Komédiák: A magyar társadalom regénye - 01

Total number of words is 3909
Total number of unique words is 2005
30.2 of words are in the 2000 most common words
40.7 of words are in the 5000 most common words
47.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

KOMÉDIÁK
A MAGYAR TÁRSADALOM REGÉNYE
IRTA
SZEMERE GYÖRGY
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1913.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


I. Őszike.
Az ős czeltiszfa haragoszöld lombja közül valami habszerű fehérség
tündökölt ki: István bácsi, az öreg kertész azt nézte az üvegház
szögletéből, nézte és megcsóválta fejét. Sohajtott is, sőt ha igaz,
könnyezett is, alighanem azért fordult be az üvegházba, mialatt
kezefejével megdörgölte szemét…
A park üde gyöpjén egy kertészinas hanczurozott Pikivel, a
foxi-kutyával. Piki eszeveszetten rajcsúrozott a fiú körül, az meg
ugatott neki, a mely leereszkedés annyira elkapatta a játékos Pikit,
hogy egy szabályszerű kutyatempó szerinti marakodást merészelt a fiúnak
proponálni. Belecsimpeszkedett hátul a nadrágjába s addig ránczigálta,
míg Kertészbandi amúgy is hiányos uniformisa érdekében elfogadta a
kihivást: lekutyorodott négykézláb s meghempergett Pikivel. Az nem
hagyta magát. Csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon! – gondolta magában,
– s addig czibálta ellenfele gallérját és környékét, míg az nagyokat
visítva meg nem adta magát.
Piki eleresztette meggyomrozott zsákmányát, kilógó vörös nyelvét
visszaszívta a szájába s győzelme mámorában szaporán rugdosta két hátsó
lábával a gyepet.
– Törne ki a frászkarika! – bömbölte az öklömnyi kertészcsemete s az
ideiglenesen félretett öntözőkannából jól nyakon öntötte a győztes
Pikit, a ki is felháborodva eme sportellenes emberi brutalitáson
lecsukta hetyke kurta farkát s nagy káromkodva elinalt…
Bandi hozzáfogott a virágágyak megöntözéséhez, Piki ellenben a czeltisz
alá szaladt s megejtette a kutyaszokásos terepszemlét. A pompás fa egy
hosszan kinyuló ágkarjára függőháló volt kifeszítve. A hálóban fehér
musszelinhabok között pihegett valami. Piki, miután szemében
összefolytak a fehérség körvonalai, odaszagolt, mert az orrával már jól
tudott disztingválni, azzal csalhatatlanul ki tudta hámozni a formából a
lényeget.
Egy szippantással megállapította, hogy ki fekszik a hálóban. Azt is,
hogy alszik az illető. A musszelin végéből két picziny topánka kandikált
ki, följebb finom hajlású, keskeny, bokához simuló azurkék harisnya
szakította meg a fehérség folytonosságát, majd egy merészebb vonalat irt
le a musszelin, egy kecses hyperbolát, aztán keskeny hullámvölgy
következett, a melyet két szelid halmocska határolt, fehér halmocska,
kékeres halmocska, a melyeknek ormán rózsabokor virult. A halmocskákon
túl szőke erdőrengetegbe szinte elveszve gyönyörű leányarcz piroslott,
mint hamvas baraczk a sárga levél között. El lehetett volna nézni órákig
művészlelkesedéssel, a nélkül, hogy látásában kifáradt volna a szem. Oly
áhitatosan szűzies s mégis életet lehelő, oly plasztikusan komoly s
mégis negédes volt a szép leányarcz kissé lepittyedt vérpiros nedves
ajkával, átlátszó hajnalszin orrczimpájával, s nyugodt márványszerű
homlokával.
Piki szűkölt egy darabig a czeltiszfa alatt, mert únta magát, majd
elővette jobbik eszét (nagy természetű, de eléggé művelt kutya létére
tudta, mi illik), nem ébresztette fel rózsás kis gazdáját, hanem egy
nagyot, unalmasat nyögve, lehasalt a háló alá. Ha nem játszhatik kis
gazdájával, legalább az álma fölött őrködjék. Némi (bár gyönge) élvezet
a kutyakötelesség teljesítése is.
Piki igen szigorú volt a szolgálatban: az alvó leánykától vésztjósló
morgással tartotta távol a csendháborító elemet. Bandinak, a ki
öntözőkannájával őrhelye felé közeledett, megvicsorgatta egészséges
fogsorát, Tóninak, a békésen legelésző szamárnak a lábába kapott, midőn
az adta vizhordó cselédje ostoba passzióból ki akarta vágni a
tudományát, hogy: iá! De leszidta Piki még István bácsit is, a ki
háromszáz lépésnyi távolságból kárpálni kezdte Kertészbandit, füleinek
kitépésével s hátából leendő szíjjhasítással fenyegetve a lusta
gyereket, mert mivelhogy nem öntöz elég akkurátusan. Piki nekiszaladt az
öregnek s morgással vegyes vakkantásokkal rendreutasította.
– Murr-kaff-brrr-durr-balabaff! Nem szégyelled magad, hogy vén szamár
létedre a mi szép kis gazdánk édes álmát zavarod!
István bácsi megértette Piki szavát s csakugyan befogta száját,
leguggolt egy virágszőnyegre s nyírni kezdte olyan figyelemmel, mintha
legalább is mappát rajzolt volna; úgy belemerült a virágszőnyegbe, mint
valami hegyessüvegű egyiptomi csillagász az egek vizsgálásába. Azonban
nem tartott sokáig az igyekezete. Merényletet követtek el a jámbor öreg
ellen. Nyirkálván a palánták ágaskodó fejét, valaki lábujjhegyen
hozzásompolygott hátulról s orvúl befogta a szemét.
– Hej, ki az?
Nem káromkodott István bácsi, mert igen puhának és üdének érezte a
szemét befogó kezeket. Aztán meg minden emberfia nem merne vele ilyen
«csúfot» űzni, – vélte, – jó lesz spórolni a lelkenfekvő czifrább
szavakkal.
– Nocsakno, mi lesz mán? – zsörtölt az öreg, miközben a szemét takaró
kacsókat eltologatni iparkodott. – Ki az?
Egy iszonytatóan elmélyített hang válaszolt a kérdésre.
– Huhu, találja ki!
A félelmetes basszus igen szopránosan hangzott; István bácsi legott
kitalálta, hogy ki tette _csúffá_.
– Ejnye ni, Margitka, ej, ej, – motyogta félig boszúsan, félig
mosolyogva, – hát illik ez?
A két kezecske legott levált az öreg kertész szeméről.
– Mingyárt kitalálta, maga csunya! – nyafogta a két kezecskéhez tartozó
leányka, a ki csakugyan Margitka volt, a grófék csintalan,
elkényeztetett, de aranyos szivű Manczikája: egy tizennégy éves almaszin
képű gyermek, oly nagy, mint egy tizenhét éves eladó szűz, de oly
gyermek, mint egy első-felső leány a Filec tanár úr osztályában.
Öreg István feltápászkodott guggoló helyzetéből, igen zavarban volt,
bánta már, hogy első indulatában legott _kitalálta_ megtréfálója
kilétét. Lám, most elrontotta a kis aranyos ártatlan mulatságát. Micsoda
bivaly is az ember, ha megvénül!…
– Nono, – igyekezett jóvátenni morczosságát, – nem találtam én ki, csak
ráfogtam. Igaziba – tódította, – ippeg hogy mást gondútam, a János
gazdát, mer csak neki löhet ijjen _fenekes_ hangja, mint a mijennel a
komteszka rámhujjantott.
A komteszka elkaczagta magát. Úgy csilingelt a hangja, mint az ezüst
csengő.
– Hahaha, kertész bácsi, miket beszél maga, hihihi… hiszen János
gazdának olyan a hangja, mint egy repedt fazék, a keze meg…
hihihi-hahaha… a keze meg olyan, mint a retek, az enyimmel csak nem
lehetett összetéveszteni, hihihaha…
István bácsi irtózatosan elszégyelte magát, kezét belesülyesztette
mélységes nadrágzsebébe könyökig s kék babos zsebkendőt húzott ki
belőle, hogy letörölje homlokáról a verejtéket; időközben azonban
megfelejtkezett eredeti szándékáról, csak az orráig emelte a zsebkendőt
s harsányan beletrombitált. Aztán el akart somfordálni, de Margitka
elkapta kabátja leffentyűjét.
– Ne szaladjon, kertész bácsi, van magával komoly beszédem is.
Az öreg mellbebökte magát mutatóujjával.
– Velem-e?
– Magával. Azt akarom tudni, hová bújt Erzsike: magának tudnia kell.
– Tudom is. Ott pihen a hálóban a czeltisz alatt, alighanem alszik.
– Megint alszik?
– Biztosan elnyomta a hő.
A leányka megcsóválta bóbitás fejét.
– Nem a hő nyomta azt el, – állította komolyka tudálékos képpel, – hanem
a búbánat.
– A búbánat? – csudálkozott István bácsi – Öreg anyó a búbánat, mit
kereskednék az olyan helyen!
– Ha én mondom, elhiheti, – biztosította Margitka a kertészt s egy ügyes
fogással helyreigazítván megbillent hajkoronáját, nekivágott a pázsitnak
a czeltiszfa irányában. Útközben még megölelte a Tóni szamarat,
meghajingált egy fekete rigót, s egy marék virágot tépett ki gyökerestől
a legszebb virágágyból, majd ugrándozni s fütyülni kezdett, de azt már
nem tűrte Piki, eléje ugratott a czeltisz alól:
– Kaff, kaff, bujuju, ne fütyörész, mint egy kis kondás, mert alszik a
nénéd.
Margitka elhallgatott, de nem ingyen: elkapta a házsártos kiskutya
farkát s jól megpörgette.
– Auj, kvik! – mondta Piki s neheztelve visszasomfordált őrhelyére.
Margitka utánna. Mire a czeltiszhez ért, épen ébredezett testvérnénje,
szoknyája alá húzta kis lábát s kinyújtóztatva könyökig meztelen karját,
beleásított a levegőbe…
Erzsike, beczenevén Őszike idősebbik leánya volt a Romhányi grófi
párnak. Büszkesége s minden reménye szüleinek. Büszkesége, a mennyiben a
budapesti előkelő társaság egyhangú véleménye szerint ő volt a
legragyogóbb leány a magyar arisztokrácziában, legszebb, legeszesebb és
legbájosabb. Bélteky grófné, a ki ötven évvel ezelőtt ugyanazt a
pozicziót töltötte be, elragadtatással dicsérte a korabeli nénikéknek s
bácsiknak: Olyan tökéletes, – mondta finom eres kezét aszott keblére
nyomva, – olyan csuda ez a kisleány, hogy szinte fáj az embernek!
Belényessy herczegné, a legczinikusabb budapesti dáma kinevette érte a
grófnét, – (Tökély? Ostobaság! Az asszony annál érdekesebb, mennél több
bolondságot csinál), – de az egyéb előkelő nénik és bácsik osztották a
Béltekyné elragadtatását. Podhorszky báróné, született Kamienszka
herczegnő, a ki arról volt nevezetes, hogy bármikor tudott sírni, akkor
is, mikor a többiek nevettek, savószin szeméből kipréselt két vagy három
kövér könycseppet.
– Ah! – sohajtotta, – ha az ember elgondolja, hogy erre a drága
gyermekre is csak a mi sorsunk vár: ki tudja milyen léha férfi keblén
fog elhervadni, ah!…
A mondatot sohasem fejezhette be, mert megorrolt rá a bárója és
elhallgattatta.
– Mi baja volt magának?… Elhervadt, mert megjött az ideje. Még a
tulipánfa sem virágzik örökké.
A herczegnő félt a férjétől, még kifacsart szeméből további két
könycseppet, aztán Bélteky grófné felé fordult.
– Nem érdemes másokat sajnálgatni, – suttogta, – mikor magunk is oly
sajnálatraméltóak vagyunk!
Béltekyné elegikusan bólintott s ezzel körülbelől letárgyalódott egy
napra a Romhányi Őszike sora. Másnap egy más szalonban azonban biztosan
megujráztatott mindaddig, a míg egyszerre csak váratlanul és vakmerőn
meg nem jelent a báli porondon a Csabrágh gróf daliás alakja, azzal a
nimbusszal megkoszorúzva, a melyet egy ötven millió korona értékű
hitbizomány (a melynek a fiatal gróf huszonhét éves létére már
haszonélvezője volt) kisugárzani szokott. Megjelent a fényesnevű
fiatalember a sóvár kandi mamák sáskaseregében s a feléje villogó kapzsi
leányszemek kereszttüzén áttörve, mintha valami rejtelmes mágnes húzta
volna oda, egyenesen az Őszike oldalához szegődött. Ott is maradt
mellette az egész farsangon át… A mamák erre természetesen köpenyeget
forditottak.
Bélteky grófnénak nem volt leánya, ő tovább hirdette a Romhányi Erzsike
tökéletességét, de a lányos dámák, a kik szerintük több joggal
tarthattak igényt a legdrágább magyar majoreskóra, egyálltó helyükben
leszállították Őszike ázsióját. Hogy nem is olyan szép, mint eszes.
Eszesnek is kedves inkább, de a kedvessége is csak olyan polgári báj,
nincs benne semmi eredetiség. Azonfelül meg még _koldus_ is, mindössze
négyezer korona gombostűpénzt igérnek vele, ennyivel pedig az
alsószoknyáját sem tűzheti fel rendesen egy nagyvilági dáma.
Bizony bemártogatták az irigy öreg dámák Őszikét, szinte fülehallatára
buzgó s láthatólag szerelmes udvarlójának, de ez a kicsiség csöppet sem
ártott meg neki. Csak Romhányi mamácskát fújta fel s apácskának okozott
fej- és májdaganatokat. Ám ez is csak addig tartott, valameddig a fiatal
hőn áhított hitbizományos úr megkérte tőlük leányuk kezét.
Szegény kis Őszikét meg sem kérdezték, mit szól a szerencséhez,
megkötötték fölötte a vásárt a drága emberrel tudtán kívül, minden
habozás nélkül.
Pedig úgy állott a dolog: Őszike még farsang elején eligérkezett egy
úrnak, a ki nem volt szép, se gazdag, csak férfi volt: komoly, széles
látkörű, meleg és közvetlen, modorában s beszédjében hihetetlenül
előkelő. Szemre s társadalmi állására nyomába se léphetett Csábrágh
grófnak, de ott, a hol a népek valamikor királyt szoktak volt
választani, az urnából győztesen biztosan az ő neve került volna ki, ha
Csábrághgal együtt jelölik is. Őszikének első pillanatra megtetszett.
Úgy beszéltek egymással, mint a jó testvérek, a kik nem tudnak ellenni
egymás bizalma és szeretete nélkül. Egy ideig szinte naponta
találkoztak, a nélkül, hogy összebeszéltek volna. Egy társaságba jártak,
nem a véletlen hozta őket össze, hanem a klikkszervezet, a melynek
Bélteky grófné volt a mozgatója. Ő válogatta ki s gyűjtötte össze fényes
szalonjában az előkelő úri társadalomnak _krémjét_, (az ő szavaival
szólván) a _fehér elemet_. A kinek nem volt rendben a családfája, a
kinek csak egy makulányi gyanus folt volt a jellemén, vagy a kinek
kifogásolható volt a modora, akár a műveltsége is, annak ugyan nem nyilt
meg a Bélteky-ház ajtaja, lett légyen oly hatalmas, mint egy szultán s
gazdag, mint Gould maga. A faji kiválóság jegyében tömörült össze a
Bélteky-klikk, nem volt az sem ultramontán, se aulikus, izig-vérig
magyar volt, kissé konzervativ, nem kevésbbé gőgös, de föltétlenül
korrekt és előkelő.
Az Őszike titkos vőlegénye, Zádor Miklós ősi származása (a hét vezér
egyikének volt az utódja,) s kiváltságos műveltsége jogán foglalt benne
helyet. S helyét a klikkben talán senki sem állotta meg oly fényesen,
mint ő. Súlya volt az egyéniségének, szava tekintélyt parancsolt, mert,
bár nem volt szófukar, száján soha egy felesleges megjegyzés nem jött
ki, kitünően fegyelmezett elméje, egyensúlyozott lelke volt, mint a
kiváltságosoknak. Rangja nem volt, de el tudta ismertetni a klikkel,
hogy ő benne a legelőkelőbb. Volt az arczában valami antik keménység,
mintha márványba lettek volna vésve egyenként szabályos, de összevéve
díszharmonikus vonásai.
Zádor Miklós épen harmincz éves múlt, midőn Őszikével találkozott. Odáig
nem igen érdekelte a nő. Volt egypár kalandja (egy idegen fejedelmi
herczegnővel emlegették együtt a nevét), de szive érintetlen maradt. A
kis Romhányi grófkisasszony volt első szerelme, tiz szót sem váltott
vele s már tisztában volt magával, hogy szereti. Ám az ő fegyelmezett
szivének megnyilatkozása egész másforma volt, mint a többi hétköznapi
emberé. Nem mondott a leánykának hizelgő szavakat, nem jutalmazta
édeskés vigyorgással annak kedvességeit; jóságosan közvetlen s
klasszikusan egyszerű udvarlási modora azt a benyomást keltette a
szemlélőben: különbnek tartja a leánykát a többinél, aeszthetikai
érzéseket vált ki lelkéből a szépsége s tiszteletet a szűziessége,
méltónak tartja őt arra, hogy foglalkozzék vele, egyéb semmi.
Őszike is ebben a hitben élt s abból nőtt nagygyá s kelt szárnyra a
szerelme. Hizelgett neki a kiváló férfi leereszkedése s őszinte, szinte
testvéries egyszerűsége. Úgy tetszett neki, hogy Zádor Miklós mindent
elmond neki, a mi a szivén fekszik, büszke volt a bizalomra s a férfivel
szemben hasonló bizalomra érezte magát kötelezve. Úgyszólván megszokta,
hogy ő is közölje vele minden gondolatát, legapróbb intimitásait sem
hallgatta el előtte, beszélt vele a romhányi házi szokásokról,
Margitkáról, István bácsiról, sőt Pikiről is. S a férfi érdekkel,
látható gyönyörűséggel hallgatta az eléje táruló szűz élet fehér apróka
éleményeit, öröme telt a leányka csicsergésében, szeme pillantásában,
kisújja mozdulatában is.
Passziv, de bensőséges modorával három-négy találkozás után elérte a
férfi, a mit sokan gyakran évekig tartó heves ostromok, eszeveszett
erőlködések s udvarlási trükkök árán sem tudnak megközelíteni, ha egy
érintetlen, büszke kis sziv bevételéről van szó.
Mindössze negyedszer találkozott Miklós Romhányi Erzsébettel, midőn egy
önfeledt pillanatában (talán az első ily pillanat volt életében)
megkérte a kezét…
A Bélteky grófné szalonjában történt. Egyedül ültek egy sarokban.
Hatalmas pálma borult föléjük. A zsúrozók theát szürcsöltek s sandvichet
ettek.
Őszike hátaslovát dicsérte Miklósnak, a Pálmát:
– Tudja, olyan tüzes az, hogy Sándort, a lovászt kivéve, senkit sem tűr
meg a hátán rajtam kívül… De engemet szeret. Én megbabonáztam, azaz – s
elnevette magát, – jól tartottam czukorral és sóskenyérrel. Tudja, hogy
a lovak még a czukornál is jobban szeretik a sós kenyeret?
Zádor Miklós nem felelt a kérdésre. Végkép belefelejtkezett a szép leány
ives szájacskája szemléletébe, majd a szemébe nézett, míglen kiolvasta
belőle, a mit már eddig is sejtett, de biztosan még nem tudott. Az
Őszike szemefényessége s arczának a férfiszemtől felfakadó biborszine
eleget beszéltek neki. Zádor Miklós arra válaszolt.
– Nekem az az érzésem, – mondta, – hogy mi ketten együvé tartozunk.
A leánynak meglepetésében, boldog zavarában lecsuklott a feje. Nem
válaszolt, meg se moczczant, mint lebűvölten nézett maga elé, csak a
keze reszketett kissé. Attól tartott, hogy most mindjárt olyasvalami fog
rajta bekövetkezni, a mitől vagy el fog alélni, vagy szerencsétlenné
lesz egész életére. Oly illetetlen volt a lelke, félt a ráhajnalodó
szerelem sugaraitól, féltette tőle belső világa eszményiségét, szűz
teste hamvasságát, gondolatai tisztaságát. S mégis vágyott a szent tűz
után, megfürdött volna a lángfürdőben martirként, mint egy autodafé. Az
öntudatra ébredő szerelem lázálmába szinte beleveszett az
itélőképessége: nagyon is váratlanul jött rá a nagy csuda, a mi egy
pillanat alatt asszonyrózsává fejleszti a zárt leánybimbót, a mi
képzetté érleli a soha nem jelentkezett sejtelmeket…
A férfi úgy olvasott lelkében, mint egy nyitott könyvben. Azzal is
tisztában volt, mint állíthatja helyre a mimóza-lélek megbillent
egyensúlyát. Még tágabbra nyitotta a leányka meggazdagodott
érzésvilágának a kapuját, magával ragadta őt a magasságokba, a hol nincs
többé szédülés.
– Őszike, én szeretem magát…
A leánykának egy könnycsepp szivárgott a pillájára.
– Őszike ne féljen a dicsőséges nagy természettől, a mely magát az én
páromul jelölte ki… Kövesse szive szavát. Mit mond a szive?
– Oh…
– Hát majd megmondom én maga helyett. A szive azt mondja, hogy nézzen a
szemembe s tegye kezembe kezét. Kitaláltam?
A leány mély lélekzetet vett, a gyönyörűség terhe, mely szivére
nehezedett, szárnyra kerekedett.
– Igen, – mondta határozottan, de még igen halkan. Fejmozdulata azonban,
a melylyel a férfi felé fordult, már bátor volt és elfogulatlan. Csak a
kezével nem tudta, mit csináljon. Úgy érezte, teljesítenie kell a férfi
kérését, de hogy tegye kezét az övébe, mikor annyian voltak a szalonban.
Szűzies zavara teljesen elmúlt, hajlandó lett volna már egyébre, többre
is, bármit megtett volna a férfi _parancsára_, ha egyedül vannak… Így
csak mosolygott, bocsánatot kért fényes szemével s fejecskéjét többször
meghajtotta: igen, igen.
A szerelmes férfi közelebb húzta székét az övéhez, hogy meg ne hallják a
szavát:
– Őszikém, érzi, hogy a páromnak született?
A leányka feléje hajolt.
– Érzem, oh igen.
– S akar-e a feleségem lenni?
– Csak a magáé, másé sohasem…
A párbeszéd megakadt egy pillanatra, a leány keble csendesen hullámzott,
a férfié a levegővel küzködött. A természet elintézte volt fajfentartó
munkáját, összekapcsolta a két egymásnak teremtett lény szivét,
következett az élet szava: a mámor után a kötelesség, a megfontolás
árnyai. A leány nem érzett immár semmi felelősséget, az ő szeméről nem
oszlott el a rózsaszin köd; a férfinak ellenben attól viharzott a keble:
felelőssége tudatában le kellett szállania a felhőkből a földre. Nagyon
komollyá lett.
– Erzsike, – kezdte inkább az udvariasság, mint a szerelem hangján, –
köszönöm, hogy boldoggá tett.
A leány nem állotta meg, hogy szavába ne vágjon.
– Oh, én is köszönöm, nagyon.
– Ám, – folytatta a férfi, – tudja-e, hogy én szegény vagyok?
– Én is az vagyok, – mondta Őszike szinte büszkén. Ragyogott a szeme,
hogy a gazdagság nem emel válaszfalat közéje s a szeretett férfi közé.
– Az szerencse, – jegyezte meg Zádor Miklós, – a baj abban rejlik, hogy
várnunk kell egymásra, míg annyi jövedelemre teszek szert, a mennyiből
gond nélkül megélhetünk.
– Oh, nekem nem kell sok…
– Nekem semmi. De ha mi igénytelenek vagyunk is, az élet követelő. És én
azt nem akarom, hogy kifogjon rajtunk, hogy hozzánk férjen apró
piszkosságaival. A szegénység rút dolog, a mi esetünkben legalább az és
én széppé akarom tenni a maga életét, szebbé, mint valaha volt,
tartalmasabbá, fenségesebbé, mint a milyennek a közönséges halandók
elképzelik… Erzsike, – végezte szavait a férfi, – vár-e reám, míg
kiküzdöm a jövőnket?
A leányka láthatólag meg volt riadva; a vallásos könyvekből nem úgy
tanulta ő a szegénység erkölcstanát, mint a milyennek az ő eljegyzett
párja föltüntette. De azért engedelmesen meghajtotta fejét.
– Úgy lesz, a hogy maga akarja, én várok bármeddig is.
Megkönnyebbítő sohaj tört ki a férfi örvényes kebléből.
– Köszönöm, – mondta meleg, mély hangon, – s bízni fogok magában örökké,
de azért – tette hozzá áhítatosan, – arra kérem, tegyük le a kölcsönös
hűségi esküt egymásnak, mert ki tudja, mily nagy szükségünk lesz a hit
erejére.
– Esküszöm, hogy hű leszek magához, – esküdött a leányka, hirtelen
elsápadt arczát az égnek emelve.
– Én is esküszöm, zúgta rá a férfi, fejét alázatosan meghajtva.
Majd titokban, észrevétlenül a leány keze után nyult s rákulcsolta
hatalmas ujjait.
– Holtomiglan, – susogta.
– Holtomiglan holtodiglan, – lehellte a szép leány, királynéja a
társaságnak s mialatt keze görcsösen összefonódott a vőlegényéjével,
székéből lassan fölemelkedett.
A férfi észrevette, mint vivódik torkát égető könnyeivel, de még nem
eresztette egy pillanatra.
– Őszikém, – kérte – ez a mi eljegyzésünk titokban maradjon.
– Titokban marad…
A férfi erre eleresztette a leány kezét.
– Áldja meg az Isten, – bucsúzott el tőle, – ezentúl kevesebbet fogunk
találkozni, mert senkinek sem szabad sejtenie sem, hogy egymáséi vagyunk
és mert… mert most már dolgoznom kell magáért, törekednem, küzdenem, meg
kell kisérlenem a lehetetlent is, hogy elérhessem a lehetőt…
Őszike valahogy beosont az öltözőbe, hogy kisirja magát. Zádor Miklós
búcsút vett a társaságtól s egyenesen hazament…
Ettől kezdve szinte titokzatos életet élt a közkedvelt társaságbeli
gavallér. Nagyritkán fordult meg a szalonokban, az utczán is alig
lehetett látni, a mi bőséges okot adott mindenféle találgatásra, de az
igazi nyomra hónapokig senki sem jött reá…
Erzsike vőlegénye kérésére folytatta a farsangolást. Minden hónapban
legföljebb kétszer találkozott Miklóssal s annak szuggeráló akaratából
úgy össze tudta szedni lelki erejét, hogy érzéseit vele szemben sem
árulta el a társaság előtt. Víg volt és kedves mindenkihez. A várás nem
esett terhére, hiszen a gondolata szabad volt, képzeletében folyton
együtt lehetett a férfival, a kit szeretett. A lemondás és a távolság
nemhogy csökkentette volna, de még fokozta, valóságos rajongássá emelte
szerelmét, a melyről kettőjükön kívül senki sem tudott a világon, még
édesanyja sem…
Természetes, hogy annál szabadabban közeledett hozzá Csábrágh Ödön gróf
(a társaság inkább Edmund néven szólította), a ki a farsang végefelé
érkezett Budapestre s nemhogy ismerős lett volna a viszonyokkal, de
úgyszólván karakterisztikus faji jegyeit is lehányta Párisban, Londonban
és a kongo-négerek között; négy éve nem volt otthon, most is csak két
hétre jött haza. De Őszike úgy lebűvölte hirtelenében, hogy
rókavadászatot, kokottot, vizilovat felejtve, esze ágába se jött többé,
hogy világgá kóboroljon: elhatározta, hogy örökös fészket rak magának a
hazai rögön. Annál sokkal hiúbb volt, mint hogy kételkedhetett volna
hódítása sikerében, joggal pedig, mert alapjában kitünő férfi volt,
pompás megjelenés, műveltség és lélek dolgában is alig akadt párja a
társaságban, de ettől eltekintve, egy királyi vagyon birtokosa volt s
mint ilyen, nem ismert sem akadályt, sem lehetetlenséget; nemcsak
itthon, de az idegenben is azt tapasztalta, hogy csak akarnia kellett,
minden vágya mindig teljesült. Nem is udvarolt Őszikének úgy, mint egy
sablonos szerelmes, nem szépelgett neki s nem tetszelgett előtte (e
tekintetben hasonlított Zádorhoz), inkább csak enyelgett, mulatott vele,
mint valami gyönyörű játékszerrel. A leánykának ilyenformán sejtelme sem
lehetett arról, hogy komoly szándékai vannak vele; ezt ő csak akkor
tudta meg, midőn édesanyja a boldogságtól pipacsvörösen közölte vele a
bevégzett tényt:
– Épen most ment el tőlünk Csábrágh és megkérte a kezedet.
Őszike szinte megdermedt a csudálkozástól. Kapkodott a szó után:
– Én Istenem, ezt nekem sejtenem sem lehetett…
Beleesett egy székbe s anyjára meresztette riadt tekintetét. Az csak
vihánczolt, mintha csiklandozták volna.
– Ne ijedj meg, csacsika, – mondta össze-vissza ölelgetve a _drága
kincset, borzadályos_ nagy szerencse ért, igaz, de attól még nem muszáj
elájulni.
– De mama, mama, – ódozkodott a leány anyja csókjaitól (egyszerre oly
frivolnak tetszett neki szüléje beczézése), – oh, mama, nem lehet itt
szó szerencséről, én – jelentette ki némi önmagával való küzködés után,
– én nem lehetek a Csábrágh gróf felesége soha.
A leányka szavaitól sem lett volna szükséges elájulni, de a mamácska
megtette. Ismerte leánya határozott jellemét: a kijelentéséből föléje
tornyosuló nehézségek s komplikált kilátások úgy megnyomkodták a szivét,
hogy elfelejtett lélekzeni. Az angolsó szerencsére hamarosan segített
rajta. A kanapé sarkából (oda ájult ugyanis) úgy felugrott emez
angolsótól, mint valami gummilapda; elevenebb lett, mint valaha volt.
– Megőrültél, te leány, – támadt rá a remegő kis teremtésre, – vagy csak
gonosz tréfát űzöl velem?
– Nyugodjék meg mama, oh, nyugodjék meg!
A dáma megragadta lábaihoz boruló leánya karját s szinte fellökte a
levegőbe.
– Ne térdelj előttem… Engedelmeskedni fogsz: Csábrághot _lehetetlen_
visszautasítanod…


II. Két édestestvér.
– Megint aludtál, Őszi?
Erzsike felült a függőhálóban s tenyerébe hajtotta fejét.
– Nem tudom, mi van velem? – mondta kis hugának. – Mindjárt elbággyaszt
a meleg.
Margitka megcsóválta fejét s a kezében levő virágcsokorral orroncsapván
Pikit, a ki ott szükölt a lába előtt, leült egy kerti székbe, szemben a
nénjével.
– Nem a hő bággyaszt el téged, hallod-e.
– Mi egyéb?…
– Hogy mi? Hát majd megmondom neked, ha olyan testvér vagy, hogy
titkolódzol előttem: egész éjszakákat nem alszol. Dadus is tudja, a
missz is, a kertészbácsi is, még a kuvikok előtt sem titok a dolog: ott
vicsognak egész éjjel a kivilágított ablakod alatt.
– Nem tehetek róla: kerül az éjjeli álom.
Margitka toppantott a lábával.
– Igen, de miért kerül? Mert nem akarsz a lelkeden könnyíteni. Kevély
vagy: magadba fojtod minden _mérgedet_.
A nagy leány a kicsire emelte bágyadt, lázas szemét.
– Oh, Margitka, nem vagyok én sem kevély, sem mérges… Ne bánts engemet…
– De bántlak, – s egyszeribe csukló zokogás fakadt fel a kis Margitka
melléből, – bántlak, mert nem szeretsz… nem akarod a titkodat rám bízni,
pedig én tudnék rajtad segíteni… Én nem vagyok olyan jámbor, mint te, –
hüppögte, – én kikaparom annak a szemét, a ki neked fájdalmat akar
okozni.
Erre megvonaglott az Őszike íves ajka is.
– Margitka, ülj ide mellém.
A kislány odadobta magát a hálóba nénje mellé s átölelte a nyakát.
– Szeress, Őszim, én oly szerencsétlen vagyok miattad.
Most már sirtak mindketten, egymás keblére borulva, csendesen…
– Nem segíthetnél te rajtam, Manczikám, még ha mindent elmondanék is
neked, – állította Őszike, szemét törülgetve, – pedig én mindent neked
sem mondhatok el.
Az energikus kis bakfis egyszeribe beszüntette, (szétmorzsolta öklével)
könnyeit s újból elkezdett erélyeskedni.
– Nekem untig elég az, a mit tudok. Nem is kérdem tőled, hogy kibe vagy
szerelmes, – mert az biztos, hogy valakinek örök hűséget kellett
esküdnöd, különben nem lehetnél ilyen boldogtalan, – mondom, nekem
dosztig elég, hogy azt a _csámpás_ Csábrághot ki nem állhatod… Pedig
szép ember, – tette hozzá, hegyes nyelvecskéjével csettintve, – az
igazságot meg kell mondani.
Őszike nagyon elkomolyodott.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Komédiák: A magyar társadalom regénye - 02
  • Parts
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 01
    Total number of words is 3909
    Total number of unique words is 2005
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    40.7 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 02
    Total number of words is 3960
    Total number of unique words is 1915
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 03
    Total number of words is 3925
    Total number of unique words is 1808
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 04
    Total number of words is 3834
    Total number of unique words is 1926
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 05
    Total number of words is 3878
    Total number of unique words is 2028
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    40.8 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 06
    Total number of words is 3848
    Total number of unique words is 1930
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 07
    Total number of words is 3897
    Total number of unique words is 1921
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 08
    Total number of words is 3902
    Total number of unique words is 1886
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 09
    Total number of words is 3835
    Total number of unique words is 2045
    25.1 of words are in the 2000 most common words
    35.2 of words are in the 5000 most common words
    41.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 10
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 2053
    27.0 of words are in the 2000 most common words
    37.5 of words are in the 5000 most common words
    42.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 11
    Total number of words is 3861
    Total number of unique words is 2054
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 12
    Total number of words is 3866
    Total number of unique words is 1946
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    41.0 of words are in the 5000 most common words
    47.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 13
    Total number of words is 3955
    Total number of unique words is 1896
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    49.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Komédiák: A magyar társadalom regénye - 14
    Total number of words is 2877
    Total number of unique words is 1519
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.