Két nyár: Novellák - 3

  utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres
  katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket;
  elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok
  sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom
  összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas
  időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak
  odaát Pesten!
  – Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.
  – Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!
  – Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti!
  Hagyjatok nekem békét!
  És zokogva esett az ágyra.
  
  II.
  A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és
  mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e
  pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre
  kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem
  követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje
  azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,
  kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek
  vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött
  katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig
  közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat;
  összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket.
  Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes
  időben“ rendőri beavatkozás járt volna.
  Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s
  oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést
  elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy
  nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak
  össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a
  führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett
  egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy
  hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez
  hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő
  lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem
  volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek
  akadályokat.
  A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan,
  egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a
  szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki
  látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás,
  offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja
  honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre
  tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna
  súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok
  között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg
  itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak,
  mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat,
  kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy
  beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan
  kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy
  akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták
  praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is
  árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a
  korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és
  híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt
  hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e
  rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem
  veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon
  beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások
  riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a
  félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak,
  nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az
  emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét.
  Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is
  elolvastak valaha.
  Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a
  felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és
  visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát
  hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az
  ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha
  szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil
  rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha
  egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban
  elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze
  vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre
  semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a
  borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal,
  agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ –
  Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt
  érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a
  megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák
  lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös
  részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés,
  kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.
  Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a
  huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha
  egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb
  szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az
  eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És
  elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel
  halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja
  jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a
  sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér
  battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat
  nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón
  sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök
  eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat,
  önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak
  kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, –
  évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc
  tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt
  kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki
  tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik
  lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb
  nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a
  kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan
  „fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“
  egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.
  Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő
  rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites
  szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly
  szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes
  ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk,
  barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné
  húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A
  souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér,
  nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán.
  Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon
  tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem
  altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a
  legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész
  felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota
  arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón
  suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az
  arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már
  sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták,
  hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról
  regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz
  magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak
  terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten
  összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és
  magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem
  csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles
  szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még
  kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit,
  azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet,
  véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, –
  talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…
  S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem
  félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és
  bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú
  sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva
  a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a
  kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a
  legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő
  aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak
  be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a
  rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték
  szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.
  – Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! –
  panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!
  Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a
  gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre
  eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő
  lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan
  hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny,
  de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje,
  hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos,
  kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát
  és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte
  elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel
  kérdezte, hogy nincs-e baja?
  Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a
  szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a
  kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár
  napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt
  rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este
  elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.
  Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen
  emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal
  rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában
  úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban
  éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott
  hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány
  szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen
  rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat
  is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta
  néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb
  összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már
  ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van…
  Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett
  már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha
  vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész
  szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja
  tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De
  már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és
  sorban megteltek a kisegítő kórházak.
  – Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat,
  úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne
  gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a
  piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a
  látogatás!
  – Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani,
  hogy ki-beteget akar látni!
  – Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!
  Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép
  idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s
  odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.
  „Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj
  mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most
  mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“
  Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű,
  tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy
  marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette
  megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában
  termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést
  mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová
  beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató
  suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön
  bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a
  pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz,
  anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe
  kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.
  Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron
  elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott
  és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“
  Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“;
  – mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek,
  ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból
  lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az
  egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt
  a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a
  pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És
  szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát
  hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit;
  nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a
  somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De
  ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben,
  szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már
  megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami
  finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát,
  élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s
  melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez
  férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez
  életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.
  „Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi
  és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a
  tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,
  kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.
  Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya
  szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s
  úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős
  asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a
  kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk
  suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen,
  elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos
  búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és
  nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben
  gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s
  keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt;
  bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi
  pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott
  cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg
  is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de
  azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt
  majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám
  is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott;
  most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem
  pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az
  emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és
  kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit
  magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt
  jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az
  egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a
  csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két
  elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a
  kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja
  itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad
  valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt
  Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen
  különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert
  csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta
  a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét
  szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu
  arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen
  elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben
  kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal
  ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem
  gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé,
  tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy
  beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt
  van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben
  ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis
  kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát
  az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint
  előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat
  köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára,
  könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és
  szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –
  mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz,
  valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs
  kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott
  könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy
  lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi
  felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…
  de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“
  – „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron.
  „Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A
  néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron
  sarkonfordult és kiillant a szobából.
  Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már
  készen volt ezzel a históriával.
  – Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék
  új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.
  – Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.
  – Ne mondja? Hát mikor jön haza?
  – Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze
  hozzá.
  – Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony!
  Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.
  – Micsodát? Mit nem látok?
  A menyecske rábámult.
  – Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem
  ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.
  – Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit
  tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett,
  hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?…
  Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót
  mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem
  bolond az néha!
  – Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!
  – Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az
  asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba
  vannak!
  – Gyalázatos!… Ezt?…
  – Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha
  szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral
  egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét,
  kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát
  inkább eltürt mindent…
  Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra:
  olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása
  már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak
  az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!
  – Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…
  Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá
  kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony
  egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott
  semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a
  kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!
  Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a
  vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.
  – Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló
  hanggal.
  – Miért?
  – Mert kidobtam, – ha tudni akarod!
  Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.
  – Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!
  S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.
  *
  Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy
  rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és
  olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az
  Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet
  kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég
  nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha
  csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a
  télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben
  – hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt.
  Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is
  jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át
  hamarosan új gazdája.
  Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy
  akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta
  padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! –
  Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve
  sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak
  ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk
  ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban,
  egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták
  ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan
  néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az
  utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel
  együtt.
  De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.
  „Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi
  volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a
  barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, –
  hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy
  elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor
  miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az
  asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni,
  pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.
  Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz
  ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan
  valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi
  ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt
  fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg
  idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült,
  az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba
  dicsekvésében?…
  – Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt,
  itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy,
  mint a többi!
  Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg
  is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire
  szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett,
  oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna
  vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta
  helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles
  szomszédok, pletykáló cselédek közt!…
  – Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda
  férfitermészeteddel!
  – Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon
  érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan
  kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga
  mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember,
  lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak
  hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer,
  Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged,
  Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem
  bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy
  soha nem látsz többet!
  Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste,
  hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem
  mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott
  tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki,
  felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az
  „Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra
  meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen
  butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“…
  Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy
  megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most
  fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam
  magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy
  ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az
  Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se
  rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy
  hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész