Ignotus novelláiból - 3

Total number of words is 4310
Total number of unique words is 2048
28.7 of words are in the 2000 most common words
40.0 of words are in the 5000 most common words
46.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
álltukban s egymásra szorulnak s nincs más a világon, mint lábtul
szikla, fejtül ég, köröskörül tejköd s az orruk cimpájában forróság. Ez
a legjobb.
S nem rossz, nem rossz, nem rossz, csak furcsa, hogy mennyire fáj: nem
találkozni többé. Hiába járni, kelni, kutatni, címet kitudni, utcáján
átkocsizni, másoktól hallani róla, másokkal beszélni róla s gondolni,
gondolni, gondolni rá és nem találkozni vele. Nem rossz, csak furcsa,
hogy mennyire fejrázatóan nehéz. S mennyire lélekdagasztóan. Nem
találkozni: zsilip, melytől az ár nem folyhatik le, hanem duzzadva
emelkedik a kőpartok között s emeli hátán a kis mótorost, amiben jó
volna együtt ülni és teát főzni, vízipók hamarságával átszaladva a
tengeren, menve hűvös sziget felé, hol piroskötényes és facipős szőke
parasztasszonyok a kezükhátát húzzák végig az orruk alatt, ha meg
akarják törülni. S gyenge hollandus kávét inni hozzá, a kékcserepes
takaréktűzhelyről, s kitopogni lábukból a zsibbadtságot…
S csak azért szeretném látni, hogy megkérdezzem: ki maga? Ki maga,
kedves, ki maga, azzal, hogy: van, ki maga, drága fiatal teremtése a jó
istennek, ki maga, hogy rá kell gondolnom, mikor nincsen is hozzá közöm,
s úgy, olyan melegen, olyan odagondolóan, mintha közöm volna hozzá?


Márciusi sör
Rosszul ment nekem, mint a boltosok mondják. S nyomorúságomat nevelte a
szégyen, hogy ennyire lelkemre veszem.
Hogy mi bajom volt? Édes istenem: semmi. Rájöttem, hogy más férfi is van
a világon, nemcsak én.
Ezen persze könnyű nevetni. S azt mondani: ezt csak mindenki tudhatja!
Valójában azonban: tudni – az semmi. Azt is tudom, hogy minden ember
halandó. De azért egészen másképp tudom, mikor éppen csak hogy
elugorhattam az automobil elől. S fölülrá: az elől, hogy más férfi is
van a világon, még csak el sem ugorhattam. Két drága szemcsillagot
látok, a szemem láttára, szemszöglettől szemszögletig utána úszni
valakinek, aki nem én vagyok. S az én szememnek megértően kell
rátekinteni s még ezzel is elébb kivárni, míg a magát elárult szempár
riadt kötelességtudással visszafordul hozzám. Riadtan s egyben
kémlelően, hogy nem vettem-e észre semmit. S az egészben ez a
legutálatosabb.
Irtózatos rossz volt a kedvem. A kis eset délután történt, a Dunasoron,
most pedig már éjfél körül lehetett, ahogy még mindig kopogva jártam a
fekete belvárosi utcákat. Úgy lépkedtem, mint valami árúház
mozgójárdáján; a világ minduntalan kiszaladt a lábam alól. Sötét volt, a
lámpások sárgaságba esve bámészkodtak bele a kora tavaszi fülledtségbe.
S nekem pontosan olyan volt az érzésem, mint egy télikabáté, amelyikre
hirtelen rásüt a márciusi nap, s aki egész télen át büszkén hitte
magáról, hogy fekete, most egyszerre kiderül róla, hogy zöld. Egy hatost
nem adtam volna magamért, ha handlé lettem volna.
Elfoglalva külömben csakis a nyeldeklőmmel voltam. Úgy éreztem, hogy
vagy lenyelem vagy nem nyelem le, de valami nagy dolognak kell vele
történni. A fejem egészen üres volt, néha azonban mintha a nagy Adria
hullámzott s forró homokostul benne tüzelt volna, – még könyökömön is
ott éreztem a támaszkodást, ahogy a fövenyen egy pirosbóbitás,
dörgölköző, szőke macskafej huncutul beleágyazkodik a karom hajlásába.
De nyomban rá megint a szemét láttam s úgy láttam, ahogy engem néz – s
mint a visszatérő hideglelés, ez a kép hirtelen megrázott s utána kiült
homlokomon a hideg verejték.
Ám végre is rá kellett magamat szánnom, hogy elmenjek vacsorálni. Egy
sörkocsmában világosságot láttam, bementem. Egypár asztalnál még ültek
is. A világosság jól esett, az emberek jól estek, még a sörszag is jól
esett. Egy kicsit elzsibbadt: a fejem, a lábam, a lelkem is, mikor
leültem. Lehunytam a szemem s mire végigsimítottam a homlokom és
felnéztem, nyugodtabban nézhettem körül.
A szemközti asztalnál hárman ültek. Az asszony – szép, szőke teremtés,
piros szalmakalapja mint a fejkendő kötötte le még a fülét is, csak két
hamvas hajcsíkja szorult ki alóla – mondom, az asszony ült az asztalfőn,
a fal mellett, a tükör alatt; balkézt tőle az ura, egy jelentéktelen, de
elég jóformájú ember, jobbkézt pedig egy csinos fiú, akihez valami köze
lehetett s kivel a képviselőházból ismerjük egymást.
Odaköszöntem, a fiú visszaköszönt – de éppen csak arra a percre vette le
szemét az asszonyról. Kedves is volt a menyecske, ahogy ivott. Fekete,
édes tavaszi sört – de kortyonkint s fejét hátraszegve, mint a kis
libák, az ura korsójából, s minden korty előtt és után hozzádörgölgette
a korsót az abroszhoz, német szokás szerint. Álltól mellecsontjáig a
nyakát, kis ujja hegyétől könyökéig a karját gyönyörűség lett volna apró
csókokkal végig pontozni.
A fiú gondolatban meg is tehette – szinte csücsörítette rá a száját. De
aztán összeszedte magát s elkezdett elmondani valami furcsa történetet,
ami egy fiatal gróffal esett meg, kivel együtt voltak vadászaton, – öt
óra délután volt, mikor visszatértek a kastélyba, az öreg grófné
kikocsizott… és így tovább és így tovább… a menyecske mosolyogva
hallgatta, olykor egy-egy kérdéssel tüzelte is, a fiú mindjobban
belemerült az előadásba és fűzte, toldotta, mozdulatokkal kisérte s a
szeme csillogott bele – mikor egyszerre csak torkán akadt a szó, leesett
az álla, s a hirtelen támadt kínos csendben a menyecske riadtan nézett
elvörösödő képébe.
Mi történt? Semmi, igazán semmi, én vagyok a megmondhatója, hogy semmi.
Mindössze annyi, hogy egy kicsit rajta felejtettem a szememet én is a
szép szomszédasszonyon; a korsó sörömet, amit a fiú frissen tett elém,
észrevétlen, nyilván akaratlan is megemeltem s talpával az asztal
lapjához ütögettem – a szép teremtés pedig (áldja meg érte a jó isten!)
önkéntelen elmosolyodott, önkéntelen visszakoccintott s önkéntelen
visszanézett, egy szempillantásra.
Ennyi volt az egész – s a jó fiúnak ezért igazán nem kellett volna így
kikelnie magából. Pedig rettentően odáig volt; egész többi este egy
szavát sem lehetett venni. Én mosolyogva néztem – mint a gyereket nézi a
meglett ember. Éreztem, hogy a világon vagyok, s igen-igen
természetesnek találtam. S furcsa volt ez a csinos fiú, ki elképpedt s
mint valami újságon esett azon kétségbe, hogy más férfi is van a
világon, nemcsak ő.


Éjféli mise
A dada is elkéredzkedett éjféli misére s nem igen lehetett el nem
ereszteni. A baba már nagy legény, hatodfél hónapos; két-három óra
hosszat nappal is elmarad, az éjszakát meg, noha alighanem fogzik,
rendesen hajnalig átaluszsza. Csakugyan, tíz óratájt belakott, s úgy
elaludt, mint a tej. Isten vele, dada, imádkozzon a Szűz Anyához, hogy
járjon közbe az ő Szent Fiánál a maga kis Ilonkájáért is. De a mi kis
fiunkról meg ne feledkezzék, félkettőre itthon legyen.
A lámpa csapját lecsattantottam, a hálószobára sötétség borult. Csönd
is; a villamosnak is karácsonya van ma; társzekerek robogása sem ingatja
meg a roppant bérkaszárnyát. Harmadmagammal vagyok itthon; ha a babát
nem veszem egész emberszámba: csak harmadfélmagammal. Jobbkézt, balkézt
halk pihegés hat a fülembe; két gyenge, bizakodó teremtésé, kik közt én
vagyok az erős. Az erős, a hatalmas; a bizonyosság és az oltalom. S ez
az erő s ez a bizonyosság megint álmatlan forog fekvőhelyén, mint annyi
hosszú éjszakán. S mint mindig, ha a sötétség s a magánosság ráborul,
most is mellen ragadja saját magát: vajjon igazán vagyok-e, igazán én
vagyok-e én? vajjon nem káprázat-e az egész valóság?
… Ki tudja megmondani, hogy nagyvárosban a harangszó mikor üti meg
fülét? Pusztán, Dunán, az órámon kémlelhetem, hogy menten meghallom,
azon konduló percében. Velencében is, a csönd birodalmában, nem kell,
mint a virágárus lyánynak, tolakodnia, hogy észrevegyem. Itthon azonban,
a neszek városában napok telnek bele, hogy egyszerre eszembe jut: négy
napja nem hallottam harangozni. Megesik, hogy, mint a gyerek az árvizet,
csak akkor veszem észre, mikor kis teknőmben már ott ringok a hátán.
Néha, déli munka közben, a nagyharang mély G-szava az ablak felől
hirtelen zudul rám, mint az aranyfürdő; ha hátravetem magam a székben s
szemem lehunyom: világosan látom megolvadt ércszínét, még forróságát is
érzem arcomon s kezem fején. Most is, éjfél körül, egyszerre elteli a
hálószobát, mint a pásztortüzön melegedett holdsugár. Ezüstösen, de
langyosan – azt hiszem, éppen elszundítottam volna.
Erről immár szó sem lehet. Bandi legyen a nevem, ha nem a kis legény
neszez. Az, az… most már bizonyos, hogy ébren van. Gügyög egyet-egyet,
majd öblöget, mint mosogatáskor a borosüveg. Végre határozottan elkezd
trombitálni, akár a fia elefánt Nem sír, mert egyelőre nem tudhatja,
lesz-e szükség erre a legvégsőbb tromfra. Azonban mindenesetre jelenti,
hogy ő: van, és semmiképpen sem elhanyagolható személyiség.
A sötétben is önkéntelen elmosolyodom. Lehet, hogy a világ csak
káprázat, lehet, hogy még lehetség sincs a dolgokban – de hogy ez a kis
betyár van és megvan: az bizonyos, mint a kétszerkettő. Elismerem, hogy
ez barbár és tudománytalan bizonyiték, mint volt az ó-kori bölcsé, ki az
ő egyik társa abbeli állítását, hogy: mozgás pedig nincsen, azzal
cáfolta meg, hogy föl-alá kezdett sétálni a szobájában. Bizonyos, hogy
mind e kategoriák csak hivságok; nem a világ külömbségei, csak a mi
véges eszünké. Valóigaz, hogy még a férfi s a nő közt való külömbség itt
csak jelentéktelen árnyalat a természetben, s igaza volt az egyszeri
orvosnak, ki mikor fiút jósolt s az elbusult apa néma szemrehányásul
kislyányt kalimpáltatott előtte, vidáman dörgölte a kezét: látja, nem is
tévedtem olyan túlságosan!… Mindazonáltal: ebben az éjféli percben
nagyon jó volna, ha ez a kategoria némiképpen akaratomtól is függene.
Ha, például, ezt a kis gazembert most megszoptathatnám, öt perc múlva
elaludna, s nem trombitálná föl a világegyetemet.
De ne legyünk igazságtalanok. Ez a kis lélek voltaképp szintén nem akar
egyebet, mint az ő kis kétségei eloszlatását. A sötétség az ő számára is
tele van bizonytalansággal, támasztéktalan kapkodással s zuhanásos
örvényekkel, s szívét elfogja a tudatosság átka: a félelem. Mikor
fölcsattantom a lámpást: az ágyacskája ércsorompója mögül hirtelen a
fényes körte felé fordul, s hogy föltápászkodom s benyulok a
mellénykéjéhez: a szíve még vadul lüktet, az orrocskáján még legördül
egy könycsepp, de a szája tátva s a szeme tágra nyitva mered a
megnyugtató világosság felé. Halkan megfogom kis selyemhernyó újjait és
suttogva szólítom. Rámnéz és nevet. Hangtalan, fogatlan, bután és
ennivalóan. Megismert és szeret.
Hogy úgy mondjam: lábujjhegyen nézek vissza az édes anyjára. Szegényke,
nem szeretném, ha fölébredne; mióta ez a kis legény megvan: úgyis oly
nehezen találja meg az álmát. Most is a szája csücsöritésén látom, hogy
az ő kis emberéről álmodik. Kékes fekete haja, mint a futtatott aczél,
egypár tömött fürttel mintha belefogódzanék a homloka vajszín
márványába. Okosak a szobrászok, kik most megint mindenféle márványból,
ércből s kristályból rakják össze a szobraikat. Lefőzik vele a
természetet. A kis fiú külömben nem anyjára ütött; tisztára az én
tömpeorru szőke kozák-fajtám.
Fölkapom a nagy kabátom, a legénykét óvatosan kiemelem a rács mögül, s
vigyázva szököm át vele az ebédlőbe. A hálószoba lámpáját leborítottam,
az ebédlőét felcsavarom. A kályha még meleg, a kis fiú a megszokás
gépiességével húzódik meg a félkaromban. Egymáshoz tanultak: ő is, a
balkarom is. Térdig meztelen lábacskáival, az ő furcsa
pelenkanadrágjában, mint egy kis fehér bosnyákember, úgy ül bele a
könyököm hajlásába, fejecskéjét meg a hónom körül nyugtatja. A kabátom
felső gombjai egyenként jó ismerősei; eljátszogat velük, beléjük
fogódzik, a szivarzseb meg éppen két kézre való kapaszkodó létra. Hogy a
bal hónalját is megfogom, teljes biztonsággal néz körül a rengeteg
szobában. A dada, ha látná, bizony féltékeny volna rá. A Jézuska sem
ülhetett külömben karon, mint ez a kis pogány az ő hitetlen apja
karjában.
Pedig a harangszó elült, a mise már megkezdődhetett. Ahogy ezt az
elérzékenyítően meleg kis állatot itt tartom a karomban, s a feje szőke
pihéje langyosan illatoz az orromba, hosszú lépésekkel elgondolkozva
járok föl-alá a szobában. Hogy miket gondolok, az a kettőnk titka: a jó
istené meg az enyém. Természetesen: az én jó istenemé, ki éppúgy
kialakul minden egyes ember körül, mint a sorsa, az élete, a
pályafutása, hű lenyomatául az ő egyéniségének. Az élet egyforma, épp
úgy, mint a hogy a világ egy és egyforma; mint a kalapos halcsontpálcás
mértékvevőjében: a világegyetem erői egyforma erővel s nyomással
hatolnak mindnyájunk felé, s az életünk kalapellipszise csak azért
külömbözik, mert a koponyánk formája sem egyforma. A gödrökbe behatol a
sors, a dombokon megakad, a fogyatkozásokon úrrá válik, a keménységekhez
hozzásimul. Az isten tartson meg, te kis ember, s ne legyen okod
megbánni, hogy olyannak születtél, amilyen vagy.
Azonban: a kis ember fészkelődik. Elkapja a hüvelykujjamat, s hatalmas
erővel elkezdi szopni. Teringettét, ezt a szívást ismerem; az életem
legrettenetesebb negyvennyolc órájára emlékeztet, mikor az első
dajkájának hirtelen elapadt a teje, s a kis teremtés ordítozva
fonnyadozott, a szemem láttára, tehetetlen karjaim között. Akkor is így
elkapta az újjamat, az orromat, még a hajamat is. Nincs benne kétség: a
kis gyerek éhes. Fölnézek az órára: teremtő isten, nincs több egyfertály
egynél. Egy óra okvetlen betelik, míg a dada itthon lesz. Csak
hallgattam volna a doktorra, ki egyre biztat, hogy etessük már; a gyerek
erős, megkívánja. A dajkája hallani sem akar erről; védelmezi, mint a
nőstény tigris. Féltékeny az ételre, mely az ő tejét fölöslelegessé
teheti – ezt az áldott, édes, becsületes, önfeláldozó tejet, melyen a mi
kis emberünk rózsaszinre hízott, míg az ő kis Ilonkáját majd
elpusztította a hasmenés meg a kanyaró, a nagy-kátai parasztasszonynál.
Jó, hogy végre rászánta magát, s a kis lányt haza adta Somogyba, ahova
most fáradhatatlan küldi az égszín-kék meg a rózsaszín köntöskéket, s
ahonnan hétről-hétre kapja a biztató levelező-kártyákat: édes anyám, ha
látna, bizony meg nem ismerne; két fogacskám van már, reggelire megeszem
egy tojást, s nagyanyámnak egy perc nyugsága sincs tőlem… A
lelkiismeretem nem adja száz forintért, hogy így fordult; nem
szégyenlem: a könnyem kicsordult, mikor a kis Ilonkát lefogyva, egész
testében kipálottan, halálnak szánva láttam. A feleségem is szinte
bűnösnek érezte magát; nem egyszer meglestem, mikor azt hitte, maga van,
amint a tükör előtt elkeseredve gombolkozott ki-be, kétségbeesve, hogy
mért nem tudja ő az ő kis báránykáját szoptatni. De hát nem tudja, mit
tegyen: a jó isten, aki mindent tud, bizonyára ezt is tudja és számba
veszi… Mindez azonban mellékes, a fő az, a főbaj, hogy a kis ember éhes
– sőt, most jut eszembe, ma korán vacsoráltunk, hogy korán
elmosogathassanak – akármi legyek, ha az édes apja is nem éhes.
Hát hiszen ezen, már mint az édes apján, könnyű segíteni. A pohárszéken,
borító alatt, ott még egy fél nyúlgerinc, továbbá, üveg alatt,
birkasajt, ezenfelül málé, befőtt gyümölcs, kovászos uborka, fehér
kalács és fekete kenyér: mind csupa kedves hazai küldemény. Tej
ellenben, úgy emlékszem, nincs az egész házban; mind felfőzték a dadának
tejbekásának. Ez az ő legkedvesebb étele; gazember, aki sajnálja tőle.
Teát főzzek? Félek, a gyerek be nem veszi; van esze hozzá, hogy az a híg
csicsóka-lé, ami őnéki szabad, viszont ne ízleljen néki. Vízzel
próbálkozzam? Megpróbálom; megborzog tőle s kiköpi. Az isten éltesse,
apja fajtája; ahány ízig ismerem magunkat, senki fajtám nem állhatta a
vizet. De a kis ember mind határozotabban kapkod a pohár után; kapkod a
kanál, villa, tányér, minden után, amiről az éhség sugallta hirtelen
okossággal egyszerre megsejti, hogy valamimód összefügg a jólakással. Ej
no, a gyerek már erős; a doktor is megengedte; félkézzel lefejtek egy jó
falatot a nyúlgerincről, szájamba kapom s a villát letéve, két ujjammal
letépek néhány rostot az olvatag gyenge húsból s inkább bekenem, mint
beteszem a szájába.
A kis ember megint összerezzen. A hús savanyú, sós, kásás: mind csupa
idegen íz és tapasztalat. Egy ideig vár, kémlel – majd hirtelen
elhatározással beszíjja a két ajkát s mohó örömmel majszolja róla az
ételt. Hátha tévedek? Mégegyszer megpróbálom. Most már nem is haboz:
menten majszolni kezd, komoly, elfoglalt arckifejezéssel, szakasztott,
mintha szopna. Mikor harmadszorra én habozom, adjak-e még neki, ő maga
nyúl le a tálba s gyámoltalan ujjacskáit izgatottan gémbergeti a síkos
húson.
Teremtőm, a kis fiam húst evett; ebben a percben lenyelt egy pici
gombolyag izmot és ideget, mely néhány napja még élt, érezett s félt,
félt, félt mint ő a setétben. S hogy’ fölcsillan belé a szeme Hogy’ kap
a többi után! Hogy’ nyalogatja utána szinte kérődzve, a száját,
egyszerre maga elé meredve s a karját kilökdösve, mintha zsákmányt
keresne! A kis szopós állatból gyilkos állat lett, ebben a
szempillantásban, a saját édes szüléje tanítja rá, szoktatja,
beleneveli; a húst valósággal belerágja a szájába, a testök melegsége
egybepárállik, állati éhségük egy lüktetésbe szakad s együtt nyúlnak
mohón, szimatolva, fogcsattogtatva az áldozat után… Fogcsattogtatva:
ezen megint el kell mosolyodnom; szegénykémnek még egy fogacskája sincs.
De lesz, mint nékem – s a porhászék mellé odalökdösve a karosszéket,
leülök vele s figyelem az arcát. Gügyög és ehetnék, és úgy hasonlít
hozzám, mintha magamat nézném kisebbítő üvegen. Homályos révedezések
kelnek bennem, régi, életem előtt való életekről, melyekre ez a gyenge
kis arc emlékeztet vissza. Voltaképp nem is az én arcom ez, hanem anyai
nagyapámé; egy gömbölyű kis szőke emberé, kit én nagyon szerettem, kit
én mindig hatvan évesnek látok, kinek egy-egy vonása megdöbbentően
villan föl olykor énbennem s kinek ez a pici teremtés kisértetiesen
tökéletes mása. Őneki s a fiainak, az én elhalt szegény, szerencsétlen
nagybátyáimnak. Volt köztük jó ember, gyenge ember, okos ember, bolond
ember, kevésbé szerencsétlen és teljesen hajótörött ember – s én
szívdobogva kémlelem: melyikhez hasonlít jobban, melyiknek sorsa van
gyenge vonásaira írva. Sorra megkóstoltatom vele, a milligrammig
leaprózott mennyiségben, a nyulat, a kalácsot, a mi áldott barna
kenyerünket, a szőlleink gyümölcsét, még bizony, erősen megvizezve,
kanál hegyéről szájába csöppentve, a szilvapálinkát is. Mind izlik neki,
mindre tartja a jussát, mindben egynek érzi magát: állatul is, aki éhes,
emberül is, aki válogat: apjával, ükeivel, bátyáival, kik mind ezen a
kenyéren nevekedtek, ezt a gyümölcsöt szedték, ezt a pálinkát itták,
ebből a kalácsból törtek hozzá – ha nem ebből, hát ilyen fajtából, lenn,
a rónaságon, a futóhomok országában, a Duna mellett épúgy, mint a Don
kürül. Egy percre feltűnik előttem a szőllő, milyen lehet most odalenn a
világ. A homokot átitta a nedvesség, a fagyos tőkékre ráborul a köd, s
ennek a szegény nyúlnak vérei meg testvérei lélekszakadva futkosnak az
éjszaka borzalmasságában. A jószág belül van a karámon: alszik?
kérődzik? a gulyás maga se tudja. De boldog: a gulyás is, a jószág is,
hogy itt a tél, mikor takarmányon élhetnek, mert jaj, az a rettenetes
nyár, mikor a szegény marha járóföldnyire nem talál egyebet, mint a
fárasztóan süppedékes könyörületlen homokban az életüket görcsösen
kidacoló magános nyárfák sovány hajtását. Érdemes így élni? A gulyás nem
ér rá kérdeni, mert gyereke sír odaát a majorban s annak kell élnie. A
gyerek, mire elgondolkoznék az életen, maga is a gyerekének él már. A
tehén is a borjának él, a borjú is megborjaz egyszer s a talánok, a
miértek, a minekek s a tudja istenek e széthányódó kövecseit egy állandó
egészbe szorítja: fölül a szürke ég, alul a sárga homok. Mire én, ember,
megcsalatkozom az életben: van már valakim, ki miatt el nem vethetem
magamtól; ki, mikor öntudatlan tovább vállalja az én sorsom keresztjét,
az ő kedvéért való élés édességével feledteti velem, mily nehéz ez a
kereszt. Igy száll a képünk mása, az érzésünk, a származásunk s a
mibenvalóságunk ükapáról unokára, bátyáról öcsre, s minden új nemzedék,
felváltván az előttevalót, meg is váltja azt bünhödéseitől.
Fölriadok. Az utcáról mormogó hangok verődnek fel, csoszogás,
beszélgetés. A kis fiú elaludt ölemben, lágyan simulva mellemre. Egy óra
elmult, alighanem a miséről mennek hazafelé. A legmeghatóbb istentől
jönnek, a gyermektől, az örök megváltótól.


Őszi reggel
Utóhang helyett
Olvasás közben lecsattantom a lámpát, leteszem a könyvet s kinézek az
ablakon. Korán van, ilyenkor őszszel szinte hajnalszámba megy: reggel
félhat. Most már csak ilyenkor jutok olvasáshoz – olyanhoz, ami érdekel;
napomat, estémet megöli a sok robotolvasmány, ujságok, szindarabok.
Szeretnék élni, te szép reggel, de nem jutok hozzá. Egyik napom a másik
után telik el, te drága, gyönyörű, kristályos reggel, s nem is veszem
észre, úgy nem gondolok oda. Álomjáró vagyok, te kedves reggel, két
énes, – van egy én, ki reggel héttől este hétig pontosan, okosan, hogy
úgy mondjam: csinosan, mint Pesten mondják: netten, elvégez negyven nem
nekivaló munkát s ezt néha éjfélig folytatja, éjfélkor pedig, pontban,
elalszik s mint a kifogott gép: jól, érzéketlenül, álmatlanul alszik
ötig… s van egy másik én: én, ki ilyenkor amannak helyébe ülök, az
éjjelről még nyitott ablakhoz, melyen begomolyog a reggeli köd, s
harmata ráül meztelen mellemre, s hűs csöndje beivódik idegen agyamba.
Ilyenkor azt olvasom, amit szeretek, s azt szeretem, akit szeretek.
Ilyenkor haragszom és gyülölök s vágyódom és mosolygok, ilyenkor hiú
vagyok – ó, nagyon hiú, s gondolataim vannak, melyek izgatják
önérzetemet. Ilyenkor álmodom is, mert igazán ébren vagyok. Nyáron
ilyenkor madár csicsereg be ablakomon s ez néha igen megható, – majd
olyan megható, mint mikor a kis fiam férfias kezét megszorítom, a kis
lyányom édes fejét mellemre rejtem. De amily megható, úgy zavar, – a
meghatottság nem üdít, mert a meghatottságban más az első személy: az,
akitől meg vannak hatva, – üdülésben pedig magamnak kell magam számára
elsőnek lennem. Ez az őszi reggel üdít, mikor már a veréb kezd egyetlen
madár lenni, s az is, úgy látszik, inkább valahol eresz alatt húzta meg
magát, mint itt a kopaszodó faágakon, hol, bár emeletről és sudár aránt
nézem, nyomukat se látom. Mikor autó már nem tülköl, szemetes még nem
csönget, nincs már éjjel, nap még nem süt, csak néma frisseség van s
olyan fiatal éberség, mint napközben soha. Napközben vén róka vagyok,
reggel ifjú genie, kivált így őszi reggel, mikor az én rendes ébredő
órám kezd a nappalnak is ilyen ideje lenni, s így a nap is
tulajdonképpen pályája elején áll, mint állok – titokban merek
rágondolni – voltaképp, még mindig, én is, ha dér van is fejemen, mint
ennek az őszi reggelnek. Ennek a szép, rokon, vérfertőző reggelnek,
mellyel mintha az ember saját édes testvérével esnék szerelembe.
Nincs fontosabb az időjárásnál, s gettólélek volt, aki kitalálta, hogy
ezzel törődni nem magasrendű. Az angolok, kik a világ minden népei közül
egyedül vannak oly okosak, hogy merjenek buták lenni, az angolok mernek
az időről beszélni, sőt ami keveset kell beszélni, azt erről beszélik.
Kivált ami keveset, igen keveset, a szerelemben kell, – s mikor a leány
azt mondja a fiúnak: szép idő van ma, s a fiú azt feleli: isten uccse
szép – az olyan, mintha már meg is csókolták volna egymást. Igazán
olyan, mert mi az a leány s mi az fiú egyéb, mint ilyen friss reggel,
csak külön-külön egy kicsit összesűrűsödve? Ők maguk sem egyebek, mint
időjárás, s mikor a fiú keze a leány térdét keresi s foguk összekoccan,
az olyan, mintha két hullám egybeömlene, két szellő összesurranna. Isten
uccse, indeed, szép az ilyen őszi reggel, s a magyar ősz a legszebb a
világon. Olyan szép, mint a kárpótlás, mint a későn jött, de megjött
kárpótlás: lucskos tél, szeles tavasz, fagyos nyár után, melyeknek
minden napja csalódás volt, keserves csalódás jogos várás után – mert mi
jogosabb, megokoltabb, reálisabb, gyakorlatibb, mint téli naptól azt
várni, hogy havas legyen, tavaszitól, hogy mosolyogjon, nyáritól hogy
süssön? Fantaszta-e, aki ezt várja? energiátlan állomkergető-e, aki ezt
bőjtöli ki? Lehet-e azt mondani, hogy a maga hibájából rövidült meg, ki
e várakozása és kiböjtölése közben őszült meg, fáradt el, játszatott ki
s esett székek közt pad alá? S nem érdemli-e meg a szép ősz illuzióját?
A magyar őszét, mely páratlan abban, hogy heteken át napról-napra
egészen egyformán, mozdulatlanul, módosulatlanul egyformán szép, s olyan
egyenletes és mérsékelt, hogy el lehet hinni, hogy örökké így fog
tartani, mert nincs benne semmi olyan túlzás, melyről megérezhetné az
ember, hogy nem tarthat sokáig?… Erre nem eleget gondoltok, emberek. A
húsz évre rá van írva, hogy nem tarthat örökké, a húsz évnek természete,
hogy csak a huszonegyedikig tartson. De negyven éves igazán lehetne az
ember élete fogytáig. Sőt vannak ilyen szerencsés öreg emberek, kik
negyvenöttől hatvanig változatlanul egyformák, ugyanazok, s
hatvan-hatvanhárom éves korukban, ha egy nap vagy egy hét alatt
rokkannak is meg, de akkor nyomban meg is halnak és, boldog emberek,
kijátszották az öregséget… Ez megint éber álom volt, az én álmom, a
magamnak vigaszul és kárpótlásul kívánt, hogy legalább hervadásomban ne
változzam, legyek állandó és egyenletes, s a végén inkább egy hét vagy
egy nap alatt vénüljem a még hátralevő húsz esztendőt, – nem fokonkint,
megszokhatóan, tehát magához rontóan, hanem hirtelen rámcsapó
nyomoruságától úgy megrendüljek, hogy menten meg is haljak bele, ha már
muszáj. Mint ahogy ez a drága, érett, friss és komoly ősz úgy fog
végződni, hogy egyszer csak, napharmatban fürösztött nyolc gyönyörű hét
után, három napra megered az országos eső s ekkor vége mindennek.
Mit lehetne még kimesterkedni belőled, élet? Egyebet, mint kötelességet?
Olyasmit, amihez nekem is közöm van? Aminél én: én vagyok? Ami nemcsak
megtörténik velem, mert elkövettem vagy elmulasztottam valamit, hanem
amiben én transzszubsztancionálódom valamivé, ami úgy több, mint én,
mint ahogy a fa több a magnál, de azért úgy én, mint ahogy a szél maga a
levegő? Mit lehetne viselni egyebet, mint muszájokat? Mikor jönnek a
lehetek? S a terhek után, miket úgy cepel az ember, idegenül magától,
mint a tót a gerendát, mikor tartom azt, amit viselek, magammal
egybenőtten, mint Atlasz a világot? Az én világomat, te kedves ősz, –
amiért én egész nap és egész éjszaka nem gondolok rá, te gondolhatnál
rá, a magad mosolygó feleszméltségében, hogy az embernek jussa volna a
maga életét élni, s mentül későbben jut hozzá, annál inkább? Hát nem
megszolgálta?
S ne mondjátok, hogy mindebből nem értetek egy kukkot sem. Csak
gondoljátok, hogy nem értitek – az ember azzal is tud érteni, ha érez.
Nem muszáj valaminek értelmének lenni, hogy jelentsen valamit; csak
táncoljon át idegeiden: olyan, mintha eszeden is áttáncolt volna. Mit
érnétek vele, ha én most, kikülömböztetve és kiszakítva magam a drága
reggelből, amellyel egy vagyok: más nyelven, más lejtésben s más
értelemben beszélnék, mint amivel a lehe átjár, mint amivel eszem,
érzésem, látásom, testem, életem s minden emlékem és reményem, még a
ceruza is, amellyel írok, annyira egy e percben a fákkal, amelyekre
kilátok, a levegővel, melyet beszívok, a hajnallal, amely elmult, a
reggellel, amely felderült, az októberrel, amely egy helyben áll, az
élettel, amely el nem mulik, a magánossággal, amely él, a csöndességgel,
amely hullámzik: hogy én s ez a ceruza azokban, amiket itt írok, mintha
gépies hullámrajzolója volnánk csak mindezek valóságának, mint ahogy a
patikus kirakatában a rézceruza gépiesen rajzolja a légsúlymérő
papirhengerére a légnyomás vonalképét. Annak sincs értelme – s mégis
megértitek belőle, vihar volt-e vagy aszály. Miért komédiázzak én most,
huszonnégy órám e magam számára kiszakított félórájában is értelmet,
logikát, rendet, szólási pontosságot – s ha érdekességgel tartozom: hát
nem érdekesebb rajtam keresztül meghallanotok az élet jajszavát, amin
rajta kell lennie valóságos szagának, mert azon nyersen, frissen s
ellenőrzés nélkül adom tovább, ahogy bennem fölcsendült – semmintha
megint valami kiművelt bölcseséget löknék elétek? Drót vagyok most, amin
villám fut át – muzsikusnak ez mindig szabad, piktornak is egy idő óta –
mért ne szabadna nekem is egyszer? Sőt őrültnek és gyereknek is: önző,
követelő s panasztévő naiv masinának is ne szabadna olykor lenni – ha
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Ignotus novelláiból - 4
  • Parts
  • Ignotus novelláiból - 1
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 2107
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    38.4 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ignotus novelláiból - 2
    Total number of words is 4157
    Total number of unique words is 1906
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    41.6 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ignotus novelláiból - 3
    Total number of words is 4310
    Total number of unique words is 2048
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ignotus novelláiból - 4
    Total number of words is 13
    Total number of unique words is 13
    76.8 of words are in the 2000 most common words
    84.3 of words are in the 5000 most common words
    84.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.