Két nyár: Novellák - 1

KAFFKA MARGIT
KÉT NYÁR
NOVELLÁK
KIADJA
A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE
BUDAPEST 1916.
Két Nyár 1
Lirai jegyzetek 69
A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18.


KÉT NYÁR

I.
Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári
tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket
bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek
van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár,
de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék
beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még
füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint
Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba
tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit
csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!
Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen,
muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már
fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely
megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most
megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy
elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz
kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt
az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és
megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert
betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni,
sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az
adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ –
szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha
jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura
odabenn az alkovban!
– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a
huszonhétből!
– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált
ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr?
– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!
– Az a bukjel-frizurás?
– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és
mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött
üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.
– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!
– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis
szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki,
hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét
bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné,
akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen
csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor
mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni,
(mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette
volna.
Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni
magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép.
Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta
viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott
és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt
munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz
korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát,
törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy
kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről
az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte:
„Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így
szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni:
„korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából
sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és
felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak
együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért
tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása
sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis
szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.
És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly
szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot
is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly
életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül,
megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket;
– majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis
üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele
varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak
finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó
pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új
gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték,
megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“
sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó
köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész
életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor
összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta:
„Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera
tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős
korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig
küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy
hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor
megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen
magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De
meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből
elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ
kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év
alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony
betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt
nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig,
Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján
keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták
minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata
sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az
úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy
udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint
azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra
is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás
csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott
felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot
ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a
valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy
fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta
házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy
a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül
tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson,
ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a
ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is
érezze különösen megtisztelve magát ettől…
– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!
Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld
zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége
kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg
vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre.
Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha
furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött,
elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az
összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a
mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“
Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt
Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.
– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy
kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget;
a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját,
huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…
Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de
nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.
– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a
pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával,
feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.
Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska
törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se
fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki.
De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak
örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a
lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul
kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta
Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a
tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda,
melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora
nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket
és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával.
„Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy
kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba
teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját
megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy
megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török
szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta
csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre
megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az
rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette
a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez,
japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó
percében ajándékozta egy nagysága.
Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni,
nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.
– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan
az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű
az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt
ápolgatja! Én is szeretem az állatot!
– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új
nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú
kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott,
idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél,
hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy
viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke
nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek,
virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még
kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a
bársony gallérral.
– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?
– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón.
– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis,
magam leszek!
– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult,
hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“
szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett
neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a
másiknak.
A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a
pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval
szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már
egészen meghódítva.
*
– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly
előre.
– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az,
nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz!
Est-et is hoztál?
– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó
izlésed van neked!
Veron lihegve nevetett örömében.
– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes
slafrokod!
– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított
mindenen a tenyerével.
– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha
seprün éjtszaka?
Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel
ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan
kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat,
egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül
a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik
mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“…
Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott…
A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a
cimeket.
A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy
finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“
A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na
tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a
leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik
zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“
– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!
– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a
leány. – Vitorisz úr olvasni akart!
– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi
is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a
vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt.
„Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra
forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után
húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy
idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.
A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt
állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca
volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból;
fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól
felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé
erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává
gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből
csipke-horgolást vett elő.
– Jaj de szép! Mire lesz?
– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen
ér rá az ember a szolgálatban.
– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött
Vitorisz udvariasan.
– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de
szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép
szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak
mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak
le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos
hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem
kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra
horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három
és féldollár; kéz alatt szétkapkodták.
– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden
gyári, az asszonyok is gyárba járnak.
– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok
pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!
– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt
ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat
vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli,
lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle
kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem
gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig.
És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk
akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.
– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.
– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a
bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint
dadusnak fehér gyerekkel.
– Igaz, hogy olyan szagosak?
– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt
bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy
férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon
tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.
– Hát nem pogányok?
– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már
nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt
csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.
– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész
Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de
azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja.
Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait,
áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért
adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva.
– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a
honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem
alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem
ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!
Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime,
tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva
hozzátette.
– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert
bizony nincs miért olyan nagyon sietni!
– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden
munkás, elméletben legalább szocialista volt.
– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve,
hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény
papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy
évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több
pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik:
hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe
járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem
igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van;
horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De
nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak
parancsolgatni…
– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember!
– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én
is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így
mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon
szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!
– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az,
egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak
uri nyomoruság! Talán nem?
De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső
tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta
Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit,
levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a
tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor
cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell
előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ
szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett
neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért
vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér;
(titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya;
sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint
az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De
ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura
mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer
egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“…
És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak
iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette
magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.
De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány
nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek
mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint
én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva
fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses
néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok
öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy
skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy
tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással
tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a
kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy
te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent
szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is,
pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“
Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy,
pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, –
azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük,
eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg.
„Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben
megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis;
csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a
kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek,
mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás
nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő
hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba
vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…
Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges
ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem
tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem
érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly
könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a
nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira
van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak
tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is
fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?…
Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, –
ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy
érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül,
zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy
fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt
leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli
barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta
gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek
választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében
olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily
áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek
egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy
féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük,
néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a
suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül
meghallja s holtig csúfolná ezért…
– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének.
– Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen
beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem
hű legyen, mint én, a sírig.
– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én
a világért meg nem sértenélek.
… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi
élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron
mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és
nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a
viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb;
csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában
segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették
egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen
szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a
doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta,
hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!
*
„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a
mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke
csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén
állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a
leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra
kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró
tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár
néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy
megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott
velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni,
hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a
könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem
bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már
tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta,
hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az
ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.
Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az
asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs
értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt
tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a
gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak
otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem
kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita
bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván
még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek
nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs
otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy
hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon,
melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták.
Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze
két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott
érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán;
de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy
milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!