Két kritika - 2

Aranynál másképp van. Akinek egész lelke seb, annak az őszinteség
keserves lelkiismeretesség. Az csak azért őszinte, hogy ne legyen egy
ujabb, még keservesebb sebe, a lelkifurdalásé; mert minden legkisebb
lelkifurdalást ismét mély és halhatatlan sebnek érez. Aki multját mindig
magában hordja, annál a lelkiismeretesség lényege a multhoz való
ragaszkodás és erkölcsi következetesség, mert minden legkisebb ellentét
mult és jelen közt uj seb és örök lelkifurdalás. Ez az, amit
_Weininger_, a hires osztrák filozófus _Gedächtnisnek_, erkölcsi
emlékezetnek nevez és a zseni legmélyebb sajátságának mond. Ilyen
Weininger értelmében vett zseni Arany. Ez annak a rendellenes erkölcsi
érzékenységnek alapja, mely Arany egész életét egy Hamlet életévé teszi;
ha Petőfié az egészséges erkölcs, Aranyé beteges erkölcsi szenzibilitás,
„_égető, mint Nessus vére_“. Riedl kimutatja, hogy ez van meg Arany
hőseiben is, Toldiban (gondoljunk a György vitézének vagy Tar Lőrincnek
megölése utáni hangulatokra), Piroskában, Etelében, a balladahősökben.
E rendkivüli erkölcsi érzékenység a lelket habozóvá, félénkké,
szemérmessé teszi. Itt minden megint összefügg az előbbiekkel. Akinek
minden ártatlannak látszó cselekedete uj lelkifurdalások forrása, az
elzárkózik, hogy ne kelljen cselekednie. Az ha tán ki is csábul néha a
tett mezejére,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba.
Az iparkodik ugy élni, hogy azon ne lehessen folt. Visszavonult lesz és
nyárspolgár. Amily lelkiismeretes költő, oly lelkiismeretes tanár, férj,
apa. De ez a nyárspolgárság lényegileg különbözik a Petőfi
nyárspolgárságától. Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a
nyárspolgár álarcában.
A harmadik formája Arany lelkiismeretességének a tudós lelkiismerete. S
itt visszatérünk a könyvre, melynek alkalmából irjuk e sorokat s mely
Aranyt mint tanárt és tudóst mutatja be. Aranyt lelkiismeretessége
esztétikai dolgokban épp oly hipokondriássá és habozóvá teszi, mint
mindenben; ezért hagyott annyi töredéket és kiadatlan művet. Neki minden
kritika uj seb volt:
Mert – betegnek – izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is
S birálgatják uj dalom.
Ez végletekig vitt esztétikai gondosságra késztette, hogy csak
tökéleteset adjon ki. (Ebben is ellentéte a könnyen dolgozó Petőfinek.)
Ezért az esztétikából valóságos nagy tudományt csinált magának,[5]
amelynek gyümölcsei az utólérhetetlen Vojtinán kivül (és néhány kisebb
költeményen, mint a Sárkány cimün) prózai dolgozataiban maradtak ránk.
Arany prózai dolgozatairól ujabban sokat irtak (Gálos Rezső, Szinnyei
Ferenc stb.), noha inkább kivonatokat adva belőlük, mint eredeti
itéleteket róluk. Mégis rájövünk lassan, hogy őt, kit az ortodoxok
ismertek esztétikai vezérükül, egyáltalán nem lehet elmaradott
kritikusnak tartani. Ez a nyárspolgár-költő, amint gyakorlatában
megelőzte a legmodernebb naturalista és l’art-pour-l’artos irányokat,
ugy elméletében többszörösen megelőzte Tainet, először módszerben,
alkalmazva a milieu- és race-elméletet Irói arcképeiben és Zrinyi és
Tassoban:[6] azután az eszményités elméletében, megirva a Vojtinát hat
évvel a Taine hires előadásai előtt _del’Idéal dans l’Art_ (1867.),
amelyekben nincs több, mint a Vojtinában. Gondoljunk arra is, hogy
például Hebbelt ő méltatta először irodalmunkban, mint az eposz
modernizálóját, maga is nagy modernizálója az eposznak. Pap közli
tervezett, de nem engedélyezett olvasókönyvének előszavát, mely nemcsak
pedagógiai, hanem esztétikai szempontból is kitünő és eredeti munka.
Aranyban, mint irodalomtörténészben az esztétikai izlés és tudás egyesül
a mult iránti nagy érzékkel. Eredeti történetirónak nem lehet mondani.
Önálló kutatásra alkalma nem volt; mint Pap kimutatja, nagyobbrészt
Toldy és mások adatait veszi át.[7] A szoros és önálló tudományosságot
pedagógiai célja is kizárta. Arany, mint Benkó ismert könyvéből és
másunnan tudjuk, kitünő tanár volt; nemcsak nagy egyéniségének
önkénytelen hatása, higgadt modora és nagy tudása tette azzá, hanem az a
lelkiismeretesség, amelylyel kötelességeit teljesitette és saját
pedagógiáját alaposan átgondolta. E pedagógia kiválóan józan
gyerekismeretre vall. Azt mondja egy programmértekezésében, hogy „az a
15–16 éves ifju, aki előtt most nyilt meg a stil virágos mezeje, aki
rokon- vagy ellenszenvét csupán a külsőhöz köti, s elsősorban ebből a
szempontból itélkezik, képtelenség, hogy egyuttal magasabb érdekeket,
mint a nyelv erejét, a kompozició hatalmát, a költészet egyszerü
fenségét is érezze. Már lelki alkatánál fogva – ki akarván tünni – csak
a _jelent_ nézi, a _mult_ ügyetlen törekvései, avult szépségei iránt,
amiket önfejlődése szinvonalán alul állóknak tart, sem kedve, sem
érzéke“. Ezeket a szavakat számos mai tanárunk megfontolhatná. Annál
feltünőbbek, mert oly történeti érzékü ember irja, mint Arany,
önmegtagadó objektivitással. Még modernebb pedagógia hangjait üti meg
egy levélben Lévay Józsefhez: „Oly alkalmazott esztétika, mely minden
művészetre kiterjed, vagy oly teoretika, mely csupán a szemlélődéssel
lakik jól – nem ily koru, olvasottságu ifjakhoz való. A szókat
betanulhatná, de az értelem éhen maradnia.“ Annyira simult e tanár a
gyermekek értelméhez és izléséhez, hogy az ujabb irodalmat, mint
könnyebbet és élvezetesebbet, előbb tanitotta a réginél, ami ellen Pap
Károly kifogásokat tesz, teljesen tudományos szempontokból, melyek a
tanár szempontjai nem lehetnek. Itt a különben szerény kommentátor tullő
a célon.
Arany az irodalomtörténetet teljesen a mai módszer szerint, induktive,
olvasmányok alapján tanitotta s a diktatum csak végleges, megjegyzésre
szánt összefoglalás akart lenni. Igy nem is várhatjuk, hogy a költő
egyéniségéből sokat találjunk benne, Azonkivül a nagy költő prózája
másutt sem valami nagyon egyéni. Arany valóságos ellentéte a modern
szubjektiv kritikusoknak. Mint Pap is megjegyzi, ő rakta le nálunk a
filológiai módszer alapját. Lelkiismeretessége a tényekhez és adatokhoz
ragaszkodik és szemérme, mely érzéseit még lirájában is fátyolozottá
teszi, prózában lehetőleg egyáltalán nem engedi őket nyilatkozni. Ami
versben diszkrét, az prózában szemérmetlen nyiltság lehet. Arany
idegesen borzad minden szemérmetlenségtől. Diszt, hasonlatot, az egyéni
képzelet jeleit, csak olyan helyen enged prózájába, ahol a megértéshez
szükség van rá. Ezért lesz prózája, mint maga mondja, _fahanguvá_ és
olyanná, amilyennek Riedl elemzi. Kétszeresen igy van ebben a „száraz
összefoglalásban“. Annál inkább meglep bennünket a rendkivüli gondos
tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet:
a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy
pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitünő jelző („a vizeszü
Zsigmond“) felvillan az iskolás kifejezések közt.
Valóban szerencsés Pap kifejezése: ezeket a rövid logikus fejezetkéket
leginkább epigrammai él jellemzi. S tartalmilag még több érdekeset
találunk bennök. Ilyen mindjárt a hun-magyar mondák és ősműveltség
jellemzése, mely a Csaba-trilógia tudományos forrásaira világithat rá s
látható szeretettel van megirva. Aranynak e dolgokban olyan
szakmüveltsége volt, mint akárkinek abban a korban. S több tévedése
mellett is szembeszökő a bámulatos önmegtagadó lelkiismeretességü
józanság, melylyel a költő kedvelt tárgyával, epikai hitelének összes
alapjaival szemben itélni tud.
A középkori irodalomról igen szigoruan itél, annak szépségeit kevéssé
sejti: ami természetes, hisz középkori irodalmunk kincseinek
megvilágitása csak a legujabb kutatások műve. Annál több figyelmet
szentel a korrajzi háttérnek s itt egyes kis fejezetei valóságos kis
mesterművek, annak az Aranynak művei, aki a korai renaissance egész
műveltségébe oly csodálatosan élte bele magát Toldi Szerelmében. Arany
legendás történeti érzéke párosul itt szigoru logikájával és semmit
kicsinek nem néző lelkiismeretességével, hogy e kis művekben olyat
alkosson, amelyből mint egy Heredia-szonetből elvenni, sem hozzátenni
egy szót sem lehetne. Egy-egy kor beszoritva néhány szintelennek tetsző
mondatba; csak aki maga hasonlót próbál, veszi észre a benne rejlő
roppant logikai műveletet.
A következő kor még inkább a Tinódiak és Ilosvaiak kora Arany szemében,
mint Balassié – s ez talán érthető a Toldi, Török Bálint, Szondi
költőjénél a Radvánszky-kodex felfedezése előtti időben. Legérdekesebb
itt (pedagógiai szempontból is) a régi magyar versformák összeállitása,
amelynek ma sem szabadna hiányozni egy iskolai irodalomtörténetben.
Felélénkül a könyv – mint Pap is megjegyzi – azon kor felé, melyről
Arany irói arcképei szólnak. Korok, iskolák, irók jellemzése itt mind
kitünő s megegyező a mai itéletekkel. Pap szerint Toldy és Gyulai később
ismerték a jegyzeteket s igy nem lehetetlen, hogy egyes dolgokban
hatással is voltak a mai itéletekre.
A reformkor elemzése megint kitünő; Széchenyiről két szó („ezek a
lángész hibái“) élesen világit. – A következő kor iránt megint kissé
igazságtalan; ez már talán a győzelmes irodalmi iskola igazságtalansága
a legyőzöttel szemben. Kölcsey lirája mást érdemelt volna (bár itt
mentség, hogy e nagy költőt ma sem becsüljük eléggé); nekem Vörösmarty
jellemzése is kissé halaványnak tetszik.
Önnön győzelmes iskoláját dicsérve Arany egészen diszkrét, nemcsak
abban, hogy magát nem emliti (amely hiányt állitólag Szilágyi Sándor
igen szépen és méltóan pótolt a későbbi jegyzetekben), hanem
költőtársainak dicséretében is. Nem valami merész ujitó, ami tankönyvben
nem is volna szabad, hanem a megállapodott közvélemény kifejezője. Mégis
helyesen jegyzi meg Pap, hogy e kis irodalomtörténetnek nagy érdekessége
az, hogy az uj iskolát ez helyezi irodalmunk fejlődésében az őt
megillető helyre először, időrendben; Toldy még teljesen konzervativ. És
ha igaz, e kis könyvecske ebben sem maradt titkos hatás nélkül ujabb
irodalomtörténeti felfogásunkra.
Petőfiről szól legtöbbet Arany, védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül
oly hangon, mint az utóbbi években Adyt volt szokás védelmezni. Érdekes,
amint Pap bebizonyitja, hogy kronologice Arany itt az első, aki
kimondja, hogy Petőfi a világirodalomban is számottevő költő; a második
utána a francia Teillandier, a Revue des deux Mondesban. Gyulai még nem
mert hasonlót mondani s Erdélyi, akit még ujabb kritikánk is érdemén
felül becsül – Erdélyi az esztétikailag oly kevéssé fogékony esztétikus,
aki képes volt Arany Katalinját végigolvasni, anélkül, hogy észrevette
volna, hogy az gyönyörü jambusokban van irva és nem rossz ősi
nyolcasokban – s ezt oly időben, mikor Byron hasonló költeményeit minden
valamire való kritikusnak kivülről kellett volna tudnia, – Erdélyi azt
mondta, hogy ne merjük Petőfit összemérni – Bérangervel.
Nagyon érdekes – és tárgyunkkal szorosan összefüggő – lélektani
tanulmány lenne még kutatni, milyen szemekkel olvashatta Arany a Petőfi
verseit. De erre már itt terünk nincs. Befejezzük ezt a birálatot azzal
a megjegyzéssel, hogy Pap Károly bevezetése érdekes adatokat csoportosit
s hogy a könyv kiadása az Olcsó Könyvtárban igen drága. S ha már
kiadásról van szó, meg nem állhatjuk, hogy ne szóljunk valamit a
Hartmann könyvének kiadásáról is, Ebben a könyvben olyan nagyhangu és
üres, modern, stilizált és szimbolikus és Petőfihez teljesen
stilszerütlen rajzok vannak, melyeket nem hagyhatunk emlités nélkül.


AZ IRODALOM HALOTTJAI

I.
Nem azok az irodalom halottjai, akik lerázva ezt a testi porhüvelyt,
diadalmasan bevonulnak az Emlékezet nagy Pantheonába. Az irodalom igazi
halottjai az elfeledt irók, akiket nem olvasnak, akiknek „mintha
hallottuk volna a nevét“, akik félbenmaradtak és eltemettettek, mint egy
torzó, egy csonka szobor. Rákosi Jenőtől kezdve mennyien megmondták már
(és magyarázták, magyarázták!), hogy a magyar irodalom különösen gazdag
ilyen torzókban. Nagy nevek tolulnak a tollamra, de elhallgatom őket; a
példa mindig fáj. Esztendők mulva a történetiró, csákányával, mely a
multakba vájkál: keménybe ütközik: s előkerül a mélyből a törött szobor:
ez Katona volt, ez… a példa fáj.
Előttem három könyv; két uj és egy régi. Két halott aki feltámadt; és
egy, aki még nem támadt fel. Az első könyv: egy Komjáthy-tanulmány. Én
Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen
rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki éppen azért, mert
ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai:
_a miénk volt_, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban,
erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen ugy őriztünk egy nevet, mint a
koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen hive. Tizünkön
kivül ki tudta ezt a nevet?
Ma az az irodalmi fórum, mely bennünket kiátkoz, _ugyanaz_ fedezte fel
Komjáthy Jenőt, sőt Komjáthy nevét ellenünk használja. Mégis oly örömmel
olvasom Sikabonyi Antal könyvét Komjáthyról (mely a Budapesti Hirlap
ujságvállalatnál jelent meg), mintha a saját diadalomat olvasnám.
Örömömet csak az csorbitja egy kissé, hogy a könyv elég gyenge. Irója
sokat olvasott, olyanformán, mint az ambiciózus diákok olvasnak, szükség
és öröm nélkül. Olvasottságát (talán nem is jogtalanul) többre becsüli
saját gondolatainál. Ha tehát a buddhista világmegvetésről beszél,
hozzáteszi, hogy azt „Taine ilyesformán fejezi ki: de renoncer au monde“
– amit ugyan minden ember „ilyesformán“ fejez ki, ha francia. De
Sikabonyi nem francia. Azt is mondhatná: hogy Schopenhauer ilyesformán
fejezi ki: Verneinung des Willens. – Egy-egy lapjáról egész
irodalomtörténeti cimszótárt lehetne összeirni. Ok és cél nélkül.
Komjáthy filozófus költő. Nem megdöbbentő, mikor Sikabonyi erre azt
vágja rá: „Amint már Boileau is megmondta: Aimez la raison?“ Komjáthy
lapja részvétlenség miatt megszünik. „De vigasztalhat, hogy igy szüntek
meg a német Horák vagy az angol The Liberal.“ – Miért kellett ezt nekünk
megtudnunk? Ha már vigasztalni akar, miért nem vigasztal inkább az Arany
János lapjának példájával? Különös dolog, hogy az irodalmi nemzetköziség
ostorozója mindenáron külföldi olvasottsággal tetszeleg. – Hát az ily
értelmetlenséghez mit szóljunk: „Lelkét nem elégitette ki a Leibnizok
mondhatnók _tabula rázája_, akik mindent rendben találnak a világon!?“
Ilyen szószaporitástól vastagra dagad a könyv. Még jobban dagasztja a
dagály. Hihetetlenül dagályos könyv, tele izléstelen enthuziazmussal
hőse iránt, kit folyton a világirodalom legnagyobb alakjaival ejt
párhuzamba. Csak ugy ontja a frázisokat; egyes lapjai a laposságnak,
nagyotakarásnak és semmitmondásnak elrettentő példái. Stilusa
elrettentően pongyola; ime egy példa: „a legnemesebb törekvések a
közönség közönye s igy pénztelenségük miatt mennek tönkre“. Ilyen füles
mondat igen sok van, elárulva irójuk gondolkozásának
fegyelmezetlenségét.
Mindent megbocsátanánk, ha Komjáthy jellemzését találnók a könyvben.
Valóban Komjáthyt még senki sem jellemezte komolyan és érvényesen
irodalmunkban. Sokáig ismeretlen, aztán felfedezve, s a felfedezés
bámulata sem alkalmas hangulat jellemzőnek, elemzőnek. A megértést csak
szeretet adhatja; a megértetés csak ész műve lehet, lehiggadt szereteté.
Sikabonyi a jellemző igényeivel lép fel: tanulmányt akar adni. Hogyan
felelt meg ennek a feladatnak?
Az életrajz: néhány sovány adat, rengeteg frázissal feleresztve.
Lélektani betekintést meg sem kisért. Pedig Komjáthy élete a
legérdekesebb tanulmányok egyike lenne egy lélektani érdeklődésü
kutatónak. Annyit élcelődtek már félreismert zseniken; ki irta meg a
_valódi_ félreismert lángész jellemrajzát, a csökönyösen visszahuzódó
lélekét, aki fájva keményedik a világ ellen, mint a gyöngycsiga a
kagylójában a tenger ellen?[8] Micsoda erjedés, micsoda vegyi folyamatok
folynak nappal a lidérc távol helyén, mely majd csak éjjel fog
fellobbani, a siron, jelezve a rejtvemaradt kincset? Schopenhauer,
Katona életirói birkóztak ezzel a problemával, Komjáthyé fel sem teszi a
kérdést. Egész lélektani betekintése talán ennyi: Komjáthy vidékre megy
és megkomolyodik. „Nem tudjuk, – mondja Sikabonyi, – ez a komolyabbság
(!) üzte-e vidékre, vagy ez az elszakadás tette-e komolyabbá?“ – Vagy
dicséret, egy-egy oldalszurással:… „bezzeg ő nem hasonlitott a
_holnaposkodókhoz!_“… – A másik életrajzi kérdés volna Komjáthy
szerelme, mely a legérdekesebb, mert legritkább dolgok egyike: egy
intellektuális szerelem. Sikabonyi ezt észre sem veszi; a szerelemről
csak frázisai vannak, felhordván Dante Beatricejétől Petőfi Juliájáig
minden tüzes szerelmeket.
Vajjon a gyér adatokból lehet-e rekonstruálni ezeket a fejlődéseket,
ezeket az érzéseket? Lehet világot vetni rájuk a versekből. Művésznél
mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni. Sikabonyi az életet
és a költészetet egészen mereven elválasztja. Azzal menthetné ezt, fel
is hozza, hogy Komjáthy verseiben mindössze két sornyi életrajzi adat
van, s egy vers az anyjához, egyéb semmi. Hogy nincs költő, kinek
költészete annyira élettől elvonatkozott lenne, mint az övé. De látnia
kellene, hogy ez az élettől elvonatkozás csak látszólagos. Minden
költőnél csak látszólagos lehet; ez _apriori_ biztos, hisz a költő csak
a _saját_ benyomásait, _saját_ érzéseit, _saját_ belső életét adhatja a
verseiben, önmagából ki nem léphet. Kétszeresen igy van ez Komjáthynál.
Nem volt költő, aki annyira kizárólag verseiben élt volna, akinek a
külső világ annyira semmit sem számitott volna, mint neki. Talán épp
azért van ez igy, mert versei teljesen az övéi voltak, sem közönség, sem
kritika meg nem osztotta vele birtokukat. Lelke közvetlenül és
fenntartás nélkül beleömölhetett e versekbe, melyek profán szemek elé
nem voltak kerülendők. De ép azért, mert teljesen verseiben élt, e
versekben nem a külső világot, nem külső életét találjuk, hanem
kizárólag _belső életét;_ és Sikabonyinak a belső élet iránt nincs
érzéke. Csodálatos dolog, egy lirikus monografusánál!
A belső élet rajzát nem kapjuk meg a Komjáthy _költészetéről_ szóló
fejezetekben sem. E zavaros fejezetekben nemcsak fejlődést, de
jellemzést, nemcsak dynamikus, de statikus magyarázatot is hiába
keresnénk hőse egyéniségéről. Erre ő azt mondja: „Vannak dolgok a
természetben, amelyeket magyarázni nem lehet, amelyekben csak
gyönyörködni tudunk.“ De akkor minek ir könyvet, ha nem tud
megmagyarázni semmit? Szabad-e a kritikusnak igy lemondani a kritikáról?
Behatolás helyett gyakran hőse teljes félreismerését árulja el. Igy
mikor arról beszél, hogy Komjáthynál a miszticizmus tömörebben jelenik
meg, mint a Faust II. részében (mellesleg mondva, Tieck nem erről, hanem
Dante Divina Commediájáról mondta, hogy „misztikus, kifürkészhetetlen
dal“.) Komjáthynál tömörségről beszélni: Komjáthy költői géniuszának
tökéletes elferditése. Sohasem volt áradozóbb költő. Az első fenséges
sortól kezdve
Ki fény vagyok, homályban éltem…
végig _egy_ hatalmas ár az egész kötete, egy óriási himnusz, széles,
diadalmas, mindent magával ragadó, mindent elboritó, zubogó lendület. A
szavak Niagarája ez, a költemények Amazonja. Minden, csak nem tömör.
Áradozó, eszmékben, ugy mint szavakban. Komjáthy mindig egyforma,
folyton ugyanazt és ugyanugy mondja, a méltóságos folyam
egyformaságával. Egyes verseinek nincs egyénisége, külön hangulata.
Kezdetről, végről, szerkesztésről nála szó sem lehet. Egész költészete
egy költemény vagy egy sem: mert a szám fogalma csak szilárd dolgokra
alkalmazható: Komjáthy költészete pedig folyó. Ebből önként következik,
s a továbbiakból még világosabb lesz, mily képtelenség azt mondani, hogy
költőnk „egyformán szólaltat meg minden érzéseket minden huron“ és hogy,
„legteljesebben Goethével hasonlitható össze“.
E szerkezeti sajátsága Komjáthy költészetének szorosan összefügg
egyénisége legjellemzőbb, leglényegesebb vonásával, melyet Sikabonyi
elmulaszt kiemelni. Egyáltalán nem keres ő faculté maitresset, mely hőse
arcképét örökre felismerhetővé tenné; inkább apróz, de nem elemez.
Jellemzés helyett itél; tán több esztétikust, mint pszichológust érezve
magában. De itélete egyoldalu dicséret, mely legtöbbször helytelen
esztétikai felfogáson alapul. E dicséret módszere az összehasonlitás;
összehasonlitván hősét a világirodalom nagyjaival, alkalma van
fitogtatni irodalmi műveltségét s egyszersmind elárulni, hogy e nagyokat
mélyükben épp oly kevéssé ismeri, mint Komjáthyt. Ez
összehasonlitásokban rendesen Komjáthy győz, győz Tennysonon, győz
Shelleyn, győz Sully-Prudhommeon, győz Vörösmartyn, győz Goethén,
Petőfin, győz Swedenborgon[9] (jellemző e nevek összevisszasága). Igaz
ugyan, mondja igazi filiszter-esztétikával, hogy Goethe, Byron, Shelley,
Madách „ugyanily“ eszméket „hatalmasabb, nagyobbszabásu“ munkákban
szólaltattak meg – de nem ily „fenszárnyalón“, mint Komjáthy – „nem is
beszélve arról, hogy Goethének például mily hosszu idő adatott
Fausztjának megirására.“
Összes összehasonlitásainak eredményeül e három csinosan hangzó műszavat
hozza ki („_három irány_“): pogány pantheisztikus, misztikus
enthuziaszta, ideális pesszimista. Jellemző, hogy a pantheistáknál
Darwint is, a misztikusoknál Byront is emliti és a pantheizmus
démonjáról beszél; a pesszimisták közt jellemző Reviczky divatos
tulbecsülése. (A nők e kedves költője minden csak nem _nagy_ és nem
_filozófus_.) – E semmit mondó, cifra műszavak helyet jobb lett volna
felkeresni Komjáthy többször kivánt legegyénibb, legmegkülönböztetőbb
vonását, melyre már élete utalt: és ez valami egészen sajátságos
magábazárkozottság, csak-magából-csak-magának-fejlődés. Sikabonyi emliti
a magábazárkozottságot, de távolról sem veszi észre, hogy ez olyan
forrás, melyből Komjáthy egész egyéniségét meg lehet magyarázni és hogy
e szempontból tekintve Komjáthy életében és költészetében minden vonást
a lehető legszorosabb összefüggésben fogunk látni.
E magábazárkozottság több és más a lirikusok közönséges érzékeny
maguknakvalóságánál: ha a tipikus lirikusban, Csokonaiban, Petőfiben
minden legkisebb külső hatás nagy érzelmi reakciót kelt, Komjáthynál
ellenkezőleg külső hatás, külső világ egyáltalán nem létezik. Komjáthy
lirája _tárgytalan_ költészet; sohasem volt még ennyire tárgytalan
költészet. Szavai elvontak, metaforái nem a meglátás, nem a képzelet
munkái, hanem gyakran csak a nyelvé és sabloné. Érzései nem fejlődnek,
hanem áradnak, nem táplálkoznak: oly légiesek, hogy nincs szükségük
külső táplálékra. Levegőből élnek, mint a növények; – vagy inkább:
önmagukból. Komjáthy költészete ezért a par excellence elvont,
intellektuális költészet; – ilyet várhatunk a világtól dacosan elhuzódó,
félreismert lángésztől. Nincs nagyobb ellentét, mint Petőfi és Komjáthy
lirája s az igazsággal homlokegyenest ellenkeznek Sikabonyi ilyen
kijelentései: „Megtaláljuk Petőfiben mindazon elemet, mi Komjáthynál
megvolt“ és „Petőfi korában Komjáthy Petőfivé vált volna és Komjáthy
idejében Petőfi Komjáthyvá.“ A Petőfi liráját csupa külső benyomások
táplálják s mindinkább tulsulyra jut a külső benyomás a belső érzés
fölött. Valóban Petőfi a lirai epika felé fejlődik és költészetének
csucspontját utolérhetlen leiró költeményeiben éri el. Gondoljunk a
fejlődésre _Hazámban_ c. első versétől a _Puszta télen_ s hasonlók
bámulatosan teljes realizmusáig. Petőfi a benyomások költője.
Komjáthynál nincsenek benyomások.[10] Benne nincs semmi apollinikus
elem; az ő költészete teljességgel dionysosi. Ha valakit lehet a
világirodalomban Komjáthyhoz hasonlitani, az csak Shelley. Közös bennük
az elvontság, a külső világgal való nem törődés, a csak magából
táplálkozó lélek. _Ideális_ költészet mindakettőé. E hasonló okok,
hasonló eredményeket hoznak létre. Első eredménye, természetesen, az
önérzet tultengése; aki előtt a külső világ semmi, annak önmaga minden,
az voltaképp önmagát imádja. Komjáthy valósággal himnuszokat zeng
önmagához. Folyton magával foglalkozva önnön nagyságának, önnön jövendő
dicsőségének gondolata mámoritja.
Nevem a csillagokba irom
s emberszivekbe égetem
és tul időkön, tul a siron
terjed hatalmas életem.
A második eredmény az elvont eszmékért való rajongás. Minő eszmékért? Az
önérzet tultengésének megfelel az individuális szabadság eszméje; annak
pedig, hogy az egész világban semmit sem látunk, csak önmagunkat,
megfelel a pantheizmus. Mindkettő megvan Shelleynél ugy, mint
Komjáthynál. De éppen a pantheizmussal kapcsolatban akadunk közöttük a
lényeges külömbségre. A pantheizmussal együtt jár a természetimádás. Az
ily _ideális_, azaz a külső világtól elzárkozó lelkek, ha festők,
tájképfestők lesznek: gondoljunk Mednyánszkyra.
De Shelley látja a természetet és a természetben keresi a saját
érzéseit: a tengerben, a nyugati szélben, az érzékeny virágokban. Az
érzések tulnyomóak; de képek támasztják őket. Komjáthy ellenkezőleg,
érzéseiben keresi a természetet, nem látja, nála legfeljebb az érzések
támasztják a képeket; a képek csak kifejező eszközül szolgálnak, mint
másnál a szavak. Komjáthynak egyáltalán nem volt érzéke a természet
iránt. Csak a lélek iránt volt érzéke. A természet nála csak a lélek más
szavakkal: semmi egyéb.
Hattyu lebeg a ringó vizen:
az én gyönyörben uszó szivem;
a fénybogár a rózsapelyhen:
az én gyönyört sugárzó lelkem;
a pillangók levelek selymén:
az én gyönyörtől ittas elmém,
Látta Komjáthy ezt a hattyut, ezt a fénybogárt, ezeket a pillangókat?
Dehogy látta. Érezte. Shelley keveset lát és nagyon érez; Komjáthy érez
és semmit sem lát. Ezért nagy tévedés azt mondani, hogy „nagyobb
vonatkozásba tudja hozni a természetet énjével mint Shelley“.
Komjáthynál a természet egyszerüen nem létezik.
Gondolhatunk arra, hogy Shelley élete hányatott volt, nagy benyomásokkal
teli; Komjáthyé egyszerü, nem is alkalmas arra, hogy benyomásokat
nyerjen. De gondoljunk arra is, hogy mindaz amit a lelki zárkózottságról
és eredményeiről mondtam, talán nem egyformán illik Shelleyre és
Komjáthyra. Komjáthynál a magábazárkózottság következménye lehet az
önérzet tultengése és az elvont eszmékért való rajongás; Shelleynél
valószinüleg éppen az önérzetnek és e rajongásnak (melyek már
tanulókorában összeütközésbe hozták a tanári és atyai tekintéllyel)
következménye a külső világ hatástalansága. Igy érthető az, hogy Shelley
képes a külső benyomások felfogására, Komjáthy képtelen. (Shelley
verseiben vannak életrajzi adatok, Komjáthyéban nincsenek.) Valóban az
élet nem oka, hanem okozata jellemünknek; sorsát mindenki maga csinálja.
Ezért illik a költők élete oly csodálatosan jellemükhöz.
A harmadik eredménye a heroikus magányosságnak a pesszimizmus. A külső
világ néha erőszakkal is megzavarja az elzárkózott lelket; az ily lélek
a külső világból csak az ilyen erőszakos érintéseket érezvén, kénytelen,
csak a legnagyobb pesszimizmussal, gyülölettel tud a külső világra
gondolni. Komjáthynak az egész külső világ rabság. Szanzara, Abdera. S
amint a pantheizmus Spinozához, ugy a pesszimizmus Schopenhauerhez
viszi. De az ő pesszimizmusa egyáltalában nem lényegi, amint az egész
külső világ nála nem lényegi. Lényegi csak a lélek, önmaga, és ez jó,
nagy, élvez, győz: Komjáthy alapjában optimista.
Az abszolut jó nála a gyönyör, a lélek gyönyöre, melyhez a test gyönyöre
is hozzátartozik, a szerelem és enthuziazmus részeg gyönyöre. A gyönyör
valóban az egyetlen állapot, melyben az egész külső világ tényleg
megsemmisül és a lélek egy pillanatra de facto magára marad. Ezt a
gyönyört, ezt a megsemmisitő, Nirvánás gyönyört hirdeti ezer és ezer
változatban Komjáthy lirája. Igaza van Sikabonyinak (maga sem sejti,
mennyire igaza), mikor azt mondja, hogy nála „az érzékiségben mintegy
átszellemül a szenvedély“ – de éppen ellenkezője az igazságnak, amit
nyomban utána mond, hogy „nincs benne semmi a Nirvána hangulatából“.
Átszellemült kéj, kéj a szellemnek a külső világtól való (bár
pillanatnyi) emancipálása céljából: ez várható és tényleges alapmotivuma
Komjáthy szerelmi lirájának. Az ily szellemnél a szerelem is önmagára
vonatkozik, voltaképp csak önmagát és önmagáért szereti; a külső nő
szerelmének csak alkalma, nem tárgya. Ennek megfelel, hogy végső
szerelme, neje, Éloa, intelligens nő; ez a lélek nem ellentétét keresi
mint más, hanem rokonát, akibe kihelyezheti saját tulajdonságait, hogy
azokat imádja. A nőben önmagát szereti s szerelme is egészen magából
táplálkozó. A nőt, akit szeret, voltaképpen nem ismeri, hanem képzeli:
önnön lelkét képzeli beléje.