Két nyár: Novellák - 4

familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya
alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!…
Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton
a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével;
erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a
sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor
már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze
gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is
nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de
másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.
A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy
betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan
emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s
hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva
szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak
a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak
ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus
anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát.
Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni
általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva
a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel,
vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a
családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha
halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a
családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a
kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert,
vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó
emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve
rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és
fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt
érzékük!
Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó
csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba,
elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz
ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult
döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez
embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva,
szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s
egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult
örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden
inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál
nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a
szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is
tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása,
nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé,
hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos
vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; –
különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet
vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a
csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal
felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát!
Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott,
lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az
„ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive
nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem
várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki
tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn
a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg
nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi
titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret;
egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel
s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít.
Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk,
néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló
gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal,
nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló
villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy
kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem
veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült
érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai.
Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.
Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint
sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró
ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy
sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban,
az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába
folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük
hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit
adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét!
– „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit
kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok
én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó
Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde
reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell
is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval.
Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.
A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága,
– elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött,
találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez
emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt,
maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s
mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…
Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval
szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott
egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza,
hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az
utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.
Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott
Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján
s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta,
hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy
iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész
délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem
rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs
aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé
fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek,
szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte,
hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos,
biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi
szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a
keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.
„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az
uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó
arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz
téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek,
már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az
aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem,
– nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura
szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy
én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami
szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt
helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis
tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy
koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök,
szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat
legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha,
hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott
volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és
elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely
csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs
nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs
otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől
fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a
folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, –
minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. –
Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt
beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a
tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most
megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“
Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból
kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt
levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett
véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu
alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt
szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint
akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak
nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; –
pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve,
szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront
ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen
volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is
asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az
ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány
(az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a
klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást
gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy
éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire
szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja
támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja
biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne,
hogy „kicsi bántja a nagyot!“
Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta,
titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy
legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még
klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!…
Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez
magában semmit nem bizonyít…
De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt
magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak
odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának:
„Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat.
De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a
körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki
mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony
elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő
napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most
megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik
bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem
ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy:
hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az
Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a
képükbe nézett,… de igen siettek!…
Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül
találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában
váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú
érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, –
másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a
„raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább
butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy,
suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és
teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges
le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető
birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen
vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és
gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már
így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi
lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem
szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy
hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt
a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele
nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú,
barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol
róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben
zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön.
Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak
meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább
tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a
fehér nyakát.
Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem
is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott
a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is
köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben
megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt
szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány
erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik.
Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta;
zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt,
nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december
hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan
ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De
aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb
háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett
ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy
lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a
nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen
vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta,
íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi
utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán
mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te
rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.
Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű
féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis
disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, –
ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem,
szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem
szekírozna! Erre nem is köpök többet!“
Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy
izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is
érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor
megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! –
Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám
Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, –
vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A
szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy
érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.
… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint
akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a
bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett
problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta
ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen
ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette
tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól
megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel
ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én
elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt
szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az
a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem
féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő
mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a
betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az
állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit
izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta;
akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak
még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha
biztosan tudná az ember!…
Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi
találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús
fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és
nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami
rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem
nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta
Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted
magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt
hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó
legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap
reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!
Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott,
tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“
ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az
jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól
összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a
pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó
szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála
szokatlan, tragikai hanglejtéssel.
Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már
észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a
blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett
széjjel e réglátott helyen.
– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! –
parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is
biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső
megadás.
– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…!
Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy
pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett
idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.
– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?
– Vagy öt – azt hiszem?…
– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell,
hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!
– Igen, – némelykszer!
– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat;
gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a
gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt
szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint
az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen…
tudni akarom, hogy ki az apja.
Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az
asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.
– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad.
– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt
hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó
pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted
mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a
kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?
Azzal… nem voltam én akkor.
– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló?
Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az
ápolóval!
– Elment az a harctérre már!…
– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg
se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide
kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni,
– ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb
tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm
hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem
mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta
testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha
éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni
neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos,
hazug szájával…
Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától.
Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem
ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos
nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is
hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést
érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család
tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni,
– minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál
erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem,
vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő,
hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek
arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs
közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el
nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy
idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi
aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…
A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre,
hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni.
Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve
bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ –
sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán
felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy
csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá
a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte
lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már
törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült
és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon
hanyatt.
– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek
az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy
hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.
Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt
valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg
kell tenni mindent, hogy megmentse.
– De hiszen szembajos vagy!
– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!
Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő,
rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét
folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a
szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett
a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!
– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!
– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet
magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!
– De ha lőport, municiót csinálnál?…
– Ugyan – no!
Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is
remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal
vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram
is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett
némulnia.
Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép
életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut,
mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma,
hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a
gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak
a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors,
az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott,
mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly
erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És
mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép,
nyári napokat kellemessé tegye számára.
Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy
visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még
dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen
közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések,
– már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei
határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak
élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a
jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor
már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs
hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S
passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt
képes. Mit használ az?
Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn
megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele,
finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson,
hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás
postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a
doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz
receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a
föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen
bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen,
sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa,
(még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd
takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba,
de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide
találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba
azalatt…
Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf,
plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt,
kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a
legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a
félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.
– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan,
aggódva.