Két nyár: Novellák - 3

utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres
katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket;
elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok
sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom
összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas
időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak
odaát Pesten!
– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.
– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!
– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti!
Hagyjatok nekem békét!
És zokogva esett az ágyra.

II.
A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és
mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e
pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre
kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem
követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje
azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért,
kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek
vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött
katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig
közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat;
összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket.
Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes
időben“ rendőri beavatkozás járt volna.
Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s
oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést
elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy
nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak
össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a
führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett
egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy
hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez
hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő
lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem
volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek
akadályokat.
A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan,
egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a
szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki
látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás,
offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja
honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre
tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna
súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok
között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg
itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak,
mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat,
kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy
beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan
kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy
akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták
praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is
árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a
korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és
híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt
hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e
rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem
veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon
beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások
riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a
félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak,
nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az
emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét.
Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is
elolvastak valaha.
Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a
felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és
visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát
hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az
ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha
szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil
rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha
egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban
elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze
vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre
semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a
borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal,
agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ –
Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt
érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a
megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák
lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös
részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés,
kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.
Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a
huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha
egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb
szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az
eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És
elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel
halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja
jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a
sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér
battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat
nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón
sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök
eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat,
önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak
kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, –
évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc
tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt
kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki
tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik
lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb
nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a
kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan
„fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“
egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz.
Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő
rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites
szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly
szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes
ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk,
barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné
húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A
souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér,
nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán.
Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon
tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem
altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a
legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész
felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota
arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón
suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az
arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már
sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták,
hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról
regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz
magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak
terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten
összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és
magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem
csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles
szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még
kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit,
azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet,
véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, –
talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…
S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem
félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és
bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú
sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva
a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a
kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a
legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő
aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak
be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a
rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték
szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.
– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! –
panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!
Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a
gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre
eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő
lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan
hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny,
de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje,
hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos,
kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát
és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte
elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel
kérdezte, hogy nincs-e baja?
Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a
szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a
kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár
napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt
rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este
elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban.
Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen
emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal
rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában
úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban
éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott
hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány
szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen
rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat
is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta
néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb
összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már
ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van…
Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett
már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha
vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész
szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja
tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De
már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és
sorban megteltek a kisegítő kórházak.
– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat,
úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne
gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a
piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a
látogatás!
– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani,
hogy ki-beteget akar látni!
– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!
Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép
idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s
odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa.
„Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj
mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most
mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“
Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű,
tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy
marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette
megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában
termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést
mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová
beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató
suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön
bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a
pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz,
anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe
kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt.
Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron
elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott
és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“
Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“;
– mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek,
ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból
lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az
egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt
a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a
pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És
szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát
hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit;
nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a
somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De
ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben,
szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már
megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami
finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát,
élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s
melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez
férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez
életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van.
„Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi
és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a
tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan,
kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.
Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya
szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s
úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős
asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a
kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk
suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen,
elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos
búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és
nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben
gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s
keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt;
bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi
pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott
cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg
is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de
azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt
majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám
is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott;
most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem
pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az
emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és
kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit
magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt
jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az
egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a
csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két
elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a
kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja
itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad
valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt
Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen
különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert
csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta
a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét
szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu
arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen
elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben
kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal
ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem
gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé,
tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy
beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt
van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben
ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis
kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát
az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint
előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat
köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára,
könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és
szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ –
mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz,
valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs
kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott
könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy
lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi
felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:…
de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“
– „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron.
„Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A
néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron
sarkonfordult és kiillant a szobából.
Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már
készen volt ezzel a históriával.
– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék
új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.
– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.
– Ne mondja? Hát mikor jön haza?
– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze
hozzá.
– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony!
Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.
– Micsodát? Mit nem látok?
A menyecske rábámult.
– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem
ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.
– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit
tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett,
hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?…
Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót
mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem
bolond az néha!
– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!
– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az
asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba
vannak!
– Gyalázatos!… Ezt?…
– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha
szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral
egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét,
kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát
inkább eltürt mindent…
Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra:
olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása
már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak
az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!
– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…
Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá
kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony
egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott
semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a
kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!
Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a
vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.
– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló
hanggal.
– Miért?
– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!
Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.
– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!
S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.
*
Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy
rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és
olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az
Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet
kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég
nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha
csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a
télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben
– hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt.
Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is
jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át
hamarosan új gazdája.
Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy
akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta
padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! –
Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve
sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak
ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk
ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban,
egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták
ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan
néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az
utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel
együtt.
De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt.
„Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi
volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a
barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, –
hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy
elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor
miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az
asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni,
pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha.
Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz
ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan
valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi
ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt
fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg
idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült,
az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba
dicsekvésében?…
– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt,
itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy,
mint a többi!
Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg
is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire
szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett,
oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna
vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta
helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles
szomszédok, pletykáló cselédek közt!…
– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda
férfitermészeteddel!
– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon
érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan
kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga
mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember,
lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak
hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer,
Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged,
Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem
bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy
soha nem látsz többet!
Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste,
hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem
mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott
tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki,
felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az
„Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra
meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen
butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“…
Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy
megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most
fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam
magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy
ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az
Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se
rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy
hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész