Két nyár: Novellák - 2

Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek,
ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett
sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez
vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a
fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen
férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad
ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya
névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy
koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a
doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet
mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment
pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy
mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát
fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy
híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte
neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol
és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ –
figyelmeztette azután s a leány nem felelt.
Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor
elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden
cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is
büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt.
Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor
sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a
butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre
jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő;
inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha
olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a
cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt.
Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi
levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit,
végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és
tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden
szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve,
lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a
függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha
csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha
közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem
tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a
„lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer
többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony
természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható
kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén
üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan
viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre.
Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok
már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is
fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb
volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette
nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült.
Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult
hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a
villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette;
a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a
konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már
induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve
fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de
a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta,
hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány
külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem
teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak
egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez
egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a
doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika
lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem
dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva
maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni,
hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos
rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban
csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen
elköszöntek egymástól.
Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel
fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten
sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! –
kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a
nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se
kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és
kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi
időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron
szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!
Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra
a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem
ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna
szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ –
Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“
alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot
értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják,
becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő,
mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját)
– még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok,
hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak
hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü,
nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron
például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből
átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában
volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.
– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most
aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el
lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból,
hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval;
a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még
holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb.
Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó
kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?
– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.)
– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! –
hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt
keresztülvigye az otthonában.
*
Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és
egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári
szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a
műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében
állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem
volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta
használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban
– visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy
elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett
maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony
is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is,
a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi
leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.
Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is;
csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban,
úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már
nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai
viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét
tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a
barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan
rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is.
Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott.
Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman
vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést,
izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak
Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az
asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz
így, anyuska?“
Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben.
Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta,
de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót.
Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is
hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta
sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat
mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni
reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj,
mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a
két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól
sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha
mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval;
olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az
anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha
Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt;
nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták
a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni
jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a
női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a
szakmájába is vágott.
Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel,
megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné
húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket.
Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón
megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen
templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján
kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a
történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes
volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól
tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint
aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a
fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát,
hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette,
de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák,
beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is
nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly
néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is,
hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá
nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte
Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú,
szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete
szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még
beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban
ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos,
erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács
Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a
tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor
kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és
mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak
be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány
kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ –
Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e
mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy
fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.
Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és
fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig
rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel,
pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap
négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit
megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell
magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel,
némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást
nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte
bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes
bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével.
„Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és
eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja
él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel
az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.
Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban
volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett,
kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha,
összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“
bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha
intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik,
tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni
és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen
anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők
alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és
padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt.
„Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen
úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy
jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is
ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta
őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan,
mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát,
jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a
férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten,
mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és
egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már,
gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi,
eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni
vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál;
szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s
mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette
kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az
alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott
látna!“
Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú
árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni!
Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a
másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De
Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a
kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan
csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!
Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel
piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy
ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a
tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az
az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat
írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.
– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?
– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne
essék.
– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették
úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi
biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós.
– Sohse vettem észre!…
– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson
vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.
– Suppolták?
– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani
doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak
úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, –
de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a
kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy
megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is
okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek,
Isten áldja meg!
Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a
leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke,
egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv
ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja,
micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól
s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a
gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez
csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is
hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a
legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a
faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De
Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is,
ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja?
De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott;
így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az
idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt,
szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az
asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz
férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már
drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem
zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a
sokat szenvedett teremtést.
– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem
azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan
volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?
– Nekem – számla? Milyen, micsoda?
– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.
– Micsodát?
– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer
töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény;
négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian
néztek rá.
– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett
hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr!
– Kérem, ké-érem, asszonyság!
Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől
egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen
emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig
csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be,
magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan
tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt
mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen
összeillőtlen a természetük a leánnyal.
Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha
érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem
volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt
végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér,
mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán,
összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött,
vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen;
– kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az
asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte.
Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött
szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a
férfival; de különfelé volt útjuk.
Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta
Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy
rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a
borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és
az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig.
„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli,
hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy
üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha
már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most
megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy
kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy
bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két
esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb
is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig
van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez
rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem,
mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre
igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen
abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk
szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő,
nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek
tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“
Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének
érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna
le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az
első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a
családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor
először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte
ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen
rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek:
csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak
ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez
mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is!
Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze
alatt. De vajon igazán?…
Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora
készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy
házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni,
hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem
üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet
róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok,
városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az,
de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már
jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t
kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan
haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta
kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből
kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a
bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva,
de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan
katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott
felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud?
Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a
piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel,
vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság
csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban,
keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc
van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, –
éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül!
Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma,
embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek
maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a
történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben
hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy
most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni
szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság
Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt,
bár végig se gondolta még.
– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos.
– Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.
– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a
kérdés, az egyetlen kérdés.
– Hogyne! Mikor volt katona.
– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.
– Na, hát akkor nem megy most se!
– Biztos?…
– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy
vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.
A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől,
elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak
azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és
neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt
végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte
kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd
a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint
valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“
– gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e
bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült
összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig.
Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető
árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy
megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na,
asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te,
anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron
kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok
mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.
– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!
– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!
Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép,
„ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha
kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt,
rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők,
fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben,
a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az