Irások irókról: Kritikák - 2

mellettünk ülő urhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyában
képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk – s aki most nem
figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szivta be a
szinpadról azt, amit régi, rossz időkben ugy hivtak: kedély és értemény
nemesbitése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony
jellemrajz és a szépség, okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem
lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat,
abszolut müvészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak
számitásba s csak önmagában való exkluziv értékekről lehet beszélni,
melyek épen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van:
de egy régi vicc jut eszembe a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől
_mégis_ óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy
amely kutya ugat az nem harap, – de hátha a kutya nem tudja? Én azt is
tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg
az erkölcsi érzésem – de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az
erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab süritett
értelmét. A süritett értelem pedig ez: a nő hazudik és a hazugság öl – a
nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők mulnak, elfelejtem a
bohózatot és elfelejtem Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön
volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem kómikum
többé, hanem tudat. „A nő hazudik“ ez a tétel, mely tegnap este, mint
egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szivem érzékeny bőrére és ott
csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el,
hanem elkezdi enni a szövetet és belefuródik a szivembe. S azontul, ha a
jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk ugy áll már
szivemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc,
mikor elsőtétült homlokkal, az őrület és nyomoruság halálos bánatával
agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam
legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő
hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és ingerlő
szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy
szikla, komoran és fenyegetően? a nő hazudik –?
Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy ugy magában, mint
megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent
Strindberg csinált. Hiszen, ha igy bővülne a tétel: „A nő hazudik s az
ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék“ – ez lehet
vigjáték és az is kell, hogy legyen. Moliére is igy dolgozott: a fortély
és kijátszás husángjával szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket,
akik sirtak és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk és ez az érzésünk
meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a szinpad
porondján. De Molnárral nevetünk és borzongani kell: rosz nevetés ez,
ennek nem jó vége lesz.
Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy
igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis
hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szivét (hiszen ez az asszony a
valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva
tartja markában az életünk) – a férfi arca rettenetesen eltorzul
kinjában és Molnár monoklival a szemében igy szól hozzá: milyen szép
kis, ostoba, hiu pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon
uraságának? Egy hasbalépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb,
perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben nem
hallottam, mint „A testőr“ egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő
együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi,
hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szivszorongató.
De megálljunk csak: igy nem alkuszunk. Ilyen egyszerüen mégsem intézzük
el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak
ez a tipikus hőse, megint egyszer tuljárt a férfi eszén és a végin talán
még a szerzőt is megtévesztette – egy pillanatra legalább
keresztülvillant az agyamon, vajjon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc,
hogy a szinésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az
„Ördög“ második felvonásában egy helyen magát a cimszereplőt ingatagnak
mutatja egyszer a nőismeretben – ő bizonyosan nem merne határozott
választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt
felismertem, hogy a helyzet tragikus: – vége van ennek az okosságnak és
egészen máskép látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és
megvetően azt mondom: könnyü győzni a mámorban és könnyü okosság az,
mellyel a nemi nyomoruság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a
megölt és elpusztitott férfi győzött igazán, akit egy meghatott és
felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.
Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi,
csak tikkasztó forróságát és azért tudta _ilyen_ szövegezésben
vigjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult,
erős akaratu, hatalmas szuggeráló erejü iró: igazán zseniális iró. Két
pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden
felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az
egyik a férfinek az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a
legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb
szinész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimitó kézzel:
nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a
pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas
pont a befejezés – egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és
nyugalmas szomoruság egyszerü sóhaja, amelyet igy fejeznénk ki: – a
férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit.


SHAW BERNÁT

THE DOCTOR’S DILEMMA
Igy persze nem lehet vitatkozni. Ha Dubedat müvész ur a maga igazát ugy
védelmezi szemben az orvos uramékkal, hogy kiviszi az egész társaságot
az utcára és felmutat a saját drámájának szinlapjára, mondván: tessék
megnézni, engem Shaw Bernát irt, az pedig nagy ember és vállalja
világfelfogásomért a felelősséget – arra igazán nem felelhet mást épeszü
ember: na ja, az más. Ez már aztán roppant egyszerü. Én mindjárt
megmagyarázom nektek, hogy miért igaz, amit mondok (magyaráz Shaw
Bernát), hát figyeljetek: azért igaz, mert én mondom. Én nagyon sulyos
ember vagyok; egyszer ráültem a tenyeremre és megmértem magam. Azóta igy
definálok: a dráma, az egy olyan dráma, ami akkor jó, ha én irom. Az
orvostudomány pedig egy olyan orvostudomány, ami nem jó, mert nem én
irtam. Mindezt pedig egy csólnakban gondolom most, amit belülről hajtok,
ugy, hogy egy spárgát kötök hátra az orrára és azt huzom előre.
Ilyetén megnyugtatás után nem aggodalmaskodhatunk tovább. Shaw Bernátnak
ezen az estén nem imponál a tudomány: Shaw Bernátnak ezen az estén a
müvészetnek tetszik imponálni; – megveregeti a vállát: jól van, fiatal
hektikás ember, majd teszünk valamit önért. Ön beül ide a székbe, mond
egy pár elmésséget attól a Shawtól (ez is elmésség, tudniillik én vagyok
a Shaw) a doktorok lesznek olyan ostobák, amilyeneknek ön akarja. Azt az
Ehrlich Antalt például beállitjuk egy olyan tréfás kis öregnek, tudja, a
szalonkabátja alatt egy 606-al teli szódásüveget szorongat és mindenkit
lespriccel, ez elég jó. Azt a Pasteurt egy másik öregnek, pofaszakállal,
ez mindig ugatni fog, esetleg négykézláb. Ön aztán betegségtől remegő
hangon, de mélységes fölénnyel, s igaz és nemes gunnyal elmondja a
müvészet hitvallását, mely alkalommal ön direkte a szinpadon tüdővész
következte gyanánt elhuny, mely alkalommal a közönség szive szorongatva
lesz: – de csak egy pillanatig. A következő percben megint egyedül
maradnak doktor urak és amint egymásra néznek, ez olyan, de olyan
ostoba, hogy mi mindnyájan nevetünk. Végeredményben azon vesszük észre
magunkat, hogy egész este hahotáztunk, ellenben odakünn a szinház előtt
csodálkozva jövünk rá, hogy tragédiát néztünk végig – két egymásbarohanó
világfelfogás katasztrófáját, ha ugy tetszik. De hiszen mindegy. A
szatir arcán egy izom se rándult, mialatt belőlünk harsogva tört ki a
kacagás, vagy torkunkba buggyant föl a szivünk. Nevettek, vagy sirtok
azon, amit én mondok, egészen mellékes. Egyik se volt célom: én csak meg
akartam mutatni nektek, mi az igazság, hogy okuljatok belőle. Nevettek,
vagy sirtok: attól függ, ujság-e nektek mindez, amit én már régen tudok.
Tulajdonképen nem is szeretem ezt az ideges nevetést; zavar a
gondolatmenetem felépitésében.
Ez a póz, amiben Shaw Bernát elénk áll, a fölény póza – Shaw Bernátnak
nincs humora és szatirája sincs – Shaw Bernátnak csak fölénye van.
Fölülkerekedni minden szuggeszciónak, ébren és ruganyosan: nem módszer
ez nála, hanem cél. Ne higyjetek neki, ha moralizál s ugy tetszik,
mintha tanulságot keresne – Csak Wilde Oscart akarja lefőzni, aki
bevallottan próbált léha lenni s „l’art pour l’art“ fölényeskedett. A
moral mindig ugyanaz: én Shaw Bernát tanitványa vagyok (igy Dubedat) és
Shaw Bernát a fölény. Őt nem lelki kényszerüség, látnoki ösztön viszi
előre az eszme lépcsőjén, hanem a jókedvü vérbeli sportember bátor
jókedvével előre lép s csak azután néz körül: milyen konzekvenciákkal
jár a forradalmi gondolat. Először jön a dogma, majd aztán csinálunk
hozzá elméletet. Fő az, hogy lépjünk: mozgatni a lábakat.
Ez a kitünő és virgonc sportember nem veszi észre, hogy a fölénynek ez a
kiméletlen hajszolása, ami legnagyobb ereje és legerősebb nagysága –
egyuttal egyetlen sebezhető pontja az ő szuverénitásának? Nagyon világos
a módszer: el lehet tanulni. Ha az egész ügy tisztán csak sport és arról
van szó, hogy gépiesen mászhatunk korhadt felfogások és tisztes irók
fejére, – nem látom, milyen kegyelet tart majd vissza bárkit egy
elkövetkező, virgonc és jókedvü angolt, nehogy Shaw Bernát elméleteinek
visszafeleseljen: tisztán azért, mert feleselni lehet. Ön Shaw Bernát
tanitványa? Hát én meg Karinthy Frigyes tanitványa vagyok és Ehrlich
Antalról direkte kedvező véleményt formáltam. És nekem az a festő ne
haljon meg a szinpadon s legalább ne emlékeztessen folyton a kitünő
Heinére, mert akkor én nem fogok hinni neki. Jó, jó, hiszen nem komolyan
mondom, egyelőre még én is Dubedat urat tüntetem ki szimpátiámmal. Csak
jelezni akarom, hogy e szimpátia nem kötelez – és gyöngédségem nem
gyöngeség. E fentartással uri fölényem vidáman szemlélheti tovább ama
játékos igazságokat, melyek fürgén ugranak fejükre mindenkor – kelj fel
Jancsi! – valahányszor talpra állitja őket a józan és mértékletes
megfontolás.

CAESAR
1. Izgatóan érdekes és uj szenzáció: Plutarchos, Shakespere, Mommsen
után a Shaw Bernát okos és szellemes, figyelmes szemével ujra meglátni
Caius Julius Caesart, a mükedvelő világhóditót, emberi történetünk
legkáprázóbb egyéniségét, legbonyolultabb problemáját.
Shaw nem tagadta meg magát: Amugy amerikaiasan fülön fogta a problemát,
minden különösebb teketória nélkül.
– Én Shaw Bernát vagyok, – igy mutatkozott be röviden a problemának, –
meg fogom rajzolni az ön alakját Caius Julius Caesar, mivel ön érdekel
engem és mivel ön van olyan szellemes ember, mint én. Plutarchos,
Shakespere és Mommsen urak, akik szintén foglalkoztak önnel, meg fognak
bocsátani nekem, ha ez a rajz némely vonásában nem egyezik majd meg
azzal, amit ők vázoltak. Nevezett urak gondolják meg, hogy mennyit
fejlődött azóta az irás és gondolkodás teknikája és egy csöppet se
szégyeljék magukat.
2. Akárhogy forgatjuk is, annyi bizonyos, hogy a maga szempontjából
igaza volt Shaw Bernátnak, amikor Caesar egyéniségét átértékelte nekünk
és minden póz nélkül állitotta be. Hiszen a dolog oly végtelenül
egyszerü ebből a szempontból: csak szellemesen, egyszerüen és őszintén
beszéljünk: értsük meg egymást. Vajjon mit is akart az a Shakespere? Azt
hitte, képes lesz azon a nyelven beszélni, amelyen az igazi Caesar
szólott korához? Én, Shaw Bernát, nem ringatom magam hiu illuziókban.
Tekintve, hogy egy ezredév előtt, nagy sajnálatomra, nem lehettem jelen
a helyszinén: bizony nem is tudhatom, milyen stilusban csevegett Caesar
ur az egyiptomiakkal. De minek is az nekem? Az ő tetteiből, egyes
szavaiból, „Gall háboru“ cimü müvéből, no meg Plutarchos kartárs ur
leirásából sikerült megismernem egyéniségét, ezt a tagadhatatlanul
érdekes egyéniséget: – hát majd beállitom őt igy, ahogy én látom és
miután már nem tanithat meg engem latinul és klasszikusul, hát majd én
megtanitom őt angolul és modernül.
3. És nem lehet tagadni, hogy Shaw Bernát Caesarja jól megtanult angolul
és modernül. Az igaz, egy kicsit megviselte őt a nagy filológiai
fejlődés: ki ismerne rá Shakespere pózos, félelmes héroszára? Szegény
Caesar az: még hagyján, hogy nagyszerü mondásaitól, jambusaitól
megfosztották: de ez a szentségtelen amerikánus a saját gondolatait
mondatja el vele. Szörnyen angol ez a Caesar: hideg és okos. És
szellemes, igazán, majdnem olyan szellemes, mint maga Shaw Bernát. De ez
még semmi: a nevezetes az, hogy akik körülveszik, azok is angolok. Avagy
nem a Wilde Oscar gőgös hedonizmusa bujt bele ebbe az Apollodoroszba?
Rufio nem tipusa az angol katonának? Nini, ez a Shaw Bernát milyen
ravaszul vezeti a dolgokat: „mindnyájan angolok vagyunk!“ mondja végre
egy könnyed kézmozdulattal: – és a harmadik felvonás végén pokoli
gunnyal tör ki belőle a hahota, mikor Caesar beugorván a vizbe,
megmenekül; és a parton remegő Britannus az öröm hevében egyszerre
megfeledkezik róla, hogy ő tulajdonképen Krisztus urunk születése előtt
48 évvel szerepel: „Hip, hip, hip, hurrah!“ csuszik ki a a száján, a
cambridgei football-matchek lelkes látogatójának jelszava.
4. De lássuk, mit nyujt cserébe Shaw Caesárnak, kárpótlásul, amiért
angollá és modernné kalapálta és lefosztotta róla a történelmi távlat
miszticizmusát. Elsősorban – és ez a legfontosabb – megállapitja róla,
hogy rendkivüli intelligenciáju, nagyeszü, széles látkörü, zseniális
ember, aki messze tulszárnyalja korát gondolkodásban és a dolgok
megértésében. Egy-egy gyönyörü mondást ad a szájába: „Ha akad az egész
világon most vagy bármikor egyetlen ember, aki megérti, hogy nincs
igazad (amikor ölsz), akkor ez az ember vagy meghóditja a világot, mint
én, vagy keresztre fesziti őt a nép.“
5. Nyugalmas, egész emberi lelket mutat be, mely vonzó és szimpatikus.
Valami végtelenül megkapó és szép van abban a mondásban, mikor a
világhóditó Caesar, sikereinek széditő magaslatáról, azt tudja mondani
Rufiónak „mérhetetlen büszkeséggel“ (az iró szavait idézve): „Aki
sohasem remélt, nem eshetik kétségbe soha. Caesar jó és balszerencsében
egyaránt szembenéz végzetének.“
6. Egészben véve, igen jó és becsületes dráma ez. Elsőrangu jellemzés
mindenütt, könnyed és természetes eszközökkel, Cleopatra tizenhat éves
alakja mesteri: a nagy müvész virtuozitásával megrajzolva, nehány merész
vonásban. Itt emlitem meg, hogy el tudom képzelni a darabot szinpadon:
nálunk talán meg is tudnák játszani.
7. Ugy látszik tehát, Shaw Bernát Caesarja igazabb és emberibb a
Shakespere Caesarjánál. Akiknek ez elég, akik meg tudnak ebben nyugodni,
azoknak nem sok bajuk lesz az összehasonlitással. De mi aggódunk. Uj
szavak, uj elméletek merülnek fel: az ember már kételkedni kezd saját
itélőképességében is. Talán nem is az igaz és emberi az, amire a
müvészetnek szüksége van.


KAFFKA MARGIT

TALLÓZÓ ÉVEK
„Én – – Egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre, ha rámhat
Tudom, elevenig soha, soha sem ér.
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?
1. E finom és érzékeny versek legfőbb karakterét egy sajátságos
paradoxonban keresem: abban, ahogy Kaffka Margit a versköltészet ügyét
általában felfogni látszik. Nála e szó „vers“ egyáltalában nem
kötöttséget jelent, sőt ellenkezőleg: a legkorlátlanabb szabadság
lehetőségét jelenti, korlátlanabb szabadságot és kötetlenséget, mint
amilyent bármely próza biztosithat. A próza logikai összefüggéseket
követel, bizonyos fegyelmet, mely egy pontra irányit minden asszociációt
– e versek minden kényszer alól felszabadultak s a lélek valamely lirai
állapotát adott pillanatban a fotografálógép vak hüségével adják vissza,
kaotikus rendezetlenségben, zürzavarban, céltalanul és célzattalanul.
Egy érzékeny s érdekes lélek beszél, amint a dolgok, emlékek és vágyak
hatnak rá: s a vers kritikátlanul lestenografál mindent, hittel és
bizalommal telve, szemben a bódult papnő minden szavával, melynek zavara
és kuszáltsága talán valamely titkos jóslatot jelent, mit fel kell
jegyezni.
2. Minden egyéb tizedleges fontosságuvá hanyatlik nála. Ritmushoz,
rimhez, lendülethez, ökonómiához, a szavak elhelyezésének ama sajátságos
müvészetéhez, ami valeurt ad a szavaknak, szóval mindahoz, ami egy vers
zenéjében elvakithatja és szuggerálhatja a hallgatót: mindehhez kevés
érzéke van Kaffka Margitnak. Hatni csak a nyers és puszta gondolattal,
képpel, kapcsolattal akar, ugy és abban a percben, ahogy és amikor
létrejött. Vagy talán egyáltalában nem akar hatni: – talán ő volna végre
az a költő, kit a naiv impresszionizmus képzelt el magának s kinek
nyomát eddig nem találtam sehol: a költő, „aki önmagának ir“. S talán
pongyolája nem kacérságot s ingerlő célzatot jelent: hanem igazán azt,
amit pongyolának jelenteni kell; hogy otthon van s otthon és egyedül
érzi magát és jól érzi magát igy.
3. Ha otthon vagyunk szobánkban, hol minden butornak s minden szinnek
külön és csak miránk vonatkozó jelentősége van: arcunk egyszerüvé és
komollyá lesz s ellágyulnak a póz vonásai. Egyedül vagyunk s most minden
egyformán fontos, ami körülvesz: érzéseinket és gondolatainkat, e
meztelen gyerekeket egyformán szeretjük, mindegyik a miénk s a külső
világ kritikája nem válogatja ki, melyiket öltöztessük föl elébb a
poézis tarka ruháiba. A megszeretett otthon intim költészete,
asszonyköltészet: érdekes és tanulságos, mint szobában magánoskodó ember
tört szavai, önmagához intézett szavai, dudolása, amit kulcslyukon
keresztül hallgatunk. Intim bibelődés: ravasz és agyafurt bogozása
szálaknak, amin férfiember álmélkodva nevet s mégis imponál neki, nem
érti: horgolás, igazi asszony-munka. Gondolatok, érzések apró kis szines
szálait, amit idegesen rázunk mi le ruhánkról, mert mihez kezdeni nem
tudunk velük: ő összefogja megint s köti-bogozza, s ime, kedves és puha
ornamens jött ki belőle, falra, asztalra, mindenüvé – változást se vesz
észre szemünk, és a szoba lakályosabb lett és barátságosabb.
… ott hozzám tartozik: irás, könyv, ruha, csomag,
Ó – otthoni csomagok – és otthoni gondok,
Érdekek, undorok, vágyak, bolondok!
… Most vetkőztetik le a kisfiamat.
Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég
Homályban az asztal, a kályhasarok.
Ott halotti csendben a jövőmre várnak
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.
4. Kaffka Margit novelláira gondolunk, meginditóan, csudálatosan gyöngéd
és finom leirásaira asszonyi lelkeknek, serdülő lelkeknek, egy érzésnek,
egy képnek. Hódolattal s bókkal legyen mondva: e novellák adta meleg
szenzációnál nem nyujtanak kisebb szenzációt versei, melyekben önmagát
irja le ugy, mintha valamely bájos és meleg Kaffka-novella hősnőjét irná
le, első személybe vetitve. S bókkal és hódolattal hajtjuk meg
lobogónkat a versköltészet emez asszonyi és intim és egyéni felfogása
előtt, mely nem a mi felfogásunk.


CSÁTH GÉZA
Ama előkelő és szimpátikus irómüvészek közül való, akiket sikerre és
elismerésre predesztinál egy negativ kvalitás: hogy nincsen modoruk,
nagyjában jellemző stilusuk sincsen és igy öntudatuk, okosságuk,
megfigyelésük objektiv értékét, szóval a mondanivalóikat nem nyügözi le
a mindent egységesitő formának az a misztikuma, ami ösztönös és nagyon
is szubjektiv müvészek irásában a legkonkrétebb és legkörülirtabb
mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompitja.
Fejlődése, az az ut, amelyen halad, egészen tiszta és világos. A
fölösleges szineket és vonalakat mind nagyobb öntudattal söpri le
iróasztaláról: – még itt-ott ellágyitja kezét a haldokló és drága lira,
mely többre becsüli a hasonlatot annál, amihez hasonlit – de aztán
keményen összefogja megint a gyökereket és nem tér le az utról. Ez az ut
bizonyosan a legtökéletesebb irásmüvészet felé mutat: oda, ahol
kifejezés és a kifejezni való, stilus és anyag egy és ugyanaz. Ahol a
hasonlat magyaráz és világosabbá tesz: (ez a hivatása, semmi más) s a
szavakat a kifejezni valónak sajátságos és megmásithatatlan kényszere
füzi össze s nem valami furcsa véletlen, amit inkább szinte
képzőmüvészeti, dekorativ ösztönök idéznek elő fejlődő irókban.
Fölényes és elegáns iró: s azokban a novelláiban, ahol e két tulajdonság
tul van már a törekvés állapotán (mert öntudatos törekvés nevelte őket):
– biztonsága és rutinja Maupassantra emlékeztet. Öntudata azonban még
határozottabban nyomja el a lira beavatkozását, mint a francia
mesternél, nagyon jól érzi, hogy a hatás legfőbb eszköze az a
kegyetlenségig fokozott, gyilkos ál-objektivitás, amely érzéketlenül
mutatja fel és mutatja be az élet legérzékenyebb szerveit. A
szemléletnek és szemléltetésnek ez a módja ugyanis épen ezért oly
ingerlő és izgató, mert tudatosan hamis és leplezett: hiszen érző és
érzékeny szivek szenvedését csak érző és érzékeny sziv ismerheti. De a
fölény épen ebben rejlik: ridegnek mutatkozni, mint maga az élet és a
sors: élet és sors képét ölteni fel s azoknak nevében szólni emberről és
emberi nyomoruságról. Igy megdöbbentően s az abszolut éreztetésével
emelkedik ki a tragikum. Csáth Géza minden novelláján kivül van,
dolgokat mutat be, melyekben nem akar szerepelni. Nem az övéi ezek az
emberek és ezek az események és ezek a novellák: leirta őket és most
másnak odaadja. Minden novelláját valakinek ajánlotta, mindegyiket
másnak. Nekik irta. Mindig tudta, hogy mit akar: Moravcsik professzorra
gondolt, mig irt, vagy Osváth Ernőre, vagy egy régi dadára. Megvolt a
problema és ő tudta, melyik megoldás a legalkalmasabb és melyik módszere
a megoldásnak. Ha kritikát akarnánk mondani novelláiról s nemcsak
jellemezni s éreztetni jellegét, minden novellával külön és máskép
kellene foglalkozni. E jóvérü, jólnevelt és uri irásmód hajlékonyan
alkalmazkodik a témához, melyet egy erőteljes és kultivált intelligencia
fölvetett. E témákról kellene beszélni és dicsérni az irót, aki a lehető
legjobb és legelőkelőbb formában érezteti a téma fontosságát.
*
És egészen külön kellene beszélni azokról a novelláiról, melyekben
gyerekekkel foglalkozik. A Molnár Ferenc csodálatos ösztöne, mellyel a
gyereklelket _érzi_: nála tudományos kutatásokkal igazolt,
pszikopatológiai megismerés: ez festi alá és foglalja össze
megfigyeléseit. A megfigyelő egybegyüjti az impressziókat és az
idegorvos jelentőséget ad nekik és kiválogatja azokat, melyek
_általánosan_ jellemzők. Mindenütt ott van a sexualitás vörös vonala, e
jellemzések spektrál-képletében: Freudra gondolunk és ismét Csáth
Gézára: s meg ismét Freudnak egy tétele aggaszt s ez az idegorvosnak
szól: hogy a tudattá fejlett ösztön erejéből veszit s nem ér fel
alkotóerő dolgában amazzal.


SZOMORY, A DRÁMAIRÓ
Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső
darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont, drámai gondolatot és
irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres. Akinek
mindezeken kivül még a szinpadszerüség és hatás kérdése is elég mindegy
ahhoz, hogy élvezni tudjon egyetlen egységes érzést, ami néhány laza és
szomoru eseményt egybefoglal: az gondoljon Szomory novelláira és
rajongó, sóvár lirájára, amivel a nők, a drága nők isteni csodáját
imádja és áhitozza – erre a tikkadt lirára, mely az ő furcsa, vajudó
mondataiban lelkendez és fuldoklik – szent isten, mit mondjak?! – hiszen
emlékezhetnek rá, a szó szoros értelmében hogy fulladnak el szavai, hogy
bogozódnak össze kuszán, formákon és grammatikai kényszereken, hogy
tépnek s száguldanak keresztül, mikor szegény, szegény szavakkal és
szegény, szegény papiron igyekszik és kinlódik kitombolni az erotika
viharát, amihez ezer zenekar és tizezer nehéz festék is kevés.
Tessék elképzelni mindezeket és tessék elképzelni Györgyikét, ugy, ahogy
az irigy masochista szemében él. Régen éreztem és valahol irtam is már
erről: hogy az igazi szerelmi lirikus, a gyötrődő kéjenc és masochista
tulajdonképen irigy a nőre és minden szépségére – önkinzó, vad kéjjel
azért tulozza és jajgatja egyre ezeket a szépségeket s a nő életének
értékét: ne higyjétek, hogy örül neki. A szerelmes férfi dicshimnusza
jajongó panasz és irigység – ó jaj, ő szép, ő szép és ő nem én vagyok.
Ez elvakult irigységen keresztül vált a nő istenséggé és csodává – ó
nem, kedves Madách, a nő mosolya nem vigasz és napsugár: a kinlódó
lirikus dölyföt s győzelmet lát benne.
Bizonyos, hogy Szomory végleg és határozottan felsőbbrendü lénynek
tartja a szép nőt. Harcol is ellene, fogcsikorogva: s a második
felvonásban, egy percre, mintha legyőzte volna. S e felvonás végén, egy
percre, mintha drámaivá mélyülne a cselekvény s mintha azt mondaná: ime,
nyomorult ember ő is, a szép, a felsőbb, nyomorultabb és
szerencsétlenebb legutolsó rabszolgájánál. Ime, a szép nő tragikuma, ám
éljétek át képzeletben, ha tudjátok. Csodálja, isteniti és szolgálja
minden, – mindenki lába elé borul s örül, ha szoknyája szegélyét
érintheti. De épen ebben rejlik a tragikum: _a rendkivül szép nő oly
rendkivüli szerelmet ébresztett ott is, ahol részéről közöny, vagy
utálat felel amaz érzésre, – oly rendkivüli szerelmet ébreszt, mely
erősebb az ő közönyénél és utálatánál és legyőzi és összetöri_. A
csóknak vad vágyát kelti a szép száj – de minél szebb, annál vadabbat, –
s a vonzó és lágy tagok végre egy dühös és mohó gorillát vonzhatnak ám,
mely ellen védekezni már nem lehet, s a rettenetes karok átölelik s
szétmorzsolják s megfürösztik undorba és szennybe a drága testet.
Györgyike tisztában van vele, hogy utálja férjét – de kiderül, hogy a
férjétől nem szabadulhat, mert az szereti őt. Szemébe vágja, hogy
gyülöli: elmondja, hogy nászéjszakája előtt másé volt már, el akarja
rettenteni magától, meg akarja utáltatni magát, hogy szabaduljon –
hiába! Szeretlek, feleli a férj, szép vagy, vágyom rád – mit törődöm
egyébbel? A vágy nem ismer féltékenységet. Enyém vagy, nem engedlek el.
Az én vágyam erősebb, mint a te irtózásod: _a vágy mindig erősebb, mint
az irtózás, mert meg volt kezdetben s az irtózás csak növeli_. Az
irtózás gyöngit – a vágy erőt ad – s a gorilla vadul átöleli a szép nőt.
Ime, a szépség tragikuma s ezzel a felvonással, ha itt vége volna a
darabnak, az emberi nyomoruság nagyszerü érzése egésszé válnék, s
megtisztulva mennének el, mondván: tévedtünk hát, a szép nő élete sem
tökéletes, mint amilyennek hittük. De ime, az iró maga sem hitte el,
amit hirdetni akart. A harmadik felvonásban kiderül, hogy Györgyike
kibékült sorsával s ezzel fölébekerült ismét. Átadta magát férjének, s
ha nem szereti is, már nem irtózik tőle (gyermeke lesz) – s szerelemmel
kárpótolhatja magát, később majd, unos-untig: – hiszen imádja őt
mindenki s áhitozik rá. Marad hát minden a régiben: – Györgyike, a drága
gyermek, drága gyermek lesz tovább is: felsőbb lény, irigysége és istene
minden lirikusnak, minden szomoru férfiszivnek s magának a boldogtalan
és irigy irónak is, aki ime, még sem tudta őt megalázni és legyőzni. S a
tragikum felemelő és nyugodt érzése helyett, szegény férfiak, sajgó és
irigy nyugtalansággal megyünk el a szinházból: hjaja, bizony,
Györgyikéből gazdag és boldog nagyuri nő lett mégis és bizony mégis,
csak legjobb lett volna szép nőnek születni, mert _a szép nő abból él,
amiért él_ – és ez az abszolut élet.


TÓTH ÁRPÁD
„Haza indultam aztán, bús dolgokon tünődve:
E furcsa, földi létre mivégre kelle lennem?
Vágynom melegre, fényre és karcsutestü nőkre
S bolyongni félszegen, magános, esti csendben
S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
Verseim mondogattam, melyekben csendesen
Zokognak bánatim – és egykedvün figyelte
Fáradt, reszkető számat, fáradt szegény szivem.“
Előzőleg itt-ott, hetilapok cikkei közt egy-egy sort meglepetve vettünk
észre egy finom és arisztokratikus uj költő verseiben: – a „Nyugat“
valamelyik őszi számában aztán négy vers jelent meg „Tavaszi elégia“,
„Reggel“, „Légyott“ és „Holdtölte“ – hogy végleg s most már egészen
határozottan emlékünkbe vésse a Tóth Árpád nevét, mint valami kész és