Irások irókról: Kritikák - 1

KARINTHY FRIGYES
IRÁSOK IRÓKRÓL
(KRITIKÁK)
1918
TEVAN-KIADÁS BÉKÉSCSABA
TEVAN ADOLF KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABA


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

„A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI“

I.
A te utad a végtelenbe visz.
Egy fiktiv, mértani pont: a jelen, dimenziótlan és irreális valóság. Egy
pillanat; egyetlen kép a mozgó filmen csak annyi, hogy érzékelhessük a
mozdulatlan teret és mozdulatlan Időt. A többi a tenger. A lényeg, a
valóság, az Igaz – a Dimenzió és a Végtelen, melynek felületén halkan és
észrevétlenül uszik előre a pont. Mult és jövő: ezek a valóság, a többi
csak álom. Valótlan és imaginárius a jelen, mert a jelent testünkkel
érzékeljük csak, ezzel a tökéletlen s megbizhatatlan müszerrel: – de
mult és jövő a léleké, melyekből származott. Nem tetszik nektek a
_lélek_ szó; képzeljetek hát egy bonyolult s még ismeretlen szerkezetü
szervet, mely a végtelen s határtalan dimenziók felé szimatol. Termékei:
az emlék és a vágy – eleme a mult és a jövő, maga a valóság. S a költő,
kit e szerv fejlettsége alkalmassá tesz arra, hogy emlékeiben s
vágyaiban élhessen: sokkal reálisabb s valóságosabb életet él, mint az
„élet és a pillanat müvésze“, mikor szemeivel, fülével és orrával, egész
szegény, nyomorult testével akar közel férkőzni a dolgok lényegéhez.

II.
Ő a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Őt, ki elment.
A szegény kisgyermek tehát poéta, inkarnált lélek, valaki, aki a multban
volt s most nincs többé. Metafizikai lény; a kozmikus élet
köldökzsinórjáról le nem szakadt még s talán ő még emlékszik olyan
dolgokra, egy másik lehetőség világából, amire mi már nem emlékszünk. S
talán ő még látja ama tenger tulsó partjait, melynek innenső oldaláról
hiába meresztjük szemünket a sötét vizek felé. A gyermek titokzatos, a
gyermek a homályból jött. Mi, felnőttek, tudjuk honnan származtunk: –
meghalt, elment a gyermek és akkor születtünk. Emlékszünk rá. De a
gyermek első gondolata a kozmikus ködgomolyagokból sürüsödött ki s
magvát még foszlányok veszik körül; idegen bolygók imbolygó foltjai. Ime
innen van, hogy a gyermekre nézve titokzatos és jelentőséges minden; – s
minden dolognak önmagában való jelentősége van. Mi csak azt értjük meg,
ami nekünk szól: a gyermek ismeri az élettelen tárgyak tolvajnyelvét,
amellyel egymásközt susognak.
Este este… Árnyak ingnak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre,
Egy vonatfütty, messze-messze
És a csend jő
Alszik
a homályos éjbe
Künn a csengő.
A dívány elbujik félve
Szundit a karosszék
Álmos a poroskép:
Mindez mélységes s végtelen jelentőségü megnyilatkozása egy mélységes s
végtelen jelentőségü Abszolut Létnek: – a csengő és a kép, a karikahajók
és a szegény, szegény tükör – és a tó, az eleven poézis – s főleg a
drága, végtelen csillagok, melyek tompa és titokzatos nyári éjszakákon
zizegnek a széditő messzeségen át.
Én félek
Az élettől és a sötéttől
Mely mindenütt kegyetlenül éles
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj
A végtelen s az ismeretlen éj
Mert ime valami lappangó titokzatosság ömlik el mindeneken; – valami
szörnyü és képtelen tragédia reszket, mely minden pillanatban
kipattanhat. Végsőkig feszült hur minden jelenség és a hideg, szervetlen
Lét, komor és fenyegető némasággal mered a mi vonagló, fájó, reszkető
életünkre. Hiszen minden percben szerteszakadozhatnak az ég kárpitjai,
robogva zuhoghat le ránk a szörnyü boltozat s a halál borzasztó
hahotával, nyugodtan állitja meg a szivünk ingáját: csak tréfáltam,
nincs rátok szükség.
A szegény kisgyermek tudja ezt. Nem szabad megbizni a makacs és
rosszindulatu anyagban, mely nem adta nekünk ingyen ezt az ismeretlen,
érthetetlen életet. Hihetetlen fájdalmak vagy rettenes gyönyörök várnak:
de valami vár reánk és valaki figyel benünket. Szemek leskelődnek reánk
a sötétből. Higyjétek el, hogy végtelenül bonyolult s kiszámithatatlan
mindez s vigyázni kell és várakozni.
A szegény kisgyermek, az, akire emlékezünk nemcsak poéta, de filozófus
is: a szó legbelsőbb s legelvontabb értelmében. Sőt _csakis_ ő a poéta
és _csakis_ ő a filozófus: – mi csak felhasználjuk azt, amit ő örökül
hagyott reánk. Önmagunk epigonjai vagyunk – utódai ama Tizenkétévesnek,
ki a templomban tanitá a bölcseket az Irás szavára.

III.
Kiáltani akartam és lerogytam
Mint egy hivő:
Karom kitártam s hirtelen megállott
Állt az idő.
Ez tehát szimbolizmus, a dolgok jelentőségében való hit: – vallás és
filozófia a költészetben, transzcedens erők hite és imádása. Fejlődése
folyamán Kosztolányi Dezső odáig jutott, hogy versei nem _csak_ versek
immáron s el nem intézhetők poézis-esztétikai alapon. Egyetemes
világfelfogás, misztikus törvényszerüség foglal egyetlen egészbe
szineket és képeket. A szinek és képek itt nem önmagukért vannak: e
müvészet rég tul van céljaiban ama másik, most letünő müvészet
korlátain, mely foltokat s ellentéteket szinpompa kedvéért rakott egymás
mellé, s mely magát impresszionizmusnak nevezte. Olvassuk el bármelyik
verset – de olvassuk el például az „Anyuska régi képe…“ kezdetüt, vagy
az „Első ősz“-t vagy
A tó! a tó! az eleven poézis,
Fölötte az ég – s összefoly a kék viz
Egymásbaolvadt, – tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel,
A tó! A tó! A messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó,
Ó álom, áldás, szivdobogtató,
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly rejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Tovább libegő, lenge ladikot.
Nem képek és nem szinek ezek egymás mellett és egymás fölött. Egy-egy
szó megdöbbentve s váratlanul állit meg néha: csudálkozva keressük az
összefüggést s rájövünk, hogy benső, komor és tragikus, végzetszerü
jelentőségeket takart minden szin idáig s ezeket oldja meg s fedi föl
most e hang.
Azon az éjjel
Az órák össze-vissza vertek
Azon az éjjel
Holdfényben usztak mind a kertek
Meredten s gondtalanul oda kell figyelnünk a látszólag jelentéktelen s
holt tárgyakra: egy óra, egy szék, egy elhaladó kocsi, a kert: – s im
egyszerre megzavarodik s összefolyik a kép – borzongás fog el –: a
holtaknak hitt s hideg butorok libegni kezdenek – valami ismeretlen és
nesztelen szél hirtelen keresztülfutott rajtuk és imbolyogva mozognak,
mint a jegenyék odakünt az elsötétülő országut felett. Hangot se hallunk
– nesztelenül száll fölfelé a tompa darabokból valami ismeretlen: a
kisértet. Vagy ki ne ismerné ezt az érzést; ülünk behunyt szemmel
hallgatagon – s hátunk megett sunyin s ravaszul, egészen hangtalanul,
lopva és nagyon lassan nyilik az ajtó – s egyszerre, mikor zsibbadt
agyunk szunnyadó álomba ájulna már – egyszerre puff, ugy vágódik be
mögöttünk, mintha ágyut sütöttek volna el, vagy mintha vásott és
rosszakaratu koboldok hátunkon papirzacskót durrantanának, legszebb
álmaink közepén. Riadtan s bosszusan fordulunk arra: – de az ajtó már
csukva van ismét s ártatlanul s közömbösen állja tekintetünk.
Mindennek jelentősége van e versekben s a metaforák nem külső
hasonlatosságokat jelölnek – hanem a belső lényeg azonosságát. Ha a
leánynak, a puha és mesés szemünek, ki átdereng az édes, mámoros emlékek
ködén – ha a leánynak „kacagása hegedüzene“ –: akkor a hegedü fájdalmas,
gonosz rikoltozása viszont ugy rémlenék valami kisértetlátó, látnoki,
éjszakán, mintha egy leány kacagna – a két dolog egy, s valami közös
forrása van, odaát az érzékfölöttiek dimenzióiban. Nem hasonlatok,
analógiák ezek, hanem az azonosságok felismerése. Összeömlés a
lényeggel, panteizmus.
Tünődve néztek rám a szürke bércek. Tünődve nézek szét a bérceken és
mezőkön át – vagy a bércek és mezők tünődve néznek engem –: a költő
érzi, hogy mindegy ez, s mindkét meghatározás helyes.

IV.
De itt maradok s kopogok, vivódok,
Mint a rabok a börtön udvarán.
Kosztolányi Dezső ma a legérdekesebb, az első magyar szimbolista költő.
„A szegény kisgyermek“ lényeglátó hajlamait, sejtéseit, álmait nyugati
kulturák felszabaditották: – német és francia mesterek kezén mesterré
lett formában, kifejezésben s müvészete most egy pompás, káprázatos,
európai hangszerelésü orchester erejével szólaltatja meg a „néma
gyermek“ testetlen álmait.

V.
Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomról rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora
Felhangzik hurjain egy tompa gyászdal.
Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső
metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel
foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc
rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze.
Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét
szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó
lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis
kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és
Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely
végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és
mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult
szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen _ez_ volt az igazi, szebb és jobb,
mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk
áll még. Igen: – _ez_ volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi
tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt
zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely
ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig
némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék
– egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb
lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:
A trombiták kövér aranyló torkán
Egekbezengő beethoveni orkán.
Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime
a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és
legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.

VI.
A délután pezsgett a poros utcán
Mint az aranybor
S egyszerre este lett
És ugy megváltozott az utca akkor.
Savanyu holdfény lett a sugarakból
A tüzborból ecet.
Okos és fegyelmezett költő. Egy bizonyos, ezzel tisztában van: az érzés
magábanvéve semmi és annyi kerül csak belőle a versbe, amennyi alkalmas
volt, hogy müvészetté váljon. Figurák, váratlan fordulatok, szeszélyes
tornyok és hidak tünedeznek a vers robogó vonatából – majd hirtelenül,
egy földhát mögött széditő prespektiva villan föl, egy pillanatra, s ugy
rémlik, nagyszerü lehetőségek távolába mutatott egy nyitvahagyott szó.
Ez egy másfajta közvetlenség, nem az, ahogy nálunk értelmezik ezt a
fogalmat. Nem kenyere az egyszerüség: az őszinteséget átengedi azoknak,
akiknek nincs más mondanivalójuk, minthogy az igazat megmondják.

VII.
Egy percre megfogom, ami örök:
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.
Lepkék és álmok… elvillanó érzések: poézis. Néha tétován hitetlenkedve
kérdezzük magunktól: hát lehet mindezzel komolyan, mélyen egy életet
igénylő apparátussal foglalkozni, belémerülni, nem törödni mással. Mig
hidakat s nehéz házakat épitenek igazi, kézzelfogható kövekből az izzadó
izmok – s összevont, komoly szemöldökök hajolnak mikroszkopok fölé, hogy
az érzékelhető élet tudományát keressék.
S egy mély és egyszerü érzés válaszol: lehet. Vagyunk, akik a poézist
egy elkövetkező tudomány alkimiájának tekintjük. S hisszük, hogy eljön a
kor, mikor eprovetták fenekén csapadék alakjában mutatják ki: ez a
szürkés folyadék itt a _bánat;_ ez a vörös pépszerü anyag a _szenvedély_
– ez a kékeszöld, lanyha viz a _vágy_, amit az ember agyából
elimináltunk.
Ez elkövetkező tudomány sejtelmes, babonás alkimistája a költő;
anyagának egyharmada csak a tudás, a másik a hit, a harmadik valami,
amit maga se ismer. De a homályos abrakadabrák zürzavarán keresztül
nyugalmasan alakul ki máris egy örök és biztató pozitivum; hogy test és
lélekből állunk s nincs okunk félni a haláltól.

„MÁGIA“
1.) Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy
másnap reggel jut eszünkbe az egész – két összezengő szóból öntudatlanul
rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve,
összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha.
Napok mulva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk
alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és
zsongitjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kinokat, mint a
zenével. Egy idő mulva ugy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon
régen ismerjük e sorokat.
És egyre csak kopognak és dobognak.
Ottan dobognak a szivünk alatt
És a szivünk velük ver hallgatag
– – – – – – – – – – – –
Regélői homályos bánatoknak.
– – – – – – – – – – – –
Néhány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi-sor ugy él
bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része – ami nélkül már el se
tudjuk képzelni magunkat – mint gyermekkori emlékeink – és mint emléke
annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és
fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok
ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte
terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerü, nemes
szót, mig e szavak _cis_ hangja összeesett szivünk verésének _cis_-jével
– s ezentul minden összehangolódik már a versben és bennünk s néhol
egészen összefolyik a muzsika.
2.) Honnan ez? Mi az analizise ennek a szintetikus hatásnak? Analógiát
keresek és nehány uj festőnkre kell gondolnom, akik a szinek sajátos,
nemes keverésével olyan _tónust_ tudnak adni a szinek összeségének, hogy
a kép, megszületésének első percétől kezdve már _patinát_ kapott –
zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt,
melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A szinek összetevésének
megfoghatatlan müvészete ez. Máshoz alig tudom hasonlitani a szavak
választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan
megfinomult müvészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni
Kosztolányitól, szánalmas és kómikus eredménnyel – ha csak, kritikushoz
nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedüvirtuózunk
nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső
asszociáció révén: Kubelik Jan hegedümüvészetére gondolok, az ő
játékának teknikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna _tónust_,
ezt az összefogó patinát, vagy bouquet-t, vagy szinezést, vagy nem
tudom, hogy nevezzem.
Én nagyon sokakat szerettem,
Én vágytam arra, vágytam erre,
De aki ugy szeretett engem:
Anyám az életet szerette.
3.) Ebben a teknikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes
archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész
jelentésében tiszteli. Nála, mert igazi költő, a szó nem eszköz és
szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való
érték a szó, szine és zenéje és zamatja hosszu, biogenetikus fejlődés
eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői
iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámitják, szines és ragyogó
szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az épitőszekrénykét –
Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak
ki a kagyló belsejében. Egy-egy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem
belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek, vagy rovarnak,
mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és
szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek
fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is emlitette
valamelyik – bennem egy régi, ifju költőnk melódiája ébredt fel egyszer,
Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki nehány
verset irt csak s egy egész hangulatot hagyott ránk.
„Homályos bánat dulja lelkemet…“
4.) Igy próbáljuk körülirni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, uj
versek és zavaros, uj esztétikák gomolygásában Kosztolányi uj versei
nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv
elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan
másképpen elképzelni nem lehet s alkotni nem adatott, csak ugy, ahogy
verssé lett – mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki
a költő kezdettől fogva terhes lirájából – egy távoli hang az
örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltünő szivek átadnak egymásnak
és visszhangoznak az idők végezetéig.

„BOLONDOK“
Ugy rémlik, sőt talán bizonyos, hogy Kosztolányi a jobb részt
választotta. Egy század mult el s elmultak a görcsös erőlködések,
melyekkel drámán, költészeten s epikán keresztül az iró egyenesen agyába
szoritotta a tollat s annak puha anyagát feszegette s egyetlen dolog
érdekelte csak: mi történik s hogyan történik ott belül? A naturalizmus,
mely a valóság megismerésének nagy izgalmát kereste, nagy kerülő után
már visszatért volt az emberi agyhoz s már titáni és nagyszerü küzdelmek
kezdődtek: leirni, megrögziteni, megfogni a látszólag megfoghatatlant –
nagyszerü munka volt (ó Dosztojevszkij, s ti oroszok mind!) mind az
alkimia, mely vakon s kalauz nélkül tapogatta a dolgok összefüggéstelen
belsejét. De az alkimiából kémia lett s a pszikoanalitikus müvészetből
pszikoanalitikai tudomány. Aminthogy minden müvészetből tudomány lesz
végre, ha nagyon belemelegedik: s minden tudomány müvészet volt valaha.
Egy bizonyos: a huszadik század emberének agy és lélek, saját agya és
lelke, nem jelenthet többé különnemü s megközelithetetlen magánvalót,
mely csak belülről oldható meg. Kellemetlen dolgok derültek ki.
Költészet, hajlam, geniálitás: idegdiszpozició dolga mind s az ihlet
legszentebb termékei, könyvek és képek, orvosi laboratoriumok edénykéibe
kerültek, hol hasznos adalékot nyujthatnak az összegező tudománynak.
Tudós professzor Freud könyvet ir Lionardóról, részletekre boncolja föl
s ugyszólván szérumot kivonatol belőle, a neurozis ellen s majd ezzel
gyógyitja a rendelőszobában várakozó neurotikus buzakereskedőt, akinek
lényegében ugyanaz a betegsége, mint Lionardónak. Himlős bárány véréből
készül majd a gyógyszer, himlős embernek. Mert ime, egészen egyformák
vagyunk s mi neked fáj, nekem is fáj.
Mi maradjon hát a müvésznek? Befelé fordulni nem érdemes: lelkem
legbelső daganatait hovatovább orvos vágja ki belőle, mint a tyukszemet
s hovatovább el kell ismernem majd, hogy jobban is ért hozzá, mint én –
nem, mintha okosabb, vagy tehetségesebb volna nálam, de egyszerüen
azért, mert tapasztaltabb s ő ilyet már többet látott s mind ilyen volt.
Ó, igen, mind ilyen volt. Árkászok és furók dolgoznak már a mélyben, ás
és fur a fáradhatatlan tudomány, igy szól fáradtan a müvész – mi adtunk
utat neki, hagyjuk őt dolgozni s maradjunk itt a felszinen. S nézzünk
körül. Mily szép, boldog és megnyugtató. Nini, apró tárgyak, egy fürt,
egy virág, egy ruha. S mennyi szin, odalent semminek sincs szine. Ott
egy ember, távolabb egy ló. Formák, kedves vonalak. Semmise zavar többé
– minden szép és csodálatos. Az embernek emberfeje van – de nini,
képzeljük rá egy emberre a lónak a fejét. Ki akadályoz? Vagy a ló
nyakára emberfejet. Tehetem, idefönt minden szabad – semmise rángat a
mélyből. Hajrá, lobogjunk és repüljünk – semmise lehetetlen és minden
igaz. Cseréljük össze játékos kedvvel a vizet s a levegőt, a lehetőt és
a lehetetlent – vigye föl a kis léggömb a kis fiut s lássam meg a
tükörben egy más embernek az arcát. Mindez csak játék. Erre az arcra
mosolyt teszek s amarra könnyeket s aztán összetévesztem a kettőt. Hogy
volna, ha igy volna – ó mennyivel több, mennyivel szebb, mennyivel
igazabb, müvészhez méltóbb e kérdés, mint az a másik, a szürke és
gyötrelmes és lenyügöző: hogy is van hát igazán?
Kosztolányi müvészetében a felszinig jutott: s használjuk fel a
szerencsés hasonlatot s érveljünk igy: tehát emelkedett. Tudatosan s
meggyőződéssel keres formákat – a formák s a fikció birodalmában
arisztokrata és uri birtokát s királyságát visszakapja a müvész, ki
királynak és arisztokratának született s kit a plebejus valóság a
megismerés igájába akart hajtani.


MOLNÁR FERENC

MOLNÁR FERENC NOVELLÁI
A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és ujra meg ujra kezdetét veszi a
Báb-szinház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap
láthatók lesznek a következő számok:
1. A _Ravasz Urinő_, amint a _Buta Gavallért_ háromszor keresztülugratja
a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Szinhely: Lipótváros, illatos
boudoir, zene Kolegerszkynél: – és ó! este a Stefánia-ut édes, előkelő
illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyü ravasz Társasági Baba, náluk
már igazán csak az iró ravaszabb, az iró, akinek ingerlő, recsegő
hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák
mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat
használ, de az Urinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Urinő mindig
ravaszabb: – és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre
sejtjük, hogy megint az Urinő fog tuljárni a Gavallérnak az eszin.
Tessék vigyázni, aufpassz’n: aha, már megint fejbeverte a Buta
Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden
igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó
Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ó
okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz iró: hogyan is vagytok
ti csak olyan ravaszok? Végig ugy megy ez, mint az egyszeri egyházi
tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom,
hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint
eggyel tulgondolta a Gavallért és az iró eggyel tulgondolt engem:
egyszóval, erre mégse számitottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam,
hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: – tyüh! az ember mégis
belezavarodik.
De libben már ujra a függöny: más.
Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a
kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az
élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karrikaturája. A
deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: – de erre már ki kell törni
a nevetésnek – hiszen ez a drótkezelő „jassz“ ur egész boszorkányosan
hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti
kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a
Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar,
verkli meg óriáskifli. Szinfal: esti hangulat, ringlispil – zavaros
hangok; nyekergő muzsika… aztán valami ábrándos, külvárosi „dall“
érzékenyke külvárosi sziveknek… A két cseléd, két szines, üde foltban
elperdül, az egyik sir… Hideg szél jön az Üllői-uton és egyszerre a
szemünkbe csap. – De felriadunk: – a függöny sebesen leszalad.
Más.
Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül
hü hasbeszéd. „Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját
és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a
patakba és egy kicsit sirt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a
parton, a hóban és akkor ugy meghalt…“ Furcsa nevetésünk egyszerre
zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös
dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez
a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni… De ugranak a bábok és
ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most uj szám
jön: más.
Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyürött, lump ur, aki a kocsiban
ül. Reggeli hangulat, Stefánia-ut. A kocsis elmondja, hogy neki háza
van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek.
Rándul a drót: az ur is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen
két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárét már vett
gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel
és reggelre vizes lesz megint a párnája – mert mi lumpok tizenkettőkor
szoktunk mosdani, sirva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szivét,
csak ugy, tüdővel, gyomorral és torokkal kisirjuk magunkat a borbély
keblén… Aztán a revolver… Egyre kevésbé fél tőle – még egy kis
gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis ur. Maga ezt nem érti,
nagyságos kocsis ur, mert maga nem sirt még meztelenül az ágyban.
Gyakorolni kell, mig azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön,
kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomoruan. Az öreg ember örül a
halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt
röpül lefelé a hidról, megöregszik. A természet csak ugy ereszti el az
embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett – – – Nem tehetünk
magunkon erőszakot.
Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sir, hasbeszélő
ur, ott a deszka mögött! A köny végig is futott már bizonyosan, könnyü,
gunyos zizegéssel, mint valami aranyfejü, fürge kis gyik. Remegnek és
libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér – gyorsan le a függönnyel! –
Ez már nem tartozik rátok.
*
Molnár Ferenc stilusa.
Az irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy uj, szellemi
directoire-t. Az ilyen korokban affektált „l’art pour l’art“
elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk irásban a mesterséget és
technikát, és „csak müvészet“-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő
elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek fel a neológok: a
kritikusok meg usgye! vállvetve, superlativusokban (maguk is
belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány uj kifejezést
sikerült megfaragni. Fősikerük igy főleg az eredeti és uj technikák
megalkotóinak van. Egy pillanatra ugy látszik, szinte, mintha az egész
irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a
müvészet, mely „nem közönségnek szól“ és sohasem volt divatosabb, mint
ma, az a felfogás, hogy az irók egymásnak irnak.
Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden
ugynevezett „csak irodalmi“ áramlatoktól, hogy például gyakran igy
fejezi ki magát: „ahogy az irók mondanák“. Nagyon értem, hogy modora van
és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük
ilyetén korában arisztokrata irók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell,
hogy lirájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a
modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus
parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: – az iró a
közönségnek alkot, ó igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek
alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek,
kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeut: inkább akar
ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második.
Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ir, a maga közönségének. És ez a
közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát,
lassankint meg fogja érteni őt. Mert ime, mire egyedül marad az ő
közönségével: a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni,
melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csip sehol. Egy váratlan
akkord jön, mely meglep és megindit, mint valami poéma, mely a sziv
belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a
novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az iró a szivéből adott
itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden
gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.
És meg vagyok hatva, mig ezeket irom, mert ime, nem igy akartam
befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De
kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a müvészet fogja megváltani
a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra,
görcsösen elszoruló sziv: talán nem is várhatunk tőle egyebet.

A TESTŐR
Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk
szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán még sem szabadna igy
csinálni, bohózatnak – és nehányszor – irodalom ide, irodalom oda és
szakszerü értékelés oda, szakszerü értékelés ide – és néhányszor
szégyenkezve és kicsit aggódva forditottunk egy lopott tekintetet a