Irások irókról: Kritikák - 3

körülzárt fogalmat, egy csöndes és rezonáns jelszót, melyre egészen
tisztán minden más szuggesztióktól elvont, csak önmagukban érthető
érzések birodalma nyilik meg. Négy témátlan vers: – nem ötlet és nem
valamelyes „lirai állapot“ rajza: – a vonó régi, öblös hegedün játszik
és rikatja a hurokat – nincs szövege és nincs kottája ennek a zenének: a
hurt halljuk és a hegedüt, hur és hegedü egymásnak panaszolnak valamit
és csudálkozva eszmélnek a hangra, mely az öbölből kiárad. Ezek a
furcsa, aggodalmasan és pepecselve összerakott versek önön
szomoruságukban tetszelegve folynak igy tovább. Egész költészet,
egyetlen, lirikus érzés monokordján adva elő. Tóth Árpád verse egy
állandó és elvégzett szomoruság folytonos megujulása – a téma és
hangulat kérdése egészen tárgytalanná válik – téma és hangulat mindig
ugyanaz: tompa, reménytelen szomoruság – mindig _ugyanaz_ a szomoruság.
Fejlődés, alakulás, valamely lirai lendület felé tartó tömörülése, a
lirikus eszméknek, pointe vagy akárcsak éreztetése annak, hogy valami
befejeződött: – mindennek nyoma sincs a Tóth Árpád végtelenbe folyó,
jajongó soraiban. Itt nem kezdenek el és nem fejeznek be semmit –
folytatják a szomoruság gyötrelmes és meddő panaszát, ott, ahol elhagyta
az élet és elhagyják ott, ahol az élet folytatni fogja. Ugyanazt a
verset fonja tovább Tóth Árpád minden versében és a szálakat nyitva
hagyja végén, – mintha azt mondaná: „s még több is van és a többi is
mindig csak ez“ vagy talán „s megint előlről“ Babitssal. Azért oly
nyugalmas folyásu és szelid a fájdalomnak e zengő és egyenletes folyója:
– ezek a könnyek nem most törtek elő vadul és bugyogva, hanem csak most
értek ide, a papirra; régen és régóta folynak már s a kecses és gyürüző
versütemek árkában most formásabb medret találtak, mint ott a szemek
árkai közt s oly békésen és halkan, csinosan kigyóznak most el a
tropusok és metaforák figurás szobrocskái között. Sehol feljajduló
kitörés nem ugorja át e gondos és békés, előkelő versek partjait. A
primitiv eruptiv lirai hőenergiát – a kétségbeesést régen
arisztokratikus szinhatásokká: szomorusággá narkotizálta már egy fejlett
és differenciált müvészet. Soha egységesebb poétát nem ismertem. Hangja,
tónusa, ritmusa, az a mód, ahogy hasonlatait felállitja, – minden
szavára bélyeget nyom. Két egymást követő szóból ráismerni. Már most
kész modora van. Emlékszem, egyszer karrikaturát irtam Tóth Árpád
verskarakterében, – az első szónál beleéreztem magam egy önálló és
egységes kifejezési mód ritmusába s a gyötrelmes és nehézveretü lira
tóthárpádi _jellege_ egyszerre kialakult – félóráig, egy szuszra fujni
tudtam volna Tóth Árpád hosszu, kivárhatatlan sorait, a nehezen
alakulókat. Ezuttal nem _modorosságot_ figuráztam ki – egy kedves és
szuggesztiv meleg müvészettel igazolt _modor_ hatott meg, mely magától s
kényszerü módon jött létre. Megszerettem és beleéltem magam halk,
előkelő csillogásába: megszerettem finom fájdalmait és szordinós
szavait. Egy-egy szava, a tartós, örökké visszatérő alkalmazásban végre
zenei szuggesztiót keltett: – „régi, régi“, „távoli, távoli“, „halk“,
„fáradt“, „csöndes“, „szelid“, „setét“, „ócska“, „furcsa“, „szegény“,
„bus“, „kecses“, „alélt“, „lágy“, – amint e stereotip jelzők ujra meg
ujra felbukkannak szomoru és igénytelen szürke főnevek árnyékában, mint
ezüstös holdak a Saturnus mögött: – végre összeszoknak s megismerik
egymást a szavak s azontul minden érintésre belső muzsika indul meg. És
ez teszi modorát elválaszthatatlanul egységessé lirájával. Az, hogy nála
dekorativ elemeknek, rimnek, ritmusnak, alliterációnak tartalmi értéke
van – s ha „békés bárkák“ s „barna balkon“-okról s „szegény szemé“-ről
beszél, vagy erre: „borzalom ma“ keményen s kérlelhetetlenül hozzátöri a
„torz halomba“ rimet, erőszakosan sokszor és mereven: – hogy ilyenkor
éreznünk kell, hogy a balkon s a bárka azért oly szomoru és megható, s
annál meghatóbb, mert „barna“ és „balkon“ egy betüvel indul – s a szem
azért oly reménytelen és szomoru, mert „szegény szem“; „szegény, szomoru
szem.“ Azt mondjátok, rimfaragó vagyok és a rim befolyásolja gondolatom,
mert makacsul ragaszkodom hozzá s mindennél fontosabb nekem – mit
tudjátok ti azt, micsoda mámoros és misztikus viziószerü látásom az,
hogy két szót ismerek fel, amint látszólag minden összefüggés nélkül
egymáshoz vetődtek a szók tengerében: s borzongva jövők rá, hogy
misztikus _tartalmi_ viszony van e szavak közt, két gondolat kebelében,
s ha nincs, _létrejön_ – nem véletlenül s esetleg, de minden bizonnyal
és törvényszerüleg. Két szó fülemben találkozott s kiderül, hogy
agyamban is ismerték egymást. Nem döbbentett-e még meg senkit a
gondolat, hogy mély és nagy emberi igazságok jöttek létre, nem
kisérletek s kutatás utján, hanem – hihetetlen és megszégyenitő –
egyszerüen ugy, hogy két szó véletlenül egyformán végződött? Mert a
dolgok fenekén minden fogalmak összefüggnek s a költő megtalálja azt a
szót, ahol két gondolat viszonya nőtt össze és ennél a szónál egyszerre
emeli ki mindkettőt a dolgok fenekéről.
Tóth Árpád l’art pour l’art müvészete után az egyetlen a legfrissebb
müvészetek között, mely nekünk, akik immáron ujra az eszmei tartalom
felé evezünk: mely nekünk érthető és szimpátikus. Lappangó tartalmak élő
szervezetét érezzük impresszionizmusa mögött: az élet tartalmának
tragikus érzését, s e tragikus érzés annál intenzivebb s mélyebb, mert
megalkuvás nélkül s egészben szubjektiv, nem szimbolikus. „A“
szomoruságról sohasem beszél s arisztokrata gőggel veti meg s nem akar
tudni róla, hogy az objektiv életnek tartozéka – csak a saját
szomoruságát ismeri el jogosultnak – ezt a megkülönböztetett
szomoruságot, melyet sikátorokba, borus mezőkre, régi szobákba hurcol el
magával, hogy a környezet szineit rárakja e sötét alapra, ujra meg ujra
megszólaltassa velük a monkordot. E szomoruság önmagát gyászolja csak s
nem az Embert – a szó szoros, testi értelmében sajnálja önmagát: kezét,
lábát sajnálja és siratja. „Ó van-e még dolog oly bus, mint fáradt
törzsem…“ „s kezem szegény öt ujja…“ s „fáradt szegény szivem.“
S még valami. Amikor Tóth Árpád liráját szeretjük, nem a degenerált s
enervált, feminin érzékenység szülte költészet felé huzódó hajlamunkról
adunk bizonyságot. Hisszük, hogy a költészet, mint energia (szuggeráló
erő) csak energiából származhatott, végeredményben mindig erőt fejez ki
– és semmitől sem állunk oly távol, mint minden korok és költészetek ama
nyafka és ámolygó lirikusaitól, kik az apatikus erőtlenség állapotát
apatikus erőtlenséggel akarják megirni. Az apátia, mint lelkiállapot,
terméketlen: – s igy még arra sem alkalmas, hogy önmagát jellemezze:
mert a jellemzés már _termék_ és termeléshez erő kell. Sok mindent
megirhat a lirikus, többet, mint bárki más, mert az érdekkeltés egyedül
a lirában nem függ tárgytól és tartalomtól: – de van valami, amiről
lirikus sohasem irhat: a gondolat: „most tehetetlen vagyok,“ mert hisz
ebben az rejlik: „most nem tudok irni.“ S azért tartjuk igen fontosnak,
hogy megjegyezzük Tóth Árpád költészetéről: az ő versei fáradt
szomoruságról _beszélnek_ s nem szomoru fáradtsággal iródtak. Az alkotó
müvész görcsös elképzelhető erejét érezzük, mikor lelkének levertségét
_drámailag_ irja le: – az ő reménytelensége a vérbeli müvészé, mely
önönszemében csak látszólag s annyiban meddő, hogy konkrét anyagot nem
produkál: – valójában energiákat teremt, izmos suggesztiv viziókat, nem
mérhető értékü hasonlatok transparens tüzét, elvont figurák rajzát, uj
szineket és uj lehetőségeket. Nem a hangulat inspirálja irásra: hanem a
müvészi ambició, hogy ezt a hangulatot megirja. Igy értettük a _drámai_
szót.
Ami ezen tul van: egyszerü s mély, emberi dolgok – nekünk egy percnyi
szivszorongás, nyilaló emlékezés, hogy minden rosszul van még mindig s
nem történt semmi ugy, ahogy jó lett volna s hogy egész életünk, mámorok
és ujjongó örömök narkotikum csak a halál vacogó félelme ellen.
„Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre
S bolyongni félszegen, magános, esti csendben
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte
Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“


FÜST MILÁN

I.
Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes,
nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire
hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv
szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s
annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk:
nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet,
mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy
Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett:
gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából,
hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az
utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és
összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból
származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte.
Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik
váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy
harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban
mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet
is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a
fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy
tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a
látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog
végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög
a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek
semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt
bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek
máskép, bántaniok kell egymást.
Ó Uram, engem bántanak
– – – – – – – – – – – – – – – –
Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon
– – – – – – – – – – – – – – – –
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
– – – – – – – – – – – – – – – –
És más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim –
Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
Hüs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok
Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?
Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő
pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik,
hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes
megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat
megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés:
hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember,
a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.
… e kis bolygócsillagon…
Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit,
hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány
lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen
ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában.
Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü
perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná
növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból
indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert
végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon
tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért
érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja
parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst,
százezer mértföldes uszállyal.
Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé
tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.

II.
Aki mindenben ennyire távolságot és anyagot keres: annak nem igen vannak
szinei. Plasztikus hatást, perspektivát fénnyel és árnnyal hozunk ki:
érdekes, mennyire érdeklik a fényhatások Füst Milánt. Sötétséggel és
fénnyel szeretne kifejezni mindent: egy egy képet állit elénk, mely
mintha szépiával volna festve: a szin, e relativ s felületes tünemény,
elenyészik a formák fontossága mellett.
„Szállnak a felhők, s utközbe megállnak
(– Látja a hajnalt aki nem tud aludni –)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Sulyos pörölyökkel kezdi üzletét.
– – – – – – – – – – – – – – – –
Ki állandóan figyelt egy csillagot
Egy háztetőn zord érckatona áll
Szembe van a felkelő nappal
S ha lemegy a nap: sötétbe marad.“
Komor és tragikus látás: illuziók nélkül való. Talán a fotografáló-gép
igazabb képét adja a valóságnak, mint szemünk, mely felbontja a fényt
szinekké: – s talán ezt érzi a költő öntudatlanul. Filozófiában szivében
nem lehet a költő impresszionista – mit használnak neki a szinfoltok,
mikor ő már a szemével is meg akarja fogni a dolgok igazi lényét, a
szemével már körültapogatná a tárgyakat, hogy valóságukról meggyőződjék.
E szinvak, tragikus szemlélet annál érzékenyebb azonban mindazzal
szemben, ami forma. Vaskossá és anyagivá zsirosodik nála még a valeur
is: groteszk csoportozattá válik a külső világ, régi hollandus képekre
emlékezünk, Browerre, Van Ostade-ra, ahol torz formák tusakodnak
egymáson valamely mély, barna háttér mártásában.
„A ködben két banya szidott egy részeget
S a köd fölött lassan haladt egy szép szekér
S vitt két bohó parasztot: egy vaskos legényt
S mellette ült a nyájas holdvilága.“
Ime, még a holdvilág is „ül.“ Anyaga van, valami sulyos dolog. Szellemek
és kisértetek jönnek, de korántsem légies alakok – jó, nehéz szaguk van
és gyakran beszélnek ételekről. Májat és diót esznek: sokat esznek. Az
Ősz personifikált szelleme is eszik: zöld, hideg almákat Atyjának
kisértetét látja a költő a paradicsom kertjében: fa alatt ül és fügét
eszik. Egészen materialista: nem nagyon hisz a lélek negyedik
dimenziójában. A természet is inkább grafikailag hat rá.
„Zughat a szél most távol temetőknek
Nedves sirja közt – és távoli erdők
Borizü, hüs csurgója bugyogva patakzik
S ballag a kormos dombon a vándor, s bus lelkiben az őszi
Bánat kutja bugyoghat halkan s szüntelenül
S buvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemü vadmacska s nehány vörös ordas
S hol gyors felhő aranyoz szüz, hajnali fény
Karcsu égő leány zöld fátylat vont szép lángoló arca elé.“

III.
Még sokat lehetne észrevenni e nyugtalanitó és ingerlő versek mögött.
Bizonyos azonban az is, hogy Füst Milán élvezése dispoziciót igényel:
„müértőknek“ való csemege az effajta delikatessz. Mit tegyünk? „Beteges
különcök“-nek kell neveznünk még nekünk is ama keveseket, kiket legbelül
egyszerüen és világosan egész embereknek tudunk, látó és érző, egész
emberi szemmel és szivvel – szemben a korlátolt és rövidlátó
szamarakkal, akik magukat „egészséges és józan“ elméknek nevezik. Legyen
hát Füst Milán különcöknek való csemege és legyenek az ő versei különös
bogarak a gyüjtő gombostüje körül. De – egészség ide, egészség oda –
mégis csak kimondom szép szeliden: ostoba ember, aki bosszankodott vagy
szidta a „mudernek“-et és nem érzett valami nagyon egyszerü és mély
megindulást a szivében, olyat, ami saját rongyos bánatára forditotta
volna szemét – olvasva Füst Milán bus epitáfiumát:
Ki siromhoz méla dudaszóval eljön
Ki sirkövemre bágyadt gyermeket lerajzol
Az holtomban megérti életem
Az megholt lelkem mélységes és titkos
Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal
Meztelenül megcsókolta tükrét.


EGY FIATAL KÖLTŐ
1. Olyan kitünően skandál, alliterál, asszonál, rimel keresztül-kasul,
elül-hátul, keresztbe, hosszába, megint elülről és megint vissza ez a
derék, fiatal Sik Sándor, hogy az embernek belefájdul a feje. Mire az
ember leteszi a könyvet (egy szuszra végig lehet olvasni), mintha valami
robogó gyorsvonatról szállana le: – egyetlen, tisztán kivehető és
értelmes gondolatunk a könyv tartalmáról igy volna kifejezhető első
percben: tramtadaram, tadaram. Ezt tessék meghallgatni:
„És egy csatás nagy éjszakán
Felkelt a tenger
Zugtak az erdők
Zugtak a bércek
Daloltak a vizek
Szilajon, szilajon
Vad szelek jártak
Viharok szálltak
A völgyek nyögtek
Sziklák dübörögtek
Az egek zengtek
Villámok kerengtek
Sziklasorok rengtek
Az árban, a zajban, az éjben
Ropogva ropogtak a mélyben… stb.“
Drága szép gyorsvonat: dibergő-dübörgő rimek és ütemek – milyen jó volna
belefeküdni, hadd vigye az embert ebbe a nyavalyás, gyalogos világba.
Csakhogy nem lehet: a kritikus bácsinak nincs ideje vasutacskára, csak
ugy a vasutacska miatt, Pistike. A kritikus bácsi savanyu bácsi, jaj
Pistike, valahova szeretne jutni és mindig kinéz az ablakon: merre is
utazunk csak, haddlám.
Hát: szembe a nappal! – mondja Sik Sándor. Szembe a szikraözönnel,
szállani, szökni, sziszegve. Magasságok énekelnek, bércek meredeznek, a
nap két pofára röhög a gyönyörüségtől, fény, ragyogás mindenütt: –
kutyateremtette, de szép idő van mindig ezekbe a versekbe. Nagy, tágas
térség: erdő-mező, gilice. Középen a költő és azt a bizonyos
tornagyakorlatot végzi, amit ugy hivnak: helybenfutás, szembe a nappal,
egy-kettő, egy-kettő. Néha visszakacsint ránk, undok mudernekre és
csábit, aszongya: beteg, gyáva fiuk, meee, mindig nyafogtok, én vagyok a
bátor fiu, föllépek a hegyekre, lelépek a völgyekbe, kiabálok, huj, huj,
beleszaladok a végtelenbe. Hogy mi a végtelen? Hát azt se tudjátok? A
végtelen az egy olyan nagyon messze. Az egy nagyszerü, a végtelen, én
mindig végtelent kaptam früstökre, ropogós, piros-pozsgás végtelent sok
nappal, azért nevetek mindig és mindig kérek végtelent. Én nem szeretem
a csunya, nyafogó fiukat.
Azt szeretem, aki nevet
Akinek rózsaszin az arca
Aki örül, aki kacag
Aki dalolva megy a harcra
2. Tisztelt költő Hát hogy tetszik képzelni, – minket megvertek
gyerekkorunkba, – ha nyihogtunk olyankor, mikor csiklandoztak bennünket?
Tessék elhinni, én is szeretem azt, aki nevet és örül s kiváltkép a
laufmétázó gimnázistákat a réten, szép tavaszi reggeleken. De ha
meghatva s örömmel szemlélem is az ifju lelkesedés vidám riadóját, az
egészséges kamaszlélek harsogó örömét, mellyel erdőt-mezőt egybeölel, s
magam is rikoltok egyet, ha teli a tüdőm: – azért nem szabad mindjárt
ugy elbánni az öreg Élet tanitóbácsi többi tanitványaival, akik szomoru
s figyelmes szemmel ülnek a vén Mester előtt s nem nevethetnek nagyon,
mert igen figyelnek – mondom, azért nem kell mindjárt liliputisággal
vádolni szegényeket, meg hogy nem emberek.
Földrebilincselt Gulliver
Fekszem közöttük, magam ember.
Nézegetek
S várom, hogy mikor ülnek el.
Ni, milyen sápadt valamennyi
Lógó fejek, szük homlokok
Hát senki sincs
Aki merne itt levő lenni?
– – – – – – – – – –
Én csendes vigan hahotázom
Uristen! mi lesz Liliputban
Hahahaha!
Ha én a kötelem lerázom
3. Mert nem egészen ugy van az. Lira vagy bármi legyen a vers, egy
bizonyos: _másoknak_ beszélünk magunkról, (mondjuk: a liliputiaknak) s
tehát ezekkel dolgozunk együtt, rájuk kell hatni – s tehát müvészetről
van szó. Már pedig hányszor magyarázzuk még, hogy a saját nagyságunkat
nem lehet _közvetlenül_ bizonyitani sem másoknak, sem magunknak, mondván
gyakran és határozottan és makacsul: nagy vagyok, nagy vagyok, nagy
vagyok. S a végtelent se lehet elképzeltetni mindjárt, ha kimondom a
szót: végtelen. Tessék közvetve hozzáférkőzni a dolgok s a magam
lényegéhez; tessék mértéket találni gondolataim _absolut_ és _objektiv_
értékében, amivel magamat mérhessem. Jóleső és szimpatikus nekem Sik
Sándor fiatalos lelkesülése: de hatni rám soha nem fog a müvészi fölény
erejével s lelkesiteni nem tud, mig nem tanulja meg óvatosabban nyulni a
szavakhoz. Ha folyton dobálja: végtelen, végtelen, mélység, magasság,
mint valami akrobata, aki „ezer kiló“ feliratu sulyokkal labdázik: –
végre mégis hólyagoknak kezdem érezni a sulyokat és ez a szó „végtelen“
ugy hat a fülemre utóbb, mintha azt mondaná ön: „mákosrétes“. Nini, nem
is olyan veszedelmes, azzal a végtelenséggel, mondom végre. Nem lehet
csupa forteból és pianóból zenét csinálni – csak mélységek és csak
magasságok közt esetleg a semmi lakozhat.
4. Az igazi férfias emelkedettség, mely nyugodt s kitárt szemekkel nézi
szembe a napot: mélységek és magasságok között a földön áll. Nyers és
fanyar földön, melyből tiszta szemeket s méltóságokat szivott föl
magába. Gondoljon Sik Sándor a Nietzsche magasság-vágyára, mely csupa
földi erő, csupa dac és guny és okosság. S gondoljon Ady kemény és
kérlelhetetlen sorokba tört gőgjére: s próbálja elképzelni, mit
gondolok. Báj és derü érzését keltheti a napsugaras naivság: de mindjárt
komikussá válik, ha titános erő és fölény képét veszi föl. Főleg pedig
nagyon valószinütlen is, hogy igazi egész költészet fejlődhessék az élet
igazi misztikumának éreztetője a léleknek olyan fejletlen és gyermekes
állapotában, melyet még a _kinyilatkoztatott vallás_ (tételes
katholicizmus!) tejszagu misztikumai nyügöznek.


BATAILLE
A szerelem gyermeke szomoru és gyámoltalan növénye a társadalomnak, mert
a szerelem fontosabb, mint a gyermek – ez Bataille darabjának bánatos
mondanivalója. A tételhez hozzájárulni, vagy vitatkozni vele, unalmas
lirizáláshoz vezetne csak. Bataille előkelő és öntudatos karrierjében a
drámairásnak ama fejlettebb szinvonaláig jutott, hol a tételeket
demonstráló alakok érdekesebbek, mint maga a tétel. Egészen bizonyos,
hogy ez a müfaj, már csak müfajszerüség szempontjából is, fejlettebb:
mert, ugyebár, jó tételek egészen szépen beleférnek egy aforizmába,
legföljebb egy kis értekezést igényelhetnek, hogy tartalmuk teljesen
kifejeződjék s minden odatartozó érv helyt kapjon – a drámának azonban
több kell. A drámának nem mondani kell, hanem mutatni, – alakokat adni,
akik mozdulataikkal és hangjukkal, de talán még inkább hangsulyukkal
többet fejeznek ki, mint amit mondani lehet. A jó portré-festő kész
munkájával első pillanatban elérte célját, mikor képére nézünk:
ráismerünk a modellre s most meghatódunk-e vagy sem, attól függ, milyen
vonatkozásban voltunk valaha ezzel a modellel. A szimbolizáló festő
rejtett mondanivalókkal fáraszt s ezek a mondanivalók rendesen az ő
kérlelhetetlen s elfogult liráját fejezik ki – és képzőmüvészet és dráma
rokonságot tart abban, hogy exkludál minden lirát. Szóval: ki
mondanivalóját a demonstráló alakok rovására tulságosan hangsulyozza
drámában: mint lirikus válik gyanussá s erőszakoskodása sokszor
megbosszulja magát. Olyan embernek, ki a kifejezés lehetőségek minden
változatán ugy keresztülment, mint Bataille, ki verseken, novellákon
keresztül fejlett a drámáig, – nem is lehet meggyőződése – és nem
érdektelen megállapitást vélünk tenni azzal a megfigyeléssel, hogy
tételek felállitása, szóval az általánositás feltétlenül primitivebb
irót jellemez, mint a meggyőződés nélküli életfigyelés. Tessék
megfigyelni a legprimitivebb embert, a parasztot, s meghallgatni, hogyan
társalog. Általánosságokat mond csak s képes általánosságokból egész
hosszu társalgásokat kitölteni. Hogy van a fia, Esvány. Jól, hát – Jó
ecet korán savanyodik. Bizony, megkövetem, a fiu csak mind felnő az
ember nyakára. Hát bizony, megöregszünk. És igy tovább. Fejlettebb lelki
munka ott kezdődik, mikor az egyes eseteket külön kezdjük megfigyelni s
egyik ember sorsából nem vonunk következtetést másik ember sorsára, mert
felismerjük a dolgok oszthatatlan különnemüségét. Bizonyos hajlékonyság
jellemzi a tökéletes irót, mellyel mindenhez simulni tud, anélkül, hogy
egy másik forma vagy más meggyőződés megmerevitené az uj problémával
szemben. S még ezen is gondolkozzatok: a következetességet sokan
összetévesztik a makacssággal. Az igazi és magasabb következetesség ugy
történik, hogy meggyőződésünket abban a percben megtagadjuk és
megváltoztassuk és fentartsuk, mihelyt egyetlen impresszió gondolkodóba
ejt, hogy nem tévedtünk-e vagy nem szuggesztió hatása alatt állottunk?
Egyetlen fix és biztos dolog van csak igazi drámairó szemében: hogy
élünk és emberek vagyunk, hogy indulatok és szokások kormányoznak,
hatnak ránk, szuggerálnak – hogy sokat szenvedünk és nem segit senki
rajtunk. Bataille ehhez még hozzáteszi a huszadik századnak azt a
lesujtó tapasztalatát is, melyet elvétve vallunk csak be most is
magunknak: – hogy fixió volt a szerelem boldogitó hatalmáról szóló
vigasztalás is, hogy a szerelem nem felszabadulás és magasabb életforma,
de sulyos és kinos kényszer, egyike a legvégzetesebb gátlásoknak,
amelyek fejlődésünk utjába állnak. Négy felvonáson át liheg és hörög a
szinpadon és szorongatja ijedt szivünket szomoru ismerősünk: a
hisztéria. Ezt aztán nagyon jól ismeri Bataille. Mint valami gonosz
kisértet, ugrál a deszkák fölött – ellenkező áramok riogatnak, hol itt,
hol ott csap ki a mérges, zöld szikra – a hisztéria betegessárga
lángnyalábja hullámzik nyugtalan lobogással a tompa üvegkorongról – a
zenekarból a hisztéria zürzavaros lármája tépi idegzetünk: váratlan
csöndekből, váratlan bombardók törnek ki, minden légréteg remeg a
nyugtalanságtól és bizonytalanságtól: repedt fahangok, siró hegedük,
sivitó fütyülők, késsel karcolt ablaküveg. A hisztéria gonosz álma
nyügöz le, mint a lidércnyomás – a sötétből, butorok mögül lehetetlen
formákat remegünk, rossz arcokat érzünk a levegőben, érezzük, hogy
valami közeledik, valaki fojtogatni akar, szurni, csipni és vágni, csak
nem tudjuk, melyik oldalról fog közeledni. Lüktető fejünket sirva
kapkodjuk s nem tudunk fölébredni, holott tisztán látjuk, hogy nem rossz
álom mindez. Egy nő beteg testéből árad az egész kábulat. A végén fáradt
megnyugvás következik, s néhány percnyi béke, csunya és utálatos
jajgatásaival, orditozásával a nő visszakapta szeretőjét, most megint
egymáséi s a piszkos hangok halk turbékolásba fulnak. Elforditott arccal
megyünk el s otthagyjuk őket egymás karjaiban, a szinpadon – undor és
düh émelyeg gerincünkben: rohadjatok meg és pusztuljatok el, mert nem
tudtok egymás nélkül élni. Elvégeztetett.


MAGYAR MUZSIKA
Gyökössy Endre egészen szimplán és józan és kedves egyszerüséggel
megirta és józan és kedves egyszerüséggel kezünkbe tette ezeket a
verseket. Adjon isten, fogadj isten, ennekokáért tehát én is egészen
józanul és kedvesen és egyszerüen és minden „mudern“ esztétikai
terminologia nélkül, amit Gyökössy Endre józan egyszerü és kedves
lelkének egész józan egyszerü és kedves melegével bizonyosan nagyon
utál, szóval egészen józanul, egyszerüen és kedvesen megpróbálom
magyarázni, hogy ezek a józan, egyszerü és kedves versek miért rosszak
és nem jók.
Tudniillik. Gyökössy Endre jól érzi magát, vagy rosszul érzi magát, vagy
tetszik neki, hogy este van, vagy szerelmes és azért elsétál a kapuja
előtt és az ablaka alatt – ő érzi, hogy ezek a dolgok nagyon hatnak rá,
ezek a fő neki, na már most tehát ez az ő költészete (az összes elemek
megvannak: tiszta érzés, meghatottság, belemélyülés a hangulatba stb.
hisz az bizonyos). Mert ez csakugyan költészet is. Most már nagyon
egyszerünek látszik a többi. Az ember érez ritmust, tud rimeket, a
sorokat össze lehet állitani és benne van az amit az ember érzett. Hát
akkor csak jól van, nem?
Áttörtem jelesül magam
Tizennyolc iskolán
Nem juthattam hát a kenyérhez
Korán.
Ez csak becsületes és igaz, utánna is lehet járni. Vagy:
Amikor várom egy-egy leveled
S hiába várom:
Elborul arcom, mint vihar előtt
A nyári égbolt.
Ennek is utána lehet járni, tessék meggyőződést szerezni, igazán elborul
az arca, ha hiába várja a levelet. Ez tehát vers lett, érzi Gyökössy
Endre. Magyar muzsika. Ő ezt igy tanulta Petőfi Sándortól, akinek
müveiből „Petőfi élete költeményeiben“ cimü sorozatot lehetett
összeállitani középiskolák részére. Ez nagyon egyszerüen történt, a
kitünő Petőfi, ha fájt a szive, akkor biztosan ezt irta:
Hej, a szivem, fáj biz nagyon,
Ugy fáj, hogy ki sem mondhatom.
Fáj a szivem, az életem
Az én elsóhajtott lelkem.