Két kritika - 3

Tultengő önérzete, pesszimizmusa, rajongása a filozófikus eszmékért, a
gyönyör dicsőitése legalább is érthetővé teszik feltámadását,
népszerüségét a modern holnaposok között, ha velük való rokonságát nem
is bizonyitják. A holnaposokban mindezek a vonások kevésbbé mélyről
jöttek, mint nála (közöttük nincs ily elzárt lélek). De aki nem vette
észre hasonlóságaikat (mint Sikabonyi), az nem veheti észre
különbségeiket sem s nincs joga a holtat az élők rovására dicsérni.
Teljesen félreismeri Sikabonyi Komjáthy költészetének nemzetköziségét.
Mert bizonyos, hogy sohasem volt annyira nemzetközi költőnk, mint ő. A
nemzet a külső világhoz tartozik, a nemzet konkrét dolog, a nemzetiség
megszoritás; és Komjáthy költészete teljességgel belső, absztrakt,
általános. A művészet nemzeti szine szoros összefüggésben van
realizmusával: mennél reálisabb egy művész (mennél több, egyénibb vonást
mutat benne a külső világ rajza), annál nemzetibb. Komjáthy világköltő,
olyan, amilyenekhez Arany, a legreálisabb, legnemzetibb, e sorokat irta:
Puszta elvont ideállal
inkább nem is dallanék.
Világköltő, nemcsak azért, mert a világszabadságért rajong, mint Petőfi;
világköltő, dacára annak, hogy szép hazafias költeményeket is irt. E
hazafias költemények sem nemzetiek, mert nem reálisak; bármelyik
nemzetre illenének. Ezért nem lehet Komjáthy állitólagos nemzetiességét
kijátszani a holnaposok állitólagos nemzetietlensége ellen. A holnaposok
(értve nem éppen a Holnap tagjait), élükön Adyval, minden Magyarország
szidásuk mellett is sokkal nemzetiesebbek, mert érzéseik a magyar világ
viszonyaiból fakadtak; Komjáthy érzéseihez semmiféle (külső) világnak
nincs köze.
A költői képzelet és költői nyelv azonban teljesen annak a viszonynak a
tükre, melyben a költő a külső világgal áll. Mindenki természetesnek
fogja találni az eddigiek után, hogy Komjáthy képzelete szegény és
egyoldalu; de viszont ragyogó. A képzelet gazdagságát a külső világ
adja, ragyogását a belső világ. Komjáthy költészete csupa fény és semmi
szin. A fény a nap dolga, a szinek a tárgyaké; – a fény: a lélek, a
szin: a benyomások. Ehhez képest nyelve sem szines és mégis ragyogó. Az
ilyen költőnek voltaképp nem is a nyelv az erőssége, hanem a zene.
Zeneiségében van valami Vörösmartyéból, Vörösmarty szinei és plasztikája
nélkül. De az, hogy „azt a költői magyar nyelvet, melyet Kazinczyék után
Vörösmarty, de még inkább Petőfi, Arany adtak vissza a magyarságnak, ő
Reviczkyvel együtt… tovább fejlesztette“, nemcsak tulzás, hanem
alapjában hamis. A magyar költői nyelv Aranyig állandóan a realitás és
plasztika felé fejlődött; Reviczkyvel és Komjáthyval e fejlődésről
hirtelen lehanyatlott, szintelenné, plasztikátlanná lett. Mindazonáltal
Komjáthy nyelve éppen nem az az egyéniségtelen nyelv, ami Reviczkyé, sőt
egy hatalmas egyéniség kifejeződése, elvont, de ragyogó szavakkal, nem
szines, de fényes képekkel; nem szemléletes, de izzó, nem elképzeltető,
de éreztető. Még verselése is teljesen megfelel az elmondottaknak: az
örökös egyforma, folyamatos jambus, itt-ott anapaestusokká forrva,
minden nemzetibb, vagy festőibb lejtés nélkül igazi kozmopolita forma,
mint Reviczkyéké, de szárnyaló, égő, csupa lendület. Csak néha, egy-egy
rémes hangulat hatása alatt születnek durvább képek, erősebb
kifejezések, egyénibben verselt, trochaikus strófák; egy pillanatra
mintha Vörösmarty tájain járnánk:
Fent az ormon ködök ülnek
rém a rémmel elegyülnek
köztük átok a viszony;
lent az alj’ba vad kacajba
tör a szélvész; vérbe fagyva
veti vemhét az Iszony;
de ez is mennyire csak belülről kivetitett kép, milyen kevéssé kép.
Komjáthy nyelve, verselése himnikus, áradó, dagadó folyó, egyforma, mint
Miltoné.
Hosszasabban foglalkoztam Komjáthy költészetével, hogy némileg
ellensulyozzam a hamis képet, melyet Sikabonyi ad róla. Magával
Sikabonyi könyvével nem lett volna érdemes ily hosszasan foglalkozni.
Mégis érdekes jelenség e könyv, érdekes jele a feltámadásnak, melylyel
közelmult irodalmunk halottjai egymásután felkelnek a feledékenységből.
Csak most kezdjük észrevenni, hogy a magyar szellem ébren volt a lefolyt
évtizedekben is. Előttem fekszik egy más könyv: Rédey Tivadar könyve
Péterfy Jenőről. Péterfy irodalmi sorsa hasonló volt a Komjáthyéhoz:
életében nem olvasták, ma könyveket irnak róla. Egy harmadik könyv is
van az asztalomon: Dömötör János munkái, Ki ismeri ma Dömötör Jánost? Ő
még nem támadt fel.
Hogyan tartozik össze a három alak? Hogyan adják meg együtt sajátos
jellegét egy irodalmi kornak? Mért éltek homályban? Mért voltak az
irodalom halottjai? Ezekre egy közelebbi cikkben óhajtok válaszolni.

II.
„Igaz, hogy nálunk az irodalom halottjai mélyebben vannak eltemetve, de
mégis hiszem, hogy Péterfy valódi élete már megkezdődött.“
Ezt irta Angyal Dávid 1901-ben, Péterfy Jenő összegyüjtött munkái
bevezetésében. Ma, tiz év mulva, mikor Komjáthy Jenő is diadalmasan
támad fel halottaiból: Péterfyt már a magyar essay-irodalom klasszikusai
közé sorozzák s talán nem alaptalanul nevezhetnők őt az ifjabb magyar
irodalom egyik nevelőjének. Egy uj könyv, Rédey Tivadar terjedelmes
tanulmánya, alkalmat ad arra, hogy róla megint beszélve, megvilágitsuk a
kapcsolatot, amelyben e tragikus életpályáju irónk korával és
kortársaival (a Komjáthyakkal, a Dömötörökkel) állt és azt a kapcsolatot
is, melyben ezzel a most felvirradó korunkkal áll, azt a kapcsolatot,
mely diadalmas irodalmi feltámadásának az oka.
Magáról Rédey könyvéről nem volna érdemes ily sokat beszélni, Csak
néhány szót bevezetésül.
Rédey Tivadar könyve nagy szeretet és szorgalmas tanulmány eredménye; a
jó tanitvány könyve ez, tele hálás rajongással a mester iránt s nemes
törekvéssel, helyesen érteni, szépen megvilágitani annak tanitásait. A
szorgalmas tanuló könyve, aki Vischer hegelianismusát Beöthytől tanulta.
Taine psychológiáját Alexandertől, akit sokszor elragad az ujonnan
szerzett tudás s ok nélkül is kitárja néha kissé zavart ismereteit
Darvinról és Brunetièreről, Saint-Beuveről és Taineről s nem tud
ellentállni a csábitásnak, hogy el ne mondjon, legalább jegyzetben,
egy-egy érdekes kuriózumot, melyet nemrég olvasott a Vasárnapi Ujságban
a magyar drótművészről vagy az Olcsó Könyvtár valamely kötetében
Aristophanesről, ha az különben nem is igen tartozik a tárgyhoz. A
nagyon fiatal ember könyve, aki sokra becsül egy-egy szellemes mondást,
Péterfynél is, önmagánál is; akinek mesterét erősen utánzó stilje néha
zavart, mondatai nem mindig helyesek, szavai nem mindig jól
választottak; aki merésznek tart banális szókat is; aki adatokat gyüjt,
tartalmat mond el és iskolai dolgozatot csinál.
Felhasználva elég helyes választással Péterfy önállóan meg nem jelent
cikkeit is, végigvezet ismertetésével Péterfy egész irói pályáján,
melyet három korra oszt; hirlapi cikkek, essayk és görög tanulmányok
korára. E korok egymásba játszanak és igy Rédeynek az időrend ellen kell
vétenie; ez más szóval annyit jelent, hogy csak mozaikképet adhat és nem
Péterfy lelki _fejlődésének_ a rajzát. Mert e fejlődés az idő függvénye;
sohasem volt összefüggőbb fejlődés, melyben az egyes szemek annyira
egymásból nőttek, oly szoros láncot képeztek volna, oly kevéssé volnának
felcserélhetők. Péterfy lelki élete folytonos és szerves s egész
irodalmi működése lelkéből fakadt: témái, gondolatai, stilje mind a
lelki fejlődés hü szimptomái. Rédey idézi Tainenek azt a mondását: „A
szellemi alkotások gyökerét nem kizárólag az észben kell keresnünk; az
ember lelkületének, kedélyvilágának összes részei nyomot hagynak
mindazon, amit csak gondol és ir.“ Ez valóban találó idézet Péterfyre;
az övé igazi „lirai kritika“; annál liraibb, mert önkénytelenül az, mert
liraiságát rejteni törekszik. Egész lénye folyton fejlődő, eleven
gyümölcsfa, melynek lehulló, ért gyümölcsei voltak művei; sokat ugyan
lerázott a szél érés előtt; s a szegény fa előbb kidőlt, mint minden
gyümölcse megérhetett volna. De minden gyümölcsöt a fa vére táplált s
nem hasonlitottak azok a karácsonyfákra aggatott csillogó talmi
gyömölcsökhöz. És Rédey bár mozaikszerü, tartalomelmondó könyvében képet
nem ad Péterfy egyéniségéről, inkább kivonatát müveinek, a könyv végén
egy mondattal megmutatja, hogy volt fogalma az egyéniségről; könyve
legszebb mondatával; ime „Péterfy földjén mennyi nemes növényt láttunk,
mely kedvezőtlen körülményeknél fogva nem birt virágot hajtani; olyant
azonban egyet sem, melynek ne lett volna mélyre eresztett – gyökere.“
Hol keressük ezt a gyökeret? Rédeynél nem találunk e kérdésre választ.
Egy-egy jellemvonását többnyire helyesen emeli ki hősének, de nem látja
mélységüket, összefüggésűket és fontosságukat. Péterfy képét ép ugy
magunknak kell megalkotnunk a magunk szempontjából, mint ahogy nemrég
Komjáthy képét megalkottuk.
Komjáthyban oly intelligenciát láttunk, mely a külső világ képei és
benyomásai elől makacsul elzárkozik. Nos: Péterfyben hasonló elzárkózást
találunk; de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem _esztétikai_
jellegü.
Ő nem zárkozik el a külső világ igazságai elől; sőt mintha bizonyos
lelkiismereti kérdést csinálna abból, hogy csak ilyen objektiv
igazságokat adjon a világ elé. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást: a
külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem
az érző szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás: az elzárkózás azon neme,
mely a tudós lelkiismeretével megfér. Add hozzá Komjáthy lelkéhez e
tudományos lelkiismeretet: és Péterfy lelke lesz belőle.
Ez egyszersmind megmagyarázza, miért fejlődött e két mélységében hasonló
lélek oly tökéletesen különbözővé.
Nem azt mondtam, hogy Péterfy tudós volt; sőt éppen: a tudományos
lelkiismeret az ő lelkét artista-lélekké tette. A tudományos
lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor
is, ha az fájdalmas; önlelkünk ellenére is. Mi a magába zárkózni szerető
léleknek menekvése az ebből eredő fájdalomtól? Az egyetlen menekvés: az
artista szemével nézni a világot, mint egy tragédiát és az igazban és
szomoruban meglelni a szépet. S nem lehetne jobban kifejezni Péterfy
egész életének törekvését.
Artista-lélek lesz, könyvbarát, művészetek[11] és irodalmak ismerője,
idegen lelkek szépségeinek magyarázója: igy keresi a külső, az objektiv
világban a szépet. Egyszersmind az élet szomoruságaiban is a szépet: a
_tragikumot_ keresi: s művészetben és életben egyébként a tragikum
fejtegetéséhez vonzódik leginkább. Keller első, tragikus Heinrichja,
Kemény, az öreg Arany, Teleky László, Shakespeare, a görög tragikusok,
Ibsen, a Haláltánc: érdeklik a művészetben, Széchenyi, a magyar
szabadságharc tragikuma az életben, a politikában. Ugyanezért érdekli a
történetirás is: a Thukydides-féle tragikus történetirás, a francia
forradalom története, ilyesmik. Valóban az esztétikai tragikus felfogás
az egyetlen mód a tudományos lelkiismeret és a magábazárkózó lélek
kibékitésére. Nem zárkózni tisztán egy szintelen belső világba, mint
Komjáthy, hanem a külső világból csinálni belső világot, a külső világot
a belső szépség törvényei értelmében fogni fel.
Akármerre nézünk Péterfi világában, mindenütt megtaláljuk a tudományos
lelkiismeretet, mely minden áron önmaga ellenére, önlelkét kinozva, a
külső világra függeszti tekintetét s mely aztán a tragikus, esztétikai
felfogásban békül meg. Ezt mutatja ifjukorának természettudományi
érdeklődése, melynek Összegyüjtött Munkáiban nem maradt nyoma s melyet
Rédey részben Goethe hatásának, részben (s ez sokkal finomabb
megjegyzés) a korviszonyoknak tulajdonit. „Az alkotmányosság beálltával
– mondja – önkénytelen, a legkülönbözőbb csatornákon át beszivárgott
hozzánk a pozitivizmus szelleme: az illuziókban csalódott, de ismét
tetterőre ébredt ország mohón kapott mindenen, amit _tény_…“ De hogy
mennyiben voltak összefüggésben a korviszonyok irodalmi halottjaink
lelki történetével: ennek kutatása e dolgozat végső részének célját
képezné, ha a szerzőnek merészsége volna e nagy témához nyulni.
Az eddigiekből már megérthetjük azt, hogy Péterfy nem lehetett tudós,
hanem az igazat, de artista szemmel néző essay-iró; azt is, hogy
figyelmének az élettelen természetről a szellemi világ felé kellett
fordulnia, amelyet inkább nézhet a tragikus szépség törvényei szerint,
Természettudomány helyett most történetirás és regényirás – lényegileg
rokonok – kezdik érdekelni. A tudós lelkiismeret nem kisebbedett benne:
nem tér ki a legfájdalmasabb igazság elől sem, sőt különösen keresi a
legfájdalmasabbakat. Rokonszenvét nem birják az oly irók, akik mint
Jókai, felszabadítják magukat az igazság békóiból, sőt mintha nem birnák
teljesen az olyan alakok sem, akik mint Eötvös, mint Kossuth,
harmonikusok, fátumtalanok[12], tragikumtalanok, Keményt, Széchenyit
érezte rokonainak. A fájdalmas igazságokat keresi, hogy tragikummá
emelje őket s igy elvegye fulánkukat, melyet nagyon is érez.
A fájdalmas igazság keresése teszi őt szkeptikussá, a rendszerek, a
sémák ellen, amelyek iránt alapjában rokonszenvet érez. Tainet igy
szereti és kritizálja. A legnagyobb önmegtagadás volt az igazságért:
rendszertelennek lennie.[13]
A fájdalmas igazságok keresése hozza őt ellentétbe a nemzeti
elfogultsággal, a „nemzeti szinü korlátokkal“, mint ő nevezi, követeli,
hogy a politikus „eszével álljon kivül a háromszinü sorompón“, hogy a
költő ne álljon utjában a nyugati áramoknak, a „szép inváziójának“. E,
szándékos, hajlamainak ellenére való nemzetköziség[14] alapja tragikus,
mint Széchenyinél is az: saját csekélységünk ismerete. Péterfy a
politika kritikájában is mindig a fájdalmas, önmegtagadó józanságnak ad
igazat és nem a nemzeti fellobbanásoknak: Széchenyinek és nem
Kossuthnak. Éppen ugy elitéli nemzetiségi politikánk sovinizmusát.
Ilyenformán a régi magyar irodalommal szemben sem ismeri a kegyeletet.
Saját szempontjából megérteni; de aztán: kegyetlenül mai, nyugati
szemmel birálni mindent: ez az eljárása. Épp ily kegyetlenül ellenszegül
a közönség véleményének: Jókainál Keményt, a kedvelt Karthauzinál a Falu
Jegyzőjét többre becsüli.
Részben a népszerütlen, fájdalmas igazságok kereséséből, részben artista
lényéből fakad nemes konzervativizmusa. Tévedés volna azt hinni, hogy e
konzervativizmus a Budapesti Szemle irányának tett engedmény;
ellenkezőleg, a konzervativizmusa vezethette őt a Budapesti Szemléhez. E
konzervativizmus egész lényét áthatja s maga is ismeri (Péterfy kitünő
önelemző, mint minden magábazárkózott lélek s másokat is gyakran
önmegfigyelések alapján elemez), mikor tréfálkozva mondja, hogy ő nem
fél egy kis copftól. Ellenszenves előtte az ujdonság népszerüsége, s
artista tragikai világnézete változatlan, kornak alá nem vetett
szépséget és tragikumot ismer. Ez magyarázza állásfoglalását a
Nietzsche-féle forradalmi nagyságokkal szemben. Ez a szkeptikus
változatlan igazságokat ismer, s ha ilyennek jó kifejezésére akad, s
gondolatai kapcsolatában szüksége van rájuk, azokat átveszi majdnem
kifejezésükkel együtt, Tainetől, vagy akár Müller-Strübingtől. (Rédey
könyvének filológiai érdeme, hogy e kapcsolatokra bőséges idézetekkel
rámutat.) Nem akar mindenáron eredeti lenni s másutt elég eredeti ahhoz,
hogy ne mondhassuk átvételeit plágiumnak. (Másutt kritizálja mestereit,
Tainet kivált.)[15]
Ezzel összefügg folytonos önismétlése is, amiben némileg Gyulaihoz
hasonlit. Ugyanazt a gondolatot nem habozik gyakran majdnem azonos
szavakkal ujra leirni, ugyanazon gondolatokat, több cikkben egymásután
ismételve és fejlesztve ujból fejtegetni. (Rédey ezt is megmutatja.)
Érdekes látnunk ebből a szempontból is, hogyan összefüggnek egymással
egyes dolgozatai, mennyire folytatása, tovább fejlesztése egyik a
másiknak, mennyire egy tőből fakadtak és egymásba hangzanak, mint Ibsen
egyes drámái. A magából, mélyből gyökeresen, szervesen fejlődő lelket
mutatja ez is, melyre mindjárt tanulmányunk elején felhivtuk a
figyelmet.
Konzervativizmusa, szerénysége mások véleményének elfogadásában,
megismert igazságokhoz való, szkepticizmusát ellensulyozó ragaszkodása,
önön gondolatainak ismétlése és fejlesztése összefügg jellemének
komolyságával és azon tulajdonságával is, melyet Rédey megismert és
_diszkréciónak_ nevez. Valóban ez igen fontos tünete az esztétikai
magábazárkózottságnak. E diszkréció tiltakozik benne a kiméletlen
„pszihológiai mohóság“ ellen, mely a nagy halottak magánéletében turkál.
E magábazárkózott lélek elsősorban a saját magánéletét féltette a
kiváncsi szemektől. Ezért nyom el oly gondosan minden eláruló, lirai
vonást kritikájában: melyek azért lépten-nyomon előtörnek; hiszen e
látszólagos, készakart objektivitás voltaképp éppen a tulságos lirai
érzékenység kifolyása. És itt talán megtaláljuk a tudományos
lelkiismeretnek, a külső világ igazságaihoz való kényszeritett,
fájdalmas, ily magának való léleknél, melynek minden külső érintés fáj,
kétszeresen meglepő ragaszkodásnak csiráját is, mely őt Komjáthytól
elsősorban megkülönbözteti és pantheista lirikus helyett artisztikus
essayiróvá tette. Kétségkivül hozzájárult ehhez a tényeket kereső,
kiábrándult kor is (artisztikumba menekvő kiábrándultság Péterfy egész
lénye) – de hisz Komjáthy kora ugyanez volt. A jellemkülönbség: Péterfy
diszkréciója, mely mint irót elzárta a lirától és a külső világra
utalta. Ha világ: igazság legyen!…
Mi hozta létre Péterfy diszkrécióját? Péterfy élete, kétségkivül.
Családi körülményei, könnyelmü apa, érzékeny anya, hivatásának
lekötöttsége, idegbetegség, minden. Ezek nem olyan hangulatokat
fejlesztenek, melyeket világba szeretnénk kiáltani. Azonkivül Komjáthy,
ismeretlenül, önmagának irt; Péterfy, bár érdeme szerint nem ismerve,
hirlapiró volt. Komjáthy alkothatott lelkéből uj, szintelen, de fényes
világot; Péterfy önnön lelke tragikumából menekült a világ esztétikai
tragikus felfogásához. Péterfy elzárkózottsága igy mintegy ellenkező
irányu lesz Komjáthyéval. De _mindkettő elzárkózás_: közös bennük a
külső világ teljesen pesszimista felfogása, mely Komjáthynál hermetikus
intellektuális elzártságban, Péterfynél esztétikai-tragikai felfogásban
talál vigasztalást.
Rédey inkább hőse gondolatait kutatja, mint érzelmi jellemét és ezt
helytelenül teszi. Péterfy gondolatainál nagyobb értéküek az érzelmek,
melyeket e gondolatok leplezni törekszenek; mindennél nagyobb értékü az
ember, aki a sorok mögött áll. Érzelmei csak kevésben nyilatkoznak,
talán csak a _modorban_, melylyel gondolatait előadja; de éppen e modor
az – hogy azt mondjam róla, amit ő mondott Széchenyiről, – ami Péterfy
lelkének lelke. E modor legfőbb jellemzője az _izlés_; diszkréciójával,
konzervativizmusával, mély, szinte zenei érzékenységével (zenekritikus
volt!), artista lényével, egész lelke mélyével szorosan összenőtt
tulajdonság. Kényes izlés: ő is „vájt fülü“, mint Kazinczy; és vájt
lelkü, nemcsak szók, hanem dolgok iránt. Sérti a népszerü reklám, sérti
Nietzsche kalapácsfilozófiája; kritikájának főszempontja,
gondolkodásának, nyelvének főszabályozója, az izlés.
Nyelvének az izlés, az izléses fogékonyság adja meg a jelleget: minden
diszharmónikus hang kerülése. Péterfy mint stiliszta: az izlés művésze
németül és magyarul; s nem volt igaza Rédeynek, mikor stilusának
jellemzésére felhozott szemelvényét magyarra forditotta; ez a
folyékonyság csak eredetiben látható meg igazán. Finoman folyékony
ritmus ez: halkneszü folyócska, mely alig vet látható hullámokat.
Még egy pár szót Péterfy fejlődéséről. E fejlődés rajza nem egyéb lenne,
mint felelet azon kérdésre: mint gubózódik be a tudományos érdeklődés
lassankint az esztétikai zárkózottságba? Az első állomás általános
tudományos érdeklődés (még természettudományi is); a második történeti
(s ez fejleszti ki a tragikus világnézetet); ezután már csak egy haladás
van hátra az artistaságban, az esztétikai begubózottságban: végkép
eliminálni a tudományból (a világból) mindent, ami nem szép lehet és – a
görögséghez menekülni. (Ez a szaka Péterfy életének talán a
Danteessayvel kezdődik s a görög irodalom tanulmányával tetőpontját
éri.) Eszerint én is három részre osztanám Péterfy fejlődését, de nem
külső alapon (mint: hirlapirás, Budapesti Szemle, Görög
irodalomtörténet), sem műfajok szerint (cikkek, essayk. könyv): hanem a
belső fejlődést vévén alapul.

III.
Két ember áll előttünk, akik egy korban éltek és közös volt a sorsuk;
két zseniális iró, kik életükben nem találták meg közönségüket.[16] Hol
keressük a közös sors okát? Közös jellemvonásban. E közös jellemvonás
jellemük gyökere: a visszahuzódás, a zárkózottság.
Hol keressük a közös jellemvonás okát? A fajban vagy a korban, a
milieuben?
A közös zárkózottság Komjáthynál intellektuális, Péterfynél esztétikai
karaktert ölt. Jellemző Péterfy tragikum-elméletére, mely mint láttuk,
egész lelkével oly szorosan összefügg, hogy szerinte a tragikumnak semmi
köze a morálhoz. Az ő zárkózottsága, az ő tragikuma valóban tisztán és
teljesen esztétikai. De ha a kor, ha a faj e zárkózottság oka,
valószinünek fog feltünni, hogy e korban, e fajban az intellektuális és
esztétikai mellett a morális zárkózottság tipusát is megtaláljuk.
Ezért akarok nehány szót mondani Dömötör Jánosról s ismét leirni e
sokáig eltemetett nevet. Nem akarom jellemezni őt, nem akarom
feltámasztani: irodalmi halottak feltámasztására nem érzek elég
krisztusi erőt: fel fognak támadni, ha kell, maguktól. De amit mondani
akarok, nem lenne teljes az ő neve nélkül.
Dömötör János Komjáthynak és Péterfynek idösebb kortársa. Parasztfiu,
vidéki, csöndes ember. Verseket műforditásokat, népies leveleket, kisebb
tanulmányokat irt, nagyobbrészt a Vasárnapi Ujságba. Öngyilkos lett,
mint Péterfy. Munkáit halála után Baráth Ferenc adta ki, vékony
kötetkében.
Kevés verse: rendkivül mély vallomásai egy magába zárkózott léleknek,
akiben a tudós lelkiismeret helyett (melyről Péterfynél beszéltünk), a
morális lelkiismeret fejlett ki. A kifejezés ily egyszerüsége kevésszer
szövetkezett az érzés ekkora mélységével.
Alapvonása neki is az elzárkózás. Megvan az ezzel összefüggő
pesszimizmus a külső világ iránt. De morális jelleménél fogva őt
kizárólag az _emberi_ világ érdekli:
Minden dolgod emberfia,
Komoly képü komédia.
Morális aggodalommal iparkodik fájdalmát magának tartani:
Fájdalma nem a világé:
Elég neki a magáé,
Iparkodik senkit sem vádolni:
Ó én senkit sem vádolok!
Minden dolog rendes dolog,
Ami fáj is elfödözöm,
_S a világgal semmi közöm_.
Ez utóbbi pár sort két versében is ismétli. És mégsem tud elvonulni a
világtól, nem engedi morális lelkiismerete. Ez lesz tragikuma, mint
Péterfynek a tudós lelkiismeret.
Itt az ember, itt előttem
S Jákob harcát harcolom
S bár a harcot már kiálltam,
Nem törött meg, fenntart lábam
S erőt érez tomporom.
Morális feladatokat érez s biztatja magát:
Állok, állok _kételyemben_
Harcra ujra erőm van…
Dehogy van ereje!
Hiszen volt már Megváltója
S e világot meg nem óvta,
Hát te gyarló, mit tehetsz?
Mégis, mint Péterfy, ő is aggó lelkiismeretességgel akar a külső
világba, ő a morális világba, a tettek világába hatni, bármint fáj neki.
Ha tollára veszi, élénk realizmussal festi e külső világot: a morális
mindig praktikusabb, élesebb szemü, mint az intellektuális, vagy az
esztétikus. Nyelve is népiesebb, reálisabb, magyarabb, kissé Arany-izü.
Mint Péterfy, az esztétikus, a német, ugy ő, a morális, az angol
irodalom kedvelője. Mint Péterfynek a nyugodt esztétikai élvezetekbe
merült élet, neki az erkölcsös, egyszerü, családi élet volna ideálja. A
magyar parasztcsalád életét kevesen ábrázolták ugy, mint ő, többi közt a
Tornyos Nyoszolyáról szóló versében a nyoszolyáról, mely minden titkot
lát:
És előtted titok nem volt
sem öröme, sem baja –
Gyászt, örömet vegyest láttál,
régi tornyos nyoszolya.
Ismétli (gyönyörüen) a Beatus Illét. És sohasem lehet ily Beatus.
Hitetlen Tamás, nősülni nem mer, megőrüléstől fél. Folyton erkölcsi
aggályok, furdalások, határozatlanságok meredélyein jár: mult és jövő
nem hagyják feledni:
Előttem a pohár. Igyunk!
Igyunk a multért s a jövőre!
Hiszen _mind Jánuszok vagyunk:_
egyszerre nézünk hátra és előre.
„Neki mindig nyugalom kell – S azt keresi, ami fáj.“ Hiába vágyik
„Megnyugodni, nem kutatni – Azt élvezni, ami van.“ A bibliaolvasó
protestáns morális szemével nézi korát:
A kor gyarapszik, szépül, épül – Csak egy vén hid lett semmivé, mely
kezdet óta eget-földet számunkra tarta együvé.
De végre ugy tetszik, megtalálja azt a moráltalan pesszimizmust, amely
már belenyugszik a rosszba. „Fájó igazság, vérez a sziv. Ha mélyebben
tekint belé.“ De mégis: igazság, melyben meg lehet állapodni a sokat
hánytatott léleknek.
Dönthetetlen tudományom
nem inog, mint Hamleté;
hogy kövesse, nem kivánom,
aki el nem érheté.
„Éltem sivár, jövőm iszony“ – mondja; de ugy érzi, hogy nyugodt. Most
már nem is csak a kort vádolja:
Rossz az ember, rossz a kor,
S hiszem, eljő valaha még
az egy pásztor, egy akol.
Pásztorunk majd Lucifer lesz,
Közös aklunk a pokol:
bün és vétek a halálban
minket együvé pakol.
E nagy – morális lélek a pokolban akarja jól érezni magát:
Leszünk sokan a pokolban,
– mondja egy másik versben –
Van ott jó is, van elég.
Van kit nincs mért oldni, kötni
Van akinek bün se gyötri,
Csak a másé, kebelét.

E látszólagos moráltalan, vagy morális megnyugvás életébe került.
Péterfy is akkor lőtte főbe magát, mikor eljutott a görögség esztétikai
szigetére. Mint Péterfy Széchenyivel, Grünwald Bélával, Teleky
Lászlóval, ugy foglalkozott ő is egy tanulmányában Öngyilkos
költőinkkel, morális szemmel helytelenitvén az öngyilkosságot. De az
elzárkozásnak mindig tragikus vége lesz, ha lelkiismerettel párosul.
Ez magyarázza, mért tragikus Péterfynél és Dömötörnél és nem oly
mértékben az Komjáthynál. Neki _sikerült_ elzárkozni, önmaga zsenijébe.
Dömötör _humbler bard_ (hogy az általa forditott Longfellow szavával
éljek), de jó költő, minden szava mélyen jött lelkéből s tipikus
illusztrációja annak, amit mutatni akartam.
*
Most, hogy az utolsó és legfontosabb kérdés jönne: mi a közös forrása
egy korban egy nemzet irodalmában ennyi elzárkozásnak – oly korban,
mikor az a nemzet már irodalmi életet él – mi az oka a magyar irodalmi
életek az örökös tragédiáinak és éppen a közelmultban: a kritikus nem
mer tovább irni. Péterfy azt szokta mondani, különb legény lett volna,
ha a sors ifjuságában a külföldre veti, de igy élete mintha el volna
tiporva. Igy van-e, vagy Dömötörnek van igaza, aki a kort vádolja? nem
kutatom.
Vannak dolgok, melyek keserübbek kimondva, mint érezve; s azt hiszem
(attól félek), olvasóim már érzik, amit mondanom lehetne. S talán már
nem időszerü is kimondani: mintha a feltámadások korát élnők.
De a feltámadások ünnepe legyen a kegyelet ünnepe is A magyar
irodalomnak még mindig kötelességei vannak az alig letünt kor halottjai
iránt. Komjáthy versei talán lassanként hozzáférhetőbbekké válnak, mint
ma; de Péterfynek hány értékes essay-je nem szerepel Összegyüjtött
Munkáiban? várván egy negyedik kötetre? És Dömötörre ki emlékezik?
Maint joyau dort enseveli
dans les tenèbres et l’oubli
bien loin des pioches et des sondes.