Ignotus novelláiból - 1

Total number of words is 3973
Total number of unique words is 2107
27.6 of words are in the 2000 most common words
38.4 of words are in the 5000 most common words
44.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

Ignotus novelláiból
Budapesten
A Nyugat folyóirat kiadása
1918
Pallas részvénytársaság nyomdája
E füzetben, mint versesfüzetemben, évek során imitt-amott megjelent
novellaféléimből van összeszedve néhány, hogy akik ezekre részben
elfogyott könyvekből vagy régi ujságszámokból jóindulattal emlékeznek,
itt együtt találhassák meg.
Budapesten 1917 december havában
Ignotus


Kilenc óra tájt
Kilenc óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét
mindenestül megülte a zsibbadtság.
Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat
csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is,
megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől,
hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a
hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér
keringését megakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásították a
kereszt fájához.
Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem
érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és
halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett,
retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre
öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már
magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses
életének felcikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső
ihlete, fény, hang, forróság, sajgás s didergés: mind belevesztek egy
általános szivárványos szikrázó zúgásba.
Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a
keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban,
nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék
mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny.
Köröskörül semmi. Semmi és senki. S nyugtalanság fogta el, mintha
valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Új
érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen új érzés, amit sohasem
ismert annak előtte. Uj volt s új volt a rémület is, mely
megdermesztette s új volt a szédület, mely megingatta. A testnek s a
léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a
magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a
világ minden országainak dicsőségével.
Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kívül, belül nem
volt miben megfogódzani. S e hiányosság belül még ijedelmesebb volt,
mint kívül. Új volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen percig,
mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való
bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének
alján. A gyermeki sor derengésében, az ifjúi kor rajongásában, a
férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett,
üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt s
megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában,
vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek
magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a
Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a
keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva:
ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S
most egyszerre elveszett.
Hol van? Hová lett?
Keresni kezdte.
Fökiáltott a homályos magasságba, ahol égnek kellett lennie. Lekiáltott
a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még
viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett
volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és
hullámozni.
Ujra kiáltott, tompa erőfeszítéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra,
kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind
hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ
felett úr az Örökkévaló.
Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami.
Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a
vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe
jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az
megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által;
ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a
próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és
csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes,
szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek
által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.
Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha,
kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt
sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy
percre sem. És most…
A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e
harsogással egy habban hányódott maga is.
Most mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy
megiratott… Most.
Ha nem szólott vele az Úr színről-színre, miképen szokott ember szólani
barátjával: ha ez a próba nem bizonyítja az igazság igaz voltát:
igazság-é akkor ez az igazság?
Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?
Hátha csak bőjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak
tükröződése?
Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes
csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival
megfogható csalódás, de mégis csalódás?
A harsogás mind ordítóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a
talaj mind ingatagabbá a hányódás mind iszonyatosabbá.
S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?
S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések
mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Úr
színről-színre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi
lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e
kínszenvedés, ha nem megváltása az emberek fiainak s nem helye váltása
az ember fiának az Úr jobbkeze felől?
Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a
keresztfán. Egy percre csak, de e perc alatt, az élet utolsó
nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu cikázott végig kihűlő testén, révülő
elméjén.
– Éli, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett
egyet magán.
– Éliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy
fölvigye az Úrnak jobbkeze mellé…
De nem jött senki.
– Éli, éli! – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – lama sabaktani,
miért hagytál el engem!
Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld meg-megindula s a kősziklák
megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.


Madame Récamier
Reggel tíz óra volt.
Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva, meghúzta a falon ott
csüngő himzett csengetyűpántot.
Belső szolgálója tálcán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű
csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt,
átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele
várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető
asszony leste parancsát.
Karcsú termetét itt megszabadítván minden külső és belső
tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a
némbernek, ki szagos ecetbe mártott gyapjúszövettel dörgölte végig a
szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás
testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván
úrnőjét, a lába s a keze körmét símára, gömbölyűre s korallszínre
csiszolta.
Igy adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan
kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér
szalaggal s a szalag fölött gyöngyfűzérrel.
Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s
térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén
szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való
igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje
az egybeszabott, könnyű felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha
ráncokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alúl,
megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen
vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.
A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s
pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket,
szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit,
mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arcán pedig fölkeltette az
álmatag rózsákat.
Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt,
hosszúszárút s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben
néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája
kivágását gyémántcsattal tűzte egybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen
alsó karjára csipke-félkeztyűt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy
smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való
halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy, hogy
a kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst
csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Mégegyszer megnézte magát
elől-hátul a nagy állótükörben; egy pillantást vetett a kandalló
órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és
visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga
csillogását.
Igy nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s
szétnézvén az egybegyülteken, szelid mosolylyal szólott:
– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha
férfi volnék!


Hárman a szalónban

1.
Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi
parasztkezén a köröm oly rózsaszín volt s olyan gömbölyűre hegyezett,
hogy nincs az a Rigaud-portrait, min külömb francia papkörmök
előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott
maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt –
jószabású hosszú peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a
selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került
alája, s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsú
bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő, s kicsiny –
sajnos, rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én
gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el
nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez
honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerű és bájos francia
előkelőség után, aminőnek azt a könyvek írják le, a régi novellák, az
elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszú évek multán úgy benne
rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassú járásánál
fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég
széjjelrobbant.
Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze
huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon
mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, hol
akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett, s el
sem tudom gondolni, milyen lehet most, újjá építve. Az emberek pedig… de
hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel
r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s
a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s
bérlőékről, kiknek szalónján (így hítták fogadószobájukat), a szalón
selyem-zsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint
végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át
is melegítette a főtisztelendő bokácskáit; a menyezet fehér stukkójáról,
mely éppoly büszkesége volt a jómódú vidéki familiának, mint maga a
kandalló; magamról, ki már nem emlékszem, mint kerültem hozzájuk s hogy’
szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiú voltam, tizenkét éves, de
testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az
ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, kinek
lábánál kuporogtam a kandalló előtt, ki maga volt a jóság s a bájosság,
tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcú,
világosbarna szemű, gesztenyeszín hajú – és mellbeteg.
Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Úgy gondolom, neki magának
sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató
jóindulat úgy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman
külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek
sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a bútorok, a zsöllék s a
hasábfák: az Irén karcsú, halovány, feketeruhás édesanyja s szakállas,
csíptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók
voltak, hogy csöndes mosollyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel
bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyájú,
nehéz járású szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a
gyűszűnyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság
zsibongott bennünk, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy
tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne
mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.
Azt hiszem, ezeken a félórákon kívül nem is éltem. Azt hiszem, a
főtisztelendő úr sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit
csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az
egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akiknél
laktam s kikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn
erőbe kapjak; a fizika-tanárom, ki szelíd, bölcs és nemes volt, mint
Kepler Az ember tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis
tót fiú; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide
Tótországba; az ezredes, ki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya
előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s
elordítsa a kverauszt; az öreg doktor, ki a patikusnál külön számlát
nyittatott a kis pesti fiú számára szalmiákra meg égetett cukorra; a
főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki
barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, ki
Úrnapján díszmagyarban állt az oltár előtt, a megyei urak között; a
fekete szakállú, halovány képű művelt zsidó pap s egy gőgös, daliás,
haragtól eres homlokú magyar úr, kiről a kis zsidó fiúk rettegve
susogták, hogy antiszemita: a ferencrendi kolostor, ahová tornázni
jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült még
bele valami nehéz, fejfájdító bűz, mikor az egyik cellában kiterítve
feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok:
az ódon luteránus kollégiom s a hervatag gesztenyés; a csobogó
város-kútja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás
fazekak, a túrós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok:
mindez csak úgy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan
beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyvcím,
melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni.
Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül
velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az
csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő bűvös délelőttjeik,
csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis
főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes
leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatú
személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szíttam
sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg,
érzékletes emlékezettel, a szívemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a
nagyszobából áthallatszott hozzám a kis benyílóba a bácsiék vidám
vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi
lámpafény szűrődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek;
hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat
a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el
esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hívjanak fel
számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most úgy
gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…

2.
A Margitszigetnek akkor még nem volt hídja, tennisz még seholsem járta s
csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő úrnak azért el
kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy’
élünk Pesten; beszélnem kellett a Hanglikioszkról, mint ülnek ott (akkor
még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este
mint vacsorázunk az Angol Királynőben s nyáron mint nyaralunk a
Városligeti Fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismeretség a
Tyúkketrec-vendéglőbe, hol kitűnő a rántott csirke, csak a vele sült
petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő úr csak úgy mellesleg,
odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-útcán,
s ő kedves, barátságos, kistermetű létére is méltóságos szívességgel
vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és
tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen
szorongásával makogtam eleinte, majd, mikor belemelegedtem s önnön
beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerűen
megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis
főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy
bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képpest mégis felsőbb
lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe
kerekedtem, s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még
tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az
előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendű élet után való forró
vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbségnek ez az
érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem
hajamban, s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről felnéztem s szemem
egyszint volt a főtisztelendő úr félcipős kis lábával. Néha vakmerően
belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal vagy elmésséggel
zavartam meg finoman fűzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szelíden
mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam
szirtjén ott éreztem az édes leány térdét, fejemen ott éreztem meleg
újjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez
bizony feddés volt, szelíd korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért,
a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült, s a kis
főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány
képecskémet, majd ugyancsak felnyúlt a hajamba s ott, éreztem, újjai
közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.
Annyit gyerekésszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó úri házba
bejárónak a főtisztelendő úr ugyanúgy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli
társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam,
mint a Germinal vén bányalova a lekerült új csikón, egy naposabb,
levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a
második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki
bennünk, úgy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle
ered; ő volt az, ki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a
mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez.
Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban
mindenki ismerte az ő kedves német költőit, kiket klasszika filologus és
paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar
poétáknak. Én már akkor olvastam volt Heinét, az Uti képeket, a Le Grand
Könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát.
Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg;
egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben, s a kandalló
pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való
macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die
blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő
úr ezen is mosolygott, ezután is megsimogatott. De néha, mikor ketten
voltunk s úgy vártuk Irén kisasszonyt, míg felöltözködik vagy a fésülő
asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, kiket alig
ismertem; ifjan elhalt sorvadásosakra, kék romantikusokra vagy még
régebbekre: Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre:
Dayka Gáborra és Ányos Pálra – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén
kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba,
hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából
tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevű
költő versére; Levelek hullása vagy ilyesmi a címe; ősz van benne s az
erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka,
a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában
leverten s halódva egy ifju beteg búcsúzik az élettől… Triste et mourant
à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő úr, majd
különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja,
Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt,
hogy: «szívtépő öntudatlansággal?» Megzavarodtam s hebegve búcsúztam a
házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bíbelődtem, de
nem tudtam odagondolni; a főtisztelendő úrra gondoltam és szórakozott
voltam.

3.
Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is,
csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony
helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb
mosollyal, míg Anti úrfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a
csíptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én
szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt
ugyan észrevettem, mikor megint kijött közénk s kitörő örömmel szaladt
először felém s magához szorított s összecsókolt s csak aztán,
balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő
urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely
szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb
volt hozzászoruló fülem és szemem számára, s azt is észrevettem, hogy
egy idő óta nem visel fűzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte
túlságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe
nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd
köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat
él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De
ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt
számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem
a térdén összerázódott.
Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmű, sem
tudatlan lelkű. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (akkor az
iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre
egyre-másra kaptam a szekundákat, s a bácsi, kit az osztályfőnök
értesített erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat,
hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember.
Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s úgy gondoltam ő
rá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Bűntudattal, nem tagadom. De
ellenállhatatlanul. Bűntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, –
ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő úr
előtt, ki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig
volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel
álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál
zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha
érthetetlenül szigorúan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy
pillanatra azt a haragos és gyülölséges gúnyt láttam ajka körül,
melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a
tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül
nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott
belül a szívem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra,
iskola, főtisztelendő úr, s csak valami gömbölyűséget éreztem a nyakam
szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig
vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam, s álmomban ne én legyek
felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit
merek én, kis fiú, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a
főtisztelendő úrral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen
szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden
láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak
táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor
bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően
összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló
félálmomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be
lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó
cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kívül senki halandó ember nem
tudhatott.

4.
Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp
önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt
akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a
harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre
vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, ki vigyáz,
hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim,
éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen
elmaradtak, s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam
urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind
szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig
tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló
köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen
csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az
ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak
megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a
kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig
fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor
odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult
vissza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk
neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő úr elmondhatatlan
gyengédséggel segített felkelnie s leülnie, s ügyesen és szeliden
tartotta a tálcát, míg szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze,
mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor
megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt
éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a
főtisztelendő úr simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem
feldobbant a szívem, a főtisztelendő úr egy percre elkomorodott s
hazamenet borus szemöldökkel, összeszorított ajkakkal, kis félcipőjét
bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.

5.
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan
volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket,
hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg,
szeles időben fel ne keljen. Anti úrfi kikisért bennünket a kis ajtóig,
úgy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott
egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém
sem nézett; nem törődött vele, van-e égett cukrom; az utcán nagy
beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak.
Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a
főtisztelendő úr föl sem hítt, olyan világos volt, hogy úgy sem tudok
semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy
imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni;
minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó
csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak;
a kék levegőben mintha jégtűket csillogtatott volna a kisütő téli nap.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Ignotus novelláiból - 2
  • Parts
  • Ignotus novelláiból - 1
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 2107
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    38.4 of words are in the 5000 most common words
    44.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ignotus novelláiból - 2
    Total number of words is 4157
    Total number of unique words is 1906
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    41.6 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ignotus novelláiból - 3
    Total number of words is 4310
    Total number of unique words is 2048
    28.7 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Ignotus novelláiból - 4
    Total number of words is 13
    Total number of unique words is 13
    76.8 of words are in the 2000 most common words
    84.3 of words are in the 5000 most common words
    84.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.