsomat intézni… ha már reákényszerítettél, meg mondom neked:
határoztam is. Megesküdtem, hogy nem leszek a Csábrágh felesége.
Csakhogy én egész más módot választottam, hogy megszabaduljak tőle…
mindent előkészítettem, – jelentette ki kínosan vergődve, – hogy
eskümhöz hű maradhassak…
Most a kisleányra került a csudálkozás sora.
– Határoztál, Őszike? Te, Őszike? A ki olyan szelid vagy, mint egy
angyal… Jó, hát mit határoztál? Meg fogsz szökni? Vagy az oltár előtt
egy harsány nemet fogsz kivágni igen helyett, mint az egyszeri
regénybeli menyasszony? Hát mit határoztál: felelj.
Sötét biborszint váltott az Erzsike arcza. És nem tiltakozott a huga
szavai ellen, nem tudott. Lehajtotta fejét és sirt, zokogott keservesen.
Margitka legott megértette könnyeit s maga is sirva fakadt.
– Nem fogsz megszökni, Őszim, édes, – hüppögte. – Az nem neked való…
Olyan szelid angyalkának!… Örök életedre nyomná a szived… Én
megmentelek… Meglátod, hihetetlenül erős vagyok…
Piki megsokallta a nővérek siránkozását, elvakkantotta magát:
– Baff! Ne komédiázzatok, hanem örüljetek az életnek, mint én la,
habobobod, bujujuju, kaff!
Miss Simson, a finishing governess is megjelent a szemhatáron, rengeteg
okkersárga műkontyával s hegyes orrával, a mi mindig tele volt náthával.
– Halloh, huhu! – recscsentett bele a park bokraiba, mert rövidlátó
szemével nem tudta fölfedezni tanítványait. – Elsbeth, Margaret, huhu!


III. A «gyermek» kiérdemli a hosszú ruhát.
Csábrágh gróf márczius 10-ikén jegyezte el Romhányi Erzsébet Mária Anna
Theodora grófnőt, s esküvője napjául junius 20-ikát tűzte ki. Hogy ezen
a napon esküdtek az ő szülei is.
Romhányi Guido grófné, született Sonderhausen Livia Antonia komtessza
még ennek a rövid terminusnak is szivesen elcsikkantotta volna a felét.
Livia Antonia mama a pesszimista dámák közé tartozott, képzelete váltig
rémképeket pingált reményei ködfalára. Jelen esetben volt is oka rá
bőven, mert a menyasszony bizony nem volt kezes, legalább húsz ájulásába
került, míg meghódolt az ő hadseregeken keresztülgázolni képes
akaratának s beleegyezését adta a házassághoz. S mit ér az ilyen
kierőszakolt beleegyezés? Semmiesetre sem lehet őszinte. E leányt
pillanatra sem lehetett vőlegényével magára hagyni, nehogy
visszakérhesse tőle adott szavát. A mamának «hat sárkányt kell
helyettesítenie», hogy végkép nyélbeüsse leánya házasságát, ezt a
_szörnyű szerencsét_, a minél nagyobb soha Romhányi leányt nem ért…
Igazában azonban nem hat, de tizenkét sárkányt helyettesített a mama.
Őszintén szólva, benne laktak a sárkányok; hat közülök a már türelmüket
vesztett házi hitelezőket fékezte meg, ügyvédekkel pertraktált s a
cselédséget szedte ránczba; a másik hat az ősi kastélynak feküdt neki:
újra tapétázta, parkettirozta a szobákat, tükörüvegeket vágatott az
ablakrámákra, új butorokat szerzett be, kályhákat rakatott, vakoltatott,
pingáltatott, vizvezetéket s aczetilénvilágítást vezettetett be a
kastélyba, tánczlépésekre tanította a belső cselédséget, fegyelmezte a
misst, a ki tizszer annyit beszélt, mint a mennyi illett, kordában
tartotta Margitkát, (megtiltotta neki az ugráló járást) s – last, but
not least – őrizte a kincset, a melyből a család friss kölcsönök
kieszközlésére, veszedelmes lékek kitömésére rendelkezési alapokat fog a
maga számára kikerekíteni.
A mama nem volt gonosz, csak hihetetlenül korlátolt és minden
arisztokratikus mókája mellett igen közönséges. Semmi szégyelleni valót
nem látott abban, hogy családja megélhetését édesleánya szűz harmatteste
árán jövendőbeli veje jövedelméből csapolja ki valami előre meg sem
határozható intrikával vagy ezentúl fölfedezendő jogczimen. Szerelmi
magaslatokra sohasem tudott idomított lelke felröppenni: szentül meg
volt róla győződve, hogy leánya vonakodása a brilláns házasságtól ostoba
_bakfisfaxni_, a mit később ő maga fog legjobban röstelleni; az ő
energiája ellenben, a melylyel gyermeke szivét beletörte a családi
közérdek békójába, anyai erény, valóságos hősiesség. Föltétlenül hitt
leánya jövendő boldogságában, mert nem tudta elképzelni a
boldogtalanságot a milliók országában.
Guido gróf?… Hát ő nem számított. Se most, se soha. Guido grófnak két
keze és két lába volt, mint minden rendes embernek, de penzióba voltak
téve eme végtagjai is. Az eszét meg pláne végkép beszüntettette vele
erélyes dámája, a Sonderhausen.
– Hallgass, Guido… Te ahhoz nem értesz, Guido… Az az én dolgom, Guido.
Guido amúgy sem igen volt a tettek akrobatája, mindent ráhagyott
feleségére.
– Igen, édesem… Úgy lesz jól, a hogy te akarod, drágám…
Roszúl lett minden az asszonyi kormány alatt, tönkrepusztult a 6000
holdas uradalom, a jövedelem szétfolyt a gyűrűs német újjak között, de
azért nem mukkant Guido akkor sem, mikor ügyvédje nyiltan megirta neki:
pro primo, hogy nem tud több pénzt szerezni, pro szekundo, hogy egy
évnél tovább nem képes a birtokot tartani, nyakára másztak a hitelezők…
Guido ebben a kritikus pillanatban sem csinált egyebet: átadta az ügyvéd
levelét drága feleségének, mondván:
– Tessék, édesem, csináld.
A korlátolt dáma nemhogy ironiának vette volna férje czinizmusát, de még
meg is dicsérte őt érte.
– Légy nyugodt, Guido, – mondta, – majd rendet csinálok én azok között a
_hiénák_ között.
Még nem tudta, hogyan fog a hiénák között rendet csinálni, de legott
rájött, midőn Csábrágh megkérte leánya kezét… A hiénákat csakugyan
sikerült a fényes házasság kilátásával kuczkóba szorítania. Minden
vonalon megkapta a szükséges moratoriumot, sőt még pénzt is szerzett egy
lókereskedőtől, a ki Csábrágh gróffal üzleti összeköttetésben állott. De
kellett is a baksis. A kelengyét meg lehetett kapni hitelbe is, de a
kastély már csakugyan igen rozoga volt: a mesteremberek meg nem voltak
hajlandók kontót nyitni. Hát a grófné nyitotta ki nekik a bugyellárisát:
tizenhatezer koronát ölt bele a kastélyba a lókupecz pénzéből, nehogy
(szavaival szólván) kitörje lábát a drága vőlegény a hepehupás
padimentumon, vagy czúgot kapjon a rozoga ablakok miatt…
Csábrágh minden héten egy látogatást tett menyasszonyánál, a mely két
napig tartott. Szerencsére sohasem tovább, mert azt már nem birta volna
ki a grófi mama. Így is annyira kimerült a fogadás előkészületeitől, a
cselédek stilszerű bedrillirozásától, a pazar sziveskedéstől s a
lányőrzésben, hogy mire az értékes vendéget szállító kocsi kirobogott a
kastély kapuján, már páhogni is alig tudott, valamint a túltömött kacsa.
Hiába volt nagy dáma, a még nagyobb úrral való együttlét módfelett
feszélyezte, valósággal megizzasztotta, annyival is inkább, hogy neki
kellett reperálni férje _baklövéseit_ is, a miket pedig ugyan szaporán
követett el a jó úr, a csirkeczombot például mindig kézbe vette (hiába
volt ötven milliója) a Csábrágh jelenlétében is…
… A Csábrágh gróf ötödik látogatása a romhányi kastélyban szombati napra
volt bejelentve. Sándor, a parádés kocsis a gummikerekes hintó elé
ragasztotta az új négy lipicait, a melyeket a grófné a vőlegény
tiszteletére vett s megkerülve vagy háromszor a kastélyudvar rondóját,
kihajtott az állomás felé, a mi Romhánytól jó félórai távolságra esett.
Alig fordult ki a kocsi a kapun, Margitka, miként a forgószél
kiviharzott a kastély balszárnyából, a hova miss Simsonnal együtt
internálva volt az egész Csábrágh kampány idejére, mert a mama azt
tartotta, hogy _kamasz_ leányoknak _nagy_ vendégek előtt nem igen illik
mutatkozniok.
Margitkának egy méter átmérőjű habos tüllkalap ékeskedett a fején,
nagyon csecsés volt a ruhája is, igen ki volt a kisleány rittyantva.
Simson guvernantösztönével megérezte, hogy védenczének valami
törvénytelenségben furkál a feje: a mennyire ócska lábai engedték, a
szökevény után vetette magát.
– Margaret! Come back, Margaret! You shall be punished, oh Margaret.
(Margit! Jőjjön vissza, Margit! Meg lesz büntetve, Margit.)
Ám a kislány nem hajtott a szavára, csak szaladt, be a kertbe, egyenesen
István bácsihoz.
– Készen legyenek, kertész bácsi, – kérte az öreg cselédet. – Úgy, a
hogy betanítottam magukat. Vágják magukat ünneplőbe mind a tizenegyen…
Majd ha kell, hivatni fogom magukat.
Azzal, be sem várva öreg István válaszát, tovább szaladt, mert már igen
nyomában volt a missz.
– Margaret! Stop, Margaret! I go with you, little devil. (Álljon meg,
Margit, magával megyek, kis ördög.)
– Have no time (nincs időm), – telefonált vissza futtában Margitka s
átszökdösve az útjába eső virágágyakat, keresztül nyargalt a parkon
toronyirányában, az arra kanyarodó országút felé.
A missz halálmegvetéssel utánna. Persze sohasem érte volna utól a
zergelábú kis szökevényt, ha az meg nem könyörül rajta s meg nem áll.
– Jőjjön hát, missz, magammal viszem.
– Hová? – kérdezte a vén leány elfúlva s bordáit tapogatva, hogy a
szaladástól nem lyukadt-e ki valahol.
– Sétálni, dear missz.
– Az országútra?
– Oda drágám; igen szeretem szivni az országút porát.
– Különös passzió, – jegyezte meg az angolna (Margitka így nevezte a
misszt háta mögött), de nem ellenkezett az akaratos kis teremtéssel,
nyelt egyet és utánna czaflatott. Csak később jutott eszébe, hogy nini,
hiszen tilosba engedi védenczét. A kocsi az országúton fog visszatérni a
gróffal; a gróf meg fogja őket látni, a mint a piszkos úton a
parasztszekerek között bukókálnak s furcsát fog gondolni róluk, az egész
családról. A madamot, értesülvén a kalandról, a guta fogja megütni; a
madamot okvetlenül meg kell mentenie bármi áron is.
– Stop, Margaret, nem engedhetem meg, hogy az országúton sétáljon.
– Nekem arra van _snájdom_, – durczáskodott Margaret s még jobban
kinyújtotta lábát.
– Ne használjon ilyen közönséges kifejezéseket… Hiába van _snájdja_,
befordulunk az akácz-alléba, ott szebb séta esik.
– Papperlapapp.
– Már megint! Maga egy borzasztóan neveletlen leány, sirni szeretnék, ha
arra gondolok, hogy én neveltem magát.
Margitkának felülkerekedett a jó szive.
– Nyugodjék bele, dear missz, más még annyit sem ért volna el velem.
– De miért kapriczirozza magát a piszkos országútra? Nem gondolta meg,
hogy a kocsi erre fog visszajönni a gróffal, s hogy engedelem nélkül nem
szabad a szeme elé kerülnünk?
Margitka hirtelen elkomolyodott. Nem felelt. Csak ment tovább. A missz
könyörögni kezdett:
– Édes kis kedvenczem, tudja mily gyenge vagyok a maga szeszélyeivel
szemben, de az egyszer nem engedhetek. Kínos helyzetbe hoz
mindkettőnket, a mama talán elbocsát, ha megtudja gyengeségemet s akkor
nem látom többé az én kis báránykámat.
Margitkának igen szivére szállott a minden félszegsége mellett is derék,
jólelkű vén leány könyörgése.
– Oh, rosz vagyok, – fakadt ki maga ellen szinte sirva, – nagyon jól
tudom én azt, hogy infámisan rosz vagyok, de az egyszer nem tehetnék
máskép, ha jó lennék se… Bocsásson meg, oh miss, én le nem térek az
országútról semmi kincsért. Legjobb, ha hazamegy.
De ezt a tanácsot már a világért sem fogadta meg a jó missz. Nagyokat
nyögve versenyt szaladt védenczével, nem bánta már, ha belehal is.
– Oh, mi lesz velünk? – jajgatta folyton. – Mit mond a madam!
Egy jó óra hosszat gyalogoltak egymás mellett governess és tanítványa. A
missz még arra kérte a leánykát, bujjanak egy útszéli fa mögé, ha
felbukkan a kocsi a szemhatáron, de az nem biztatta őt semmivel, csak
ment előre elszántan, mindjobban elmerülve gondolataiba.
Egyszerre csak elkiáltotta magát a missz.
– Az Istenért, jön a kocsi! Hamar a fa mögé? – S megragadta a Margitka
karját, hogy magával rántsa.
A felkavart porfellegben csakugyan láthatóvá lett a négy lipiczai
elmosódott körvonala, hovatovább hallható lett a nemes állatok dübörgése
s prüszkölése is. Egy pár pillanatra különös izgatottság fogta el
Margitkát, szinte megreszketett a teste, szeme kigyúlt. A missz
hirtelenében azt hitte, hogy roszúl lett.
– Mi baja az Istenért? – kérdezte ijedten, eleresztve a leány karját.
Az összerázkódott, mint a kit mély álomból riasztottak fel s a következő
pillanatban már a régi volt. Büszkén megrázta szőkelombos kis fejét,
ajkán öntudatos mosoly játszadozott.
– Semmi, – vigasztalta meg a jó angolnát, – egy pillanatra elvesztettem
magamat.
Azzal meghimbálta csinos, telt csipejét, előrehajolt s nekiszaladt az
útároknak. De nem ugrotta át, egy lépésnyire az ároktól összecsikkant a
lába s angol jajkiáltással (vau!) a gyöpös útpadkára tottyant.
– Au, vau! – kiabálta szemeit forgatva. – _Kificzamodott_ a lábam.
A missz melléje ugrott halálsápadtan s átkarolta a leánykát, hogy talpra
állítsa. Az azonban nem hagyta magát.
– Ne fogdosson, missz, úgyis hiába, a _kitört_ lábammal gyalog úgy sem
mozdulhatok innen.
– Kitört! – jajveszékelt a missz. – Oh, Isten, mit vétettem neked!…
Kitört? – kérdezte lihegve, vagy kificzamodott?
– Nem tudom, – óbégatott Margitka, újját harapdálva, – csak tegyenek
kocsiba.
Az ám, a kocsi! Simson kisasszony egész elfelejtette a kocsit a
katasztrófától, pedig olyan közel volt már, hogy majd elgázolta.
Sándor kocsis észrevévén, hogy valami rendetlenség történt a dolgok
folyása körül, ráhujjantott a lovakra.
– Hőhahő!
A fogat megállott. Csábrágh gróf menten kiugrott belőle s a baleset (!)
szinhelyére sietett. Margitkát csak akkor ismerte meg, midőn egészen a
közelébe ért. Arcza őszinte ijedt meglepetést mutatott.
– Oh, kis Margit, maga az?… Mi történt magával? – kérdezte, mialatt
lehajolt a leánykához. – Megütötte magát?
– Igen, a lábam!… Azt hiszem, kificzamodott.
A fiatal gróf azonnal feltalálta magát. Köszöntötte a misszt, a ki
kezeit tördelve, egy kőkupacz előtt sirdogált.
– Felajánlom önöknek a kocsit, én meg, tekintve, hogy csak két ülés van
benne, majd gyalog megyek Romhányig.
No hát ettől az ajánlattól még talán jobban megijedt a jó vénleány, mint
védencze lábficzamától. Hogy miatta, az ő _hibájából_ – oh, biztosan így
fogja mondani a grófné, – gyalogosan kelljen ötven millió urának a
kastélyba beállítania. Nem, soha, inkább mindjárt meghal.
– Nem fogadhatom el, gróf úr, a kegyet, – hápogott, minden szavát egy
pukkedlivel kisérve, – hanem ha a kisleányt magához venni méltóztatik…
A fiatalember kissé zavarba jött. Magához vegye a _kislányt!_ –
morfondirozott magában, Margitkára nézve. – Nem is olyan kicsi… Osztán
meg mit csináljon férfi létére a kificzamodott lábbal, ha Margitka
követelni fogja tőle annak helyrerántását. Biz ő az ilyesmihez nem ért…
De különben is igen elfogult lenne… Imádja a menyasszonyát, de ezek a
finom, karcsú bokák… hát azokra se nézhet bizonyos… bizonyos tisztelet
nélkül.
Azzal azonban rögtön tisztába jött, hogy mi az első kötelessége a
_sebesülttel_ szemben. Bele kell őt a kocsiba segítenie; vagy ölben
viszi őt odáig, vagy… egyszóval nem hagyhatja őt az árok partján.
– Margitka grófnő, – szólalt meg könnyedén elfogódva, – engedje meg,
hogy mindenekelőtt a kocsihoz segítsem.
– Majd én, – vágott a szavába mohón a missz.
Margitka tiltakozott az ajánlkozása ellen.
– Maga nem, missz, maga elejt.
– Shoking! – motyogta magában a szegény ángolna, aztán behunyta szemét,
szakadjon hát reá, ha úgy van a sors könyvében megirva, az ég boltozata.
Csábrágh gróf letérdelt a kisleányhoz s diszkrét gyöngédséggel átkarolta
annak karcsu derekát.
– Ölelje át a vállamat, Margitka s engedje át magát teljesen.
A leányka átkarolta a férfi izmos vállát; elfogulatlanul gyermekes
őszinteséggel, de az átengedése iránti tanácsot már nem fogadta meg. A
helyett a fülébe súgta a grófnak ügyesen, hogy meg ne hallja a missz.
– Komédia az egész, nincs nekem semmi bajom.
Csábrágh gróf meglepetésében egyszeribe eleresztette a leány derekát.
– Ne áruljon el, – folytatta ez a sugdosást, ne eressze el a derekamat.
Beszélni akarok magával, négyszemközt, a mire otthon nincs alkalom…
Emeljen fel, öleljen át.
A fiatalember most már egészen odalett. Mit akar vele ez a kis
ártatlanság, ez a kész asszonytestű gyönyörű gyermek, a ki az ő izmos
férfikeze érintésére annyit sem reagál, mint a kialakult nő szeme egy
pillantására. Mennyi ártatlanság! Mily megható lelki tisztaság! Még maga
kéri, hogy újból karolja át s szemét sem sütötte le előtte, midőn eleget
tett eme kérésének, inkább még nevetett, halkan, hamiskásan kaczagott!
A sokat élt, de testileg-lelkileg épen maradt hitbizományos úrnak bizony
fölpezsdült a vére, midőn fölkarolta az üde, illatos leánytestet.
– Ölben vigyem a kocsiba? – kérdezte a leánykát, lelkiismeretében
megilletődve. (Nem él-e vissza a leány ártatlanságával? Gavallérdolog-e
tőle, hogy meglett férfi létére így összejátszik a gyermekkel?)
– Az nem szükséges, – válaszolt a leányka most már fenhangon (ezt
meghallhatta a missz). – Minek fárasztaná magát! Majd a nyakába
csimpeszkedem s elugrálok a kocsiig az _egészséges_ féllábamon is.
És akaratlanul elkaczagta magát, a mire a missznek végkép fölfordult az
esze. Sehogysem tudta védencze jókedvét kificzamodott lábával okozati
kapcsolatba hozni. Bolondot űzött volna belőle a kis ördög? Csak tetette
a ficzamot? Ürügyet keresett, hogy együtt kocsikázhasson egy férfivel, a
nénje vőlegényével?… Oh nem, – nyugtatta meg magát, – ilyen
gyanusításokkal nem sértheti meg az ő szilaj, de áldott szivű
báránykáját… hiszen előtte nőtt fel, virágzott ki fönséges
ártatlanságban, még a gondolatát is ismeri!… A kocsihoz lépett. Csábrágh
gróf épen akkor emelte volt Margitkát az ülésbe, midőn odaért.
– Dear count! (Édes gróf) – kérte összetett kézzel a még fel nem
szállott fiatalembert, – lassan hajtasson, vigyázzon reá.
Margitka elfordult, mert ismét nevethetnékje kerekedett. (Én is azt
akarom épen, hogy lassan menjünk.) A gróf ellenben épen hogy nagyon is
elkomolyodott.
– Legyen nyugodt, – dear miss, – egy angol gentleman sem vigyázhatna rá
jobban, mint én… Sajnálom – tette hozzá, – hogy kegyednek gyalog kell
mennie, talán…
A miss szavába vágott.
– Semmi esetre sem ülök fel, nem férünk el hárman, gyalog megyek, adieu!
– S már ment is.
Csábrágh udvariasan levette kalapját, aztán beszállott a kocsiba,
baloldalt Margitka mellé.
– Lassan hajtson, Sándor, – szólalt meg ez, mielőtt lovai közé
cserdített volna a kocsis…
A lovak elindultak lassú ügetésben, negédesen czifrázva a tempót, ha már
nem mehettek istenigazában a kedvük szerint. Egy ideig hallgatagon ültek
egymás mellett a koromfekete szakállas férfi s a búzakalász hajú,
kékszemű leány. Ez utóbbi, mintha megfelejtkezett volna a komoly
czélról, melyet kitűzött magának, teljesen átadta magát a kocsikázás
élvezetének, a melyben ritkán részesült; végigdőlt a kocsipárnán
kevélyen, nagyosan, de úgy látszott, maga is mulatott a pózán, mert
útitársának minduntalan a szemébe mosolygott.
Az komolyan viselte magát, a gyermek ártatlansága tökéletesen távol
tartotta attól, hogy holmi léha flirtölésbe bocsátkozzék. Inkább igen
vigyázott a _dekorumra_ s nem viszonozta a leány mosolyát.
– Haragszik? – kérdezte az, félreértve a korrekt férfi komolyságát.
A gróf mohón tiltakozott a föltevés ellen.
– A világért sem, Margitka, ellenkezőleg…
A kislány kételkedve rázogatta fejét a rengeteg virágos kalap alatt.
– Bizony haragszik maga rám, Csábrágh bácsi és ezen én nem is
csudálkozom, mert ugyan illetlen dolog, a mit én most elkövetek. Hanem
azért – kérte szomszédját, esdeklő két szemét karikára nyitva, – azért,
hogy elitél engem magában, fogja a pártomat mamával szemben, a nélkül is
igen ki fogok kapni.
– Nincs miért, Margitka. Maga nem követett el semmiféle helytelenséget.
Biztosítom: szemrehányást nem tehet magának a mama.
Csábrágh meggyőződés nélkül, de szivből beszélt.
Margitka megfeszengett a kocsipárnán, mint egy fészkelő madár.
– Köszönöm a vigasztalást, Csábrágh bácsi, – mondta, kissé felcsúszott
szoknyáját lesimítva.
A férfinak különösnek tetszett, hogy huszonhét éves létére bácsizza őt
egy nagy leány.
– Miért szólít bácsinak, Margit grófnő? Hiszen sógorok leszünk;
szólítson egyszerűen a keresztnevemen.
Margitka szivből elkaczagta magát.
– Nojszen majd adna nekem a mama… Tudja, én még három évig kislány
maradok hivatalosan, de ma még effektive is az vagyok.
– Nem találom, Margitka. Hány éves maga?