Irások irókról: Kritikák - 3

  körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen
  tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető
  érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem
  valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik
  és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a
  hurt halljuk és a hegedüt, hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit
  és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a
  furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön
  szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet,
  egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy
  állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és
  hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig
  ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig _ugyanaz_ a szomoruság.
  Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a
  lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami
  befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó,
  jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit –
  folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta
  az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a
  verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva
  hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is
  mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly
  nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója:
  – ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most
  értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző
  versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek
  árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a
  tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló
  kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A
  primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen
  arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett
  és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja,
  tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden
  szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most
  kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád
  verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és
  egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira
  tóthárpádi _jellege_ egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni
  tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen
  alakulókat. Ezuttal nem _modorosságot_ figuráztam ki – egy kedves és
  szuggesztiv meleg müvészettel igazolt _modor_ hatott meg, mely magától s
  kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk,
  előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós
  szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre
  zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“,
  „fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“,
  „bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip jelzők ujra meg
  ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint
  ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik
  egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És
  ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála
  dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke
  van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről
  beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a
  „torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor
  éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s
  annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem
  azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru
  szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom,
  mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit
  tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az,
  hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül
  egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy
  misztikus _tartalmi_ viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében,
  s ha nincs, _létrejön_ – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal
  és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy
  agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a
  gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem
  kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő –
  egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a
  dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a
  szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre
  emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.
  Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb
  müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom
  felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő
  szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának
  tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert
  megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“
  szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar
  tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját
  szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett
  szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el
  magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra
  megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s
  nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét,
  lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt
  törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“
  S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s
  enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról
  adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló
  erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki
  – és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama
  nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát
  apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot,
  terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze:
  mert a jellemzés már _termék_ és termeléshez erő kell. Sok mindent
  megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül
  a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről
  lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz
  ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak,
  hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt
  szomoruságról _beszélnek_ s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó
  müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét
  _drámailag_ irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely
  önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem
  produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem
  mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj
  szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja irásra: hanem a
  müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a _drámai_
  szót.
  Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi
  szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s
  nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok
  és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.
   „Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:
   E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
   Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre
   S bolyongni félszegen, magános, esti csendben
   S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
   Verseim mondogattam, melyekben csendesen
   Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte
   Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“
  
  
  FÜST MILÁN
  
  I.
  Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes,
  nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire
  hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv
  szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s
  annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk:
  nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet,
  mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy
  Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett:
  gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából,
  hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az
  utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és
  összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból
  származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte.
  Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik
  váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy
  harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban
  mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet
  is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a
  fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy
  tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a
  látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog
  végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög
  a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek
  semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt
  bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek
  máskép, bántaniok kell egymást.
   Ó Uram, engem bántanak
   – – – – – – – – – – – – – – – –
   Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon
   – – – – – – – – – – – – – – – –
   S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
   – – – – – – – – – – – – – – – –
   És más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim –
   Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
   Hüs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok
   Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?
  Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő
  pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik,
  hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes
  megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat
  megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés:
  hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember,
  a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.
   … e kis bolygócsillagon…
  Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit,
  hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány
  lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen
  ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában.
  Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü
  perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná
  növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból
  indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert
  végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon
  tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért
  érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja
  parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst,
  százezer mértföldes uszállyal.
  Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé
  tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.
  
  II.
  Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nem igen vannak
  szinei. Plasztikus hatást, perspektivát fénnyel és árnnyal hozunk ki:
  érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és
  fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy egy képet állit elénk, mely
  mintha szépiával volna festve: a szin, e relativ s felületes tünemény,
  elenyészik a formák fontossága mellett.
   „Szállnak a felhők, s utközbe megállnak
   (– Látja a hajnalt aki nem tud aludni –)
   Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
   Sulyos pörölyökkel kezdi üzletét.
   – – – – – – – – – – – – – – – –
   Ki állandóan figyelt egy csillagot
   Egy háztetőn zord érckatona áll
   Szembe van a felkelő nappal
   S ha lemegy a nap: sötétbe marad.“
  Komor és tragikus látás: illuziók nélkül való. Talán a fotografáló-gép
  igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt
  szinekké: – s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiában szivében
  nem lehet a költő impresszionista – mit használnak neki a szinfoltok,
  mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a
  szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.
  E szinvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal
  szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsirosodik nála még a valeur
  is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre
  emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak
  egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.
   „A ködben két banya szidott egy részeget
   S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér
   S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt
   S mellette ült a nyájas holdvilága.“
  Ime, még a holdvilág is „ül.“ Anyaga van, valami sulyos dolog. Szellemek
  és kisértetek jönnek, de korántsem légies alakok – jó, nehéz szaguk van
  és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az
  Ősz personifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat Atyjának
  kisértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét
  eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik
  dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.
   „Zughat a szél most távol temetőknek
   Nedves sirja közt – és távoli erdők
   Borizü, hüs csurgója bugyogva patakzik
   S ballag a kormos dombon a vándor, s bus lelkiben az őszi
   Bánat kutja bugyoghat halkan s szüntelenül
   S buvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
   Sok zöldszemü vadmacska s nehány vörös ordas
   S hol gyors felhő aranyoz szüz, hajnali fény
   Karcsu égő leány zöld fátylat vont szép lángoló arca elé.“
  
  III.
  Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanitó és ingerlő versek mögött.
  Bizonyos azonban az is, hogy Füst Milán élvezése dispoziciót igényel:
  „müértőknek“ való csemege az effajta delikatessz. Mit tegyünk? „Beteges
  különcök“-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül
  egyszerüen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész
  emberi szemmel és szivvel – szemben a korlátolt és rövidlátó
  szamarakkal, akik magukat „egészséges és józan“ elméknek nevezik. Legyen
  hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös
  bogarak a gyüjtő gombostüje körül. De – egészség ide, egészség oda –
  mégis csak kimondom szép szeliden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy
  szidta a „mudernek“-et és nem érzett valami nagyon egyszerü és mély
  megindulást a szivében, olyat, ami saját rongyos bánatára forditotta
  volna szemét – olvasva Füst Milán bus epitáfiumát:
   Ki siromhoz méla dudaszóval eljön
   Ki sirkövemre bágyadt gyermeket lerajzol
   Az holtomban megérti életem
   Az megholt lelkem mélységes és titkos
   Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal
   Meztelenül megcsókolta tükrét.
  
  
  EGY FIATAL KÖLTŐ
  1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul,
  elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a
  derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az
  ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami
  robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és
  értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első
  percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:
   „És egy csatás nagy éjszakán
   Felkelt a tenger
   Zugtak az erdők
   Zugtak a bércek
   Daloltak a vizek
   Szilajon, szilajon
   Vad szelek jártak
   Viharok szálltak
   A völgyek nyögtek
   Sziklák dübörögtek
   Az egek zengtek
   Villámok kerengtek
   Sziklasorok rengtek
   Az árban, a zajban, az éjben
   Ropogva ropogtak a mélyben… stb.“
  Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna
  belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba.
  Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak
  ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj
  Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is
  utazunk csak, haddlám.
  Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel,
  szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a
  nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: –
  kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas
  térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos
  tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal,
  egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és
  csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a
  bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj,
  beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A
  végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én
  mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok
  nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem
  a csunya, nyafogó fiukat.
   Azt szeretem, aki nevet
   Akinek rózsaszin az arca
   Aki örül, aki kacag
   Aki dalolva megy a harcra
  2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek
  gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket?
  Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a
  laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha
  meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az
  egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s
  magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt
  ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru
  s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon,
  mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal
  vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.
   Földrebilincselt Gulliver
   Fekszem közöttük, magam ember.
   Nézegetek
   S várom, hogy mikor ülnek el.
   Ni, milyen sápadt valamennyi
   Lógó fejek, szük homlokok
   Hát senki sincs
   Aki merne itt levő lenni?
   – – – – – – – – – –
   Én csendes vigan hahotázom
   Uristen! mi lesz Liliputban
   Hahahaha!
   Ha én a kötelem lerázom
  3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy
  bizonyos: _másoknak_ beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s
  tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről
  van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat
  nem lehet _közvetlenül_ bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván
  gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy
  vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a
  szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam
  lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim _absolut_ és _objektiv_
  értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik
  Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény
  erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a
  szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság,
  mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: –
  végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“
  ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem
  is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet
  csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak
  magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.
  4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi
  szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és
  fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl
  magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa
  földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és
  kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit
  gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt
  komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig
  nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet
  igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes
  állapotában, melyet még a _kinyilatkoztatott vallás_ (tételes
  katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek.
  
  
  BATAILLE
  A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert
  a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos
  mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas
  lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a
  drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket
  demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos,
  hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb:
  mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába,
  legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen
  kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban
  több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni,
  akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal
  többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész
  munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk:
  ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen
  vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő
  rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő
  kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma
  rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki
  mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza
  drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor
  megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden
  változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon
  keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem
  érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy
  tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb
  irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék
  megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan
  társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész
  hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó
  ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az
  ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki
  munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s
  egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert
  felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság
  jellemzi a tökéletes irót, mellyel mindenhez simulni tud, anélkül, hogy
  egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával
  szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan
  összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy
  történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és
  megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba
  ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?
  Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy
  élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak,
  hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki
  rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a
  lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is
  magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló
  vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma,
  de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak,
  amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a
  szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a
  hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz
  kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt,
  hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga
  lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról – a
  zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan
  csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a
  nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük,
  sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma
  nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen
  formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy
  valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak
  nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva
  kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz
  álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt
  megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos
  jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint
  egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal
  megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és
  düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem
  tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.
  
  
  MAGYAR MUZSIKA
  Gyökössy Endre egészen szimplán és józan és kedves egyszerüséggel
  megirta és józan és kedves egyszerüséggel kezünkbe tette ezeket a
  verseket. Adjon isten, fogadj isten, ennekokáért tehát én is egészen
  józanul és kedvesen és egyszerüen és minden „mudern“ esztétikai
  terminologia nélkül, amit Gyökössy Endre józan egyszerü és kedves
  lelkének egész józan egyszerü és kedves melegével bizonyosan nagyon
  utál, szóval egészen józanul, egyszerüen és kedvesen megpróbálom
  magyarázni, hogy ezek a józan, egyszerü és kedves versek miért rosszak
  és nem jók.
  Tudniillik. Gyökössy Endre jól érzi magát, vagy rosszul érzi magát, vagy
  tetszik neki, hogy este van, vagy szerelmes és azért elsétál a kapuja
  előtt és az ablaka alatt – ő érzi, hogy ezek a dolgok nagyon hatnak rá,
  ezek a fő neki, na már most tehát ez az ő költészete (az összes elemek
  megvannak: tiszta érzés, meghatottság, belemélyülés a hangulatba stb.
  hisz az bizonyos). Mert ez csakugyan költészet is. Most már nagyon
  egyszerünek látszik a többi. Az ember érez ritmust, tud rimeket, a
  sorokat össze lehet állitani és benne van az amit az ember érzett. Hát
  akkor csak jól van, nem?
   Áttörtem jelesül magam
   Tizennyolc iskolán
   Nem juthattam hát a kenyérhez
   Korán.
  Ez csak becsületes és igaz, utánna is lehet járni. Vagy:
   Amikor várom egy-egy leveled
   S hiába várom:
   Elborul arcom, mint vihar előtt
   A nyári égbolt.
  Ennek is utána lehet járni, tessék meggyőződést szerezni, igazán elborul
  az arca, ha hiába várja a levelet. Ez tehát vers lett, érzi Gyökössy
  Endre. Magyar muzsika. Ő ezt igy tanulta Petőfi Sándortól, akinek
  müveiből „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot lehetett
  összeállitani középiskolák részére. Ez nagyon egyszerüen történt, a
  kitünő Petőfi, ha fájt a szive, akkor biztosan ezt irta:
   Hej, a szivem, fáj biz nagyon,
   Ugy fáj, hogy ki sem mondhatom.
   Fáj a szivem, az életem
   Az én elsóhajtott lelkem.