Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember - 10

erőltetés nélkül oly természetesen terjesztette a gróf elébe, hogy maga
az öreg gróf nem győzött nagyszívűségén elegendőképpen álmélkodni. Fia
pedig mind csak nemesszívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka
magában jól érezte, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magától
mégsem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallja. Az öreg gróf
nemesszívű leányának hítta, az ifjú gróf majdhogy nem imádta, a grófné
pedig felőle azt vallotta, hogy ebben hozzáfogható leányt soha sem
látott. Nem lehetett tehát azt kivánni tőle, hogy nagyszívűségének igaz
okát megvallván, ennek a nemes gondolkozású és főnemű háznak
magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább és békességes tűréssel
viselte Szádnokitól való távollétét, kinek mindazáltal egy rövid
levélben meghagyta, hogy hozzávaló szeretetének állandóságáról
legkisebbet se kételkedjen.
Az ifjú gróf azonban a kibékülésre csak egy lépést sem tett és ha erre
Veronka némelykor késztette, egész felelete csak abból állott, hogy erre
ő magának időt akar hagyni. Halkan kell ezt a dolgot vinni, kedves
Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanulhassam, ha
engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik
magában, hogy az első lépést a kibékülésre meg nem teszi, hanem
Manczitól várja. Ezzel én, édes atyám, mondá az öreg grófnak, Manczi
szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra bírni,
hogy jövendőben a hasonló indulatosságtól őrizkedjen.
Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban egy
levelet írt, melyben tudtára adta, hogy az ifjú gróf szinte oly buzgón
szereti, mint azelőtt. Eltökélte ő magában, úgymond, hogy a kisasszonyt
egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére hagyja és erősen
hiszi, hogy ezek a kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a
kisasszony csak egyszer látná e nemesszívű ifjat, mikép sóhajtja annak
az órának érkezését, melyben e szókat: édes Laczim! kedves Manczijának
ajkairól ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésről s
megsiettetné ama kivánt szempillantást, mely a kisasszonyt e jó és nemes
lelkű ifjúval örökre megegyesítse.
Manczi nagyot kiáltott örömében, a mint e levelet elolvasta. Nyakába
borult volna Veronkának, ha jelen lett volna. Reménységei egyszerre
feléledtek és álmodozásait a szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel
újra megtöltötték. Azonban képzése lassanként lecsillapodván,
fontolgatni kezdte a dolgot. A levelet Veronka írta. Kellemetlen
állapot, úgymond, hogy az ily örvendetes hírt annak a gyűlöletes
leánynak kell köszönnöm! De azonkívül még titkos szándékokról, tőrökről,
kelepczékről is kezdett gyanakodni, mivel a levél Veronka kezéből
érkezett.
Majd azután a levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak
eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt
nekem e levelet írni. Laczi nálam nélkül nem élhet többé. Az a csalárd
leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem lett volna
vele. A gróf tehát kivánna velem kibékülni, de az első lépést nem akarja
megtenni. Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, s új álmodozásokba
merült, melyekben a szegény grófot majdnem tántoríthatatlan
engesztelhetetlenséggel kínozta. Térdein állott előtte és ő neki csak a
hosszas esedezések után bocsátott meg. Majd azután arról gondolkodott,
mikép lehetne jó módját ejteni annak, hogy a gróffal összejöhessen?
Melléhez szorította gondolatjában ismét, megbocsátott neki, s édes
Manczija volt ismét. De büntetést, egy kis büntetést csak érdemlett
mégis, úgymond, noha ő az, a ki a kibékülésre az első lépést e levél
által megtette.
Manczinak könnyei elállottak. Derűlt tekintettel jelent meg régtől fogva
ma legelőször a társaságban s résztvett nemcsak a beszélgetésekben,
hanem még a nyájaskodásokban is.
Azonban, mennél tovább vizsgálta a dolgot, annál bizonyosabbnak lelte,
hogy a levél a gróftól származott. E gondolat hizelkedett neki és
érzéseit csiklandozta. Nem csuda tehát, hogy annak életét
meghosszabbítani kivánta. Óh, hogy az ember soha sem elégszik meg azzal
a diadalommal, melyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény
Manczi! Eltökélte ő magában, hogy a visszatérő grófot előbb megbünteti.
Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer
drágán veszed meg a békecsókot!


XXI.
Ebből a kisasszonyok felette hasznos tanuságot vonhatnak.
Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az olvasót egy
külföldi emberrel megismerkedtetnem. Manczinak édes anyja, a
viczispánné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki egy szíves barátnéja,
Berg Anyicska, egy bécsi tanácsbelinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori
angol követségnek Russel nevű Sekretáriusa megszerette, naponként
látogatta s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben egy öcscse, kit
magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azután
bátyjával együtt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott és
regementjével együtt Indiába jutott, hol a honbeliek a jövevény
ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynéhány esztendő múlva az öregebbik
Russel ismét visszajött Bécsbe, mint angol követ s minekutánna Indiában
az első lázulások elfojtattak, kapitány öcscse is kijött utána
szabadsággal, kiváltkép a végből, hogy útjában ama országokat lássa,
melyekkel még meg nem ismerkedhetett. Bécsből végtére Magyarországba
jött s minekutánna egynéhány vármegyét megjárt volna, ángyának régi
barátnéját, Rózsafinét is, felkereste.
Ezen alkalommal Manczit meglátta s közelebbről megismervén, meg is
szerette. A mint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye
ki jó móddal Manczinak szülőiből, ha leányukhoz való szeretete nem
volna-e ellenükre? Mancziból pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét
egy oly férfiúnak adni, a ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de
jövevény egyszersmind és valamivel meglettebb amaz ifjaknál, a kik
Manczi körül forgolódnak. Ángya e fontos dolgot eleven szóval végezni
jobbnak itélvén, mint levelek által, a kapitánynyal együtt elment
Bécsből Rózsafiékhoz. Manczinak szülői e házasságot nem ellenezték, ha a
leánynak szívét a kapitány arra bírhatja, hogy idegen embernek kezet
adjon. Eleinte tehát az okos férfiú csak azon igyekezett, hogy a
kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kisértette
ángyát s azonnal Londonba írt egynéhány jóakaróinak, hogy szerezzenek
neki valamelyik angol regementnél óbester hivatalt. Volt eladó egynéhány
s az egyiket közülök meg is vette.
Azalatt, míg ezek történtek, gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi
megismerkedett s a mint az olvasó már tudja, szerelmes szövetséget is
kötött. Az obester szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor
Manczi a gróffal legnagyobb haragban volt. A mim van, édes
kisasszonykám, mondá ő érzékeny nyiltszívűséggel, azt mind oda ajánlom.
Ha több volna, szívesen feláldoznám a kisasszonynak azt is. Egyenes
szívből áll mindenem, igaz szeretetből, annyi gazdagságból, hogy velem
együtt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennemű
kímélésből, mely életem fogytáig tartand, mivel jót átlátom és mélyen
tisztelem én amaz áldozatot, melyet nekem az által tesz, hogy kezét
negyven esztendős férfiúnak adja.
Manczi talán adott volna Russelnak egy kis reménységet, ha azt, hogy ez
által a grófot megbosszantja, gyaníthatta volna. De a gróf a szomszéd
faluban úgy élt, mintha Manczi a világon sem lett volna. Russelnek tehát
akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most
ellenben, mikor a grófot ismét lábainál feküdni és kegyelemért esedezni
vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét csalogatni kezdte.
Barátságosabban beszélgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai
ütközeteknek rajzolását, melyekben jelen volt, az indiai szokásokról
különféle kérdésekkel ostromolta, karján a kertben örömest sétálgatott,
s végtére oly érthetetlenűl, a mint csak lehetett, arra a gondolatra
vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi grófot vadászatnak
okáért meglátogatni.
Ez megtörtént. Az ifjú grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig
este Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifjú grófot
elegendőképen dicsérni. E vadászatnak természetes következése az volt,
hogy Rósafi viczispán is mulatságot adott viszont az öreg és ifjú
Kaczajfalvi grófoknak. Elküldötte tehát hozzájuk másnap egyik íródeákját
és ebédre hivatta őket. Manczi alig győzte a követnek visszaérkezését
várni és estefelé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőle,
mihelyt vele szólhatott s megértvén feleletéből, hogy tiszteletére
lesznek, szinte megtüzesedett örömében.
Azon este Manczi szüntelen az öltözetek között habzott, el nem tudván
magában tökélleni, hogy másnap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak
olyan természetest, a minőt az ifjú gróf szeretett? Egész éjszaka nem
tudott e miatt aludni és csak hajnalkor szenderedett el egy keveset.
Másnap reggel még súlyosabb lett állapota. Haját legelőször fodrokra
égette, felviszálta, s mivel a grófnak kedvéért már azelőtt nagyra
nevelte volt, befonta; azután pedig ismét kifésülte, kiegyengette és
vállain szabadon lebegtette, székein rendre függtek a selyemruhák s
végtére mégis a legközönségesebb öltözetet választotta. Sok
pántlikahurkot tűzött azonban e ruhára; haja közé füzér gyöngyöket font
és kalapjára sokféle tollakat és bokrétákat tett. Lássa! úgymond, hogy
egészen elfelejtettem ő kigyelmét! s még egy ragyogó kőrózsácskát dugott
a hajába. A tükör előtt azután különféle arczvonásokat próbálgatott,
melyek hidegvérűségét vagy még megvetését is jelentsék és nagyon örült,
hogy ezen indulatokat arczán oly érezhetőképen lerajzolják. Mikor
lovakat hallott a ház felé jönni, oly piros lett, mint a rózsa és
reszketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a székről és a tükörtől
az ablakhoz, az ablaktól ismét a tükörhöz szaladozott. A ruhákat az
egyik székről a másikra hányta; a szobában idestova futkosott és mikor
ismét lovakat hallott az ablak előtt menni, a tollakat hirtelen mind
lerántotta fejéről és az asztal alá szórta.
Utazók voltak, kik a ház előtt ellovagoltak. A tollakat tehát ismét
felszedte, hogy előbbeni helyeikre visszatűzze. Azonban mintha mély
gondolkodásában elfelejtette volna magát, nemcsak a tollakat vissza nem
tűzte, hanem még a gyöngyöket és a kőrózsát is kiszedegette hajából,
mely már most vállain minden ékesség nélkül természetesen lebegett. Azon
szempillantásban megpillantotta az öreg grófot paripájáról leszállani s
visszaugrott az ablaktól a szoba közepére. Melle majd megszorult, majd
felemelkedett. Majd azután az ajtóhoz szaladt és bezárta; onnan pedig
visszasietett a tükörhöz, hol ruhájáról a pántlikákat mind leszaggatta
és a földre hányta. Ez meglévén, hallgatózott, de semmit sem hallhatott.
Lemenjen-e, vagy sem? el nem tudta magában tökélleni. Tízszer is
felnyitotta egymásután az ajtót és csendesen ismét betette. Ebéd előtt
nehezen ment volna le, ha egy inas által le nem hivatták volna. Érezte,
hogy arcza ég, mikor a lépcsőkön leandalgott. Reszketve fogta meg az
alsó szobának ajtókilincsét, s a mint azt azon szempillantásban a
szobaleány, a ki a kávét bevitte volt, belülről találta megnyitni, úgy
megijedt, hogy majd hanyatt roskadt.
[Illustration: A tükör előtt különféle arczvonásokat próbálgatott.]
Belépvén, mély térdhajlást csinált, a nélkül, hogy szemeit fel merte
volna vetni. Az én jó Manczim! mondá az öreg gróf. Manczi ráemelte
szemeit, de az ifjú grófot mellette meg nem pillanthatta. Leült azután
és szüntelen az ajtóra nézegetett. Kávét töltött a findzsákba és
mindenik findzsánál elöntötte, mivel az ajtóra kacsingatott. Még ujjait
is megégette, mivel az ajtón volt a szeme. Az ifjú grófot azonban nem
láthatta bejönni, mivel otthon maradt.
Hadasi Kaczajfalvára érkezvén, hogy leányát meglátogassa, aznap, hogy az
ifjú grófnak Rósafiékhoz kellett volna menni, reggel megbetegedett. Az
ifjú gróf tehát otthon maradt, hogy Veronkát vigasztalja, ki édes atyját
a haláltól szörnyen féltette.
Szegény Manczi! E hírre ő szobájába felrepült, a szófára ledőlt,
zokogott és Veronkát a pokol mélyére átkozta. Veronka, úgymond és mind
csak Veronka! Egy negyedórányi szörnyű tusakodása után pedig, várjatok!
mondá, nem maradok adóstok. Ezzel lement. Az öreg gróf megszólította, de
ő csak röviden felelvén, az óbesterhez fordult. Szemei csak Russel
orczáján legeltek, fülei csak Russelt hallgatták. Ha némelykor az öreg
gróffal beszédbe eredt, csak azért történt, hogy Russelt dicsérje. Oh az
óbester egy nemes szívű és felette derék ember! mondá Laczi atyjának
egynéhányszor. Ha ismerné gróf uram! mily természetes s egyszersmind
mily finom nevelésű férfi ő! Hozzá hasonlót nem ismerek. Tökéletes
mindenben, a mit a világ a férfiaktól kivánni szokott! A sétálásnál úgy
csüngött ő Russel karján, mintha hozzá volna kötve, s mikor az öreg gróf
elbúcsúzott, akkor őt Manczi bizonyossá tette a felől, hogy magát
mindaddig szerencsésnek tartja, míg Russel édes atyjának házánál marad.
E diadallal felment Manczi a szobájába, hogy ott magát kinevesse; de a
nevetés helyett, melyre magát hasztalan erőltette, sűrű
könnyhullajtásokra fakadt. Az öreg gróf míg Rósafiéknál volt,
egynéhányszor megrázogatta fejét. Manczinak igyekezete, melylyel magát
az óbesternek kellette, oly buzgó volt, hogy azt az öreg gróf igaznak
vélte. Hazalovagolván, majdnem hálát adott az egeknek, hogy fiának és
Manczinak szerelmes szövetsége félbeszakadt. Állhatatlan szívű és
könnyen gondolkodó leánynak lelte ő Manczit, mert csak egyszer kérdezte
tőle, mit csinál Laczi? és még akkor is azonnal Russelhez fordult, a
nélkül, hogy a feleletet megvárta volna. Ha mindjárt csak tetetés volna
is! mondotta magában az öreg gróf s megrázta fejét.
Haza érkezvén, az ifjú grófnak első heves kérdése az volt: Mit csinál
Manczi? emlékezik-e még rólam? szeret-e? – Az öreg gróf elbeszélte
fiának, a mit Manczitól látott és hallott és fia lesütvén fejét, egészen
elnémult. Én azt tartom, mondá végtére az atyja, hogy Manczi tégedet
sohasem szeretett. Én is azt tartom, felelé az ifjú és mosolyogni akart,
de szeméből a könnyek erővel kiütöttek. Erre édes atyjának nyakába
borulván, arczához nyomta könnyes arczát és a szobából kiment.
Veronka utána sietvén, érzékeny buzgósággal kérte, hogy legyen nyugodt
elmével. Hidd el nekem Laczi, Manczi tégedet még szeret.
Engemet? kedves Veronkám! Engemet Manczi szeret?
Veronka alkalmasint kitalálta Manczi plánumát.
Nem! édes Veronkám, mondá erre az ifjú gróf. Inkább akarom én, hogy
Manczi engemet többé ne szeressen, mintsem hogy megcsaljon. Azt mondod
te, hogy ő engemet bosszantani és szerelemféltésre akar birni. Oh édes
Veronkám! mily boldogtalan volnék én, ha az ő szíve ily csalárdságokra
vetemedni képes volna. Hagyj magamat egy kevésig, Veronkám! Eredj az
atyámhoz.
Kimondhatatlan nyughatatlansággal és tusakodással járkált fel s alá az
érzékeny ifjú, meg nem tudván magát határozni, hogy édes atyjának
higyjen-e vagy Veronkának? Másnap kora reggel, mikor még az egész ház
nyugodott, lóra ült és Manczihoz nyargalt. Potrohosi hangos
örömkiáltással fogadta: Isten hozott, édes Laczim! Isten hozott hozzánk!
Manczi elvetvén magáról a paplant, kiugrott az ágyból és az ablakhoz
szaladt. Füle meg nem csalta. Laczi volt, a kinek szavát hallotta.
Vizsgálódva tekintett le az ablaknak majd egyik, majd másik
üvegtábláján, de Laczit nem láthatta, mert Potrohosi előtte állott és
vastag derekával az ifjút egészen eltakarta. Csak egyik karja tünt
egyszer szemébe és szíve azonnal dobogni kezdett. Felöltözött hamar, a
nélkül, hogy tudta volna mit csinál. Aztán kirepült a szobából és a
lépcsőkön le akart menni Laczinak karjai közé; de a harmadik lépcsőn
észrevette, hogy melltakaróját a szobában felejtette. Visszasietett
tehát, bezárta az ajtót és jobban felöltözött.
Az öltözködés alatt szinte észrevétlenül tértek vissza emlékezetébe a
tegnapi napnak, Laczi elmaradásának és Veronkának képei s azonnal érezte
azt is, hogy szerelmét a bosszúállás után való esdeklés fojtogatni
kezdi. Egészen felöltözködvén, le akart menni. Maga sem tudta még, mikép
viselje magát? Szinte be akart lépni a szobába, a hol Laczit beszélgetni
hallotta, a mint a kertnek nyilt ajtaján megpillantotta Russelt, a
legszélesebb fasorok között sétálgatni. Hozzá szaladt tehát a kertbe,
karjába kapaszkodott és szörnyű szívdobogással fel s alá kezdett vele
járni.
Az ifjú grófnak első kérdésére, hol volna Manczi? azt felelte Potrohosi,
hogy még minden bizonnyal az ágyban. Minekutána Rósafiékat
megköszöntötte, megújította kérdését; Potrohosi pedig kiintette a
szobából és felvezette magával a lépcsőkön azzal a reménységgel, hogy
húgát az ágyban találja. Ott nem lelvén, az ágyra tette kezét, mely még
meleg volt. Gyere ide Laczi! úgymond és tapasztald, hogy nemrég kellett
neki felkelnie. Laczi az ágyra tette kezét s gondolatokba merülvén,
vissza sem vonta egy ideig. Mi a tatárt csinálsz? kérdezé tőle végtére
Potrohosi.
Az ágyat nézem, hogy meleg-e még? felelé a gróf bizalmas szózattal.
Potrohosi elkaczagván magát, jöszte velem, úgymond, keressük fel.
A lépcsőkön lemenvén, megpillantotta Manczit a gróf, a kertben és Russel
karján. Amott van, úgymond, ujjal mutatván a kertbe és elhalványodván:
Russellel sétál a kertben.
Manczi maga mögött beszédet hallván, erőltetett kaczagással nevetett
valamin, a mit neki Russel mondott és ennek karjához még jobban
odakulcsolta magát. A mint megfordultak, meglátták Potrohosit, ki a
grófot hurczolta inkább feléjök, hogysem vezette.
Manczi! kiáltá Potrohosi, Laczi van itt. Manczi el nem pirulhatott, mert
a nélkül is olyan volt már az orczája, mint a tűz, mióta a grófnak
szavát maga mögött meghallotta. Örömest sietett volna bátyja elébe, de
Russel karján kellett maradnia, mivel reszketett. Így az ő sétálása
hasonló lett a félénk tapogáshoz. Azalatt a gróf és Potrohosi a kertnek
harántlépcsőin lejutottak és Manczihoz elérkeztek.
Mint van a gróf? kérdezé Manczi felette nagy háborodással s a nélkül,
hogy a feleletet megvárta volna, azonnal Potrohositól kérdezett valami
kicsinységet. A gróf elkomorodott és nem ok nélkül; mert a mint a házhoz
érkezett, ő is felnézett Manczi ablakára és csak egyik karját
pillantotta meg, mivel arczát szemei elől Potrohosi eltakarta. Azt
gondolta tehát, mikor Potrohosival felment, hogy szobájában leli. De
Manczi a helyett, hogy a grófot megvárta volna, lement Russelhez a
kertbe, noha tudta, hogy a gróf már a háznál van. Nem kellett tehát a
grófnak több ennél, hogy édes atyjának mondását igaznak találja.
Russelt szereti! így szólott magában és az egész dologról semmi egyéb
gondolat nem tűnt eszébe. Így állottak egy ideig egymásnak átellenében e
szerelmesek, a nélkül, hogy egymáshoz csak egy szót szólottak volna, még
őket Potrohosinak hangos kaczagása álmukból fel nem verte. Erre
bementek. A gróf fontos dolgokról beszélgetett Russellel és az öreg
viczispánnal; Potrohosi pedig azonban Manczit hidegsége miatt jól
megleczkézte.
Legyen bátyám uram nyugodt elmével, mondá Manczi, fogadom, hogy az egész
dolognak jó vége lesz.
Lányka! az ifjú gróf olyan legény, a kit orránál fogva hurczolni nem
lehet. Ne rontsd el nála dolgodat; hanem azon igyekezz inkább, hogy
homloka felderüljön.
Hagyjon nekem békét bátyám uram. Fogadom, hogy meg fog velem elégedni.
Ezzel Russelhez és a grófhoz fordult. Amarra édes mosolygással nézett;
mikor pedig a grófra tekintett, szemének e kis fordulásával édes
mosolygásának legalább fele elenyészett. A gróf komor volt ugyan, de
egyszersmind oly nyugodt szívű is, hogy arczán a belső háborodásnak
legkisebb jelét sem lehetett látni. E hidegvérűsége Manczit nagyon
bosszantotta. A beszéd között kezét Russel kezére tette és a grófnak
mégsem változott meg színe, sem tekintete. Sőt Russelt szinte oly
érzékenyen látszott ő szeretni, mint Manczit, kit a figyelmetességben,
melylyel az óbesternek beszédeit hallgatta, még messze túl is haladott.
Manczi elvégre egypár szót ejtett, melyekből a gróf könnyen
észrevehette, hogy a kertbe megy. Odavárta ő maga után a grófot és
reménységében meg nem csalatkozott. Manczi azonnal azt kérdezte tőle,
miért nem jött el tegnap ebédre az öreg gróffal? A gróf pedig minden
tartózkodás nélkül azt felelte, hogy neki otthon kellett maradni a
végből, hogy Veronkát vigasztalja.
Veronka kedvéért tehát? mondá erre Manczi s meggörbítvén ajkait, sétálni
kezdett. Mikép tetszik a grófnak az óbester?
Én őt úgy szeretem, felelé a gróf, mint az édes atyámat. Higyje el nekem
a kisasszony, hogy megtanulván az embereket ismerni, igen keveset
találtam köztük, kiket örökre magamhoz kapcsolni kivánnék; de e kevesek
közé tartozik Russel is.
És Russelen kívül kicsoda még? kérdezé Manczi.
Az atyám, Veronka, anyám, Mályvási, az én öreg Istókom és – itt egy
csepp könnyecske gördült ki komor szeméből – de most már ennek vége van.
Manczi elhallgatott és reszketni kezdett. Egynéhány szempillantás után
ismét megszólítván a grófot s azt gondolja talán a gróf, úgymond, hogy
Veronka a grófot valóban szereti?
A gróf mellére tévén kezét: Hidd el nekem Manczi, úgymond, hogy Veronka
engem szeret, mert én is viszont őt szívemből szeretem. Oh! ha te
tudnád, mily jó lányka ő s mily tüzesen védelmez tégedet!
Engemet? Hm! az ő védelmezésére nekem semmi szükségem sincsen, mondá
Manczi hetykén. És ki ellen védelmez ő engemet? A gróf ellen talán csak
nem? Ezzel a fáradsággal magát megkimélheti. Az olyan emberektől én
semmit sem kivánok, a kiknél nekem Veronka védelmezésére van szükségem.
Manczi! mondá erre a gróf intő szóval.
Manczi a beszédet félbeszakítván, Russelre fordította. Én őt szívből
kedvelem, úgymond és ő engemet minden bizonynyal hiven szeret. A gróf
erre nyughatatlanságot mutatott, Manczi pedig diadalmaskodott. Ő
engemet, úgymond, szülőimtől megkért.
És te Manczi? kérdezé a gróf szomorúan; mit mondasz hozzá?
Most már kezemben vagy! gondolá magában Manczi. Russel nagyon nemes
szívű férfiú, mondá a Grófnak kérdésére.
Az ő minden bizonynyal! felelé a gróf, Manczitól egy keveset félre
fordulván.
Én szerencsés asszony lennék, ha hozzá mennék. Őnála legalább Veronkának
közbenjárására semmi szükségem sem volna.
Minden bizonynyal nem! mondá a gróf az égre emelvén szemeit, és a
kisasszony kiváltkép azért lenne általa szerencsés asszony, mert, a mint
látom, szereti. Ezt mondván, a kertnek ajtaja felé fordult és Manczitól
elsietett.
Laczi! mondá erre Manczi, de hirtelen ijedése miatt oly halk szóval,
hogy a gróf nem hallhatta, ki gyors lépésekkel a kastélyba visszament.
Egymást érő könnyek görgöttek le arczán és zokogását még Manczi is
meghallotta. Utána sietvén és karjait utána terjesztvén, Laczim!
úgymond, kedves Laczim! A gróf megfordulván, megcsókolta tüzesen kezét
és szelid s egyszersmind indulatos szavakkal imígy szólott hozzá: Hagyj
fel, édes Manczim, az én szerelmemmel! Sokkal jobb Russel énnálamnál. Az
én feleségem Hadasi Veronka legyen.
Manczi elmerevedett. Veronka? kérdezé fulékonyan szólva, Veronka a te
feleséged? Eredj tehát hitszegő! a hová indultál.
A gróf elment; Manczi pedig még egy darabig a kertben maradt, hol kezeit
kulcsolgatta és zokogott. Végre egy inast akart a grófhoz küldeni, hogy
jöjjön hozzá mégegyszer a kertbe; de a büszkeség és harag ismét
elcsábította e gondolattól, úgy hogy el nem tudta magában tökélleni,
mitévő legyen? Tízszer is rálehelt keszkenőjére, hogy szemeit vele
megszárítsa és szinte annyiszor újra megindult szeméből a
könnyhullajtás. Ily kisírt szemmel be nem mehetett, sőt még inassal sem
szólhatott, hacsak az egész dolgot el nem akarta árulni. E mellett pedig
kimondhatatlan szorongatásokat érzett a miatt, hogy a gróf haza ne
menjen.
Azalatt a gróf bement a szobába. Szemei nedvesek voltak. Rátekintettek
mindnyájan és elhallgattak. Potrohosi mosolygott és suttogva azt mondta
vagy kétszer magában: óh asszonyok! mennyire viszitek még rajtunk való
hatalmatokat!
A gróf odasompolygott Russel mellé s alkalmat várván arra, hogy vele
magányosan szólhasson: Óbester uram, úgymond, az úr Manczit szereti,
úgy-e?
Russel nagy szemeket vetvén reá: Igenis, úgymond, kedves gróf uram! én
Manczi kisasszonyt tiszta szívemből szeretem.
Az úr őt már meg is kérte?
Szülőitől jó ideje már, hogy megkértem.
Édes óbester uram! tegye Manczit boldoggá, kérem és legyen vele
szerencsés maga is. Ezt mondván, sírva fakadt és Russelt megölelte.
Russel rábámulván: Én tegyem, úgymond, Manczit boldoggá? Mi jut, kérem,
eszébe a grófnak? Hisz én azt hallottam, hogy Manczi el van már igérve.
De mikép jön a gróf vajjon e gondolatra?
Csak imént mondta nekem maga Manczi, hogy az úrnak karjai között
szerencsés asszony leend.
Ezt a grófnak Manczi mondotta volna? Laczi! te minden emberhez nyilt
szívű vagy! Én legyek-e a világon egyedül, a kivel csalárdul bánhatnál?
S Manczi mondotta volna ezt a grófnak? Hisz én azt gondoltam, hogy a
gróf maga veszi el!
Én? Kedves óbester uram! Én Hadasi Veronkát veszem el. A mit én elébb
mondottam, azt nekem, higyje meg az úr, maga Manczi vallotta meg imént.
Édes Russelem! kérlek, tedd Manczit boldoggá.
Russel megölelte az ifjút és kirepült a kertbe. Manczi még fel s alá
sétálgatott, minekutána éppen annyira hozta volna szívének nyugodalmát,
hogy egy-két szempillantás múlva bemehetett volna. Russel hozzá sietvén:
Óh kedves Manczim! úgy mond, ajkaihoz nyomván a kisasszonynak kezét és
megcsókolván, óh drága kisasszonykám! bocsásson meg, hogy kimondhatatlan
örömömet el nem titkolhatom. Szinte egy tudósítás, melyet a grófnak
ajkairól vettem, oly boldog emberré tett engemet, hogy meg nem cserélnék
széles e világon senkivel. A kisasszony azt reméli, hogy az én karjaim
között szerencsés asszony leend? A mi szent találtatik az égben és a
földön, arra igérem, hogy egyetlenegy igyekezetem lesz, míg élek, a
kisasszonynak minden legkisebb kivánságait teljesíteni. Csak a
kisasszonynak boldogsága legyen az enyém egyedül.
Manczi e beszéd alatt úgy elhalványodott, mint a holttest. Szólani
akart, de egyáltalában csak egy szót sem ejthetett. Térdei nem győzvén
testét viselni, remegni kezdettek. Russel ezt észre nem vévén, nagy
örömmel vezette be a kastélyba. Manczi magánkívül volt, úgy hogy
Russelnek egyéb szavait nem hallotta, vagy legalább nem értette és a
körülötte levő tárgyakat meg nem ismerte.
Viczispán uram! mondá Russel Manczi atyjának könnybeborult szemmel, ide
vezetem az úrhoz Manczi kisasszonyt. Csak imént tett engemet bizonyossá
a felől, hogy ő általa boldog férfiú leendek. Áldjon meg bennünket,
kedves atyám!
Kiki rámeresztette álmélkodó szemeit. Potrohosi majd a grófra tekintett,
ki az ablakban állott és oly halvány volt, mint a fal, majd meg
Manczira, ki Russel karján csüggvén és háborodott szemeit a földre
szegezvén, magán kívül látszott lenni. A gróf, a mint Potrohosi még
egyszer rátekintett, kezet nyújtott neki, a szobából sebesen kiment,
lóra ült és haza nyargalt.
A gróf haza nyargal, kiáltja egyszerre Potrohosi; mire Manczi az egész
jelenést egy iszonyú kiáltással végezvén, Russel karjára leroskadt és az
ágyba vitetett. Itt ő szegényke, mintha semmivé tiporták volna, meredt
szemmel nézte a szobának boltozatát, a nélkül, hogy tudta volna, mit
akarjon? Bátyjának ezer kérdéseire, mi történt vele, hogy erre
vetemedett? csak egy szót sem felelt. Egyetlen egy kérése az volt, hogy
magára hagyják. Potrohosi elvégre e kérésének engedvén: Akaratos lélek!
úgymond. Csak úgy van, mikor a gyermekek engedelmeskedni nem akarnak.


XXII.
Ezt egy okos kisasszonytól nem vártuk volna.
A grófnak állapota szinte oly rettenetes volt, mint Manczié.
Hazaérkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, ki Veronkával
sétálni volt. Innen azután a kertbe ment, hol nagy lépésekkel fel s alá
járkált, s egész veszteségét átfontolván, érzékenyen epekedett. Mellén
keresztül voltak fonva karjai, feje lecsüggött és szemeiből könnyek
gördültek. Manczi! mondá egynehányszor, meg-megállván, vajjon mit
vétettem én neked? Semmit sem tartott ő tudni illik bizonyosabbnak
annál, hogy Manczi Russelt szereti. Vizsgálni kezdte tehát magában,
miért szereti Manczi Russelt jobban, mint őt? és az óbesterben sok szép
tulajdonságot talált, melyek nélkül ő még szűkölködött. Csak azt érezte