Kárpáthy Zoltán: Regény - 02

  – Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon
  fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!
  – Valódi byroni gondolat! kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova
  beszélni, s máshova hallgatni. Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet?
  arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit
  tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma
  különcz lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr általjában semmiféle
  sem kül- sem belföldi költővel nem sokat törődött, de azért szerette
  mutatni, mintha mindannyit ismerné.)
  A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett
  matrona, ki már végképen lemondani látszott minden igényekről a női
  szépség iránt, mert még csak a divattal sem kivánt előre haladni,
  ugyanazon levendula-szín selyem öltönyt viselvén most is, melyben a
  bécsi congressuson jelen volt; alig birja már magát tartani karszékében
  s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bir tenni; de azért most
  is vágyik a népes társaságok után s úgy örül, ha az ezüst kürtön
  keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bir
  hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.
  – Mit mondott Alfréd? kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek.
  Elménczséget mondott Alfréd megint? s e mellett sikerült a báró
  frakkjának egyik szárnyát elkaphatni, s annálfogva magához húzni, míg a
  hallótülköt füléhez illeszté.
  A megfogott lovag belekiáltott a hallócsőbe:
  – Legalázatosabb szolgája vagyok, madame.
  – Ah, ön igazán elmés ember. Viszonza az éltes delnő, olyan szívesen
  kaczagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek.
  – Tehát ön a casinóból jön?
  (Azt értette, hogy a báró a casinóból jött.)
  – Én nem, hanem Misztizláv onnan jön; viszonza a kelepczébe került
  lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem
  halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatal embert, a kin a világon
  semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva
  és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszülei a magyar
  naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének
  első öt betűjével czímezik. Jó contratánczos és tánczol akárkivel, csak
  mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól,
  hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.
  Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a
  tanácsosnéhoz, könnyedén annak széktámlájára téve kezét.
  Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat
  kisérnek sugáraikkal. Két lányka sétált végig a termen, karját egymáséba
  öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas,
  délczeg alak, szánalomra méltó szépség! A ki ez arcz szokatlan piros
  tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, a ki ez alaktalanságig
  összefűzött derekat táncz közben átkarolja s érzi ujjain keresztül azt a
  lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről
  bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden
  tánczvigalom után vér szokott jönni ajkaira s hosszú füzértánczok közben
  hallhatják tánczosai azt a veszélyes, száraz köhintést, a mi a
  koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?
  A másik lányka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de
  magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony.
  Arcza hosszukás, halavány, a titoktartás és érzékenység két
  félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki
  búskomolyság van kifejezve, alabastrom homloka, keskeny, finom szemöldei
  összhangzó széppé emelik többi vonásait.
  Ez az excellentiás asszony leánya, második férjétől, a tanácsos úrtól.
  Vilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik és ők
  mégis együtt járnak s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma
  koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, soha
  sem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt
  ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva s így a két lányka a
  legjobb barátné együtt, a hogy mondani szokás.
  A báró észrevette a tanácsosné arczán azon gyöngédséget, mely leánya
  láttára e márvány tekintet hidegét szelidíté s felmagasztaltan mondá, az
  anyához fordulva:
  – Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arcz egészen hasonlít
  Anjoui Hedvighez, kinek arczképét a krakkói székesegyházban láttam.
  Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé
  örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui
  Hedvig?
  – Egy szent és egy királynő! mondá báró Berzy, mintha Kőcserepy úr
  gondolatjára felelne s félszemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál
  tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.
  A két lányka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket
  nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék,
  hogy híva vannak és odasietni s megkérdeni, hogy mit parancsolnak
  rokonaik? A tanácsosné arczára komolyságot erőltetett vissza, mert a
  leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja kényezteti, Ilvayné néhány
  szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja
  chapeaubas-ját s azzal a két sylphiddel együtt tovább lejt.
  Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba s szép szónoki tűzzel
  mondá el a hallótülökbe ordítva, a mik egy hét óta történnek a
  casinóban, saját véleményét rendesen az által téve érvényessé, hogy a
  hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: «nemde nagysád?»
  mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy a miket mondott, azok mind
  igazak, s tán felét szívesen elengedné magától disputálni.
  Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká birja tenni a
  derék asszonyságra nézve, lassankint oda vonta a társaság nagy részét,
  mi nem kevéssé növelte az ifju absentium ablegatus kényelmetlenségét.
  – Apropos! kiálta beszédébe egy új hang. Apropos! mai nap Pesten valami
  magyar theatrumnak kellene megnyílni, vagy mi?
  Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki a
  felől értesülve lenni, vagy sem? s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel
  találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla?
  Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végig nézni a
  kérdezőt.
  Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő
  csak «tekintetes», mert a mellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak,
  híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül
  köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és a mellett merész,
  vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.
  Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses
  személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni
  kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal
  hatalmasan gesticulál, arcza neki hevül és a füle hegyéig piros lesz;
  nagy indulat-rohamokban a lábahegyére emelkedik s általában úgy szokott
  minden emberrel beszélni, mint a criminalis rabbal.
  – Nos? nos? nem hallott ön róla semmit? vallatá a szorongatott ifjut,
  fel-felemelkedve sarkairól. Az lehetetlen. Hisz ön a casinóból jön, a
  casinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint
  hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy a mely
  magyar főúrban csak egy csöpp önérzet van, annak jelen kell lenni a
  megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet
  alatt? Mi köze az önérzetnek a theatrálistákhoz? Még megérem, hogy
  hazafisági actust csinálnak ebből is.
  A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy
  lármázik e finom társaságban, s e végett mosolyogva mondá neki:
  – És pedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni
  ez estén közöttünk.
  Maszlaczky a helyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt
  hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva s még magasabban kezdett
  beszélni.
  – Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy a midőn
  önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.
  – Fiscalis úr, szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont,
  Szentirmayról nem jó fenhangon beszélni.
  A tekintetes úr erre mellényébe dugva kezét, magas pathosszal felelt:
  – Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s a mit kimondtam, azt
  megállom. Szentirmay jól tud lőni, vágni, én pedig jól tudom, hogy arra
  valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dicasteriumok, hogy a
  honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.
  S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replicák kevéssé
  érdekelhetik, feléjök fordulva mondá:
  – A midőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom
  társalgás és vonzó arczok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a
  választás jól nevelt emberre nézve, ha vajjon a nagyságos tanácsos úr és
  excellentiás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre,
  vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.
  Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított
  Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.
  – Oh kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek és ámbátor
  helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jóllétét,
  de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha
  tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más
  napra halasztottam volna azt.
  – Oh! e miatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat, sietett
  közbevágni a fiscalis úr; én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt
  kellene is választanom, nem mennék oda soha.
  A tanácsos úr újolag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiui
  vállalatot kész volna pártolni, csak hogy nem jól kezdik.
  Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani,
  azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy
  barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkisérleni.
  Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet, künn
  kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a terracera
  Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a
  Császárfürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más
  fürdőre nem jár.
  A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a juratus,
  ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem
  engedheté, hogy a juratus főnöke mellett foglaljon helyet.
  A mint a hintó megáll, – a juratus kipattant az üléséből s lesegíté
  principálisát.
  A főispán úr rövid, zömök férfiu volt, rendkivül kurta nyakkal és széles
  vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt és ripacsos, mint a
  kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú
  szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a két
  felől három-négy ágra válik és sűrű sörtekemény haját semmi fodrászi
  tudomány sem birja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy
  sisak-ellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét s úgy teszi lábát a
  földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy
  hangzik, mint a ki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos;
  nem igen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott
  bánni, s nem válogatja a szót; irása olyan, mint az aztek hieroglyph,
  csak az tudja olvasni, ki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy
  sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon irni, tanuljanak mások
  olvasni; viseletében nem igen szokott figyelmes lenni, ime most is egy
  nyári szürke otthonkában jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen
  melegben senki kedveért sem öltözik.
  A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát
  ölteni s úgy kardosan követni főnökét, két lépésnyi távolban egész az
  előszobáig.
  – Audiát! Kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a princzipális; audiát,
  itt marad az előszobában. Várakozik, a míg parancsolok.
  A fiatal joggyakornok meghajtá magát s kardját lecsörrentve maga mellé,
  ott állt meg, a hol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik
  ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nem igen iparkodtak halkan tenni
  megjegyzéseiket.
  – Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak, szólt báró Berzy kurta groomja,
  czombszárig érő vörös mellénye zsebeibe dugva két kezét.
  – Nem hajdu ez, hanem jurátus, igazítá ki egy vén urasági huszár.
  – Mi az a jurátus? kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul
  tartott valami magyar lord.
  – A méltóságos urak fő-pipahordozója, felelt egy fürgöncz komornyik, kit
  szép gyereknek tartottak az úri körökben.
  Erre kaczagni is kellett egy kicsinyt.
  A jámbor jurátus csak hallgatott és pirult. Hol a jobb lábára, hol a
  balra állította magát s philosoph kedélylyel pödörgeté azt a kicsi
  bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.
  A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen
  várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a
  főispánnál félfejjel kisebb alakot mutatott, a midőn nagy tekintetű
  vendége kezét megszorítá s csak akkor emelé ismét fejét még egyszer oly
  magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek:
  látjátok, ez is az én vendégem!
  Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiusága
  kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és czifra gombokat aggat
  magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát s ezek a
  válogatott delnők és hazafiak ugyanazon czélra vannak összegyűjtve, mire
  a ritka szépségű rhododendronok, muzsikáló órák s más afféle
  csecsebecsék.
  A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, a mit
  most is bizonyít az által, hogy senkinek a köszönését nem fogadja el. A
  mint a házi úr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé
  meghajtja magát, a mennyire tőle telik s mormog magában valamit, a mi
  hasonlít egy «alázatos szolgájához». A tanácsos úr hátra lép, szabad
  tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg
  is kezd e szavakkal:
  – Disznó meleg van, méltóságos asszonyom.
  S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt
  üstökét s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, a
  melyikből kihúzta.
  Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az
  első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli,
  miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak,
  mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy
  szinte elsápad tőle.
  – Bolondul kérdezősködöl Miszti! súgá fülébe a báró. A főispán papucs
  alatt van oda haza és semmi sem genirozza annyira, mint ha neje felől
  tudakozódnak, miután az teljesen saját akarata után jár.
  A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó
  haraggal a compromittáló kérdésre, azután ki is tört:
  – A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki
  okvetlen az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek
  utána! S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet
  sodorintott rajta nagy mérgesen. Én életemben még nem voltam, nem is
  leszek komédiában soha, – soha! És mintha nem tartaná kétszeri állítását
  elégnek, harmadszor is elkiáltá – soha! s egyet ütött utána az öklével a
  levegőbe – nagyot.
  A komornyik halk jelentése hangzott közbe.
  – Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!
  E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan
  meglepetetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e
  társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama
  nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos
  meghívására, még pedig egész családjával, nejével, leányával, sőt
  gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt
  senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen
  még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni;
  ezt senki sem tartaná valószinűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek
  fogadta volna el a meghívást? Már pedig megfoghatatlan marad, hogy a
  mire ő maga annyi szenvedélylyel biztatott, toborzott másokat, onnan
  épen ő maga maradjon el?
  Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott
  diadalát és sietett eléjök, őket elfogadni.
  Mindenki, még a ki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé,
  s kiváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti
  vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, a hol legkevésbbé volt
  feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.
  Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de
  bizalomra gerjesztő arczvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő
  vont maga után nyomot, közepén a két szemöld között a gondolkodás, a
  mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, a mi
  férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nem igen
  viseltek, némi exoticus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s
  ez is valami ellenzék jegynek tekinteték.
  Neje, Flóra grófné, harmincz éves lehet ez időben, szép nemes arcza csak
  annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonzalma
  hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő,
  minőnek ifjukori ismerősei látták, arcza és szép álla gödröcskéi nem is
  engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.
  Leánya, a tiz éves Katinka sokban hasonlít hozzá, a kik Flóra ifjukori
  vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arczán; azt a
  gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a
  nyugodt, szeretetreméltó ajkmetszést. A lányka egyszerű perkail ruhába
  volt öltözve, mert jobb izlésű nagyjaink bármily gazdagok is,
  leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyem-viselést.
  Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával együtt annak
  nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő
  szigorúságot mutatni a világ előtt és nem bízza az anyai gondokat
  egészen másra.
  A család negyedik tagja a mi Kárpáthy Zoltánunk.
  Valóban van oka rá a kiváncsiságnak, hogy őt közelebbről megtekintse.
  A férfigyermekek rendesen legkevésbbé szépek, legügyetlenebbek az
  úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és
  még nem nyerték meg az ifjukor deliségét.
  A fiatal Kárpáthy e tekintetben kivétel.
  Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik,
  minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arcza leggyönyörűbb
  vegyülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak,
  arczvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom,
  csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a
  férfi-lelket.
  – Szép gyermek! gyönyörű fiu, mondogatják körül, a kik látják;
  lehetetlen, hogy ez… a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen
  egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban,
  arczkifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az
  emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez
  természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy
  idomul ideálja mintájába s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvencz
  oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, a mi neki jól
  illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle az orrhangokat; sőt a
  figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain
  csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei? annyira magukon
  hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószinűbb ez
  az átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay
  gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s a kit annyira
  szeret, bámul, imád, hogy már hatéves gyermek korában eltanulta
  megyegyűlésein tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf
  gyermekei előtt.
  A bemutatások, elfogadások kölcsönös általános mondatok után
  elvégződnek, Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró,
  a főispán és a házi úr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál
  Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen
  eltünt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.
  – Oh be kedves gyermek; ha az én unokáim közül valamelyik ilyen szép,
  ilyen deli volna! szól az őszinte asszonyság gyöngéden megsimogatva
  Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér
  halántékaira. Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? hallom, hogy
  utazni voltak Londonban, Párisban. Rossz útjok volt ugy-e? Zivataruk is
  volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiu.
  Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a
  jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arczjátékkal festi
  le előtte, hogy a jó néne siketsége daczára is megérti azt, s
  elhallgatná ezt a fiut napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón
  beszélget vele s nem nevet háta mögé, vagy épen szemébe, mint a többiek;
  úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit s csak néha sóhajta
  egyet: miért az ő unokái is nem ilyenek?
  – Ejh Zoltán, Zoltán! hagyd ott már az öreget s gyere a kisasszonyokhoz!
  kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság
  unokáinak, Czirányi Emanuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel
  idősebb fiu nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a
  többi, a ki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott
  ideáljának s a mit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül
  tetszik magának.
  Zoltán komoly arczczal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az
  öreg asszonysággal.
  – Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgy sem hallja! kiálta az ifju fád, nem
  iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, hogy mások e szavait
  elménczségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, oda
  lépett hozzá szelesen s kirántá azt az agg nő kezéből. Ugyan grószmama,
  ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öreg urat.
  Zoltán megcsókolá az öreg kezét s úgy távozott el, Emanueltől vonatva.
  – Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emanuel, mondá a fiatal
  bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élcz
  volt.
  Emanuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom
  évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E
  dicsekedést nem is mulasztja el s ha két-három kortársára akad, azoknak
  van mit hallgatni a felől, hogy minő vignette alatt lelhető a
  legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép
  varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott tánczpróbákon és
  gyermek-koncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szülei
  ellenében. Némely főrangú ifju soha sem volt gyermek, mert kicsiny
  korától fogva gavallérnak nevelték.
  A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött
  Zoltánt s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyukszemeit, sietett őt
  bemutatni az ifju társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik
  fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.
  Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lányka előtt meghajtotta
  magát. Oh higyjétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek
  épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy okos
  szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott
  hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel
  találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka
  arczát keresé fel, ki vigan nevetve, kaczagva beszélgetett Emanuellel,
  gyermetegen, könnyelműen, a hogy életkorához illett.
  Zoltán alig tudott mit szólni a lánykához, kit mulattatni kellett volna,
  míg Emanuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel
  szavait kisérje.
  – Jerünk ki innen a szabadba! szólt Katinka kedves szökelléssel ölelve
  át társnőjét, s ragadva magával kifelé. Én nem szeretek a szobában
  lenni, mikor odakünn oly szép idő van.
  Emanuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is
  magával ragadta.
  – Látod, oktatá fiatal társát, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit
  leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy
  rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt
  mind a két leánynak elcsavarom a fejét.
  Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyilt kihívásnak
  kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő
  kicsikéjéről, – a hogy nevezni szokta, – egészen más fogalmai voltak; ő
  is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt
  fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára
  megtartogatá még kis gyermekkorában legizletesebb csemegéit,
  legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvencz
  mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára
  fűzve vezethetett Pest utczáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a
  gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a
  boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell
  elébb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyan formán érezte
  magát Emanuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablak-üveget kaparna
  körmeivel.
  Katinka vígkedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták
  Emanuel bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepét
  kergetve, s szívéből kaczagott, midőn Emanuel, ki el akarta fogni a
  lepkét, keresztül bukott egy baraczk-sövényen, zöld foltot ejtve fehér
  pantallonja térdén. Úgy kell neki, mondá magában Zoltán, ki míg az
  andalgó Vilmát kisérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a
  fiatal szeleburdit.
  Emanuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy thearózsát leszakítva, azt
  ajándékul nyujtá Katinkának, mit a leányka könnyelműen tűzött hajfürtei
  közé. Ez roszul esett Zoltánnak. Alig birta kedvetlenségét eltitkolni.
  Katinka megpillanta egy hintát s pajkos örömmel szökelt föl belé, aztán
  Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé és hintázzanak együtt. Vilma e
  közben észrevette, – mert mindenre úgy tudott figyelni, – hogy Zoltán
  szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött s
  ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiunak nyujtá azt.
  – Önnek tetszik e rózsa, ugy-e bár? Van még rajta több is.
  Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, még egyszer oly rossz kedvű lett,
  látva, hogy Katinka még sem akarja azt észrevenni.
  A két leány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emanuel, mint
  igazi gavallér, hirtelen sietett rajtuk segíteni s megragadta a hinta
  kötelét, a mivel azt nyerte, hogy szép barna svéd keztyűje keresztül
  repedt s a hinta még sem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.
  – Ugyan Zoltán! kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összevont
  karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel; mit nézed
  a nyomoruságunkat és nem segítesz? aztán mintegy édesítőül monda: Ugyan
  kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…
  Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjoncz s megragadva izmos kezeivel a
  csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két leány
  sikoltott, mintha félne s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa még
  erősebben a hintát. A diadal ezuttal az övé volt.
  Mikor aztán a fiu elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak
  szélét s egy percz alatt megállítá azt; azután kezét nyujtá a lánykáknak
  a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl
  Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben s engedi karcsú derekát
  körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a tulsó oldalon szállt le,
  mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emanuelnek
  kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem
  volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.
  Azzal a két leány előre futott. Emanuel kedvetlenül kezdé el magát azzal
  mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszi rózsák fejeit csapkodá el s
  blasirt kedélylyel sipogá:
  – Ejh, milyen fád az olyan mulatság, a hol táncz nincs; csak már
  ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, a hol nők is vannak, ott
  az ember kedvére még csak nem is pezsgőzhet.
  A két lányka pedig, a mint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem
  hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni: